Az aranysárkány legendája

Évszám
2009

Régen, mikor a világ még fiatal volt, a csodák és a mesék korában, volt egy ország, mely oly messze volt minden bútól és bajtól, hogy ki itt élt, mind örömmel tette dolgát. Cselédek és uraik, s maga a jóságos Petúr király is.
Ennek a Petúr királynak volt egy gyönyörű lánya, kinek szépségben nem akadt párja e vidéken. Haja olyan volt akár a nap tündöklő sugarai, arcának pírja, mint a rózsa szirmai, bőrének érintése akár a selyem, s a tekintete… oh, abban minden férfi elveszett. Oly meseszép teremtés volt, hogyha a közeli erdők tündérei ismerték volna az irigységet, menten elsárgultak volna tőle.

Egy nap azonban szörnyű tragédia sújtott le e vidékre. Egy óriási aranysárkány szállt alá a fellegek közül és magával ragadta a szépséges hercegnőt. A király bánatában elvonult várának legmagasabb tornyába, s hetekig siratta legbecsesebb virágszálát. Az erdők fái is elsárgultak mire halványodni kezdett a fájdalma, s előbújt, hogy magához hivassa legvitézebb katonáit. Így szólt hozzájuk:

- Lépjen elő, kiben a legnemesebb szív dobog, kiben a bátorság és az erő együtt vert tanyát, s aki ha kell a világ végére is elmegy csak, hogy parancsomat teljesítse. Lépjen elő, aki visszahozza a leányomat!

Az összegyűlt lovagok tanakodni kezdtek, de mivel mind tudták, hogy csak egy akad köztük ki megfelel a király minden óhajának, így a tekintetek sorra Tiboldra szegeződtek, aki nem is késlekedett a király elé állni.

- Én vagyok az jóuram, kit keresel. Cseppet se aggódj leányod felől. Visszahozom, ha addig élek is.
A király arca, melyre az elmúlt hetek fájdalmai mély barázdákat vájtak, váratlanul felderült, ahogy megcsillanni látta a reményt e hős vitézben. Menten el is rendelte: kapja Tibold a királyság legjobb lovát, a kovács készítse neki a legerősebb vértet, pajzsot és kardot, s a papok imádkozzanak érte míg vissza nem tér.

Midőn a kovács elkészült, s a lovát elibe hozták, Tibold útra is kelt. S mivel mindenki megesküdött volna, hogy az aranysárkány keletnek repült, arra vette útját. Paripájával dús lombú erdőkőn vágtatott át, s pipacsos réteken, ahol unicornisok kergetőztek a hívogató napsütésben. A patakok tiszta vize oltotta szomját és a fák gyümölcsei éhségét. Hónapok teltek tova mire a táj szépsége megkopott, s útja kopár, égbe nyúló sziklákra kapaszkodott fel, hogy aztán sötét mélységekbe fusson. A kaptatók és lejtők vad váltakozása végül egy kies pusztába torkolt, hol a kutyafejű tatárok éltek. Száraz, élettelen vidék volt ez, hol sem a fák sem a bokrok gyökerei nem találtak utat maguknak, s a szél kedve szerint taszigálhatta az elé kerülő homokbuckákat újra és újra átrajzolva a táj küllemét. S ahogy a völgyek és dombok  is állandóan úton voltak, úgy kerekedtek fel az itt élő tatár nemzetségek is időről időre, nomádok módjára.

Egy hete már, hogy Tibold e homoktengert rótta, amikor a messzeségben, csapkodó lángnyelvekre lett figyelmes. Közelebb érve asszonyok és gyermekek sírását is hallani vélte. S nem a képzelete tréfálkozott vele: a nomádok sátrai égtek. Ízesen és sokat panaszkodtak a tatárok egy aranysárkányról, mely felperzselte mindenüket. Ám hollétéről ők is csupán annyit tudtak, hogy „onnan jött, ahol reggelente a Nap születik”.
Folytatta hát az útját keletnek, át az üveghegyeken, el egész a félóriások földjéig. Egy vidékre, hol minden csak egy picit nagyobb a megszokottnál. A kankalinok derékig érnek, a berkenyék termése ökölnagyságú, a fenyvesek teteje viszont mintha már az égboltot csiklandozná.
A természet eme óriási díszletei között azonban megcsapta Tibold fülét az apró neszek hiánya. Mintha egy erdő lett volna mely elfelejtett szuszogni. Oly csend volt, mintha csak egy kriptában nyargalt volna nap nap után. Jó időbe beletelt mire az első faluhoz ért. Álmélkodott is nagyon az itt élőkön, akik tíz láb magasra is megnőttek, s akik között úgy érezte magát, mint egy gyerek, akinek minden kissé túl van méretezve. A fogadóban szállást és ételt kapott, bőséggel. S miután megpihent, s alaposan megevett, szóba elegyedett azzal a félóriással, ki a söröket mérte ki. Faggatni kezdte: miért oly csendes itt az erdő?

Az ital is megdermedt a csapos kezében. Arca elsápadt. Szemei szomorúan meredtek a semmibe a kérdés hallatán, s csak nagy sokára mondta el a történteket. A vadakról kezdett beszélni. A számtalan állatról mely egykoron itt lakott. Úgy tűnt jól ismerte őket. Oly hosszan mesélt küllemükről, s szépségükről, hogy Tibold kezdte azt hinni, sosem mondja el az eltűnésük okát. De végül nagy nehezen kibökte. Elmondta, hogy egy aranysárkány szállt alá az égből, s nem nyugodott míg az erdő minden lakóját fel nem falta. S eztán keletnek repült, így rémlett neki. De óva intette Tiboldot, hogy arra menjen. A közeli lápokban a garabonciások csuda lényeket keltettek fel, melyek végeznek az arrajáróval. Olyan vidék az melyről senki ember fia nem tért vissza még.
Tibold megköszönte a jó tanácsot, de meg nem fogadhatta: folytatnia kellett az útját keletnek. S nyargalt erdőkön, mezőkön, s óriási városokon át, míg végül a természet nem zsugordott újra a megszokott méreteire, s el nem érte a vidéket, hol a mocsár és az ingovány az úr. Oda hol a föld bűzös füstöt öklendez ki magából, hogy szürke fátyolba burkolja a messzeséget és menedéket nyújtson megannyi kósza teremtménynek. Tibold úgy érezte, mintha a halál szaga kúszna fel orrának nyílásain, s nem tudta hogy képzelgés csupán, vagy a homályos ködben valóban fenyegető árnyak követik a léptüket. Paripája, mely ezeddig némán tűrte az út minden viszontagságát kétségbeesetten nyerített fel, ahogy a láp iszapja egyre mélyebbé lett. S mintha csak erre vártak volna: az árnyak felöl vad hörgés zúgott fel. Szemük tágra nyílt, s vöröses fényük tisztán látszott, még a táj ködén át is.
Tibold, miközben kardját szorosan markolta, leugrott lováról, s húzta, ahogy erejéből tellett. S miközben hátasát mentette, szemét végig démoni kíséretükön tartotta. Így haladtak lassan, minden jottányi útért megszenvedve. S már túl voltak a láp közepén is, mikor az egyik fenevad közelebb merészkedett. Egy vasfejű farkas volt az isten adta. Vicsorgó pofája éhesen nyílt tágra, ám Tibold egyetlen gyors csapással levágta a bestiát. A ködben először csak dühös morajlás volt a válasz, de nem soká egy egész falkányi rontott elő a sötétségből vérre szomjasan. Tibold pajzsa és kardja azonban gyorsan járt, s egymás után kardélre hányta a megvadult szörnyeket. S amint fegyverét letisztította, folytatta az útját keletnek. Mindig csak keletnek.
Hetek teltek tova mire elhagyták a bűzös mocsarat, s vágtázva tovább álltak. Nemsokra rá egy gyönyörű várost vettek észre a messzeségben. Házakat, s palotákat láttak melyek úgy ragyogtak, hogy mellettük a Nap fénye is elhalványodott. Tibold álmélkodva nézte óriási, tündöklő falait, s a hatalmas tornyokat a messzeségben, melyek, mint gigászi ékszerdoboz ragyogták be e földet.

- Állj meg te lovag - szólt rá a kapu őre - A szemem káprázik tán vagy tényleg nyugatról jössz, az ingovány felöl, hol csak a halál terem.
- Én biz onnan jövök.
Az őr egészen elképedt e beszéd hallatán.
- Emberöltők óta nem jött onnan senki. S királyunk parancsa szerint, ki e vidékről jön, a palotába kell kísértessen, hogy őfelsége a saját szemével lássa. Kérem, jöjjön kend!

Tibold elfogadta a meghívást a tornyok legmagasabbikába, mely bizony belülről is épp oly csodálatos volt, mint azt kívülről sejteni lehetett. Az ajtók előtt morcona tekintetű ősök kőbe faragott alakjai, a falakon epikus csatákat megidéző freskók, az oszlopokon arany díszítések, a padló tömör márványból… Tibold nem is igen tudta merre kapja a tekintetét. Beletelt némi időbe mire eljutottak a tükörterembe, hol nagy vendégség gyülekezett, s melynek végében a király trónolt oldalán feleségével, s gyönyörű leányával.
S volt ám nagy meglepettség mikor fény derült rá, miképp is jutott ide Tibold, a hős lovag. A nemes urak egyre csak kérdezgették: „Mi van az ingoványon túl? Kik laknak a messzi földeken?”. S áhítattal hallgatták a történeteket a félóriásokról, a kutyafejű tatárokról, s a messzi királyságról, hol mindenki boldog volt egykoron.
S ahogy egyik ámulatból a másikba estek, a király -hirtelen lelkesültségében- még a lányát is hozzá akarta adni Tiboldhoz. Ő azonban kénytelen volt kihátrálni e nemes gesztus elől. S előhozakodni egy kérdéssel, melyet érkezte óta fel akart tenni: „Mit tudnak az aranysárkányról?”.
A király mélyen a szakállába túrt, s szolgáit kémlelte, akik tanácstalanul tették szét a kezüket. Majd megvonta a vállát és így szólt:

- Sose hallottunk felőle. Ha azt mondták néked, hogy evidékről repült felétek, úgy becsaptak jó lovag. De ne búsulj! Egy ilyen hős, mint amilyen tenmagad is vagy, királyságom egyik dicsősége lehetne. Ha lányomat el nem is veszed, de kérlek élj velünk itt a palotában. Itt megkapsz mindent, mit kívánsz.

Tibold sajnálta, hogy újra meg kell sértse kedves vendéglátóját, de újfent nemet mondott, s csupán azt fogadta el, hogy pár napot itt háljék, hogy aztán erőre kapva folytassa küldetését, s felkutassa az aranysárkányt, bárhol is legyen.
Még aznap este egy kiadós vacsorát kapott. S miután megbizonyosodott felőle, hogy lova is a lehető legjobb elbánást kapja, visszavonult takaros szobájába, melynek ablakából az egész királyságot látni lehetett. Épp álomra hajtotta fejét, mikor zörögni kezdtek az ajtaján. „Csak nem egy újabb szolga ki kedvemben járna?” –ötlött fel benne, amint ajtót nyitott. Ám nagy meglepetésére, a király lánya állt előtte rémült, kisírt tekintettel. S alig lépett be, máris szólni kezdett:

- Oh, jó lovag bocsáss meg apámnak! Kérlek, bocsáss meg! Jó ember ő! Nem rossz szándékból csapott be téged.
- Nem értelek, szépséges hercegnő.
- Oh, jó lovag. Apám nagyonis tud az aranysárkányról. Félelme az, mi nem engedi, hogy beszéljen. Ha elmondaná mit tud, itt kő kövön nem maradna. Az aranysárkány elpusztítaná az egész királyságot.

Tibold alázatosan meghajolt e jószívűség hallatán, s máris meg akarta köszönni, amikor a királylány a szavába vágott:

- De sietned kell. Ha itt maradsz nem éled meg a hajnalt. Hidd el kérlek, hogy apám nem rosszakaratból cselekszik. Az aranysárkány volt ki arra kérte, hogy ölessen meg minden utazót ki az ő hollétét tudni akarja. Menned kell! Felbérelt gyilkosaid már a közelben vannak!
- Köszönöm a kedvességed királylány, de egyet még mondj el nekem, kérlek. Merre találom az aranysárkányt?
- Úgy mondják, hogy tovább kell menni a hegyek irányába, el egész a tengerig, melynek keleti határán véget ér e világ. Azt beszélik, van ott egy szivárványhíd, mely elvisz a napkorong mögé, az Örök Sötétség Birodalmába. Ha igaz, amit beszélnek, ott megtalálod az aranysárkányt. De most menj! Kérlek, siess innen!

S Tibold sietett. Felnyergelte lovát és elhagyta a királyságot még az éj leple alatt. S a hegyek felé vette az irányt, ahogy a hercegnő mondta. Útja bevitte egész a sziklaóriások gyomrába, hol manók és törpék éltek. Napokig nyargalt a barlangok labirintus-szerű járataiban, s nem egyszer kardját is elő kellett rántsa, hogy megvédje magát a rá rontó alantas szerzetektől. S midőn átjutott a hegyeken, s keresztülvágott megannyi földön; boszorkányok, koboldok és gnómok vidékén, végül eljutott a partra, honnan a víz elnyúlt egész a horizontig.
De sehol egy kikötő, sehol egy hajó mi elvinné a világ végére. Csupán egy halász ücsörgött a fövenyen egymagában. Rá is köszönt Tibold, s kérte, adjon útmutatást: merre találja a hajósokat. De az öreg ingatta a fejét: nincsenek itt hajósok. Üres ez a vidék. Rajta kívül más nem is nagyon van errefelé. Tibold kérdte hát: tudna-e adni neki valamit, amivel nekivághatna a tengernek. De az öreg újra ingatta a fejét. Mert neki csak egy rozzant csónak jutott, nem egyéb.

- Jó lesz az. Megköszönném, ha nekem adná -szólt derűsen Tibold.
- Szívesen magának adnám -így a halász- de egyebem sincs nagyon. Ha csendes a víz, ezzel megyek be, hogy a nagy halakat is kifogjam.
Tibold elmerengett erre, majd így szólt:
- Megfizetem az árát.
- Oh, jó uram, meghiszem én azt, de mit kezdjek én itt a pénzzel? Arannyal, gyémánttal, rubinttal? Nincs annak értéke itt, hol a madár se jár.
- Nem pénzről beszélek -mosolyodott el Tibold- Hanem a lovamról, kit sajnos a tengerre nem vihetek, de egyedül se hagynám semmiképp. Derék paripa ez. Kitartása és hűsége legalább oly példátlan, mint az ereje. Engem keresztülhurcolt a fél világon, de az is lehet, hogy az egészen. Jó szolgálatot tenne egy ház körül is, úgy hiszem. Ha megígéri, hogy gondját viseli, s csak annyi munkát ad neki, amennyit még elbír, úgy magának adom a csónakért cserébe.

Az öreg elégedetten biccentett, s örömmel vette át a szépséges ló kantárát.
- Gondom lesz rá! – kiáltotta utána még akkoris, mikor Tibold már csak apró pontnak tűnt csupán a tengeren, melyen szakadatlanul evezett keletnek. Egyre csak keletnek.

Eleinte békés volt minden, de minél közelebb ért a céljához, annál zordabb lett a víz is, mi körülölelte. Hamarosan az ég is beborult, s vad villámok cikáztak az égen, miközben a hullámok kedvükre dobálhatták a kis lélekvesztőt. Tibold megfeszítve izmait, s összeszorítva fogait evezett, próbálva tartani a kis csónakot, nehogy a természet erői a mélybe taszítsák. S mikor már napok teltek el így, percnyi nyugalmat sem hagyva, a tenger feneketlen mélyéről egy titáni szörnyeteg tört fel… testének nagysága a legnagyobb hegyekkel viaskodott, hangja akár ezernyi mennydörgés, szájában egész seregek masírozhattak volna. Mintha a Pokol szabadjára engedte volna legcsúfabb teremtményét, hogy Tiboldnak útját állja. Csupán a hullámok, miket felbukkanása korbácsolt fel, darabjaira törték az apró ladikot. Ahogy Tibold kardjával és pajzsával nagy nehezen felbukkant a felszínen a rémség óriási állkapcsát látta maga előtt, mellyel mintha a világot akarta volna felfalni. S ahogy közeledtére a robosztus hullámok a mélybe nyomták, meglepődve látta, mint úszik el felette a csúf rémség. S mire levegőhöz jutott már messze járt. Nemsokára az okát is megtudta. A tenger sötét honából egy újabb szörnyeteg bújt elő, s vad viadalba kezdtek a szakadó esőben, mit sem törődve Tibolddal ki a hullámokkal küzdött, melyeket csatájuk hívott életre.
S midőn rájött, hogy annyit sem számít nekik, mint parasztnak a mezőn nyüzsgő hangyák, igyekezett elúszni onnét. A víz vad mozgása mellett azonban, páncéljának súlya is hátráltatta menetét, s csak nagy nehezen haladt előre, útjának célja felé. S mikor már úgy érezte, hogy kimerültsége elveszi minden erejét, végre megpillantotta…

Pont úgy volt, ahogy a királylány mesélte: a tenger véget ért, s vize a semmibe ömlött a világ szélén. S ott állt a gyönyörű szivárványhíd is, mely a sötétségbe vitt. S ahogy a hídon átkelt, maga mögött hagyva a földi világot, eltűntek kardjának, pajzsának s kezeinek körvonalai is, s minden beleveszett a mély, fény nélküli sötétségbe, melyben a szem vakká lesz.
Tibold mérföldeket rótt át e helyen, hol nincs nyugat és kelet. Hol a tátongó üresség mindent magába szív, s még Tibold lelkében is felkeltette a félelmet: talán sosem ér célt. Honnan tudhatná, hogy nem-e a hercegnő volt az, ki hazudni kényszerült félelmében, s olyan helyre küldte ahonnan nincs visszatérés? Kétségek gyötörték, melyek mellett ott pislákolt a remény apró szikrája is, mely minden megállásnál arra sarkalta, hogy menjen tovább. S ment és ment oly sokáig, hogy maga se tudta mióta van már úton, hisz e helyen még az idő is éjfekete leplet ölt, s ki tudja miként telnek a nappalok. Ment mígnem meglátott egy halovány ragyogást a távolban, mely oly vakítóan hatott a könyörtelen sötétségben mintha csillagok százai ontották volna fényüket. Tibold megigézve haladt előre, míg az apró fény alakot nem öltött, s meg nem látta forrását: egy óriási palotát, mely felülmúlt mindent mit emberi kéz alkotott. Tibold bizonytalanul lépte át a kapuját, melyet az ősidők óriásai emeltek. Odabent oly pompa fogadta, melynek a földi világon nem akadt párja, s Tibold is hunyorogni kényszerült, mert attól félt elvakítja e gyönyörűség ha jobban szemügyre veszi. S csak haloványan látta, hogy a kacskaringós lépcső tetején egy daliás ifjú áll, ki erélyesen rá is szólt:

- Mit akar itt?
- Uram, én az aranysárkányt keresem, hogy megküzdhessek vele. Hosszú út áll mögöttem. Tudnom kell merre találom.
- Vele beszélsz – bökte oda az ifjú, mire Tibold szíve egy ritmust is kihagyott talán, s csak most vette észre, hogy Petúr király leánya is ott áll mellette, s eme ifjút ölelgeti, miközben így szól:
- Kérlek, távozz innen lovag. Tudom, hogy apám küldött, de én itt akarok élni vele, a világnak végén. Kérlek, menj isten hírével, s ne zargass minket tovább.

Tibold a döbbenettől először szólni sem tudott. De végül kihúzta kardját a hüvelyéből, s ezeket mondta:

- Sajnálom, de nem tehetem. Nem tudom, hogy a bűbáj vagy más fortély köt-e hozzá, de kedvesedet tízezrek félik odaát nap nap után. S én innen el nem megyek, míg be nem teljesítem a küldetésem. Ha te vagy az aranysárkány, hát lépj elő, s küzdj meg velem.
Az ifjú komótosan lesétált, s elibe állt.
- Erős és bátor lehetsz, ha idáig eljutottál, de nem tudod kit hívsz ki magad ellen. Menj, míg megteheted.

Tibold azonban szót sem szólt, csak pajzsát emelte maga elé.
- Ám legyen - bólintott az ifjú. S mire párat hátra lépett, bőrét elöntötték az aranypikkelyek. Termete megnőtt, mosolya a vadállatok vicsorába fordult, hátából szárnyak szakadtak ki, s kezei karmokba futottak, míg torkából mély földöntúli ordítás süvöltött fel. S az égzengető üvöltést tűzcsóvák követték melyek egyenesen Tibold felé csaptak. De pajzsa felfogta e lángokat. S kardja, melyet királya kérésére a legjobb anyagból, földjének legjobb kovácsa kalapálta, átszántotta a bestia pofáját, amint tüzei alább hagytak. Fájdalmasan sivított fel az aranysárkány, mintha torkából lidércek egész serege kiáltana fel. Szárnyait szétvetette, s farkával óriásit kaszált, a falhoz paszirozva Tiboldot. Hörögve rontott az elesett lovagra. Karmaival dühösen csapkodta, mintha bele akarná passzírozni a palota padlójába. S ha Tiboldnak nem marad ereje arca elé emelni pajzsát, menten feketére égett volna az újabb tűznyelvektől. A szörnyeteg ráharapott elgyengült ellenfelére, s csupán a páncélja erejének köszönhette Tibold, hogy nem harapta ketté. De érezte, hogy testén a fém lassan engedni kezd, s már csak pillanatok kérdése, hogy meghajoljon a sárkány dühének, s a halálát okozza. Összeszedve hát maradék erejének minden cseppjét, kardját a sárkány fejébe vágta. S az állkapocs lassan elernyedt. Nehézkes zihálás párolgott már csak fel e torokból. Az aranysárkány ki csak egy lovagot látott támadójában, s könnyű győzelmet remélt, most utolsó perceit élte.
Mily botorság volt ily kevés erővel támadnia, s mily hamar győzhetett volna, ha megmutatja igazi erejét. De fájdalmai már nem engedték, hogy belső démonai láncát feloldozza. Még utoljára felrepült s a falnak csapkodta a rajta lógó Tiboldot, aki azonban kardját szorosan markolta. Az aranysárkány hiába rázta dühösen fejét, nem sokára élettelenül terült el palotája kövezetén.
Tibold megtörten rántotta ki fegyverét, s maga is a földre kényszerült. Mintha testére ólomsúlyok kerültek volna. Felülni sem tudott. De érezte, hogy puha kezek simogatják homlokát, s fejét ölbe veszik. A hercegnő volt az ki hálásan mosolygott a lovagra.

- Megmentettél jó lovag, s végre megszűnt a varázs is, mely hozzá láncolt.
- Ne köszönj semmit hercegnőm. Elbuktam. Nem tudom atyádnak tett ígéretemet betartani. Nem tudlak visszavinni hozzá.
- Ugyan. Megszabadítottad a világot e gonosztól. Én majd gondodat viselem, s felépülsz, meglásd.
- Nem is magam miatt félek. Miattad. Oh, ha tudnád mennyi veszedelem les majd ránk a visszaúton.

De a hercegnő csak mosolygott tovább.
- Az aranysárkány nem mindig reptében ment a földi világra. Van a szobájában egy varázsszelence, mely elviszi gazdáját, ahova csak szeretné. Ha vágyaimat le nem bilincseli, már rég hazatértem volna. De most hogy megmentettél, végre hazatérhetünk.

S így is lett. Hazatértek hát, Petúr király nagy örömére, s oly nagy vigadalmat csaptak, hogy annak hetedhét országon híre ment. Tibold s a szépséges királylány egybekeltek, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.