Évszám
2010
Beküldő
Mesiko
Aiko tizenhét éves lány volt. Egy tengerparti japán kisváros középiskolájában tanult. Apró termete, jelentéktelen külseje, átlagos tanulmányi eredményei és ügyetlensége miatt nem örvendett nagy népszerűségnek osztálytársai között. Épp ellenkezőleg: állandó gúnyolódások és élcelődések céltáblája volt. Míg a többiek már tudták mivel szeretnének foglalkozni, hol szeretnének továbbtanulni, neki fogalma se volt, mihez kezdjen. Valahányszor valamelyik tanár megkérdezte, ki mi szeretne lenni, ő mindig mást talált ki. Hol azt mondta, ápolónő akar lenni, hol azt, hogy óvónő, de a válasz minden tanártól ugyanaz volt:
− De hát ahhoz többet kellene tanulnod!
Egyszóval Aiko nagyon szerencsétlennek érezte magát. Gyakran azt kívánta, bárcsak eltűnne a föld színéről, bár semmivé válna.
Otthoni élete sem volt túl rózsás. Édesapja üzletemberként dolgozott, és állandóan tárgyalásokra járt, gyakran külföldre, így Aiko alig látta őt. Édesanyja, Yukari asszony se törődött vele: az ő szemfénye Aiko bátyja Kazuma volt. Kazuma, a nagy testvér, feketeöves karatebajnok, jó tanuló, akire bármelyik anyuka büszke lehetne.
Yukari gyakran korholta is a lányát:
− Ha egy kicsit is hasonlítanál a bátyádra, mennyivel jobb lenne.
Egy napon Aiko a szokásosnál is rosszabb kedvvel tért haza az iskolából. Osztálytársai megint gúnyt űztek belőle. Hazatérve üdvözölte édesanyját és a bátyját, majd visszavonult a szobájába. Miután megcsinálta a házi feladatát, és tanult (pontosabban ült a tankönyvek fölött, mert semmi értelmét nem érezte a tanulásnak.), elkezdett sírni. Aiko sokat sírt, de soha senki nem kérdezte tőle, hogy miért, vigasztalni meg pláne nem akarta senki. Ahogy sírdogált, érezte, hogy elálmosodik, majd elaludt. Álmában a tenger mélyén járt , ahol mindenféle furcsa lény úszkált körülötte: halak, rákok, tengeri sünök. Egy csikóhal odaúszott elé, és az uszonyával intett, hogy kövesse. Útjuk egy nagy barlangba vezetett, mely belül olyannak tűnt, mint egy kényelmes, bár kissé fényűző szoba. A bútorok színes kagylóhéjakból készültek, az ülőgarnitúrát fehér és piros korallokból faragták, a falakat pedig igazgyöngyök és drágakövek díszítették. „Ez egy nappali lehet.” gondolta a lány
A nappali szobából egy ajtó nyílt, amit hínárfüggöny takart. A csikóhal intett, hogy lépjen be azon az ajtón. Aiko elhúzta a függönyt, és belépett a kis szobába, ahol egy magas, karcsú, szép arcú, harmincéves-forma nő ült, egy hatalmas fésűkagyló alakú tükör előtt. Lábak helyett cetfarka volt, karjait eltakarta hosszú, erős szálú, fekete haja. „Egy szirén” gondolta magában a lány, majd illendően meghajolt, és üdvözölte a vízi hölgyet.
− Szép jó napot kívánok, asszonyom!
− Szép jó napot neked is Aiko-szan.− fogadta üdvözlését nyájasan mosolyogva a hölgy, majd folytatta− Már vártalak. Megkérhetnélek valamire?
− Igen, asszonyom.− hajolt meg a lány
−Kérlek, fésüld meg a hajamat.
Aiko szó nélkül felvette a pipereasztalkán fekvő halcsont fésűt, és elkezdte fésülni a hölgy dús, fekete haját. Ahogy ott fésülgette, észrevette, hogy az asszonynak nincsenek ujjai.
− Megkérdezhetem, hogy hogyan....− hebegte zavarodottan Aiko
− Ez hosszú történet− mosolygott a vízi hölgy − Elég, ha egyelőre annyit tudsz, hogy ujjaimból halak, fókák, bálnák és delfinek lettek, hogy népemnek legyen mit ennie.
− Feláldozta az ujjait a népéért? Ez nagyon szép öntől.
− Köszönöm. Épp ezért hívtalak. Tudod, hogy egyre kevesebb élőlény él a tengeretekben, és hogy nagyon sok bálnafaj kihalt az utóbbi időben. Ez elsősorban pont a te népednek, a japánnak köszönhető.
− Sajnos tudom, asszonyom,− bólintott Aiko− de mit tehetek én?
−Például újrateremthetnéd a tenger élővilágát.− mosolygott a hölgy− Neked most még megvan mind a tíz ujjad. Amiért ilyen szépen megfésültél, hatalmat adok a kezedbe. Meglesz az a képességed, hogy ujjaidból kedved szerint tengeri élőlényeket varázsolhass. Csak annyit kell tenned, hogy kezedet belemártod a tenger vizébe, elmondasz egy varázsverset, és így egy vagy több ujjadat el fogod veszíteni, amiből kedved szerint lehetnek halak, cetek, fókák, amiket csak akarsz. De figyelmeztetlek: ujjaid soha többé nem fognak visszanőni.
Aiko megborzongott a gondolattól is.
− Verset? Milyen verset? Én nem tudok még verset mondani se, nemhogy írni.
− A szíved majd megsúgja, milyen verset kell mondanod. Ne félj, elég erős leszel a feladathoz. Én bízok benned. Most viszont mennem kell, audienciát kell tartanom.
− Akkor ön királynő?− kérdezte álmélkodva a japán lány
− Engem hívnak a tengerek anyjának. A nevem Szedna . De most már tényleg nincs időm. Ég veled, Aiko-szan!
Azzal Szedna felállt a székéből, és könnyed mozdulattal tovaúszott. Aiko magára maradt gondolataival. Szédült, a tárgyak kavarogtak körülötte, majd felébredt. Bepakolt táskájába a következő napra, majd megfürdött, és lefeküdt aludni..
Másnap az első óra testnevelés volt. Hongo tanár úr kivezényelte a diákokat a tengerpartra futni. Útjuk egy halászfalucska felé vezetett, ahol társadalomból kivetett, szegény népek, burakuminok éltek. Nem volt más a nyelvük, nem volt más a bőrszínük, se a vallásuk, de az emberek valami miatt mégis kirekesztették maguk közül őket már ősidők óta. Aiko látta, hogy ezek az emberek milyen csontsoványak, és hogy milyen bánatosan néznek feléjük. Beszélgetéseikből felcsípett néhány hangfoszlányt.: világossá vált számára, hogy éheznek, mert hosszú ideje nem találnak halat a tengerben. Egy asszony épp azt panaszolta szomszédjának, hogy kisfia beteg az éhezéstől. Aikónak elszorult a szíve. Érezte, hogy itt az ideje a cselekvésre. Szedna szavai jól az elméjébe vésődtek, így kirohant a tengerhez, kezeit a vízbe mártotta, és erősen koncentrált. Szíve ezt a verset súgta neki:
Kisujjaim, szálljatok
Halrajokká váljatok,
Az éhező népeknek
Étekül szolgáljatok!
Érezte, miként lövik ki kezei a két kisujját. Nem fájt neki, még csak nem is vérzett. Két kisujjából hatalmas hering- és szardíniacsapatok lettek a halászok nagy örömére. Mikor a hálókba sok hal került, boldogan kiáltottak fel. „Meg vagyunk mentve!’ Hála legyen az isteneknek!”
Aiko futott tovább osztálytársai után, immár nyolc kézujjal. A többiek nem vettek észre semmi változást rajta, hiszen amúgy is alig törődtek vele
Másnap délután Aiko a családjával tévét nézett. Se az anyjának, se a bátyjának nem tűnt fel, hogy hiányoznak a kisujjai. Véletlenül egy olyan csatornára kapcsoltak, ahol az inuit eszkimókat mutatták, akik élelmiszer-segélyre vártak az amerikai kormánytól, mert abban az évben se a fókák, se a bálnák, se a rozmárok nem jöttek az élőhelyükre.
Egy törzsfőnök épp a stábnak nyilatkozott.
−.Tudjuk, hogy egyre kevesebb van már belőlük, de ha az idén se jönnek, nekünk végünk. Ezek az állatok jelentik számunkra a megélhetést. A kormány gyakran vádol minket azzal, hogy bálnákra és fókákra vadászunk, de mi épp csak annyit ejtünk el, amennyi a megélhetésünket szolgálja. Arra nem is gondolnak, hogy ők az autóikkal és a gyáraikkal mennyivel többet ártanak az élővilágnak.
Aiko úgy gondolta, igaza van a törzsfőnöknek. Anyja azonban elkapcsolta a tévét, és egy könnyed szappanoperát kezdett el nézni.
−Szánalmasak ezek az eszkimók!− jegyezte meg gőgösen.
A lány megint kiment a tengerpartra. Kezeit a vízbe merítette, és ezt a verset mondta magában:
Ujjaim, figyeljetek
Legyetek fókák, s cetek,
Ússzatok, hát északra
Az úticél: Alaszka.
Aikónak ezúttal a gyűrűsujjai váltak le. Bal gyűrűsujjából fókák (gyűrűsfókák többek között), a jobból különféle bálnafajok lettek. Ezek az állatok északkelet felé kezdtek úszni, az alaszkai félszigetre.
Másnap valamennyi újság beszámolt az inuitokkal történt csodáról. A törzsfőnök ezúttal így nyilatkozott:
− Szedna anyánk meghallgatta imáinkat. Látják, most valósággal elárasztották a tengerpartot a fókák. Köszönjük neked, Szedna, a fókákat és a bálnákat. Hála neked, több évre van mit ennünk!
Más újságok arról számoltak be, hogy újra láttak olyan bálnafajokat, amikről azt gondolták, rég kihaltak. Mindenki azt gondolta, ez isteni csoda..
Aiko és osztálytársai azon a napon dolgozatot írtak biológiából
− Gyerekek, tegyétek le a tollat, és adjátok be a dolgozatokat!− mondta végül Yamato úr, a biológiatanár
− Elnézést, tanár úr, kaphatnék még egy kis időt?− kérdezte Aiko− Most olyan nehéz írnom.
A kezeim…
Yamato úr odament a lányhoz, és megnézte a kezeit. Szörnyűködve kiáltott fel.
− Aiko! Hol vannak az ujjaid? Mit csináltál velük?!
Aiko nem tudta mit mondjon, csak ennyit tudott válaszolni zavarában:
− Sajnálom, tanár úr, elvesztek…
Az osztályban kitört a pánik „Leprás! Aiko leprás!” kiabáltak a fiúk és a lányok.
Yamato tanár úr azonnal mentőket hívott, mire két speciális szkafanderbe öltözött férfi elhurcolta Aikót a kórház fertőző osztályának ügyeltére. Ott egy nővér szövetmintát vett Aiko bőréből, és laborvizsgálatra küldte. Néhány óra múlva egy orvos jött ki gondterhelten, a fejét csóválva.
− Aiko kisasszony,− mondta végül− a jó hír az, hogy az ön eredményei negatívak. Ez azt jelenti, hogy ön nem leprás, és más fertőző betegsége sincs. Azt viszont nem tudjuk megállapítani, mi lehet a baja. Ezért néhány hétre bent fogjuk tartani.
Aiko viszonylag jól érezte magát a kórházban. Mindössze azt fájlalta, hogy senki nem látogatja meg. Osztálytársai nem hozták neki a leckét, se az anyja, se a bátyja felé se nézett.
Egy nap, ahogy a kórház folyosóit járta unalmában, a gyermekosztály előtt egy asszonyt pillantott meg, aki keservesen sírt.
− Miért sír az a hölgy?− kérdezte az ügyeletes nővért, mire az ezt válaszolta:
−Azért sír, mert a kislánya gyógyíthatatlan leukémiában szenved.. Mi már mindent megpróbáltunk, hogy a kislány meggyógyuljon, de hiába.
−Esetleg a delfinek segíthetnének…−jegyezte meg Aiko, mire a nővér felnevetett
−Jaj, drága kislány! Én is sokat olvastam a delfinek általi gyógyulásról, de mondd, hol láttál te a környéken delfineket?
−Márpedig én láttam őket! És azt szeretném, ha a kislány is látná.
Azzal megkérte a síró anyukát, hadd vigye el a kislányt a tengerpartra. Az beleegyezett, bár nem sok reményt látott lánya gyógyulására, de úgy gondolta, már úgyis mindegy, legalább a kislányának lesz utolsó napjaiban egy utolsó élménye és egy új barátnője.
Másnap Aiko és a leukémiás lány, akit Hanakónak hívtak orvosok és nővérek kíséretében kimentek a tengerpartra egy öbölhöz. Ott Aiko titokban megint belemártotta a kezeit a tenger vizébe, és ezt a verset mormolta magában:
Középsők, sor rajtatok,
Delfinekké váljatok!
A súlyos betegeknek
Most gyógyulást hozzatok!
Két középső ujjából egy palackorrú delfinpár lett: egy hím és egy nőstény. A két delfin odaúszott Hanako felé, és mosolyogva, csettintgetve, kérték, hogy simogassa meg őket. Hanako, a hétéves, beteg kislány eleinte félt ezektől a furcsa élőlényektől, de amikor látta, hogy milyen kedvesek hozzá, simogatni kezdte őket. Hála a delfineknek (és Aikónak), állapota sokkal jobbra fordult, és ahogy megtanult úszni, együtt úszkált a delfinekkel. Miután teljesen meggyógyult, örökre barátságot kötött ezekkel a csodás lényekkel.
Aikót is kiengedték a kórházból. Nem tudták megállapítani, miért veszíti el az ujjait, de abban minden orvos egyetértett, hogy nem fertőző, és főleg nem halálos. Aiko a saját lábán távozhatott. Útközben megpillantott egy ötéves kisfiút, kezében egy üres akváriummal, aki ott sírdogált az út mellett.
−Miért sírsz, kicsim?− kérdezte nyájasan a fiúcskától
−Elvesztettem a halacskámat!− szipogta az−És anya nem vesz nekem másikat!
Aikónak megesett a szíve ezen a kisgyereken. Beletette bal kezét az akvárium vizébe, és elmondott egy versikét.:
Mutatóujj, csak rajta!
Legyél egy szép halacska!
Vizek táncát csak járjad,
Múljon el minden bánat!
Ekkor Aiko mutatóujja egy szép, színes bohóchallá változott, ami vidáman úszkált az akváriumban. A kisfiú köszönetet mondott a lánynak, és örömmel vitte haza az új halacskáját..
Aiko hazaért. Édesanyja, Yukari, dühösen fogadta őt..
−Takarodj!− ordította a lányának
−De hát miért?− kérdezte Aiko döbbenten
−Eddig se láttam semmi hasznodat, most meg, hogy nincsenek ujjaid, még annyit se érsz, mint eddig. Azt ugye nem fogod elvárni tőlem, hogy ápoljalak, te istenverte nyomorék!
−De anya!− kiáltotta a lány
−Ne nevezz az anyádnak! És most kotródj innen, a színedet se lássam!
Aiko döbbenten állt anyja előtt, mire az két hatalmas pofont adott neki, majd a hajánál fogva kirángatta az utcára.
−Nem voltam elég világos?!− rikácsolta az asszony− Az én házamban nyomorékoknak nincs helyük!
Azzal ellökte a lányt magától. Aiko zokogva rohant ki a városból egyenesen egy közeli erdőbe. Már esteledett, mikor rátalált egy kis csendes szentélyre. Belépett, meghajolt a Buddha-szobor előtt, majd térdre rogyott, és újra elkezdett sírni.
Ahogy itatta az egereket, érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Hátrafordult, és látta, hogy egy idős szerzetesnő mosolyog rá nyájasan.
−Mondd ki vagy, és miért sírsz?
−Aikónak hívnak. És hogy mi történt velem, azt nem mesélhetem el, úgyse hinné el nekem senki!
−Nekem nyugodtan elmondhatod.− csitította az apáca, mire a lány elmesélte a furcsa találkozását Szednával, hogy hogyan segített a burakuminoknak, az eszkimóknak, a beteg kislánynak és a kisfiúnak, és hogy az anyja hogyan zavarta el otthonról.
Mire végigmondta történetét, az idős asszony letérdelt, és mélyen meghajolt a lány előtt.
−Minden istenre és szellemre!− kiáltott fel végre− Szóval te hoztad vissza tengerek élővilágát! Aiko-szan! Te kiválasztott vagy!
− Tisztelendő anyám, tudna valahol nekem valami szállást és némi élelmet? Nagyon hálás lennék. Pénzem az nincs, de….
− Drága gyermek, nincs is szükség erre. Számomra öröm, hogy a szállásomon alszol, és hogy enni adhatok neked.
A lány könnyes szemmel köszönte meg az idős apáca jóságát. Ezután ott élt tovább a szerzetesnővel, akit Kana-szannak hívtak az emberek. Együtt szedtek az erdőben gombát és gyógyfüveket, és együtt árulták az átokoldó írásokat. Aiko végre nyugalomra lelt. Ahogy megmaradt három ujja engedte, ott segített Kana-szannak, ahol csak tudott.
Egy nap, mikor Aiko a remetelak tornácát söprögette a szerzetesi egyenruhájában, megpillantotta tulajdon bátyját, Kazumát.
− Szervusz, édes bátyám!− köszöntötte meleg szívvel a lány− Mi járatban vagy errefelé?
−Aiko? Te lennél az, húgocskám? De jól áll neked ez az egyenruha! Egyébként Kana-szanhoz jöttem az áldását kérni, mert holnap bajnokság lesz, és nagyon szeretném megnyerni.
Ekkor Kana-szan is kilépett a kunyhóból
−Üdvözöllek, Kazuma-szan!− hajolt meg az idős apáca a fiú előtt− Áldásért jöttél?
−Igen, Kana anyó.− hajolt meg Kazuma−Ön viseli gondját az én kishúgomnak?
− Gondoskodik ő magáról.−mosolygott az anyóka− Most pedig megáldalak.
Azzal a fiú felé áldó kézmozdulatokat tett, és különös mantrákat mormolt. A szertartás végén a fiú köszönetet mondott az idős papnőnek, majd húgával beszédbe elegyedett.
Elmesélte, hogy az apjuk hazatért az amerikai üzleti útjáról, és hogy nagyon megharagudott az anyjukra, amiért az kidobta Aikót, és már a válást tervezik. Kazuma azt is elmondta, hogy aggódik, mert Japán háborút fog vívni Kína ellen.
− De hát miért?− kérdezte Aiko
−Azt én se tudom. Valami politikai okból.
Aiko sose került még ilyen közel a bátyjához, mint most. Még sokáig beszélgettek. Ezután búcsút vettek egymástól, és Kazuma elindult a maga dolgára.
Hosszú hetek teltek el. Aiko és Kana-szan kimentek a tengerpartra meditálni. Ahogy ott magukba mélyedve üldögéltek, és hallgatták a hullámok morajlását, egy autó állt meg mellettük, aminek szólt a rádiója. Hallották, ahogy egy haditudósító arról számol be, hogy a japán császári flotta támadást indít Kína hajóhadai ellen.
Aiko tudta, hogy cselekednie kell. Felpattant ülőhelyéről, csonka kezeit a tengerbe tette, és a legutolsó verset már kiabálva mondta:
Ti, megmaradt ujjaim,
Tengereknek habjain
Mind vízi lénnyé váltok
A bajt meggátoljátok!
Erre a maradék három ujja kilőtt a kezéből, és bálnákká, delfinekké, elektromos angolnákká és rájákká változott. A ráják és az angolnák odaúsztak a hadihajókhoz, és elektromos impulzusok kibocsátásával megzavarták mindkét flotta valamennyi radarrendszerét. A tengerészek nem tudták, hol vannak az ellenséges hajók, csak céltalanul bolyongtak a nyílt óceánon. Mikor végre a két hadakozó fél megtalálta egymás hadtesteit, azon voltak, hogy betöltsék ágyúikat, és repülőikkel egymás hajóit bombázzák. Ekkor azonban egy sereg hím hosszúszárnyú bálna bukkant fel a mélyből, és valami csodálatos hangon énekelni kezdett. Daluk elhallatszott a tengerpartig, és olyan gyönyörűen szólt, hogy minden katonának elment a kedve a háborútól, még a legmagasabb rangú tengernagyoknak is.
− Ez az drágáim!− kiáltotta Aiko− Énekeljétek a béke és a szeretet dalát!
A haditudósítók beszámoltak a különös jelenségről. Mindenki számára világossá vált a tengeri élőlények üzenete. A két hadviselő fél még aznap békét kötött, és ígérték, ha egymással bármi problémájuk van, azt ezután a tárgyalóasztalok mellett beszélik meg, emberek és nem fegyverek nyelvén.
Aiko a tengerparton nézegette csonka kezeit. Egyetlen ujja sem maradt. Kana-szan odament hozzá, és megölelte.
−Aiko-szan, teljesítetted a küldetésedet! Most, hogy feláldoztad valamennyi ujjadat, te lettél az új Szedna, a tengerek mindenható királynője. Nehezen válok meg tőled, de el kell, hogy engedjelek. Ússz a tenger mélyére, és foglald el ott a trónodat. Élj és uralkodj ott boldogan mindörökké.
Aiko könnyek közt búcsúzott el az apácától, megköszönve neki mindazt, amit érte tett, majd elindult a nyílt óceán felé. Ahogy úszott, érezte, hogy a víz alatt is kap levegőt. Lábai helyén cetfarok nőtt, mint elődjének, Szedna istennőnek.
Lent a tenger mélyén valamennyi élőlény hódolattal üdvözölte az új királynőt, aki elfoglalta az őt megillető gyöngykagyló trónt.
„Nem gondoltam volna.”mosolygott magában odalent”Tengeristennő lettem. Ez nagyon szép, de nagyon nagy felelősséggel is jár. Idelent mindenem megvan: kényelmes lakhely, finom táplálék, barátok… Most már csak az hiányzik, hogy valaki meglátogasson a szárazföldről, és megfésülje a hajamat, mert már nagyon megnőtt.”
− De hát ahhoz többet kellene tanulnod!
Egyszóval Aiko nagyon szerencsétlennek érezte magát. Gyakran azt kívánta, bárcsak eltűnne a föld színéről, bár semmivé válna.
Otthoni élete sem volt túl rózsás. Édesapja üzletemberként dolgozott, és állandóan tárgyalásokra járt, gyakran külföldre, így Aiko alig látta őt. Édesanyja, Yukari asszony se törődött vele: az ő szemfénye Aiko bátyja Kazuma volt. Kazuma, a nagy testvér, feketeöves karatebajnok, jó tanuló, akire bármelyik anyuka büszke lehetne.
Yukari gyakran korholta is a lányát:
− Ha egy kicsit is hasonlítanál a bátyádra, mennyivel jobb lenne.
Egy napon Aiko a szokásosnál is rosszabb kedvvel tért haza az iskolából. Osztálytársai megint gúnyt űztek belőle. Hazatérve üdvözölte édesanyját és a bátyját, majd visszavonult a szobájába. Miután megcsinálta a házi feladatát, és tanult (pontosabban ült a tankönyvek fölött, mert semmi értelmét nem érezte a tanulásnak.), elkezdett sírni. Aiko sokat sírt, de soha senki nem kérdezte tőle, hogy miért, vigasztalni meg pláne nem akarta senki. Ahogy sírdogált, érezte, hogy elálmosodik, majd elaludt. Álmában a tenger mélyén járt , ahol mindenféle furcsa lény úszkált körülötte: halak, rákok, tengeri sünök. Egy csikóhal odaúszott elé, és az uszonyával intett, hogy kövesse. Útjuk egy nagy barlangba vezetett, mely belül olyannak tűnt, mint egy kényelmes, bár kissé fényűző szoba. A bútorok színes kagylóhéjakból készültek, az ülőgarnitúrát fehér és piros korallokból faragták, a falakat pedig igazgyöngyök és drágakövek díszítették. „Ez egy nappali lehet.” gondolta a lány
A nappali szobából egy ajtó nyílt, amit hínárfüggöny takart. A csikóhal intett, hogy lépjen be azon az ajtón. Aiko elhúzta a függönyt, és belépett a kis szobába, ahol egy magas, karcsú, szép arcú, harmincéves-forma nő ült, egy hatalmas fésűkagyló alakú tükör előtt. Lábak helyett cetfarka volt, karjait eltakarta hosszú, erős szálú, fekete haja. „Egy szirén” gondolta magában a lány, majd illendően meghajolt, és üdvözölte a vízi hölgyet.
− Szép jó napot kívánok, asszonyom!
− Szép jó napot neked is Aiko-szan.− fogadta üdvözlését nyájasan mosolyogva a hölgy, majd folytatta− Már vártalak. Megkérhetnélek valamire?
− Igen, asszonyom.− hajolt meg a lány
−Kérlek, fésüld meg a hajamat.
Aiko szó nélkül felvette a pipereasztalkán fekvő halcsont fésűt, és elkezdte fésülni a hölgy dús, fekete haját. Ahogy ott fésülgette, észrevette, hogy az asszonynak nincsenek ujjai.
− Megkérdezhetem, hogy hogyan....− hebegte zavarodottan Aiko
− Ez hosszú történet− mosolygott a vízi hölgy − Elég, ha egyelőre annyit tudsz, hogy ujjaimból halak, fókák, bálnák és delfinek lettek, hogy népemnek legyen mit ennie.
− Feláldozta az ujjait a népéért? Ez nagyon szép öntől.
− Köszönöm. Épp ezért hívtalak. Tudod, hogy egyre kevesebb élőlény él a tengeretekben, és hogy nagyon sok bálnafaj kihalt az utóbbi időben. Ez elsősorban pont a te népednek, a japánnak köszönhető.
− Sajnos tudom, asszonyom,− bólintott Aiko− de mit tehetek én?
−Például újrateremthetnéd a tenger élővilágát.− mosolygott a hölgy− Neked most még megvan mind a tíz ujjad. Amiért ilyen szépen megfésültél, hatalmat adok a kezedbe. Meglesz az a képességed, hogy ujjaidból kedved szerint tengeri élőlényeket varázsolhass. Csak annyit kell tenned, hogy kezedet belemártod a tenger vizébe, elmondasz egy varázsverset, és így egy vagy több ujjadat el fogod veszíteni, amiből kedved szerint lehetnek halak, cetek, fókák, amiket csak akarsz. De figyelmeztetlek: ujjaid soha többé nem fognak visszanőni.
Aiko megborzongott a gondolattól is.
− Verset? Milyen verset? Én nem tudok még verset mondani se, nemhogy írni.
− A szíved majd megsúgja, milyen verset kell mondanod. Ne félj, elég erős leszel a feladathoz. Én bízok benned. Most viszont mennem kell, audienciát kell tartanom.
− Akkor ön királynő?− kérdezte álmélkodva a japán lány
− Engem hívnak a tengerek anyjának. A nevem Szedna . De most már tényleg nincs időm. Ég veled, Aiko-szan!
Azzal Szedna felállt a székéből, és könnyed mozdulattal tovaúszott. Aiko magára maradt gondolataival. Szédült, a tárgyak kavarogtak körülötte, majd felébredt. Bepakolt táskájába a következő napra, majd megfürdött, és lefeküdt aludni..
Másnap az első óra testnevelés volt. Hongo tanár úr kivezényelte a diákokat a tengerpartra futni. Útjuk egy halászfalucska felé vezetett, ahol társadalomból kivetett, szegény népek, burakuminok éltek. Nem volt más a nyelvük, nem volt más a bőrszínük, se a vallásuk, de az emberek valami miatt mégis kirekesztették maguk közül őket már ősidők óta. Aiko látta, hogy ezek az emberek milyen csontsoványak, és hogy milyen bánatosan néznek feléjük. Beszélgetéseikből felcsípett néhány hangfoszlányt.: világossá vált számára, hogy éheznek, mert hosszú ideje nem találnak halat a tengerben. Egy asszony épp azt panaszolta szomszédjának, hogy kisfia beteg az éhezéstől. Aikónak elszorult a szíve. Érezte, hogy itt az ideje a cselekvésre. Szedna szavai jól az elméjébe vésődtek, így kirohant a tengerhez, kezeit a vízbe mártotta, és erősen koncentrált. Szíve ezt a verset súgta neki:
Kisujjaim, szálljatok
Halrajokká váljatok,
Az éhező népeknek
Étekül szolgáljatok!
Érezte, miként lövik ki kezei a két kisujját. Nem fájt neki, még csak nem is vérzett. Két kisujjából hatalmas hering- és szardíniacsapatok lettek a halászok nagy örömére. Mikor a hálókba sok hal került, boldogan kiáltottak fel. „Meg vagyunk mentve!’ Hála legyen az isteneknek!”
Aiko futott tovább osztálytársai után, immár nyolc kézujjal. A többiek nem vettek észre semmi változást rajta, hiszen amúgy is alig törődtek vele
Másnap délután Aiko a családjával tévét nézett. Se az anyjának, se a bátyjának nem tűnt fel, hogy hiányoznak a kisujjai. Véletlenül egy olyan csatornára kapcsoltak, ahol az inuit eszkimókat mutatták, akik élelmiszer-segélyre vártak az amerikai kormánytól, mert abban az évben se a fókák, se a bálnák, se a rozmárok nem jöttek az élőhelyükre.
Egy törzsfőnök épp a stábnak nyilatkozott.
−.Tudjuk, hogy egyre kevesebb van már belőlük, de ha az idén se jönnek, nekünk végünk. Ezek az állatok jelentik számunkra a megélhetést. A kormány gyakran vádol minket azzal, hogy bálnákra és fókákra vadászunk, de mi épp csak annyit ejtünk el, amennyi a megélhetésünket szolgálja. Arra nem is gondolnak, hogy ők az autóikkal és a gyáraikkal mennyivel többet ártanak az élővilágnak.
Aiko úgy gondolta, igaza van a törzsfőnöknek. Anyja azonban elkapcsolta a tévét, és egy könnyed szappanoperát kezdett el nézni.
−Szánalmasak ezek az eszkimók!− jegyezte meg gőgösen.
A lány megint kiment a tengerpartra. Kezeit a vízbe merítette, és ezt a verset mondta magában:
Ujjaim, figyeljetek
Legyetek fókák, s cetek,
Ússzatok, hát északra
Az úticél: Alaszka.
Aikónak ezúttal a gyűrűsujjai váltak le. Bal gyűrűsujjából fókák (gyűrűsfókák többek között), a jobból különféle bálnafajok lettek. Ezek az állatok északkelet felé kezdtek úszni, az alaszkai félszigetre.
Másnap valamennyi újság beszámolt az inuitokkal történt csodáról. A törzsfőnök ezúttal így nyilatkozott:
− Szedna anyánk meghallgatta imáinkat. Látják, most valósággal elárasztották a tengerpartot a fókák. Köszönjük neked, Szedna, a fókákat és a bálnákat. Hála neked, több évre van mit ennünk!
Más újságok arról számoltak be, hogy újra láttak olyan bálnafajokat, amikről azt gondolták, rég kihaltak. Mindenki azt gondolta, ez isteni csoda..
Aiko és osztálytársai azon a napon dolgozatot írtak biológiából
− Gyerekek, tegyétek le a tollat, és adjátok be a dolgozatokat!− mondta végül Yamato úr, a biológiatanár
− Elnézést, tanár úr, kaphatnék még egy kis időt?− kérdezte Aiko− Most olyan nehéz írnom.
A kezeim…
Yamato úr odament a lányhoz, és megnézte a kezeit. Szörnyűködve kiáltott fel.
− Aiko! Hol vannak az ujjaid? Mit csináltál velük?!
Aiko nem tudta mit mondjon, csak ennyit tudott válaszolni zavarában:
− Sajnálom, tanár úr, elvesztek…
Az osztályban kitört a pánik „Leprás! Aiko leprás!” kiabáltak a fiúk és a lányok.
Yamato tanár úr azonnal mentőket hívott, mire két speciális szkafanderbe öltözött férfi elhurcolta Aikót a kórház fertőző osztályának ügyeltére. Ott egy nővér szövetmintát vett Aiko bőréből, és laborvizsgálatra küldte. Néhány óra múlva egy orvos jött ki gondterhelten, a fejét csóválva.
− Aiko kisasszony,− mondta végül− a jó hír az, hogy az ön eredményei negatívak. Ez azt jelenti, hogy ön nem leprás, és más fertőző betegsége sincs. Azt viszont nem tudjuk megállapítani, mi lehet a baja. Ezért néhány hétre bent fogjuk tartani.
Aiko viszonylag jól érezte magát a kórházban. Mindössze azt fájlalta, hogy senki nem látogatja meg. Osztálytársai nem hozták neki a leckét, se az anyja, se a bátyja felé se nézett.
Egy nap, ahogy a kórház folyosóit járta unalmában, a gyermekosztály előtt egy asszonyt pillantott meg, aki keservesen sírt.
− Miért sír az a hölgy?− kérdezte az ügyeletes nővért, mire az ezt válaszolta:
−Azért sír, mert a kislánya gyógyíthatatlan leukémiában szenved.. Mi már mindent megpróbáltunk, hogy a kislány meggyógyuljon, de hiába.
−Esetleg a delfinek segíthetnének…−jegyezte meg Aiko, mire a nővér felnevetett
−Jaj, drága kislány! Én is sokat olvastam a delfinek általi gyógyulásról, de mondd, hol láttál te a környéken delfineket?
−Márpedig én láttam őket! És azt szeretném, ha a kislány is látná.
Azzal megkérte a síró anyukát, hadd vigye el a kislányt a tengerpartra. Az beleegyezett, bár nem sok reményt látott lánya gyógyulására, de úgy gondolta, már úgyis mindegy, legalább a kislányának lesz utolsó napjaiban egy utolsó élménye és egy új barátnője.
Másnap Aiko és a leukémiás lány, akit Hanakónak hívtak orvosok és nővérek kíséretében kimentek a tengerpartra egy öbölhöz. Ott Aiko titokban megint belemártotta a kezeit a tenger vizébe, és ezt a verset mormolta magában:
Középsők, sor rajtatok,
Delfinekké váljatok!
A súlyos betegeknek
Most gyógyulást hozzatok!
Két középső ujjából egy palackorrú delfinpár lett: egy hím és egy nőstény. A két delfin odaúszott Hanako felé, és mosolyogva, csettintgetve, kérték, hogy simogassa meg őket. Hanako, a hétéves, beteg kislány eleinte félt ezektől a furcsa élőlényektől, de amikor látta, hogy milyen kedvesek hozzá, simogatni kezdte őket. Hála a delfineknek (és Aikónak), állapota sokkal jobbra fordult, és ahogy megtanult úszni, együtt úszkált a delfinekkel. Miután teljesen meggyógyult, örökre barátságot kötött ezekkel a csodás lényekkel.
Aikót is kiengedték a kórházból. Nem tudták megállapítani, miért veszíti el az ujjait, de abban minden orvos egyetértett, hogy nem fertőző, és főleg nem halálos. Aiko a saját lábán távozhatott. Útközben megpillantott egy ötéves kisfiút, kezében egy üres akváriummal, aki ott sírdogált az út mellett.
−Miért sírsz, kicsim?− kérdezte nyájasan a fiúcskától
−Elvesztettem a halacskámat!− szipogta az−És anya nem vesz nekem másikat!
Aikónak megesett a szíve ezen a kisgyereken. Beletette bal kezét az akvárium vizébe, és elmondott egy versikét.:
Mutatóujj, csak rajta!
Legyél egy szép halacska!
Vizek táncát csak járjad,
Múljon el minden bánat!
Ekkor Aiko mutatóujja egy szép, színes bohóchallá változott, ami vidáman úszkált az akváriumban. A kisfiú köszönetet mondott a lánynak, és örömmel vitte haza az új halacskáját..
Aiko hazaért. Édesanyja, Yukari, dühösen fogadta őt..
−Takarodj!− ordította a lányának
−De hát miért?− kérdezte Aiko döbbenten
−Eddig se láttam semmi hasznodat, most meg, hogy nincsenek ujjaid, még annyit se érsz, mint eddig. Azt ugye nem fogod elvárni tőlem, hogy ápoljalak, te istenverte nyomorék!
−De anya!− kiáltotta a lány
−Ne nevezz az anyádnak! És most kotródj innen, a színedet se lássam!
Aiko döbbenten állt anyja előtt, mire az két hatalmas pofont adott neki, majd a hajánál fogva kirángatta az utcára.
−Nem voltam elég világos?!− rikácsolta az asszony− Az én házamban nyomorékoknak nincs helyük!
Azzal ellökte a lányt magától. Aiko zokogva rohant ki a városból egyenesen egy közeli erdőbe. Már esteledett, mikor rátalált egy kis csendes szentélyre. Belépett, meghajolt a Buddha-szobor előtt, majd térdre rogyott, és újra elkezdett sírni.
Ahogy itatta az egereket, érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Hátrafordult, és látta, hogy egy idős szerzetesnő mosolyog rá nyájasan.
−Mondd ki vagy, és miért sírsz?
−Aikónak hívnak. És hogy mi történt velem, azt nem mesélhetem el, úgyse hinné el nekem senki!
−Nekem nyugodtan elmondhatod.− csitította az apáca, mire a lány elmesélte a furcsa találkozását Szednával, hogy hogyan segített a burakuminoknak, az eszkimóknak, a beteg kislánynak és a kisfiúnak, és hogy az anyja hogyan zavarta el otthonról.
Mire végigmondta történetét, az idős asszony letérdelt, és mélyen meghajolt a lány előtt.
−Minden istenre és szellemre!− kiáltott fel végre− Szóval te hoztad vissza tengerek élővilágát! Aiko-szan! Te kiválasztott vagy!
− Tisztelendő anyám, tudna valahol nekem valami szállást és némi élelmet? Nagyon hálás lennék. Pénzem az nincs, de….
− Drága gyermek, nincs is szükség erre. Számomra öröm, hogy a szállásomon alszol, és hogy enni adhatok neked.
A lány könnyes szemmel köszönte meg az idős apáca jóságát. Ezután ott élt tovább a szerzetesnővel, akit Kana-szannak hívtak az emberek. Együtt szedtek az erdőben gombát és gyógyfüveket, és együtt árulták az átokoldó írásokat. Aiko végre nyugalomra lelt. Ahogy megmaradt három ujja engedte, ott segített Kana-szannak, ahol csak tudott.
Egy nap, mikor Aiko a remetelak tornácát söprögette a szerzetesi egyenruhájában, megpillantotta tulajdon bátyját, Kazumát.
− Szervusz, édes bátyám!− köszöntötte meleg szívvel a lány− Mi járatban vagy errefelé?
−Aiko? Te lennél az, húgocskám? De jól áll neked ez az egyenruha! Egyébként Kana-szanhoz jöttem az áldását kérni, mert holnap bajnokság lesz, és nagyon szeretném megnyerni.
Ekkor Kana-szan is kilépett a kunyhóból
−Üdvözöllek, Kazuma-szan!− hajolt meg az idős apáca a fiú előtt− Áldásért jöttél?
−Igen, Kana anyó.− hajolt meg Kazuma−Ön viseli gondját az én kishúgomnak?
− Gondoskodik ő magáról.−mosolygott az anyóka− Most pedig megáldalak.
Azzal a fiú felé áldó kézmozdulatokat tett, és különös mantrákat mormolt. A szertartás végén a fiú köszönetet mondott az idős papnőnek, majd húgával beszédbe elegyedett.
Elmesélte, hogy az apjuk hazatért az amerikai üzleti útjáról, és hogy nagyon megharagudott az anyjukra, amiért az kidobta Aikót, és már a válást tervezik. Kazuma azt is elmondta, hogy aggódik, mert Japán háborút fog vívni Kína ellen.
− De hát miért?− kérdezte Aiko
−Azt én se tudom. Valami politikai okból.
Aiko sose került még ilyen közel a bátyjához, mint most. Még sokáig beszélgettek. Ezután búcsút vettek egymástól, és Kazuma elindult a maga dolgára.
Hosszú hetek teltek el. Aiko és Kana-szan kimentek a tengerpartra meditálni. Ahogy ott magukba mélyedve üldögéltek, és hallgatták a hullámok morajlását, egy autó állt meg mellettük, aminek szólt a rádiója. Hallották, ahogy egy haditudósító arról számol be, hogy a japán császári flotta támadást indít Kína hajóhadai ellen.
Aiko tudta, hogy cselekednie kell. Felpattant ülőhelyéről, csonka kezeit a tengerbe tette, és a legutolsó verset már kiabálva mondta:
Ti, megmaradt ujjaim,
Tengereknek habjain
Mind vízi lénnyé váltok
A bajt meggátoljátok!
Erre a maradék három ujja kilőtt a kezéből, és bálnákká, delfinekké, elektromos angolnákká és rájákká változott. A ráják és az angolnák odaúsztak a hadihajókhoz, és elektromos impulzusok kibocsátásával megzavarták mindkét flotta valamennyi radarrendszerét. A tengerészek nem tudták, hol vannak az ellenséges hajók, csak céltalanul bolyongtak a nyílt óceánon. Mikor végre a két hadakozó fél megtalálta egymás hadtesteit, azon voltak, hogy betöltsék ágyúikat, és repülőikkel egymás hajóit bombázzák. Ekkor azonban egy sereg hím hosszúszárnyú bálna bukkant fel a mélyből, és valami csodálatos hangon énekelni kezdett. Daluk elhallatszott a tengerpartig, és olyan gyönyörűen szólt, hogy minden katonának elment a kedve a háborútól, még a legmagasabb rangú tengernagyoknak is.
− Ez az drágáim!− kiáltotta Aiko− Énekeljétek a béke és a szeretet dalát!
A haditudósítók beszámoltak a különös jelenségről. Mindenki számára világossá vált a tengeri élőlények üzenete. A két hadviselő fél még aznap békét kötött, és ígérték, ha egymással bármi problémájuk van, azt ezután a tárgyalóasztalok mellett beszélik meg, emberek és nem fegyverek nyelvén.
Aiko a tengerparton nézegette csonka kezeit. Egyetlen ujja sem maradt. Kana-szan odament hozzá, és megölelte.
−Aiko-szan, teljesítetted a küldetésedet! Most, hogy feláldoztad valamennyi ujjadat, te lettél az új Szedna, a tengerek mindenható királynője. Nehezen válok meg tőled, de el kell, hogy engedjelek. Ússz a tenger mélyére, és foglald el ott a trónodat. Élj és uralkodj ott boldogan mindörökké.
Aiko könnyek közt búcsúzott el az apácától, megköszönve neki mindazt, amit érte tett, majd elindult a nyílt óceán felé. Ahogy úszott, érezte, hogy a víz alatt is kap levegőt. Lábai helyén cetfarok nőtt, mint elődjének, Szedna istennőnek.
Lent a tenger mélyén valamennyi élőlény hódolattal üdvözölte az új királynőt, aki elfoglalta az őt megillető gyöngykagyló trónt.
„Nem gondoltam volna.”mosolygott magában odalent”Tengeristennő lettem. Ez nagyon szép, de nagyon nagy felelősséggel is jár. Idelent mindenem megvan: kényelmes lakhely, finom táplálék, barátok… Most már csak az hiányzik, hogy valaki meglátogasson a szárazföldről, és megfésülje a hajamat, mert már nagyon megnőtt.”