Aznapra véget ért a munkánk. A nyakamba kötöttem a tornacipőimet, és nekilódultam az útnak. Sütött a nap, verejték csorgott a nyakamba, arcomba. Szutykos voltam, akár egy disznó. Majd' egy hónapja dolgoztam már az ásatásokon. A fizetés jó volt, a munka tűrhető. Senki sem rúgott belém - sőt, a kérges markú vén melósokat még szórakoztatta is az ottlétem. Vigyorogva okítottak a trükkökre, a helyes metszetfal készítésére, csontok kiemelésére, ilyesmikre. Bármikor kölcsönkérhettem tőlük az ásót vagy spatlit. Azt hiszem, tetszett nekik, hogy újat mutathatnak a tanult városinak, az „irodistának".
Ebédidőben egy ócska kék lakókocsi árnyékába húzódott a brigád. Szóda fröcsögött, türelmetlen kezek matattak a szendvicsek alufóliáival, barna felsőtestek imbolyogtak.
Szerettem ezeket a déli pihenőket. A tarló felett vibrált a levegő, délibábok remegtek a dűlőutakon. Az éjjeliőr girhes barna kutyája körbesomfordált minket, és maradékot kunyerált.
Nyugalmas kép, megpihent cigánykaraván.
Az egyik öreg, aki már évek óta a régészeinkkel dolgozott, elkérte az ásatásvezetőtől egy őstulok két tülkét. A homlokához szorította őket, és eljátszotta, hogy ő az ördög öregapja. Csupa ránc arcát felfújta, kancsalított, és ugrált fel-alá. Mi nevetve kiabáltunk, mennyit kérünk a lelkünkért.
Fájdalom hasított az oldalamba. Nekidőltem a bódé falának, összegömbölyödtem, és himbálóztam, várva, hogy elmúljon a fájás.
Hát így billegtem ide-oda azon a nyáron.
Bal-jobb-bal, bal jobbal, jobbal jobb, bal.
Teherautók húztak el mellettem, a letekert ablakok mögött harsogott a rádió, a motorok harákolása elnyomta a kukoricatábla száraz zörgését. Por keveredett a kerekek nyomában, hiába ment végig óránként a lajtoskocsi az úton, a júliusi nap felszívta a vizet, maradt a dízelbűz és a por.
Szomjas voltam. A kólásüvegben lötyögő víz langyos volt, buborékok tapadtak a palack karcos falához. Öblögettem, kiköptem, fintorogtam.
Vagy ötven lépés volt még a bekötőútból. Az ujjamat az üveg lefelé fordított szájába dugtam, hogy lassítsam a víz csurgását. Olcsó játék volt, de nekem tetszett. Sonny Rollinstól a Saint Thomast fütyörésztem, ritmusra lóbáltam a karjaim, és húztam-húztam magam után a sárcsíkot.
Mire kiértem az aszfaltra, a flakon is kiürült. Irány a buszmegálló.
A kanyarban, túl a községtáblán prosti sétált fel-alá. Vaskos teremtés volt, széles csípőkkel, rengő emlőkkel. Sötétbarna fenekén bizarrul villogott a citromszínű forrónadrág.
A megálló olyan volt, amilyen. Diszkóplakátok málladoztak a falain, a lapos palatetőt tarkára pettyezte a zuzmó.
A napfény hátulról érte a bódét, a sugarak átbuktak a plexilapok hajszálrepedésein, s kusza árnyjátékot vetettek a betonra. Érrendszer.
Fiatal nő ült a padon, a térdén egy hároméves forma kissrác lovagolt chipset majszolva, a zacskóval csörögve.
Épp csak rájuk pislantottam, mielőtt lehuppantam a korhadó deszkákra. A lány hasa veszedelmesen domborodott a farmer szegélye és a kopott póló között. Megcsóváltam a fejem, elfordultam.
A gyermeket váró nők mindig bizonytalanná tettek. Ahogy a mandulaszag lehet cián vagy marcipán illata, a simán duzzadó has mélyén növekedhet régóta várt, vagy véletlenül becsúszott, túl későn felfedezett csöppség is.
A kissrác abbahagyta a cuppogást, és egy hatalmasat tüsszentett. Félig megcsócsált chips fröccsent a betonlapok közt hajladozó fűszálakra. A srác szuszogott, majd nyafogó hangon inni kért.
A lány nevetett. Gyenge áram futott végig a testemen. Nem, a hang nem volt ismerős, de a nevetés... mint mikor egy gitáros triolákban gördül végig egy moll hangsoron.
- Szilvi?
Ahogy megemelte a fejét, a fekete tincsek alól kivillantak a barna hajtövek. Jobbjával kisöpörte a szemébe lógó frufruját, és rám nézett.
Az első gondolatom az volt, mennyire megváltozott. A szemei alatt félhold alakú kékes karikák, az arca még beesettebb, mint mikor utoljára láttam.
Aztán megismert, elmosolyodott, és a fáradtságból, mint bábból a lepke, előbújt a lány, akit ismertem.
- Szia, Gáborom.
A kissrác csacsogott, mi pedig szavainkat közös láncra fűzve emlékeztünk a középiskolára.
Mióta nem láttuk egymást? Négy... nem, öt éve. Az érettségi után, a banketten, a kocsma hátsó teraszán. Krémszínű ruhát viseltél, és azokat a gyöngy fülbevalókat. Az a ruha csodálatos volt...
Dobáltuk a labdát, passzolgattuk az emlékeinket. Két hétig tartó örök szerelmek, ivászatok, kirándulások képei peregtek az ujjaink között. Aztán egyszer csak kifogytunk a négy évből és a többiekből, és magunkra maradtunk.
Csend szakadt ránk, kínos szünet. Szilvi volt a bátrabb, vagy a kíváncsibb, nem tudom.
- És... mi lett veled? Mit csinálsz mostanság?
Vállat vontam. A kissrác fészkelődött, Szilvi vézna karjaival átölelve csitította, én pedig belekezdtem az irodalmi ösztöndíjam és önkéntes passióm történetébe.
- Úgy éreztem, élnem kell, mielőtt írni kezdek az életről. Tapasztalatra van szükségem. Tudod, a tapasztalat a lényeg. A kovász. A többi, a stílus, a szóvirágok csak a mazsola a sütiben.
A kissrác a süti szóra felkapta a fejét, és a poros, sovány idegen bácsira meredt. Mikor látta, nem számíthat édességre, durcásan az anyja mellei közé fúrta az arcát.
- Akkor most csak úgy vándorolgatsz?
- Nagyjából - biccentettem. - Melóznom persze kell, de ha nem szorulnék rá, akkor is csinálnám.
Meséltem neki a munkámról, az ásatásról, a leletekről. Megemlítettem a históriát az őstulokszarvakkal. Szilvi jót nevetett az öreg mókázásán. Szeme sarkában, szája szegletében elmélyültek a nevetőráncok. Csak most vettem észre, hiányzik a bal felső szemfoga.
- Más vagy - csúszott ki a számon. Majd sietve, nehogy megbántsam, hozzátettem: - egy kicsit.
- Nem vettek fel a főiskolára - bólogatott Szilvi, de nem tűnt bánatosnak. - Egy varrodában dolgozom, de most gyesen vagyok.
- Igen, sejtettem. Az apja...?
- A férjem. Férjhez mentem - tenyerét lefelé tartva, vézna ujjait széttárva felém nyújtotta a kezét.
Jegygyűrű villant, megkopott darab, amelyen érzett a zaci-szag, a fogcsikorgatva kiszenvedett ezresek és az izzadság szaga.
- Gratulálok - mondtam, és igyekeztem nem hazudni.
- Két hónapja volt az esküvőnk. Mikor kiderült, hogy jön a második, úgy voltunk, hogy minek várnánk tovább?
Mormogtam valami olyasmit, hogy hát persze, meg tényleg, mire is vártak volna. Aztán megkérdeztem, milyen ember a férje.
- Ó... - Szilvi elgondolkodva csücsörített. - Jó fej. Másfél éve nem iszik. Szereti a gyereket, a családja a mindene. Csak hát a munkanélküliség...
Bólogattam. Elküldték, a húsüzemből? Igen, borzasztó. Majd csak lesz valami. Most is a munkaügyiben van? Akkor hátha éppen ma...
A kissrác elunta az ücsörgést, leugrott anyja combjáról, és a betonkockák közt sarjadó pitypangokkal kezdett játszani. Teli tüdőből, duzzadozó pofazacskóval fújta-fújta a bóbitákat, és visongva kacagott, amikor a fehér pihéket felkapta a szél.
Szilvi terhétől megszabadulva lesöpörte a nadrágjára hullott morzsákat, és egy utánozhatatlan mozdulattal, amitől felvibrált körötte a levegő, kisimította a fakórózsaszín pólójába ült ráncokat.
A mozdulat, a szöveten sikló kéz hangja megpendített bennem valamit.
Gitárhúrok, olcsó bor, papírsusogás. A hat évvel fiatalabb Szilvi miniszoknyában, feltűzött hajjal, a padlón szétterített szabásminták és rajzok között. Saját készítésű rózsaszín blúza alól kivillant a melltartója pántja, a mellei közötti ív fehérsége.
A kollekcióját tervezte éppen. Az anyagokról mesélt, a színekről, kivágásokról, mintákról. Térdelt a szőnyegen, kinyújtott jobb kezére támaszkodott, a szemeiben Párizs, Milánó visszfényei lobogtak. Szilvi, a híres divattervező.
Egyszer csak felnevetett, átnyúlt a szabásminták fölött, megszorította a combomat.
Ha befutok, a divatbemutatóimra majd te írod a zenét meg az összekötő szövegeket, kacagta.
Nem tudtam mit felelni. Lefogtam néhány ügyetlen akkordot, végigfutottam egy skálán.
Lehetetlen, gondoltam, hogy ennyi melegség áradjon egy ilyen pici kézből.
Telefoncsörgés zökkentett vissza a valóságba. Szilvi félrebillentette a fejét, a füléhez emelte a mobilját.
Érdekes, gondoltam, nem visel fülbevalót.
- Hahó! - csacsogta a telefonba, és egy pillanatra visszavedlett azzá a pajkos lánnyá, aki annak idején csak velem beszélt így. - Hogy? Aha... aha... Komoly? Hű, de jó!
Letette a telefont, felemelte a fejét. Ha azt mondom, ragyogott a tekintete, sután fogalmazok. Mézeskalács-meleg írisze csillogott, az orcáiban lobot vetett a vér. Magához hívta a kissrácot, felkapta, kacagva a térdére ültette.
- Apu munkát kapott az ásatáson - mondta, és mosolyogva megcsókolta a gyermeke kobakját. - Holnap már kezdhet is! - Rám nézett, s hozzátette: - Hát nem szuper?
A döbbenet, amely úgy zúgott végig bennem tetőtől-talpig, mint egy vízesés, párafelhő mögé rejtette a külvilágot. Csak Szilvit láttam, aki azonban már rég nem az a Szilvi volt, akivel presszók teraszán, parkok padjain színezgettük az álmokat, az író- és divattervező-karriert.
A kisvárosi középiskola bakfisa elhullatta szépségét. Körme csúful rövidre vágva, a haja töredezett, kulcscsontján a gödrök mélyebbek, mint valaha. Mégis, minél tovább bámultam, annál tisztábban sejlett fel a roncsok mögött valami kifacsart, szívsajdítóan édes ragyogás.
Thelonious Monk jutott az eszembe, meg az ő fenségesen csúnya zongorajátéka. A disszonáns morzsák, a zseniális dalok.
- Mondd, Szilvi, te boldog vagy? - kérdeztem, és megragadtam az ócska kis réz karkötőjét.
Bennakadt lélegzettel, meglepett mosollyal nézett rám.
- Hogy boldog? - magához ölelte a kissrácot, és rosszalló ajakbiggyesztéssel ingatta a fejét. - Furcsákat tudsz kérdezni. A férjem aranyos pasi, épp most szerzett munkát, van egy cuki kisfiam, és három hónap múlva lesz még egy.
- Boldog vagy?
- Te boldog vagy?
Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a fanyargó vigyort. Hiszen én azt csinálom, amiről már gyerekként is álmodoztam.
Busz tűnt fel a kanyarban, zúgása kivált a szél susogásából, és elnyomta azt. A sárganadrágos prosti lejjebb lépett az árok partjára, és odaintett a sofőrnek.
Felkeltem, a vállamra vettem a táskámat. Fékezett a busz, sziszegve csapódott ki az első ajtó.
A dízelszagú lépcsőn nyikordult a cipőm, mikor Szilvi utánam szólt. Egyszer látogassak el hozzájuk. És ha tudok, segítsek a férjének. Hiszen holnaptól munkatársak leszünk.
Ültem az ablak mellett, a hajamat borzolta a bevágó szél. A karom hozzátapadt az ülés műbőr huzatához. Alkonyodott, apró rovarok csapódtak az arcomnak.
Fáradt voltam.
Fiatal lány ült előttem fűzöld pólóban, feltűzött vörös tincsei egy ütemre rezegtek a busz testével. Arcom az üvegnek nyomva, kiszáradt szemekkel bámultam a tarkóját. Vörös és zöld, zöld és vörös.
Egy cseresznyefa alatt feküdtünk Szilvivel. Május volt, érett gyümölcsök himbálták magukat, a lombon áttörő napfény telipettyezte a pázsitot és a testünket. Boldog, békés születésnap.
Szilvi a tenyerébe zárta az ajándékomat, úgy méregette. Körmein gyöngyházfényű lakk, ujjai közül kilógott a fülbevaló arany láncocskája.
- Gyönyörű - lehelte.
- Ára van - suttogtam.
Vörös selyemtunika omlott a gyepre, Szilvi fölém kerekedett.
- Ígérd meg, hogy nem kallódsz el. Hogy híres leszel.
Bólintott, arcon csókolt.
- Ígérem.
Megpróbálhattam volna elcsábítani, tudom. Talán még engedett is volna, nem magamért, hanem az emlékek kedvéért. De ahogy az arcára pillantottam, a gyermekére sugárzó szeretetre, és ahogy megláttam a férje iránti odaadás fényét a szemeiben - nem, ő már nem az én Szilvim volt. Ültem a buszon, az ablak mellett, és a lelkemet eladtam volna egy üveg sörért. Száraz szemmel, dacosra harapott ajkakkal sirattam az árulót.
Én voltam Gábor, a nagy művész, bánatom és irigységem az egekig ért.