Az ünnepség kezdetét vette. A vörös szőnyeg mellé már korábban felvonult a sok kíváncsi bulvársajtós, tolongva egy falatnyi helyért, mint legyek a görögdinnyén. Egy jól sikerült kép, egy exkluzív interjú, ez az ő ambróziájuk és nektárjuk. De most nem ők a lényeg. Tekintetünket vessük arra a fiatal, szőke lányra, aki ott áll a barokk épület kapujában egy dossziéval a kezében. Ő az egyik szervező. Alig huszonegynéhány éves és máris sikerült egy ilyen nagyszabású rendezvényt megkaparintania magának. Izgul, de jól leplezi. Már többször is sikeresen szervezett programokat, de egyik sem érhet fel ezzel. A legrangosabb hazai színészeti díjátadó. Voltaképp a véletlennek és egy komoly influenzának köszönheti, hogy ide került.
Eddig egészen jól boldogult, már a celebek többsége az épületben van. Ő bájos mosollyal név szerint köszönti őket. Megjegyezte mindenkinek az arcát, hisz ez volt az egyik legalapvetőbb feltétel. Nap közben sorra érkeztek a dámák és gentlemannek, kiöltözve, felvéve legdrágább ruhájukat, leghihetőbb, legszélesebb mosolyukat. Nem csak színészek, rendezők és modellek is, sportolók és „művészek”, sőt még politikusok is megjelentek. Az Elit. Csillogás mindenütt, drága, elegáns ruhák, cipők, ékszerek, karórák. És tényleg gyönyörűek, nem hiába a rajongás. Sokat fáradoznak azért, hogy így nézzenek ki, fiatalságuk és szépségük megőrzése érdekében. És ha már kezd halványulni kamaszos sármjuk és melleik is veszítenek feszességükből, hát akkor marad a látszat. A botox, ráncfelvarrás, zsírleszívás, hajbeültetés, plasztikai műtétek és hasonló trükkök. Emiatt igazán nem lehet őket okolni. Egy olyan rendszer részei, ami ezt kívánja meg tőlük, mint a politikusoktól az etikettet, és feddhetetlenséget, vagy a mesteremberektől a szakképzettséget. Ők a külsejükkel kereskednek és az örök fiatalság álcája az ő Szent Gráljuk.
Most viszont egy váratlan alak jelent meg a szőnyeg végén. Senki sem gondolta, hogy Ő is itt lesz. Tíz éve is elmúlt már, hogy nem látták színpadon, filmben, nem szerepelt nyilvánosság előtt. Az ő helyzetében senki sem csodálkozik –inkább azon, hogy most megjelent. Az a súlyos baleset. A kamion, amivel ütközött nagyobb gondok nélkül megúszta, de Ő már sosem lesz a régi.
A kórházba kerülése óta senki nem tudott róla semmit. A férfi bár udvarias mosolyt erőltetett heges arcára és szabad kezével integet –a másikkal botra támaszkodott-, mégsem tudta annyira felvenni ezt a szokott manírt. Esetlen próbálkozás volt. Az újságírók pedig szorgosan kattintgatták fotonszóró gépeiket, volt, akinek még a szája is nyitva maradt. És kérdezősködtek. De ő bicegve ment tovább a lány mellé. A listán rajta volt a neve, ő számított rá. Az utolsó pillanatban vetették fel rá, ha minden igaz, akkor egy befolyásos ember telefonhívására. Így megy ez. Van, aki sokat szenved, hogy ide kerüljön, másnak meg egy telefonhívásába kerül.
Kedélyesen üdvözölték egymást. Közelről lehetett látni, hogy a negyven év körüli férfi hajába indokolatlanul ősz szálak vegyülnek. És hogy arcát rendezetlenül egymást metsző egykori vágások szabdalják szurdokvölgyé. Szemében a lány szomorúságot látott. És még valamit, amiről nem tudta eldönteni, hogy mi, pedig jó emberismerő volt.
A sebhelyes férfi után már csak egy-két vendég jött, és a lány feladata itt véget is ért. Lassan elkezdődik a gála része az estnek, de azon ő már nem vehet személyesen részt. Így is mennyi nagyszerű embert, micsoda tehetségeket látott. El sem akarta hinni, hogy itt van! Ez a város egyik legdrágább szállodája és ő, aki oly messziről indult, egy eldugott kis határszéli faluból, most itt lehet ezekkel az emberekkel! Mielőtt neki látna további teendőjének úgy gondolta felfrissíti magát.
Az ablakon kinézve hatalmas plakát hirdette a ma esti eseményt. Reflektorokkal kivilágítva. Saját árnyékát látta a falra vetülni és elégedett volt vele. Csodás alakja van. Nem volt mindig ilyen, de a rendszeres testmozgás és rendszertelen étrend megtette hatását. Végre a mosdóhoz ért, amin egy sebtében felragasztott tábla hirdette: „Használaton kívül!” Mindegy, ő úgy is csak arcot akar mosni.
A csaphoz sétált, de ekkor a tükörben meglátott valakit, aki nem ő volt. Megijedt, mert a szélső mosdófülke ajtaja mögött egy férfi leselkedett rá. A férfi sem számított másra és most átkozta magát, amiért nyitva hagyta az ajtót. Remélte, hogy gyorsan végez és kioson, mielőtt bárki is észrevenné. A sebhelyes arcú volt.
- Elnézést, csak már nagyon kellett – szabadkozott.
Majd szorosan becsukta maga mögött a WC ajtót és kiment a mosdóból. Kézmosás nélkül! A lány elnevette magát. A WC fülke ajtaja mögül egy hangos, kemény puffanás terelte vissza figyelmét az előző pontra. Valami leesett a kagylóról a földre. Bement, hogy megnézze mi. Egy nagyméretű utazótáska rejtőzött az ajtó mögött. A cipzárt lassan lehúzta az érdeklődése. Még sohasem látott ilyet, így eltartott egy darabig mire megbizonyosodott róla, hogy nem a szeme káprázik vele, és hogy a tárgy minden bizonnyal az, aminek gondolja. Eszeveszetten rohant ki az ajtón, el a folyosó vége felé…
De futásában megállította egy erős ütés a homlokára. A hátán landolt. A sebhelyes férfi a botját tartotta felemelt kézzel. Erősen felrántotta a még félig eszméletlen lányt a földről és az épületből kifelé kezdte terelni.
Mire felocsúdott volna a szervező egy kis műanyag tárgy jelent meg a szeme előtt.
- Ha bármi gyanúsat mersz csinálni, jelezni valakinek, sikítani, akkor magunkkal együtt felrobbantom ezt az egész rohadt hotelt! – a férfi hangja bár ideges volt, hangszínének mélysége akár még tetszett is volna a lánynak, ha nem most vágta volna fejbe.
Igaza volt! A táskában egy bomba van! És úgy tűnik, csak ő tud róla. Most mit csináljon? Nem futhat el, ki tudja, mennyire gondolja komolyan? „Gyerünk Marianne! Be kell vetned minden tudásod! Mi a francért olvastál annyi pszichológia könyvet, ha nem ezért?! Szólítsd a nevén, légy közvetlen!”
- Kérem, Mr. Hammer, engedjen el, nekem dolgoznom kell! – hangja erőtlenebbül hangzott, mint remélte, pedig arra szeretett volna építeni, hogy úgy tesz, mint aki semmiről sem tud.
A férfi egy pillanatra elbizonytalanodott. Lehet, hogy a lány tényleg nem vett észre semmit? A futásából arra következtetett, hogy észrevett valamit, és ezért támadta meg. Koncentrálnia kellene, de már másodjára hibázott. Először akkor, mikor nem zárta be maga után a mosdóajtaját, pedig az egészet lezárhatta volna a bennfentestől kapott kulccsal. De hiába, kicsit ideges volt, és kapkodott, mert még sohasem repített levegőbe szállodát.
- Késő, megmutattam a detonátort. Ha szépen viselkedsz, baj nélkül megúszhatod – mintha a megbánás jeleit mutatta volna.
- Miért csinálja ezt?
Lassan elhagyták az épületet, de nem a vendégek által is használt kijáraton, hanem egy mellékajtón felé. Két nagydarab biztonsági őr állt itt, annak ellenére, hogy nem számítottak erről forgalomra. Az ajtó zárva volt, elfüggönyözött, és senki sem ismerte.
- Nyugalom, különben mind itt halunk meg – súgta a lánynak.
Amikor odaértek Marianne fejében ugyan megfordult, hogy segítséget kérjen, de túlságosan retteget és nem akart kockáztatni. Mosolyogva biccentettek az őrök felé, akik szemrebbenés nélkül nézték a furcsa párost, hogy karonfogva távoznak.
A szálloda parkjába kerültek. A férfi leültette egy padra a buja, zöld növények közé.
- Azt hiszem, tegeződhetünk... Több okom van rá, mint hinnéd. De te, te még fiatal vagy, ha nem okozol nekem semmi kellemetlenséget, akkor nem esik bántódásod.
Lényéből végtelen nyugalom áradt, ami kissé csökkentette a lány idegességét, bár ő ezt nem érzékelte.
- Évekkel ezelőtt… a balesetem után vissza akartam állni dolgozni – beszéde ércessé vált. - Nem engedték, azt mondták nem tudnak szerepet adni nekem. És ez így ment két-három éven keresztül. Mindenhonnan elhajtottak, akár egy leprást. Az arcom már nem tetszett nekik. Meg akartam műtetni, de még a baleset előtt elszórtam a pénzemet. Egyedül voltam. Pár hónapja még istenítettek, utána meg kitagadtak. Nézd meg jól, kik ezek! Ezek nem emberek! Ezek hamis bálványok! A szépség és pénz istenei! Mit közvetítenek a fiataloknak? Hogy csak akkor érsz valamit, ha tökéletes a külsőd? Ha bármit megvehetsz magadnak?
A férfi bár izgatottnak látszott, de dühösnek nem.
- De valamikor ön is közéjük tartozott.
- Igen, de kiátkoztak! – a keze veszélyesen szorosan markolta a detonátort. – Egy voltam közülük, semmiben sem különböztünk. Ugyanaz a pénzszóró, léha életmód. Akkor is, mikor a kamionnak neki kormányoztam az autót. Be voltam lőve. De most nézz rám! – gúnyos vigyort eresztett a lány felé. – De találtam új célt. Pár hónapja egy barátommal beszélgettem. Befolyásos barát, és nem is olyan régi. Kicsit sokat ittam és túlzásba vittem a dühkitörést. De ő nyugodt maradt, és felvilágosított. Sőt, segített megvalósítani a tervem.
„Úristen! Ez nincs egyedül!”
- Egyedül nem is ment volna. Tőle tudom, hogy többen is vágytak már erre, hogy letörölje valaki a „varrtarcúakat” a térképről. Kell egy üzenet.
- Milyen üzenet? – „Időt kell nyernem!” Végre visszanyerte a hangját és valamennyit bátorságából is.
- Le kell törni ezeknek a hamis isteneknek a szarvát! Az emberek beléjük vetik bizalmukat. Rossz értéket közvetítenek, hogy az önzőség és a külsőségek adják az élet értelmét! De ha látják, hogy nem sebezhetetlenek, hogy nem ez az élet értelme, akkor a barátaim elégedettek lesznek, és az emberek végre elkezdik használni az eszüket.
Marianne maga sem tudta miért, de azt vette észre, hogy már nem fél. Kíváncsi erre a férfira. De nem hagyhatta, hogy megtegye. Tudta, hogy mit mondjon, meg kell vele barátkoznia:
- Az üzenet, hogy ez csak egy árnyékvilág. Hamis ragyogás. Látszat, amivel elhomályosítják valódi énünket, hogy olyanok akarjunk lenni, mint ők. Műemberek, elfeledkezve az igazán sürgető és fontos dolgokról – ahogy kimondta, egyszerre megértette Mr. Hammert. – Maga viszont nem a legjobb ember erre. Maga csak bosszút akar állni. Olyanokon is, akik nem ártottak magának. Vannak köztük rendes emberek is, jószívűek is az ő sorsuk felett nem ítélkezhet! Adja ide a detonátort.
Mr. Hammer őszintén meglepődött a lányon. Leült mellé a padra, onnan nézte a szép platánokat és a többi fát.
- Kezdetben tényleg azt akartam. A támogatóim adtak új célt nekem. Ezzel hamis illúziókat rombolhatok le.
- A támogatói kihasználják magát! Nem tudom, milyen erők munkálkodnak a háttérben, hogy ezt így összehozták, de nem ők maguk csinálták, azt akarják, hogy maga vigye el a balhét! És ezzel nem old meg semmit. Az embereket semmi nem kényszeríti arra, hogy őket válasszák példaképnek!
Egy darabig csendben ültek. A férfi elgondolkozott a lány szavain. Lehet benne valami. De olyan meggyőzőek voltak. Mit is mondtak?
- Az emberek nem önként döntenek, a média, a reklámok mind befolyásolják őket. És nem is törődnek egymással, saját családjukkal. Jobban érdekli őket, hogy melyik hírességgel éppen mi történik. Átverik őket.
- Ahogy magát is ezek a „barátai”. De senki sem kötelez engem tévénézésre. A döntés rajtunk áll. Kérem, adja ide a detonátort.
A férfi egyik szeméből egy vékony könnycsepp csordult ki. Vagy talán csak izzadság. Nem lehet tudni. De mindenesetre keze komótosan, meggyőződése ellenére átcsúsztatta a szerkezetet a lánynak.
- Mihez fogok tenni? – kérdezte.
- Nem tudom. Magának kell rájönnie. Menjen el. Kezdjen új életet.
A férfi, amennyire csak nyomorult lábától telt elsietett a kapu felé, ahol a portás, mivel felismerte, egyből kiengedte.
A lány még ült egy darabig a padon. Nézte kezében a detonátort és arra gondolt, hogy vajon ugyanezt megtették volna érte a bennlévők is? Miért mentette meg őket? Tényleg komolyan gondolta, amiket mondott, vagy csak hősködni akart? És vajon miért egyedül ennek a férfinak a szemében látott emberséget, valós érzelmet, mikor ránézett?
Majd sírva fakadt… kezében egy detonátorral.