„Nincs emberi egyenlőség. Csak emberi különbözőség van, doktor úr. De az árgyélusát – dühítette magát mesterségesen a szenvedélyes vitatkozók módjára –, mindig voltak urak, és mindig voltak szolgák.” Így tamáskodik a Nyugatban folytatásokban megjelenő Édes Annában Kosztolányi Tatárja.
„Tyű, az Árgyélusát! – adja Babits Mihály Kártyavár című regényében szereplője szájába a korholást. – A bíró vidéki, takarékossághoz szokott lelkét egészen felháborította a gondolat, hogy ennyit fizessen azért, amit húsz vasért is megtehetett volna.”
Ma talán kevésbé áll a szánk efféle „ebugattázásra” vagy „teremtettézésre” – és sajnos a rézfán is ritkán fütyülnek az angyalok –, hiszen már feledésbe merült ezeknek a szavaknak az eredeti jelentése. Az Árgyélus egy 16. századi széphistória, az Argyrus király főszereplőjének népies változata. Ükszüleink dédősei is szájról szájra adták unokáiknak ezt a széphistóriát, amely Vörösmarty Csongor és Tünde című színjátékának alapját is szolgáltatta. Árgyélus királyfi mesehős, akinek a neve annyit tesz: angyali, tündéri.
A nyelvünk változását – nem feltétlenül a fejlődését – mutatja, hogy már a 20. század első negyedének irodalmi nagyságai is aligha a tündéreket vagy az angyalokat akarták emlegetni, amikor ezekkel a szavakkal érzékeltették szereplőik pillanatnyi lelkiállapotát. A kifejezés formája és használata fennmaradt: megálljt parancsol valaminek. Itt a beszélgetés hevében vagy a történések sodrában megszólal a szereplők önérzete. A varázsmesében azonban ennél sokkal többről volt szó: Árgyélus az igazságérzetére hallgatva önmagának tanul meg parancsolni.
A legkisebb királyfi addig dörzsölgeti a szemét, míg elszáll a szeméből az álom, nehogy a cselvető Vénboszorka túljárjon az eszén. Pedig nagy ám az ereje a Vénboszorkány varázssípjának, többször is elaltatja az óvatlan, csalárdban bízó királyfit, aki nem tudja még megkülönböztetni a segítő erőket a gonoszaktól. Ezért van szüksége a próbákra. De a Tündérszép Ilonába, és így a szépségbe, jóságba és igazságba szerelmes Árgyélus lelkének erejével – amely a boszorkányénál is hatalmasabb – végül képessé válik a gonosz legyőzésére, és elnyeri a jutalmát: a boldogságot és a halhatatlanságot.
A varázsmese – az árgyélusát! – lelkierővel és derűvel ajándékozza meg mind az olvasót, mind a mesélőt, akiknek képzeletében megelevenedik a történet. A kiskirályfival vagyunk, érte izgulunk, vele kalandozunk és keresünk kihívásokat, azonosulunk a benne rejlő legjobb résszel, a hősiessel, nemessel. És a legkisebbik királyfi nem téveszti szem elől, hogy miért indult útnak. Bár útjuk során fivéreit kételyek kerítik hatalmukba, lakomába feledkeznek az Óperencián innen és túl, de Árgyélus feltartóztathatatlanul a legkisebb és legszebb királykisasszony nyomába ered, akit elrabolt a világot sötétségbe borító Boszorka – más mesékben a sárkány –, hogy visszaszerezze a fényt.
Platón azt tanította, hogy azok a jó mesék, amelyek híven írják le és ültetik el a lélekben a világ lényeinek-dolgainak igazi, legmélyebb természetét, és ezt a négy alaperény (a bölcsesség, a bátorság, az önmérséklet és az igazságosság) következetes megnyilvánításával érik el. Ezek a történetek alkalmasak arra, hogy a lelket ismerethez-önismerethez segítsék, és az élet minden szintjén alkalmazható ideákhoz vezessék. A mi Árgyélus mesénk is birtokában van ezen erényeknek, és talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, a történet- és meseíró maga is próbák egész sorát állja ki, amíg mesehősét, főszereplőjét győzelemhez segíti.
Kelts életre egy mesehőst, írd meg egy hős történetét! – ezt a címet adtuk az idén 15. alkalommal meghirdetett történet- és mesepályázatunknak. A pályázati kiírással kifejezetten amatőr, rendszeresen nem publikáló szerzőket szeretnénk írásra ösztönözni: középiskolásokat és egyetemistákat, ifjú szülőket és nagyszülőket, régi tollforgatókat és új szárnypróbálgatókat. Bárkit, aki a képzelete szárnyán és íráskészsége nyomán születő munkájával kész próbára tenni írásbeli kifejezőkészségét.
Felhívásunkkal szeretnénk felkarolni, támogatni az emberi értékteremtő képességet, és közvetíteni, publikálni is fogjuk a legsikeresebb műveket. Ebben az esztendőben fordulatos küzdelmet bemutató, győzelemmel végződő történeteket vagy szerencsét próbáló, képzelt hősökről szőtt meséket várunk pályázatunkra. Célunk mindezzel az is, hogy visszanyúljunk a mese- és történetmesélés klasszikus értékeihez, mitikus gyökereihez és reméljük, hogy a kiírással is hozzájárulunk, hogy az idén is minél többen ihletet nyerjenek, tollat ragadjanak vagy a billentyűzethez tapadjanak.
Héjja Edit
„Tyű, az Árgyélusát! – adja Babits Mihály Kártyavár című regényében szereplője szájába a korholást. – A bíró vidéki, takarékossághoz szokott lelkét egészen felháborította a gondolat, hogy ennyit fizessen azért, amit húsz vasért is megtehetett volna.”
Ma talán kevésbé áll a szánk efféle „ebugattázásra” vagy „teremtettézésre” – és sajnos a rézfán is ritkán fütyülnek az angyalok –, hiszen már feledésbe merült ezeknek a szavaknak az eredeti jelentése. Az Árgyélus egy 16. századi széphistória, az Argyrus király főszereplőjének népies változata. Ükszüleink dédősei is szájról szájra adták unokáiknak ezt a széphistóriát, amely Vörösmarty Csongor és Tünde című színjátékának alapját is szolgáltatta. Árgyélus királyfi mesehős, akinek a neve annyit tesz: angyali, tündéri.
A nyelvünk változását – nem feltétlenül a fejlődését – mutatja, hogy már a 20. század első negyedének irodalmi nagyságai is aligha a tündéreket vagy az angyalokat akarták emlegetni, amikor ezekkel a szavakkal érzékeltették szereplőik pillanatnyi lelkiállapotát. A kifejezés formája és használata fennmaradt: megálljt parancsol valaminek. Itt a beszélgetés hevében vagy a történések sodrában megszólal a szereplők önérzete. A varázsmesében azonban ennél sokkal többről volt szó: Árgyélus az igazságérzetére hallgatva önmagának tanul meg parancsolni.
A legkisebb királyfi addig dörzsölgeti a szemét, míg elszáll a szeméből az álom, nehogy a cselvető Vénboszorka túljárjon az eszén. Pedig nagy ám az ereje a Vénboszorkány varázssípjának, többször is elaltatja az óvatlan, csalárdban bízó királyfit, aki nem tudja még megkülönböztetni a segítő erőket a gonoszaktól. Ezért van szüksége a próbákra. De a Tündérszép Ilonába, és így a szépségbe, jóságba és igazságba szerelmes Árgyélus lelkének erejével – amely a boszorkányénál is hatalmasabb – végül képessé válik a gonosz legyőzésére, és elnyeri a jutalmát: a boldogságot és a halhatatlanságot.
A varázsmese – az árgyélusát! – lelkierővel és derűvel ajándékozza meg mind az olvasót, mind a mesélőt, akiknek képzeletében megelevenedik a történet. A kiskirályfival vagyunk, érte izgulunk, vele kalandozunk és keresünk kihívásokat, azonosulunk a benne rejlő legjobb résszel, a hősiessel, nemessel. És a legkisebbik királyfi nem téveszti szem elől, hogy miért indult útnak. Bár útjuk során fivéreit kételyek kerítik hatalmukba, lakomába feledkeznek az Óperencián innen és túl, de Árgyélus feltartóztathatatlanul a legkisebb és legszebb királykisasszony nyomába ered, akit elrabolt a világot sötétségbe borító Boszorka – más mesékben a sárkány –, hogy visszaszerezze a fényt.
Platón azt tanította, hogy azok a jó mesék, amelyek híven írják le és ültetik el a lélekben a világ lényeinek-dolgainak igazi, legmélyebb természetét, és ezt a négy alaperény (a bölcsesség, a bátorság, az önmérséklet és az igazságosság) következetes megnyilvánításával érik el. Ezek a történetek alkalmasak arra, hogy a lelket ismerethez-önismerethez segítsék, és az élet minden szintjén alkalmazható ideákhoz vezessék. A mi Árgyélus mesénk is birtokában van ezen erényeknek, és talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, a történet- és meseíró maga is próbák egész sorát állja ki, amíg mesehősét, főszereplőjét győzelemhez segíti.
Kelts életre egy mesehőst, írd meg egy hős történetét! – ezt a címet adtuk az idén 15. alkalommal meghirdetett történet- és mesepályázatunknak. A pályázati kiírással kifejezetten amatőr, rendszeresen nem publikáló szerzőket szeretnénk írásra ösztönözni: középiskolásokat és egyetemistákat, ifjú szülőket és nagyszülőket, régi tollforgatókat és új szárnypróbálgatókat. Bárkit, aki a képzelete szárnyán és íráskészsége nyomán születő munkájával kész próbára tenni írásbeli kifejezőkészségét.Felhívásunkkal szeretnénk felkarolni, támogatni az emberi értékteremtő képességet, és közvetíteni, publikálni is fogjuk a legsikeresebb műveket. Ebben az esztendőben fordulatos küzdelmet bemutató, győzelemmel végződő történeteket vagy szerencsét próbáló, képzelt hősökről szőtt meséket várunk pályázatunkra. Célunk mindezzel az is, hogy visszanyúljunk a mese- és történetmesélés klasszikus értékeihez, mitikus gyökereihez és reméljük, hogy a kiírással is hozzájárulunk, hogy az idén is minél többen ihletet nyerjenek, tollat ragadjanak vagy a billentyűzethez tapadjanak.
Héjja Edit