Az aranyhal és a három kívánság

Évszám
2009

Épp kapása volt az öregnek. Megrántotta a botot, és hirtelen kirepült a partra egy halacska. Rögtön leakasztotta és beletette egy vödörbe, melyben az aznapi vacsorát gyűjtötték. A fiatalabbik az öreg mellett ült, és figyelte, hogyan csinálja.
– Látod fiam, így megy ez. Megpróbálod? – kérdezte tőle.
– Hogyne próbálnám! Adja csak ide apám! – átvette a pecabotot és a horgot belehajította a vízbe. Három perc harminchárom másodperc telt el, és az úszó rángatózni kezdett.
– Hohó, kapásod van! – mondta az öreg. Add csak ide! – átvette tőle a botot, és kihúzta a halat a partra. Nem akármilyen hal volt ám az! Egy igazi aranyhal. Igencsak elcsodálkoztak.

 – Nagy szerencséd van neked fiam – szólt az öreg, majd hozzátette: a baj csak az, hogy az ilyet vissza kell dobni.
– Apám, sose hallottad a mesékben, hogy ilyenkor hármat kívánhatok?
Az öreg kérdően nézett fiára, és míg vizsgálta a halat, a következő megállapításra jutott:
– Ez a hal már nem is él. Tehát már visszadobni sem érdemes.
Erre hirtelen rájuk nézett a hal a vödörből, és szomorúan megszólalt:
– Nem hisztek a mesékben? ­­Pedig én olyan világba repíthetlek benneteket, amilyenről még csak álmodni se mernétek. Kívánjatok bármit ... csak dobjatok vissza ... kérlek!
Megesett a szívük a szegény aranyhalon, és ha már kívánhattak is, akkor azt se szalasztották el.
– Hát akkor legyen – kezdte izgatottan a fiatal – először is: egy hatalmas palotánk, ahol apám a király és én vagyok a királyfi. Legyen egy szépséges királylány, kinek kezét elnyerhetem, és annyi szolgáló serénykedjen mellettünk, hogy még megszámolni se tudjuk! A kívánságok után visszadobták az aranyhalat a vízbe. Az még egy kicsit ficánkolt, majd lemerült a víz alá. Egyszer csak újból a felszínre jött, és megszólalt:
– Biztosan ezt kívánod, drága jótevőm?
– Egészen biztosan! – felelte a fiatal.

A hal ezután újra eltűnt a víz sodrásában, és többet már nem tért vissza. Percek teltek el. Várták, hogy bekövetkezzen a csoda – de nem történt semmi.
– Na mi lesz már? – kérdezte az öreg. – Látod fiam, nem szabad az ilyennek hinni!
Ekkor hirtelen óriási fény árasztotta el a tájat, egy csodálatos szivárvány jelent meg az égbolton. Madarak halk, vidám csiripelése töltötte be a teret, és lágy melegség árasztotta el testüket. Egy szarvast pillantottak meg a távolban, melynek hétágú agancsa volt, és a mezőn szökellt vidáman, feléjük nézett, de hirtelen megijedt és tovafutott.
– Mi ez apám? Mi történik?

Ekkor becsukódott a szemük, és mikor kinyitották, egész máshol voltak. Az öreg egy trónon ült, korona volt a fején – körülötte cselédek. Egy hatalmas, pompázatos palotában voltak: a trón előtt tíz méter hosszú pazar szőnyeg, körös-körül csillogott és villogott a sok drágakő.
A fiatalabb a helység bejáratánál „ébredezett”. Hirtelen üdvrivalgásban tört ki:
– Apám, apám, sikerült! Megtette nekünk! Hiszek a mesékben! – a király lenézett fiára.
– Neked is csak egyszer kell pecabotot adni a kezedbe! – erre jót nevettek.
– Mihez kezdünk most? – kérdezte a királyfi –, de választ már nem adhatott az öreg király, mert egy szolga lépett be. Egyenesen a trónhoz ment, és megszólította:
– Drága királyom, van itt két ember, akikről ítéletet kell hoznod. Kinn üvölt a nép, és téged vár. Az egyik rablógyilkos, a másik meg királynak mondja magát. Ne feledd, az egyiket szabadon engedheted, hiszen ünnep van.

A király elkomorodott: „Még csak most jöttem ide, és máris ilyenekkel zaklatnak?” De nem tehetett mást, berendelte magához a két embert. Először a rablógyilkost hívatta, és meghallgatta. Az ártatlannak vallotta magát, és kérte, hogy engedje szabadon. Ezután behívta azt is, aki királynak mondta magát. Egy rongyos, szakadt ruhában lévő férfi jött be, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy király. Megkérdezte tőle:
– Te tartod magad királynak? Hol van a koronád? Hol vannak a szolgáid?
De ő nem válaszolt semmit, csak lehajtott fejjel állt a király előtt.
Ekkor hirtelen egy öregasszony lépett be a hatalmas ajtón, valamiféle furcsa csuklya volt a fején. Egy görbe botra támaszkodva lépegetett, lassan, egészen a trónig. Arcát eltakarta, de villogó, sárga szemei kilátszottak. Az öreg királyt fürkészte.

– Miben segíthetek? – kérdezte a király.
– Ez az ember bűnös! – és közben a szegényes ruhába öltözött férfira mutatott – El kell ítélned, különben átok száll rád! Gondoskodom róla! – és hirtelen köddé vált.
Megijedt az öreg király, nem értette, miért vádolja az öregasszony ezt az embert. És ha tényleg átkot szór őrá? Ezután kiment a nép elé. Hatalmas tömeg kavargott a palotaudvaron, és követelték, hogy engedje szabadon azt, akit először hallgatott ki, és a másikat meg feszíttesse keresztre. Az újdonsült király nem értette, miért ezt kérik, azt gondolta őket is megátkozta az öregasszony. Először szabadon akarta engedni a magát királynak mondó embert, de a nép üvölteni kezdett:
– Nem vagy a királyunk, ha szabadon bocsátod. Feszítsd keresztre! Ha nem, akkor uralmadnak vége, a nép támasza nélkül egy uralkodó sem ér semmit!
Erre megdöbbent az öreg király, és rövid hezitálás után azt parancsolta a katonáknak, hogy feszítsék keresztre azt a szegény embert. Így tartotta meg hatalmát és befolyását az a király, aki imént még horgászbottal küszködött a tó nyugodt partján.

Eközben a fiatalabbik a várost járta, álruhában, és rengeteg emberrel ismerkedett össze. Próbálta kideríteni, mi ez a nagy nyüzsgés a palota udvarán? Már ahogy a palotából kitette a lábát, egy gyönyörű szép, előkelő fiatal lányba botlott, kinek haja aranysárga volt, és szemei olyan elragadóan szép kékek, mint a mesékben. Boldogan megszólította, és a lány kedvesen válaszolgatott is neki, és olyan jót beszélgettek, hogy közben háromszor körüljárták a várost, úgy, hogy észre se vették. Megnézték a város nevezetességeit, és a lány bemutatta az álruhás királyfit pár embernek, akik nagyon barátságosan fogadták, és szeretettel bántak vele. Pont tizenegyen voltak. Elmondták neki, hogy most akarják keresztre feszíteni mesterüket, akit nagyon szeretnek, és uruknak tekintenek. Erre megsajnálta őket a királyfi, és visszatért apjához a palotába, hátha még megállíthatja a folyamatot. Egyenesen a trónhoz ment.

– Apám, mit tervezel? Meggyilkoltatsz egy ártatlan embert?
– Nem volt más választásom, fiam. A nép akarta. De a másikat szabadon engedtem, mert nagyon tiltakoztak, mikor őt akartam keresztre feszíttetni.
– Senkit se kellett volna! – mondta a királyfi keserűen. – Nem lehetne ezt valahogy leállítani?
– Fiam, bizony már viszik azt az embert a hegyre, a kereszttel a hátán – mondta, ugyancsak megbánva döntését, az apja.
A fiú erre elszomorodott, és szemrehányóan megjegyezte:
– Én nem erre vágytam. Nem ilyen királyságot akartam, ahol embereket kell ölnünk?!
Bánatosan kivonult megint a palotából, de most csendesebb helyet keresett. Útközben találkozott azzal a tizeneggyel, akiket az aranysárga hajú lány mutatott be neki. Azok elmesélték az ifjúnak, hogy a sárga szemű, görbe botos gonosz boszorkány békává változtatta azt a gyönyörű, szép lányt. Erre elszomorodott. Elindult magányosan, és egy elhagyatott tó körül sétálgatott. Gondolkodott a békává változott fiatal lányon, és azon is, hogy vajon, hogyan tehetné jóvá apja bűnét. Egyszer csak hirtelen fölborzolódott a víz. Csodálkozva és örömmel fedezte fel, hogy az aranyhal dugta ki fejét a víz felszínén. Rögtön megszólította:

– Drága aranyhal! Nézd, mit tett apám! Egy ártatlan embert küldött a halálba. És az aranysárga hajú lány is békává változott.
– Ti kívántátok ezt az életet – mondta az aranyhal. Egy királynak vállalni kell minden felelősséget, mely az uralkodással jár! Az aranysárga hajú lány miatt viszont ne aggódj! Csak addig tart az átok, míg meg nem csókolja az, akivel legboldogabb lenne a világon.
A fiatal már erről is olvasott valamelyik mesében, így aztán emiatt már nem aggódott.
– Nem lehetne valahogy apám bűnét jóvátenni?
– Mit kívánsz tőlem? – kérdezte az aranyhal.
– Szabadítsd meg a haláltól azt az embert!
– Ezt nem tehetem! Ennek meg kell történnie. Nem avatkozhatok bele felsőbb hatalom döntéseibe.
Nem értette az ifjú az egészet, de tovább próbálkozott.
– Mit tegyek szerinted?
– Menj a kereszthez, ahová vitték, és kérd tőle apád bűneinek bocsánatát!
A fiú nyomban elment a hegyre, és látta a tömeget, mely a kereszt köré gyűlt. Az ártatlan elítélt lehorgasztott fejjel tűrte némán a szenvedést. Ő közvetlen közel ment hozzá, és megszólította:
– Kérlek, bocsásd meg apám vétkét!

Erre a keresztrefeszített fölemelte fejét, egyenesen az ifjúra nézett, és így szólt:
– Ettől a naptól fogva minden ember bűnei bocsánatot nyernek, aki teljes szívéből megbánta azt! Ekkor elsötétült az ég, és a kereszten kínlódó kilehelte lelkét. Sokan elcsodálkoztak ezen az eseten.
A királyfi visszatért a palotába és megkereste apját.
– Ez az ember biztosan ártatlan volt, de megbocsátott neked!
– Bánom már, hogy így történt – mondta a király szomorúan – Nem lehetne valahogy másként az életünk? Nem akarok király lenni!
– Talán van esélyünk. Menjünk a tóhoz, ott találtam nemrég az aranyhalat. Hátha ott van most is.
Erre együtt elmentek a tóhoz, és vártak. Nem kellett sokat várni, mert három perc harminchárom másodperc múlva megjelent az aranyhal.
– Kedves jótevőm, látom megtetted, amit kértem tőled. Ezért kívánhatsz tőlem még egyet. Mit kívánsz? – szólt az aranyhal.

Elgondolkodott az ifjú. Nem akart most már hibás döntést hozni.
– Adj nekünk bátorságot, értelmet és bölcsességet, és repíts minket más világba, mert úgy érezzük, itt már eljátszottuk tisztaságunkat!
– Megkapjátok! – mondta az aranyhal, és eltűnt a tó mélykék vízében.
Ekkor hirtelen óriási fény árasztotta el a tájat, egy csodálatos szivárvány jelent meg az égbolton. Madarak halk csiripelése töltötte be a teret, és lágy melegség árasztotta el testüket. Egy szarvast pillantottak meg a távolban, melynek hétágú agancsa volt, és a mezőn szökellt vidáman. Feléjük nézett, de hirtelen megijedt, és tovafutott. Apának és fiának lecsukódott a szeme, és mire fel tudták nyitni, már egész máshol voltak. A fiatal, csak az aranysárga hajú, elbűvölően szép kék szemű fiatal lányt nem tudta kiverni a fejéből, aki békává változott, de most már új életével kellett foglalkoznia.
Most egy elhagyatott városrészen sétálgattak. Minden sokkal modernebbnek tűnt, mint a királyi városban, de a házak romosak voltak, a járókelők pedig szomorúan, földre szegezett szemmel sétáltak az utcán. Rögtön megszólítottak egy arra járó embert, hogy kiderítsék, miféle helyen vannak. Megtudták, hogy most lett vége egy nagy háborúnak, és új uralkodó vette át a hatalmat. Félelemben élnek a polgárok, mert bármikor bebörtönözhetik őket. Erre igencsak elcsodálkoztak, és nem értették, miért ide varázsolta őket az aranyhal, de nem riadtak vissza.

Továbbsétáltak, és nemsokára egy kávézóban találták magukat, ahol is ültek egy asztalnál és beszélgettek.
– Vajon miért pont ide küldött minket az aranyhal? – kérdezte a fiatal – Nem tűnik túl barátságos helynek!
– Biztosan megvan rá az oka! Várjuk ki a végét, de az biztos, hogy valami megpróbáltatáson kell most is részt vennünk – osztotta meg sejtését az öreg.
– Az élet tele van megpróbáltatásokkal. Lássuk, ez mit tartogat számunkra! – vágta rá bátran a fia.
– Fiam, ahol ilyen rendszer van, mint ez, ott ne akard tudni, milyen megpróbáltatások várhatnak rád!
– Mire gondolsz?
– Te is hallottad, miket mondtak az utcán. Olyan rendszer ez, ahol az emberek a hatalomnak vannak kiszolgáltatva, és aki felemeli szavát ellenük, azt börtönbe zárják.
Igazságos ez így fiam? – de mivel a fiatal nem válaszolt, az öreg folytatta. – Nem, ez nem igazságos! Nem veszik figyelembe az emberi jogokat, csak a pénz és a hatalom érdekli őket!
Ekkor egy furcsa külsejű öregasszony lépett be a kávézó ajtaján. Különös csuklya volt a fején, arcát eltakarta foltos ruhájával, és egy görbe bot volt a kezében. Az öreg azonnal megismerte, tudta, hogy ez nem lehet más, csak a gonosz boszorkány. Az hirtelen feléjük vetette tekintetét, és sárga szemeit mérgesen villogtatta, majd mutogatni kezdett rájuk. Erre három-négy ijesztő ruhás fegyveres rontott rájuk, és azonnal megbilincselte őket. Egy fekete autóba tuszkolták apát és fiát, és már indultak is. Később kiderült, a kávézóban lehallgatták őket. A vád: rendszerellenes megnyilvánulásaikkal veszélyeztethetik az ország békés és szabad előrehaladását.

Ekkor teljesen megértették, hogy miért félnek az emberek, miért nem mernek szólni, vagy kritizálni.
– Látod fiam, talán most bölcsebben tettük volna, ha hallgatunk ott a kávézóban – mondta az öreg, már a börtöncellában.
– Én nem félek a haláltól, a lélek szolgálója vagyok, bátran tűröm a szenvedést. Gyáva, aki nem így teszi!
Minden este elvitték őket kihallgatni, és egy papírt akartak aláíratni velük, mely a vallomásuk volt a kihallgatók állítása szerint. Ők ezt nem írták alá, ezért megkínozták őket, de bátran kitartottak, mígnem egyik nap az öreg megtört. Aláírta a papírt, habár józan ítélőképessége már nem volt a régi. A bíróság halálbüntetéssel sújtotta. Hiába állították ártatlanul, hogy ők csak egy kávézóban beszélgettek.

A fiatalabb még bírta, és várta, hogy felmentsék.
Így telt az idő, mígnem elérkezett az öreg kivégzésének napja. Kiráncigálták a cellából, és vitték az akasztófához. Könnycseppek csordultak le az arcán, miközben visszatekintett fiára.
– Ezt akartuk fiam? Az értelem talán vétek? Egy kávézóban beszélgetni talán vétek?
– Ezek az emberek soha nem fogják megérteni, amit mi értünk. Ne feledd, a lélek halhatatlan! – kiáltotta apja után, akit közben elnyelt a félhomályos folyosó.
A fiatal a cellában maradt. Rövid hezitálás után odaszólt az egyik tisztnek:
– Kérem, adjon egy pohár vizet, nagyon kiszáradtam.
Ebben az emberben, aki őrizte őt, volt valami emberi, mert kérdés nélkül odavitt neki egy pohárral. Beadta a rácson. A fiatalember ahelyett, hogy megitta volna, most becsukta a szemét, és gondolataiba mélyedt. Így ült pár percig, mikor hirtelen felkavarodott a víz a pohárban... És, megjelent az aranyhal!
– Drága aranyhal! Lásd hova keveredtünk! Apámat most viszik akasztani. Segíts nekünk, kérlek! – mondta kétségbeesve.
– Királyságot kértél, én megadtam neked; bátorságot, értelmet és bölcsességet kértél, én megajándékoztalak mindezzel. Mit kívánsz még?
Erre az ifjú sírva fakadt.
– Azt hiszem, az volt a legjobb, mikor apámmal a tóparton ültünk, vidáman horgásztunk és jókat beszélgettünk. Kérlek, add vissza nekünk azt az életet, mert nem akarom apám halálát!

Az aranyhal megsajnálta őket.
– Többet akartatok, mint amennyit kaptatok. Nem nyugodtatok bele abba az életbe, amit Isten szánt nektek. Én megmutattam, hogy amit kívántok, az hatalmas felelősséggel jár, és könnyen nagy hibába eshettek. De ez ne forduljon elő többé!
Ekkor eltűnt az aranyhal a pohárnyi vízben, és a fiatal megitta a vizet. Percek teltek el.
Az öreg már kint volt az udvaron. Felkészült testében-lelkében a halálra, bátran várta. Felnézett az akasztófára, és körbe az emberekre, kik is azok, akik megölik, és visszagondolt arra az ártatlan emberre, akit ő maga küldött kereszthalálra. Végtelenül szomorú lett. „Hogyan várhatnám el tőlük, hogy megértsék az élet értelmét, súlyát, ha én magam sem tudtam megérteni, mikor király voltam?” Ekkor a nyakára illesztették a kötelet, és kirúgták a lába alól a sámlit.

Hirtelen óriási fényáradat ömlött az udvarra, és egy csodálatos szivárvány jelent meg az égbolton. Madarak halk csiripelése töltötte be a teret, és lágy melegség árasztotta apa és fiú testét. Egy szarvast pillantottak meg a távolban, melynek hétágú agancsa volt, és a mezőn szökellt vidáman. Rájuk nézett, és ragyogó tekintetével megindult feléjük. Ahogy közeledett, egyre jobban érezték azt a csodálatos örömöt, mely szétáradt testükben. Aztán becsukták a szemüket – a fiatalabb a cellában, az öreg az akasztófánál –, és mire kinyitották, egész máshol voltak. De ez a táj ugyancsak ismerős volt. Egy tóparton ültek, horgászbottal a kezükben. Minden olyan csendes volt. Lágy szellő kísérte a madarak csiripelését, és a Nap is boldogan sütött rájuk. Egymásra mosolyogtak.

– Fiam, azt hiszem, már se gazdagok nem vagyunk, se okosak, de egyet megtanultam az aranyhaltól: csak szeretetben lehet boldog az ember, mert a gyűlölet és a hatalomvágy pokollá teszi az életet.
– Egyetértek, apám, nem vágyom én már más ember bőrébe bújni. Ez vagyok én, mindig is ez voltam, és nem is akarok más lenni. Ezt az énemet kell a legmegfelelőbben kihasználnom – az emberek javára!
Mivel már sötétedett, a vödörrel kezükben elindultak hazafelé. Útközben megláttak egy templomot. Az öreg betért egy pár percre, és mondta fiának, hogy induljon haza, nemsokára megy ő is. Bent a templomban leborult a kereszt elé.
– Mindannyi bűnünk egy-egy kalapácsütés arra a szegre, mellyel testedet hozzáfeszítették a kereszthez. Bocsáss meg nekünk! – Sírva fakadt, de ekkor a keresztről egyenesen a szemébe nézett a megfeszített, és megszólalt:
– Bűneid bocsánatot nyertek, de többé ne vétkezzél! – ekkor megkondult a templom harangja, kétszer. Ez azt jelezte, hogy valaki meghalt a faluban. Az öreg már tudta, hogy akit a keresztre feszítettek, Isten volt, nem ember!

Keresztet vetett, és kiment a templomból. Mindent olyan másnak érzett, mint eddig. Valahogy megtelt élettel a levegő. Hazament, és fiának is elmesélte, hogy mit látott. A fiú boldogan hallgatta végig apja történetét, utána elmesélte, hogy ővele mi történt:
„Én, ahogy mentem hazafelé, és ragyogott rám a nap, az útszélen megláttam egy ugrándozó kis békát. Azonnal felvettem és megcsodáltam. Aztán eszembe jutott az az életünk, mikor még királyok voltunk. A csodálatos, aranysárga hajú lány, akit a gonosz boszorkány békává változtatott. És az is, hogy az aranyhal azt mondta, az átok csak addig tart, míg meg nem csókolja a lány békaarcát az, akit legjobban szeret a világon. Erre én megcsókoltam, hátha én vagyok az, és a kisbéka mit sem várva, azonnal visszaváltozott a gyönyörű, sárgahajú, kékszemű lánnyá. Ekkor megkondult a templom harangja, kétszer. Ez azt jelezte, hogy valaki meghalt a faluban. Hazakísértem a lányt, és megbeszéltük, hogy holnap találkozunk – mesélte az ifjú.
Másnap megint kimentek horgászni, és várták, hátha megjelenik az aranyhal, hogy megköszönjék neki, amit értük tett. Három perc harminchárom másodpercet kellett várniuk, és halacska meg is jelent. A fiatalabbik hálásan mondta:

– Köszönünk mindent neked, drága aranyhal. Megmentettél minket, saját ábrándunktól. Tartozunk neked.
– Nem tartoztok semmivel – mondta az aranyhal kicsit ficánkolva a víz tetején –, de ha mindenképpen szeretnétek valamit adni, akkor egy ígéretet kérek tőletek.
– Mi lenne az? – kérdezte az ifjú.
– Szeressétek egymást! Szeressetek minden embert, akárki is az.
– Megígérem! – mondta a fiú azonnal.
Ekkor eltűnt az aranyhal. Ők mélységes csendben ültek a parton. Kis idő múltán megszólalt az öreg:
– Fiam, tudod-e ki volt az, aki tegnap meghalt a faluban?
– Igen, egy öregasszony, aki mindig görbe botra támaszkodva járt, és villogó sárga szemeivel rémisztgette az embereket.
Az öreg elhallgatott, majd rövid gondolkodás után megszólalt:
– Erre, fiam, csak azt tudom mondani, hogy ahol a szeretet él, ott a bűn, és a kísértés halott!
Még egy darabig csendben ültek egymás mellett, aztán elindultak hazafelé, mert a fiatalnak találkozója volt az aranysárgahajú lánnyal.

Ettől fogva megváltozott az egész életük. Sok barátot szereztek maguknak, és a fiatalabb, ahogy egyre jobban megismerte az aranysárga hajú lányt, egyre jobban meg is szerette. Mígnem egy nap elhatározták, hogy össze is házasodnak. Az esküvőre rengeteg ember gyűlt össze, csodálatos esemény volt. A kis templomban adta őket össze a pap. Természetesen a lakodalom se maradt el az esküvő után. Mindenki az asztalnál ült, mikor is az ifjú férj pohárköszöntőre emelkedett:
– Kedves barátaim! Nagyon örülök, hogy itt vagytok velünk, és együtt ünnepelhetünk. Én most, mielőtt folytatnánk a vacsorát, csak egy dolgot szeretnék mondani nektek: Szeressétek egymást!

Hirtelen a poharában felkavarodott a bor, és mindenki szeme láttára az aranyhal jelent meg. Nem akart most szólni egy szót se, csak boldogságát kifejezni. Mosolygott, és fél szemével az ifjúra kacsintott.
Ekkor látták utoljára az aranyhalat.