Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy árva kukoricaszem. A kis kukoricaszem nem volt mindig árva. Azelőtt sok-sok testvérével egy sorban látta meg a napvilágot a kert végén elterülő kukorica földeken.
Csodaszép májusi napsütésben kezdett el cseperedni, kicsit lassabban bátyjainál és nővéreinél. Ő volt a legkisebb, ezért óvták széltől-víztől, hidegtől-melegtől. Kicsi csuhéj kabátkája mindig rajta volt és vele együtt növekedett. Volt egy kóc sálja is, amit azért időnként levett a nyakából. Történt egy napon, hogy testvéreivel együtt éktelen sivításra ébredt. Különös szép álmából, amelyben a szomszéd rozsföldi unokatestvéreivel táncolt egy piciny erdei forrás keresztelőjén, pacsirták és csuszkák sírása ébresztette fel. Olyan hirtelen, hogy hamarjában azt sem tudta ébren van-e, vagy álmodja a riadalmat. A mező madarai nem véletlenül csaptak éktelen lármát. Tolvaj szarkák közeledtek, akik már régóta dézsmálták a kukoricaföldeket. Ezek a szarkák kivájták a kukoricák szemét, széttépték kabátjukat, lelopkodták sáljaikat, és hangos kacagással tovább repültek.
Mire a kis kukoricaszem magához tért -de jaj ne tette volna, maradt volna álom-forrás partján játszani a szalamandrákkal-, azt vette észre, hogy egyedül maradt abban a nagy-nagy csuhéj takaróban, amit édesanyja kötött nekik pünkösdkor. Egyedül, mert bátyjait és nővéreit elvitték a hollók. Az árván maradt kis kukoricaszem bánatában világgá akart menni. Ám nagyon késő volt már, sötétedett, éhes is volt, nem volt aki megetesse, így hát pityeregve elszenderedett.
Reggel az árva kukoricaszem motoszkálásra ébredt. Félve nyitotta ki szemecskéit, majd megpillantott testvérei ágyikóiban egy fájós szárnyú kis rigót. A kis rigó fészkét leborította a féktelen hollóhad, a csöpp madárka pedig a fészekkel együtt a földre esett. Éppen arra a szárnyára, amelyikkel jobban tudott egyensúlyozni a levegőben. Mivel nem volt ereje rigótestvérei után repülni, csak nagy üggyel-bajjal tudott felkapaszkodni a kukoricaszár legalsó ágára, ahol az árva kukoricaszem lakott. Összekuszálódott növendéktollait rendezgette, amikor megszólalt a kis kukoricaszem:
- Nem láttad a testvéreim, kis rigó?
- De igen. Elvitték őket a hollók. – Felelte a rigófi, majd hozzátette:
- Úgy halottam a nővéremtől, aki ma meglátogatott, amíg aludtál, hogy messzire vitték őket. Nagyon messzire. Már nem is jönnek vissza.
Az kis kukoricaszemnek egy könnycsepp gurult végig orcáján. Látta ezt rigófi, aki vigasztalón ezt mondta:
- Ide figyelj kis komám! Ne búsulj, amíg engem látsz! Nézd, tettem neked félre pár morzsát a reggelimből. S ha visszajön a nővérem, hoz nekünk friss, kristálytiszta harmatvizet is. – Fejezte be így a rigó.
Szegény árva kukoricaszem nem evett már egy napja. Ám bánatában egy falat sem ment le a torkán. Látta ezt rigófi, és elénekelt neki egy vidám dalt, hogy jobb kedvre derítse.
Trilla, trilla, tillárom,
Van egy körte barátom.
Dehogy körte, vadszilva!,
Együtt megyünk lagziba!
A strófa végére megérkezett rigónővér egy cseber friss, kristálytiszta harmatvízzel. Megetették, megitatták a kis kukoricaszemet, aki ezután együtt trillázott a rigókkal.
Trilla, trilla, tillárom,
Hárman vagyunk barátok.
Leszünk mi még többen is,
Mindjárt jön a körte is.
A nagy nótázásban az árva kukoricaszem elfelejtette minden búját-baját. Olyan jól érezte magát, hogy ő egyedül költött még egy versszakot.
Trilla, trilla, tillárom
Az egész világ barátom.
Szalamandra, rozs, rigó,
Élni, élni, élni jó!
Lassan beesteledett. Rigónővér hazarepült az új fészekbe, de megígérte, hogy holnap elhozza rigópapát és rigómamát, hogy bemutassa nekik a kis kukoricaszemet, aki befogadta kisöccsét arra az időre, míg a szárnya meggyógyul. A két jó barát huncutul egymásra kacsintott, majd közelebb húzódtak egymáshoz és elaludtak.
Hajnalban a nap első sugaraival ébredtek. Nagyot nyújtóztak és ekkor rigófi észrevette, hogy felépült a szárnya. Örömében röppent egyet-kettőt, hátára vette a kis kukoricaszemet, hogy végre világot lásson. A két kis lurkó nagyon megszerette egymást. Mikor rigóapa és rigómama eljött rigófiért, hívták az árva kukoricaszemet is magukhoz, de ő azt mondta, hogy nem mehet. Hátha egyszer hazatérnek testvérei, és akkor ki fogja őket várni itthon? Rigófi búcsúzóul megígérte, ha erre jár, mindig benéz kis kukoricaszemhez egy dalra.
Teltek a napok, a kis kukoricaszem lassan cseperedett. Ahogy nőtt, s a nyár is egyre melegedett, úgy érett benne az elhatározás, hogy most már itt a legfőbb ideje elindulni világgá. Hátha közben testvéreit is megleli – gondolta. Augusztus végén hóna alá csapta kabátkáját, sáljából batyut kötött, elbúcsúzott rigófitól, rozsföldi unokatestvéreinek a széllel küldött egy szép dalt. Ő maga egy ördögszekéren megindult a folyó felé.
Hogy mi vezette a folyó felé? Azt nem tudni. De érezte, arra kell mennie, ott mindig történik valami és a folyó mindent tud.
Az árva kukoricaszem ment, mendegélt. Szeptemberre a folyóparti rétre ért. A réten megpihent egy kósza napraforgó tövében. Elszunyókált. Álmában újra a kristály-forrásnál járt, ahol most Bóbita hercegnővel táncolt. Tánc közben addig pörgette Bóbita hercegnőt, amíg a levegőben úszva – szédülve neki röppentek a harangvirágnak. Álmából a harangvirág csengetése ébresztette fel.
Csilingelt a harangvirág, rázta összes ernyőcskéjét. Így adta hírül erdő-mező apraja-nagyjának, hogy megkerült a tekergő. Bóbitácska nála van! A hercegnő késői virág volt. Már senki nem számított érkezésére, amikor édesanyja virágba szökkent. Bóbitácska testvérei már mind elköltöztek otthonról a rét távolabbi részeire, nem volt ki játsszon a kis jövevénnyel. Ezért a csintalan kis virág egy óvatlan pillanatban a pajkos szellő hátán megszökött játszó-pajtást keresni. De eltévedt, és nem tudott már hazajutni, mert a szellő is fáradtan pihegett egy vadszeder vesszőn. Így hát sírt keservesen, s vacogott is rendesen.
A kósza napraforgó harangvirág szomszédja volt. Az árva kukoricaszem odament hát Bóbitácskához, didergő szoknyáját kabátjával betakarta, ezüstös fürtjeit cirógatva egy kedves dallal álomba ringatta.
Aludj, aludj Bóbita,
Pilleszárnyú kisbaba.
Álmodj fényes gyöngyöket,
Álom-őrződ én leszek.
A kis kukoricaszemnek, aki már egyáltalán nem volt kicsi, eszébe jutott, hogy hogy dalolt neki rigófi, amikor egyedül maradt. Boldog volt, hogy segíthetett a kis virágon, akiért megérkezett pajkos szellő, hogy hazavigye szüleihez.
Reggel az árva kukoricaszem folytatta útját a folyóhoz. Alig indult el, panaszos jajveszékelés ütötte meg füleit. Egy szentjánosbogár siratta eltört mécsesét. Szentjánoska még az éjjel maradt le társaitól. Túl alacsonyan repült, nekiszállt egy szamárkórónak, elejtette a mécsest, és ő maga is a földre bukfencezett. A sötétben nem látott semmit, inkább elaludt a földön egy lehajló tátika csukott virágában. Lámpását csak reggel lelte meg – törötten. Törött lámpásával nem mert hazarepülni, nehogy kikapjon, amiért megint elbámészkodott útközben és szem elől vesztette társait.
Az árva kukoricaszem letört egy darabot a kutyatejből, nedvéből összeragasztotta a lámpást és átkötötte sáljával, hogy Szentjánoska addig is hazarepülhessen vele, amíg megszárad. A bogárka hálából megígérte, hogy egy egész éjszaka csak az árva kukoricaszemnek fog világítani. Búcsúzás előtt még megmutatta az utat a folyóhoz.
Az árva kukoricaszem ismét egyedül folytatta az útját. Estére elért a folyóhoz. Fáradt volt, fázott is. Kabátja Bóbita hercegnőnél maradt, sálja Szentjánoskánál. Így hát lekuporodott egy fűzfalevél alá. Testvéreire gondolt, akik úgy hiányoztak neki. Ekkor a folyó, a bölcs mindentudó, aki sokfelé megfordult a világban és aki sok titkot tudott, így szólt:
- Ide figyelj kukorica! Én elvezetlek a testvéreidhez. De ha te velem jössz, ide többet már nem térhetsz vissza.
Nézett az árva kukoricaszem maga elé, nagy kerek szemekkel. Ha itt marad, nem látja viszont az övéit. Ha elmegy, vajon fog-e még találkozni rigófival, Bóbita hercegnővel, Szentjánoskával?
Mélyet sóhajtott, visszagondolt kukoricaföldi bölcsőjére, majd felfordította a fűzfalevelet, vízre tette és elindult a folyóval. Ezután toppant be Szentjánoska, hogy világítson az árva kukoricaszemnek. De a kukoricaszem már messze járt. Tündérország felé közeledett. Megérkezett Bóbitácska is, hogy tánccal hálálja meg az árva kukoricaszem segítségét. Éjféltájt futva érkezett Rigófi, aki a folyótól hallotta feljebb, hogy itt van az árva kukoricaszem. De az árva kukoricaszemet már nem találták itt, üzenetét a folyó hozta meg:
„Kedves Barátaim! Testvéreimhez tartok Tündérországba.
Álmomban örökké a ti pajtásotok vagyok.”
Rigófi nem sokára dalba kezdett, Bóbitácska tündértáncot lejtett, Szentjánoska csillagfénnyel világított az árva kukoricaszem tiszteletére. A folyó megígérte, hogy habjain hírül viszi a már álomba merült kukoricaszemnek a három barát búcsúját.
Az árva kukoricaszem tündérálmában észre sem vette, amikor a folyó a tengerhez ért. A tündérek ekkor ölükbe vették, és álomszárnyaikon testvéreihez repítették. Testvérei már vártak rá. Új kabátot és sálat szőttek neki a szivárvány fonalából. Amikor a kukoricaszem megpillantotta testvéreit tudta, hogy hosszú útja végén Tündérországba végleg hazatért. Itt már soha nem lesz árván.
Tündérország kukoricaföldje felett vidáman aranylott a nap. Harangvirágok kristálypalotáikban zengték dalaikat. A kis kukoricaszem testvéreivel pedig csak táncolt, táncolt, táncolt. Táncolt örömében, táncolt kis barátai szeretetében, és táncol mindig aprócskagyermekek álmainak kertjében, hogy soha, de soha ne érezzék magukat egyedül.
~ VÉGE ~