Az aranyhajú ikrek

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egy szegény öreg emberpár. Nem volt ezeknek a világon senkijök-semmijök. Mindig azon sóhajtoztak, bárcsak a jó Isten gyermeket adott volna nekik, hogy öreg napjaikban ne kellene koldulni. Addig sóhajtoztak, addig imádkoztak, hogy az Úristen meghallgatta őket, s egy reggel, mikor fölébredtek, egy aranyhajú fiú s egy aranyhajú leányka gügyögött az ágyukban.
Hej, voltak nagy örömben a szegény emberek! Kiállottak a kapu elejébe, jelentették minden¬kinek nagy örömmel, hogy milyen csoda történt náluk az éjen. Azután az öregember elindult a faluban, sorbajárt minden házat, hogy vállalnák el a komaságot, de nem vállalta el senki. Mindenünnen kiszidták szegényt, hogy bizonyosan az ördög hozta azokat a gyerekeket, ők ugyan keresztvíz alá nem tartják.

Búsult a szegény öregember, s nagy bújában elindult világgá, hátha talál idegen népek között komát. Még a szomszéd faluig sem ért, találkozott egy kereskedővel. Megszólítja ez:
- Miért szomorkodik, öregapó?
- Hogyne szomorkodnám, nagy jó uram - felelt a szegény ember -, mikor az Isten öreg¬ségünkben megáldott két aranyhajú gyermekkel, s az egész faluban nem találok egy embert, ki keresztvíz alá tartsa.
- Azért egyet se búsuljon - mondá a kereskedő -, majd elmegyek én a feleségemmel a jövő vasárnap, s keresztvíz alá tartjuk a gyermekeket.
Megköszönte a szegény ember a szíves indulatot, aztán megmagyarázta a kereskedőnek, hogy hol lakik ő a faluban, hogy az ő házának kidőlt-bedőlt a fala, az előtt van egy öreg eperfa, s az eperfa alatt mindig fekszik egy tarka kutya, melynek Cerberus a neve.
Azzal elváltak egymástól. Az öregember ment haza nagy örömmel, s jelentette a feleségének:
- No, feleség, ne búsulj, lesz koma!

Vasárnap csakugyan el is jött a kereskedő a feleségével, s szemük-szájuk tátva maradt a nagy álmélkodástól, mikor meglátták a két csudaszép gyermeket. Nekik nem volt gyermekük, s nemcsak hogy keresztvíz alá tartották a két aranyhajú gyermeket, de még örökbe is fogadták.
Mikor aztán nagyra nevekedtek, a kereskedő, akinek két boltja volt, az egyiket a fiúnak adta, a másikat a leánynak, de azzal a rendeléssel, hogy a jövedelmet elkölthetik utolsó krajcárig, hanem a tőkéhez hozzá ne nyúljanak.

Hiszen jó dolguk volt a gyermekeknek. Mind az ő boltjukba jártak a népek, csak azért is, hogy láthassák gyönyörű szép aranyhajukat. Hanem egyszer kiütött a háború, s a fiú s a leány is összedughatták a kezüket, nem volt, aki vásároljon. Reggel beültek a boltba, ott ültek estélig, ásítoztak, s fogyni kezdett hirtelen, ami lassan összekerült.
Egyszer összeültek a testvérek, megszámlálták, hogy mennyi nyereségük van még, hát volt még hatszáz pengő forintja a fiúnak, a leánynak is. Azt mondja a fiú:
- Hallod-e, húgom, úgysincs semmi dolgunk, játsszunk kockát! Aki a másiktól elnyeri a pénzt, adja vissza, s aztán folytassuk tovább!

Elkezdenek játszani, s a fiú mindjárt el is veszíti a pénzét utolsó krajcárig. A leány nem várt kérést, egyszeriben visszaadta a pénzt, s játszottak tovább. Hanem most már a leány veszítette el a pénzét. Mondja a bátyjának:
- Bátyám, add vissza a pénzemet, mert különben nem játszhatok veled!
- No bizony - kacagott a fiú -, nem vagyok bolond, hogy az időmet hiába töltsem.
Eleget mondta a leány, hogy így meg úgy kezdettek játszani, hogy az nem becsület. De beszélhetett, sírhatott, a fiú nem adta vissza a pénzt.

- Jól van - mondá a leány -, azért mégis tovább játszunk.
S elévette a tőkét. S nemcsak a pénzét nyerte vissza, de minden pénzét elnyerte a bátyjának. Bezzeg most az kérte a húgát, de milyen szépen.
- Édes húgom, add vissza a pénzemet!
- Nem adom, bátyám - mondá a leány -, nem érdemled meg, mert te sem adtad vissza az enyimet.
Megharagudott a fiú szörnyen, s elkezdett átkozódni, hogy se ég, se föld az ő húgát be ne vegye. S halljatok csodát, egyszerre csak kettényílott a föld, a leányt elnyelte a mélység, hogy többet emberi szem nem látta.

Másnap a kereskedő eljött, hogy meglátogassa a fiatalokat, s kérdi a fiút, hogy hol van a húga. Azt hazudta, kiment a piacra. De a leány estére sem került elé, s meg kellett, hogy vallja, hogy mi történt.
Rettentő haragra gerjedt a kereskedő, s mondá szörnyű indulattal:
- Ó, te gonosz lélek, te, hogy tudád megátkozni az édes testvéredet?! Hát téged se vegyen bé se ég, se föld. S addig ne legyen nyugodalmad, amíg testvéredet meg nem találod, s vissza nem hozod!
S ím, halljátok, mily csuda történt: kétfelé nyílt a föld, s a fiút is elnyelte a mélység. Lekerült az alsóvilágra, egy rettentő nagy pusztaságra, ahol nem látott egyebet, akármerre nézett, csak szörnyű nagy pusztaságot.

Ment, mendegélt nagy búsan. Sírt a szíve, mikor a húgára gondolt, s azt mondta magában:
- Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg az én ártatlan, elvesztett testvé¬remet meg nem találom.
Hét nap s hét éjjel ment folyton-folyvást, csak akkor ért egy városba. Abban a városban lakott a fekete király, ment egyenest a palota elébe, hátha ottan szolgálatot talál. Megy a kapuhoz, bekandít a vasrostélyon, s látja, hogy ott egy ősz öregember sétál a gáng alatt. Köszönti az öregembert, s kérdi:
- Ugyan, édes bátyámuram, nem lehetne itt szolgálatot találni?
Kiszól az öregember:
- Várj, fiam, egy keveset, mindjárt megkérdem a királytól.

Fölmegy az öregember a királyhoz, s jelenti, hogy egy szép aranyhajú fiú van a kapu előtt, nem fogadná-e fel szolgálatába.
Mondja a király:
- Hát csak küldje fel kend, hadd látom, szemrevaló legény-e!
Felküldi az öregember az aranyhajú fiút, a király jól szemügyre veszi, látszott, hogy tetszik neki a fiú, s kérdi:
- Na, fiam, tudsz-e bánni lóval?
- Tudok én, felséges királyom - mondá a fiú -, az Úristen mindenféle állatjával.
- Jól van - mondá a király -, hát akkor megteszlek fullajtárnak.

Mindjárt felöltöztették fullajtárruhába, olyan szép volt abban, hogy az egész udvar meg¬csudálta.
Eltelik három esztendő, s ezalatt a legény úgy megnehezedett, hogy fullajtárnak nem használ¬hatták, megtette hát a király igáskocsisnak. Az volt a dolga, hogy két sovány, kutyának való lóval fát meg vizet hordjon a szakácsnénak. Meg is mondta a király neki:
- No, fiam, én a kezedre adom ezt a két dögöt, s ha egy kicsit erőre veszed, még több lovat adok a kezed alá.
Hát nagy nehezen annyira vitte a két dögöt, hogy lábra állhattak, fát, vizet hordhattak. Aztán esténkint kivezette a tenger partjára, ahol jó kövér fű volt, hátha ott még jobban erőre kapnak.
Hanem egy este mi történt? Egy este az történt, hogy amint kötőfék-száron vezetgette a lovakat elébb-elébb, kétfelé nyílik a tenger, s kiszáll a világ szép asszonya. Odament az arany¬hajú legényhez, és mondta neki:
- Ülj le mellém, ne félj tőlem, egyél-igyál, s beszélgess velem!
Kétszer sem mondatta ezt a legény. Leült a világ szép asszonya mellé, ettek-ittak, vígan voltak, aztán pedig elaludtak.

Reggel a világ szép asszonya hamarább felébredett, megcsiklandozta a legénynek a talpát, s mondta neki:
- Kelj föl, legény, kelj föl, s vezesd ide a lovaidat!
Fölkelt a legény, odavezette a lovakat, s a világ szép asszonya megtörülgette szépen a selyem¬kendőjével. Hát abban a pillanatban gyönyörű szép rézszőrű paripa lett a két gebéből. Azzal a világ szép asszonya megfordult, eltűnt a tengerben, az aranyhajú legény pedig hazavezette a paripákat.
De bezzeg volt nagy álmélkodás az udvarban, mikor a legény hazakerült a paripákkal. Összesúgtak-búgtak a többi cselédek, az öregbéres fölment a királyhoz, s jelentette:
- Felséges királyom, senkinek rosszát nem kívánom, de az igáskocsis még nagy szégyent hoz felségedre.
- Hát ugyan mi szégyent hozhat az én fejemre? - kérdi a király.
Mondja az öregbéres:
- Már, felséges királyom, köztünk még eddig egy tolvaj sem volt, de ez az igáskocsis olyan két paripát lopott az éjen, amilyet még felséged sem látott. Az lesz csak a nagy gyalázat, ha a paripákat megtalálják felséged udvarában.

Hívatja a király az aranyhajú legényt, s rászól nagy haraggal:
- Hát te hogy mertél lopott jószágot hozni az én udvaromba?!
- Nem hoztam én lopott jószágot, felséges királyom - mondá a legény -, jöjjön, felséges uram, nézze meg, ott van mind a két lovon a felséged bélyege, csakhogy én a lónak vágva szoktam adni a szénát, fonttal mérni a vizet, s a zab árát sem szoktam zsebre rakni, mint a többi kocsisok. Azért szépültek meg úgy azok a dögök.

Lemegy a király az istállóba, s csak úgy káprázott a szeme, mikor meglátta a paripákat. Nézi, vizitálja, s hát csakugyan mind a két lónak a farán ott van az ő bélyege. Megdicsérte a legényt, s még meg is ajándékozta egy tarisznya arannyal.
Este megint kivezette az aranyhajú legény a lovakat, s ahogy kikerült a tenger partjára, kétfelé nyílt a tenger, s kiszállott belőle a világ szép asszonya. Mondta a legénynek:
- Ülj le mellém, egyél-igyál velem, te aranyhajú legény!
Leültek a tenger partjára, ettek-ittak, vígan voltak, aztán szépen elaludtak.
Reggel hamarább ébredett fel a világ szép asszonya, megcsiklandozta a legény talpát, s mondta neki, hogy vezesse elé a lovakat.

Most is megtörülgette selyemkeszkenőjével, s a rézszőrű paripák egyszeriben ezüstszőrű paripákká változtak. A világ szép asszonya visszament a tengerbe, a legény pedig az udvarba.
De a cselédek megint összesúgtak-búgtak, hogy az aranyhajú legény mégsem járhat igaz úton. Ment is az Öregbéres a királyhoz, s jelentette:
- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, az igáskocsis az éjen két ezüstszőrű paripát lopott.
Hívatja tüstént a király az aranyhajú legényt.
- Igaz-e, hogy az éjen két ezüstszőrű paripát loptál?
- Nem loptam én, felséges királyom - mondá a legény -, csakhogy én a lónak vágva szoktam adni a szénát, fonttal mérni a vizet, s a zab árát sem szoktam zsebre rakni, mint a többi kocsisok. Jöjjön le csak felséged az istállóba, megtalálja rajtuk a bélyegét.

Lemegy a király az istállóba, s hát csakugyan rajta volt a bélyeg a paripák farán. Örült a király, mert ilyen két szép lova még nem volt. Nagy örömében két tarisznya aranyat adott a kocsisnak.
Harmadik este is kiment a legény a tenger partjára. Vezetgette elébb-elébb kötőfékszáron a paripákat, s hát éjfélkor kettényílik a tenger, kiszáll a világ szép asszonya, s mondja a legénynek:
- Ereszd a lovakat szabadjára, aranyhajú legény! Ülj le mellém, s egyél-igyál velem!
Leültek, ettek-ittak, vígan voltak. De egyszer csak azt mondja a világ szép asszonya:
- Hallod-e, te aranyhajú legény, nehogy megmondd valakinek, hogy te velem találkoztál, mert akkor sohasem leszek a tied.
Aztán lefeküdtek és elaludtak.

A világ szép asszonya most is hamarább ébredett fel. Megcsiklandozta a legény talpát, s mondta neki:
- Vezesd ide a lovakat, hadd törülöm meg még egyszer a keszkenőmmel.
A legény elévezette a lovakat. A világ szép asszonya lassan végigtörülte selyemkeszkenőjével, s egyszeriben aranyszőrű paripákká változtak, de úgy ragyogott a szőrük, hogy a legény majd megvakult a szertelen ragyogástól.

Hazamegy az aranyszőrű paripákkal, de az öregbéres is ment fel a királyhoz, s mondta harmadszor is:
- Felséges királyom, jól vigyázzon, mert bizony mondom, nagy szégyent hoz még ez a legény a felséged fejére.
Hanem a király most már föl sem hívatta a legényt, ment le az istállóba, s ahogy látta a bélye¬gét az aranyszőrű paripákon, adott a legénynek három tarisznya aranyat, s megtette parádés kocsisnak.
Haragudott ezért nagyon az öreg parádés kocsis, s mind azon mesterkedett, hogy az aranyhajú legényt kitúrja a helyéből. Egyszer elkezdette beszélni a cselédek között:
- Meglássátok, hogy ebből a legényből még király lesz, mert elveszi a királykisasszonyt.
Hallja ezt az aranyhajú legény, s azt mondja:
- Az ördög vegye el a ti királykisasszonyotokat, sokkal szebb az én jövendőbélim a király¬kisasszonynál!
Hiszen egyéb sem kellett, ment az öreg kocsis a királyhoz, s jelentette, hogy mit mondott a parádés kocsis.
Szörnyű haragra gerjedt a király. Kérdi a legénytől:
- Igaz-e, hogy ezt meg ezt mondtad az én leányomról?
Feleli a legény:
- Felséges királyom, amit mondtam, mondtam, meg sem is másolom.
- No, ha mondtad, mondtad. Holnap reggel fel is akasztatlak.

Mindjárt küldte a siralomházba, s még azon éjjel az ácsok megfaragták az akasztófát. Mennek reggel a legényért, hogy vigyék a vesztőhelyre, de a legény gráciát kért, hogy vigyék elébb a király elé, hogy csak egy szót válthasson vele, mielőtt felakasztják.
Fölviszik a királyhoz, s mondja a legény:
- Csak azt a gráciát kérem, felséges királyom, hogy az akasztófát állíttassa fel a tenger partjára, ahol a lovakkal jártam!
- Jól van - mondá a király -, hát akasszanak fel a tenger partján!
Kiviszik a legényt a tenger partjára, viszik az akasztófát is utána, ottan fel is állítják, de a legény odasuttint a hóhérnak.
- Te, hóhér, ha úgy tudnál felakasztani engem, hogy amikor otthagysz, se le ne essem, se meg ne fojtódjam, adok neked egy tarisznya aranyat.

Megörült a hóhér a tarisznya aranynak, s úgy akasztotta fel a legényt, hogy sem le nem esett, se meg nem fulladott. Mikor aztán a népek elszéledtek, szépen leereszkedett a földre.
Tűnődött, búsult magában: “Hát most merre menjek?”
De egyszerre csak kétfelé nyílt a tenger, kiszállott a világ szép asszonya, s mondta neki:
- Úgy-e, megmondtam te aranyhajú legény, hogy ne említs engem, hogy ne dicsekedj velem! Látod-e, most már mind a ketten elkárhozunk. Szabad voltam eddig, arra jártam, amerre akartam, de most vissza kell mennem a magam városába, s mindaddig gyászfeketébe lesz vonva az én városom, amíg veled nem beszélek. Az pedig, míg a világ s még két nap, gyász¬feketébe lesz húzva, mert én veled sohasem beszélhetek, eljöhetsz a városomba, ehetel velem egy tálból, ihatol velem egy pohárból, mégsem ismerjük meg egymást.

Ahogy ezt mondá a világ szép asszonya, feje fölött összecsapódott a tenger, s a szegény aranyhajú legény elindult nagy búsan, keserves könnyhullatások közt.
Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s egyszer, amint ment, olyan rettentő sok hangya közé került, hogy lépni sem tudott. Felsóhajtott magában: “Én Uram s én Istenem, hogy megyek tovább, hisz ha egyet lépek, ezer hangyát taposok el, én pedig egynek sem akarom a halálát!”
Erre a beszédre eléáll a hangyák királya, s mondja neki:
- No, te legény, hallom, hogy jó szíved van. Jótétel helyébe jót várj! Akármerre járj ezen a világon, hogyha bajba kerülsz, csak ezt mondjad: “Hangyák királya, add nekem az erődet, én is neked adom az enyimet” - s egyszeriben hangyává változol; s ha ismét ember akarsz lenni, mondjad ezt: “Hangyák királya, visszaadom az erődet, te is add vissza az enyimet!” - s ismét emberré változol.

Erre a hangyák kétfelé váltak. Mehetett a legény, egy hangyát sem kellett hogy eltapodjon. De alig ment egy puskalövésnyire, annyi sas közé került, hogy nem tudott megmozdulni.
- Istenem, Istenem - sóhajtott a legény -, mit csináljak, hiszen én egynek sem akarom a halálát, máskülönben pedig nem mehetek sem előre, sem hátra!
Elejébe áll a sasok királya, s mondja:
- Látom, hogy jó szíved van, legény, de jótétel helyébe jót várj! Ha bajba kerülsz, csak mondjad: “Sasok királya, add nekem az erődet, én is neked adom az enyimet!” - s egyszeribe sassá változol; ha pedig ismét emberré akarsz lenni, mondjad ezt: “Sasok királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiedet!”
Azzal a sasok mind felröppentek, s mehetett a legény, amerre a szeme látott.
Ment, mendegélt a legény, s estére egy rengeteg erdőbe ért. Ott lefeküdt egy fa alá, s elaludt. Álmában egy ősz öregember jött hozzá, s ez azt mondta neki, hogy vesse ki a fejéből a világ szép asszonyát, hiába ne járjon utána, mert ha megtalálja, úgysem lesznek egymásé. Hanem keresse meg inkább a húgát, aki a halak királyánál lakik.

Fölébredt reggel a legény, elgondolja az álmát, indult tovább. Amint ment, mendegélt, talál az útszélen egy csárdát, s betér oda. Egy ősz öregember volt ott a korcsmáros, de olyan öreg, hogy lehetett háromszáz esztendős, ha nem több. Köszönti az öreget:
- Adjon isten jó napot, öregapám!
- Szerencséd - mondja az öregember -, hogy öregapádnak szólítottál, mert különben meg nem láttad volna többet Isten áldott napját! Hát mi járatban vagy?
Mondja a legény, hogy a halak királyát szeretné megtalálni.
- Hej, öcsém - mondja az öregember -, én háromszáz esztendőt értem, s hírét sem hallottam a halak királyának. Jobb lesz, ha nálam maradsz cselédnek.
- Már, édes öregapám, egy életem, egy halálom - mondá a legény -, addig meg nem nyugszom, míg a halak királyát meg nem találom.

Eleget mondta az öregember: meg se próbáld, hogy innét továbbmenj, mert a csárdától egyhajításnyira van száz juhász, s annak a száz juhásznak száz kutyája, mind akkora, mint egy-egy borjú. Azok minden embernek útját állják, s aki csak feléjük tart, miszlikbe szaggat¬ják. Más úton pedig tovább nem mehetsz, azt én mondom neked.

Beszélhetett az öregember.
Elbúcsúzott a legény, s ment egyenest arra, ahol a száz juhász volt a száz kutyával. Éppen a tűz körül heverésztek a juhászok, s a juhászok körül a kutyák.
“Istenem, Istenem - sóhajtott a legény -, mit csináljak mostan?! Hogyha hangya leszek, akkor eltaposnak, ha pedig sas leszek, akkor ledurrantanak!”
Tűnődött sokáig, de mégis azt határozta, hogy sassá változik. Nagyot fohászkodott:
- Sasok királya, add nekem az erődet, én is neked adom az enyimet! - S hát csakugyan egyszerre sassá változott.

Hirtelen fölreppent a levegőégbe, és onnét leereszkedett a juhászok mögé, s mire a juhászok és a kutyák is észrevették volna, emberré változott, mert mondta:
- Sasok királya, add vissza az erőmet, s én is visszaadom a tiedet!
Köszönti a számadót illendőképpen:
- Adj’ isten! - fogadja a számadó. - No, ezer szerencséd, hogy a kutyák észre nem vettek! Hogy is tudtál úgy idekerülni?
- Kerültem, ahogy kerültem, édes öregapám, most azt ne firtassa, hanem inkább mondja meg, hol lakik a halak királya!
- Hej, édes öcsém, azt én neked nem tudom megmondani, mert én hatszáz esztendeje élek, s mégsem hallottam hírét a halak királyának. Jobb lesz, ha te is itt maradsz juhásznak!
Mit csináljon szegény feje? Kezét csapott az öreg számadóval, s ott maradott köztük. Csak amikor kezet csapott, akkor tudta meg, hogy ezek a világ szép asszonyának a juhászai, hogy ezek százan őriznek egy falka juhot, azt minden reggel megfejik, a tejet beviszik a városba, s a világ szép asszonya abban fürdik meg minden reggel.

Egyszer az aranyhajú legényre került a sor, az vitte be a tejet. Megfürdik benne a világ szép asszonya, s hát ettől a tejtől egészen megújult, s még ezerszerte szebb volt, mint annak előtte.
Másnap egy másik juhász vitt be tejet, hanem ettől a tejtől semmi változást nem érzett a világ szép asszonya.
Mondja is a juhásznak:
- Mondd meg annak a legénynek, aki tegnap hozott tejet, hogy holnap reggel ismét ő hozzon!
Másnap reggel ismét az aranyhajú legény vitte be a tejet. Megfürdik benne a világ szép asszonya, s hát mintha csak újra született volna, még szebb lett, mint annak előtte volt, olyan szép, amilyet emberi szem még nem látott.

Behívatja a legényt, nézik egymást. Mondja is a világ szép asszonya, hogy maradjon ott, ne menjen ki többet a tanyára, de különben sem ő nem ismerte meg a legényt, sem a legény őt. Hanem a legény azt mondta: neki a tanyán van a dolga, ő nem maradhat itt.
Hiába kérte a világ szép asszonya, kiment a tanyára. Kérdi ott az öreg számadót:
- Ugyan, édes öregapám, van-e közel ide csárda?
- Van - mondja az öreg számadó -, hát, te fiam, ott mit akarsz?
- Szeretnék egyet táncolni a parasztlegények közt.
Mondta a számadó:
- Ne menj oda, fiam, mert itt gonoszak az emberek, még agyon találnak ütni.
De az aranyhajú legény csak azt várta, hogy beesteledjék. Elment a tanyáról. Azám, csakhogy nem a csárdába ment, hanem be a városba, a világ szép asszonyához; nem akarta, hogy tudják a juhászok, hol és merre jár ő.

Megérkezik a világ szép asszonya házához, hanem a kapu már be volt zárva. Gondolkozik, hogy menjen be most a kapun. Eszibe jut, hogy hiszen ő hangya is lehet. Mondja is egyszeriben:
- Hangyák királya, add nekem az erődet, én is neked adom az enyimet!
S abban a szempillantásban hangyává változott. Szépen bebújt a kapu hasadékán, aztán a házba a kulcs lyukán és a világ szép asszonyának szobájába.

A világ szép asszonya aludott az ágyában, és a hangya szépen fölmászott melléje, s úgy meg¬csípte a karját, hogy egyszeriben fölébredt nagy sikoltozással. Gyertyát gyújt a világ szép asszonya, keresi, hogy miféle állat csíphette meg olyan erősen, s hát meglátja a hangyát, amint szalad végig az ágyon. Hopp! megfogta, jól a markába szorította, aztán beledugta egy butéliás üvegbe, s jól bedugta az üveg száját, hogy a hangya ki ne jöhessen.
Hej, megrökönyödött az aranyhajú legény! Most már mit csináljon? Ha hangyának marad, akkor elpusztul, ha pedig emberré változik, akkor megtudják, hogy itt volt. Egész éjjel tűnő¬dött, de reggel mégis arra határozta el magát, hogy visszaváltozik emberré. Mondta:
- Hangyák királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiédet!

Egyszeriben ember lett, s kipattant a butéliás üvegből juhászlegény képében.
Nagyot sikolt a világ szép asszonya, összecsapja a kezét, mert ilyen csudát még ő sem látott. Most még jobban megtetszett neki a szép juhászlegény. Mondta, hogy maradjon ott az udvarában, ásó, kapa s a nagyharang válassza el őket. De a legény most sem maradott ottan. Azt mondta, hogy neki a tanyán van a dolga, nem maradhat nála.

Kimegy a legény a tanyára, s mondja az öreg számadónak:
- No, édes öregapám, én már eleget szolgáltam kigyelmednél, én már visszamegyek oda, ahonnan jöttem.
- Jól van, édes fiam - mondá a számadó -, ha nincs kedved szolgálni, csak eredj Istennek hírével. Jó utat, ahol sár nincs!
Addig ment, mendegélt, amíg visszaért a tenger partjára, ahol a világ szép asszonyával találkozott annak előtte. Ahogy odaér a tenger partjára, látja, hogy a tengernek habjából nagy, magas kőgarádics kerekedik. Gondolja magában, lemegy ezen a garádicson, akármerre viszi, neki most már mindegy.
Ment, mendegélt lefelé a garádicson, egyszerre csak összecsapódik feje fölött a tenger, s hát egy rettentő nagy pusztaságon jár ismét. Ahogy ment, mendegélt ezen a nagy pusztaságon, betéved egy nagy gyümölcsöskertbe. Volt ebben a kertben mindenféle gyümölcsfa, s minden fa alatt egy aranynyoszolya. Éhes volt a legény, de erősen éhes. Gondolta magában, történjék vele bármi, felmászik egy körtefára, s jóllakik körtével. Fölmászott a fára, evett annyi körtét, amennyi belefért, aztán leszállott, s bolyongott föl s alá az aranynyoszolyák közt.

Hát egyszer csak jön egy szépséges szép asszony, gyémántos, aranyos ruhában, s megszólítja a legényt:
- Kit s mit keresel itten, te aranyhajú legény?
Mondja a legény, hogy ő a halak királyát keresi.
- No bizony, ha azt keresed, akkor jó helyen jársz - mondta az asszony -, mert én vagyok a felesége.
Szépen karon fogta a legényt, fölvezette a palotába, ottan neki enni-inni adott, aztán küldte, hogy feküdjék le.

Eközben hazajön a halak királya, s az volt első szava:
- Ki van itt, feleség?! Valami idegen szagot érzek.
Mondja az asszony:
- Én bizony nem tagadom lelkem, uram, egy szegény vándorlegényt befogadtam szállásra. Adtam neki jó vacsorát is, mert erősen éhes volt szegény.
- Hát csak keljen fel - mondja a király -, vacsorázzék velem is!
Fölkeltik a legényt, asztalhoz ültetik, etetik-itatják. Vacsora után a király s a királyné elkezdenek kártyázni. Mondja a király a legénynek:
- Gyere, kártyázz te is velünk!
- Én nem kártyázom, felséges királyom - mondá a legény -, most is amiatt bujdosom.
- Hogyhogy? - kérdi a király.

Elmondja a legény az ő szomorú történetét, s ahogy elmondja, a királyné csak összecsapja a kezét, kiszalad a szobából, általszalad a másik palotába, ahol a király öccse lakott a felesé¬gével, aki nem vala más, mint az aranyhajú legény húga.

Mondja a királyné nagy örvendezéssel az aranyhajú leánynak:
- Gyere, lelkem, gyere, itt vagyon a bátyád!
Szaladtak vissza a palotába mind a ketten. De volt öröm, Istenem, milyen nagy öröm! Sírva borultak egymás nyakába az aranyhajú ikrek. Csakhogy ismét találkoztak!
Még az este azt határozták, hogy felmennek a felső világba, vissza a hazájukba. Velük megy a halkirály öccse is. Tizenkét szekeret megraktak arannyal, s úgy indultak útnak. Hét esztendőt, hét napot tartott az útjuk, s mire a falujokba értek, a szegény szülők úgy megöregedtek, hogy a házukból már ki sem tudtak jönni.

Bemegy az aranyhajú legény a házba, köszönti az öregeket, s ezek fogadják nagy tisztelettel:
- Adjon isten jó napot, felséges királyfi!
A legény szállást kér az öregektől, de az öregek azt mondták:
- Ó, felséges királyfi, mi szívesen adnánk szállást, de a mi szegény házunk nem arra való.
- Nem baj - mondá a legény -, elhálunk mink a pitvarban is.
Csakugyan ott háltak mindhárman a pitvarban.
Reggel bemegy a legény, s kérdi az öregembert:
- No, öregapám, mit fizessek a szállásért?
- Istené a szállás - mondá az öregember -, én azért nem kívánok semmit.

Otthagytak az öregeknek hat szekér aranyat, s azzal mentek a városba, ahol az öreg boltos lakott. Beköszöntenek hozzá, szállást kérnek tőle, s az öreg boltos ad is szívesen. Kérdik reggel, mit fizessenek a szállásért.
- Semmit, felséges királyfi - mondá az öreg boltos, mert ez is királyfinak nézte a legényt. De a legény két szekér aranyat otthagyott, aztán továbbmentek a négy szekér arannyal, ami még maradott.
De alighogy kiérnek a városból, elejbük kerül az Úristen öreg koldus képében, s kéri őket: adjanak neki, amit Isten adott. Mindhárman belemarkoltak az aranyba, s két marékkal szórták az öreg koldusnak.
Az Isten másodszor is, harmadszor is elejbük került, amikor jó messzire előrehaladtak, s öreg koldus képében megint kérte, adjanak neki, amit Isten adott.

Ezek pedig ismét szórták két marékkal a pénzt az öreg koldusnak. Azt mondja akkor az öreg koldus nekik:
- Na, nektek az Úristen jó szívet adott, az igaz, mondjátok meg, mit kívánnátok az Istentől!
Azt mondja az aranyhajú legény meg az aranyhajú leány is:
- Mi csak egyet szeretnénk, azt, hogy a mi szüleink s azok az öreg boltosék, akik minket fölneveltek, bárcsak megfiatalodnának!
Az öreg koldus eltűnt erre a beszédre, aztán hogy, hogy nem, bizonyosan az Isten akarta úgy, a fiatalok visszafordultak, bementek a városba az öreg boltosékhoz, s hát azok egészen megfiatalodtak, szinte olyan fiatalok, mint ők. Mennek a szüleikhez, s hát azok is szinte olyan fiatalok, mint ők. Aztán megmondják, hogy ők kik s mik. Hogy ők az ő édes gyermekeik; mennek a boltosékhoz, azoknak is megismertetik magukat. Lett aztán nagy öröm, hejehuja, lakodalom. Hívattak papot, hogy itt is összeesküdjék a halak királyának öccse az aranyhajú leánnyal, s éltek azóta együtt mind nagy boldogságban.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.