Bánsági tavasz

Nemrég történt, hogy B. egy F. telepi átmulatott este után úgy döntött gyalogosan indul haza a szántóföldeken keresztül a szomszéd faluba, ahol nemrég vett házat magának.

Kellemes tavaszi éjszaka volt. A csillagok az égen, mint a varrópárnába szúrt gombostűk fejei szórták pislákoló fényüket a tájra és anyjuk, a csonka Hold illeget-billegek közöttük, mint B. a friss szántáson.

A szürke, homokos kocsiúton, amely oly jellemző a Delibláti pusztára, a lovas kocsik nyomtávjának közepén felmászott a falu mögötti dombra, „Adj Istent!" mormolt a település bejáratát minden gonosztól őrző kifakult pléh Krisztusnak, és tovább haladt észak-nyugat felé a Kószó tanya irányába.
Valamikor a két háború között itt a tanya közelében élt egy odúban Púpos Burka. Fiatal korában elismert szabó volt a faluban, de a sok munka és a varrógép melletti görnyedés miatt gerincferdülésben szenvedett, végül 48 évesen meghajlott a háta, jobb válla a füle tövéig emelkedett és púpos lett.

Ezen gondolkozott B. ahogy a néhai odú felé tartott.

Aztán eszébe jutott az a mese is, melyet öregapja mesélt neki még egészen kicsi korában „a Púpos Burkáról és az őrült feleségéről, akik egy lyukban laktak F. telep mellett."

„F. telepen élt még régen egy fiatal szabó - így az öreg - aki szemet vetett egy gyönyörű lányra. Amikor meg akarta kérni a kezét, az anyja nem adta hozzá, mert szegény volt. A szabó dolgozott, gürcölt éveken át s végül úgy gondolta, hogy megkéri újra a lány kezét. De a lány már férjhez ment egy részeges birkapásztorhoz. Burka bánatában inni kezdet. A rosijáni kocsmába járt, ahol szerelmes lett belé egy szép lány. Ám amikor a szabó elutasította mondván, hogy mást szeret, a lány megátkozta, hogy semmi nélkül haljon meg, és még kereszt se legyen feje felett. Burka legyintett és elküldte. Tovább ivott. Aztán vagy harminc év telt így el. Majd a szabó mindent eladott, vett magának egy kis kunyhót a falu szélén és ott rimánkodott magában; kérlelte az Istent, az ördögöt, bárkit hogy segítsen megkeseredett nyomorúságán, de csak nem válaszolt senki. Mígnem egyik alkalommal megjelent a kunyhója ajtajában a szép rosijáni lány. Egy napot sem öregedett. Megkérdezte a szabótól, hogy miért jajveszékel ilyen keservesen?

- A lány, akit szeretek, nem szereti viszont.

Ekkor a lány megsimogatta az arcát és ezt mondta neki:

- Nem emlékszel rám? Megaláztál mindenki szeme láttára és azt mondtad, hogy te mást szeretsz. Akkor én elátkoztalak. Lám, beteljesülni látszik jóslatom. De hogy lásd, kivel van dolgod, megengedem, hogy utolsó éveidet vele éld le. Beleegyezel?

Ezt hallván a szabó felkiáltott, hogy ő bármibe beleegyezik, csakhogy szerelmével lehessen; megélnek ők a szabad ég alatt is ha kell, sóskát esznek és esővizet isznak, csak legyenek együtt. A széplány erre azt mondta, hogy egy feltétellel megteszi. A szabót nem érdekelték a feltételek, belement az alkuba. Az alku pedig az volt, hogy ő ezentúl púpos lesz a lány meg megőrül. De hogy is gondolhatott a szegény szabó a púpra vagy akár az őrületre? Jön a kedvese és boldogság lesz minden pillanat, tej és méz minden óra, ének, vidámság minden nap. Ekkor a rosijáni széplány, aki boszorkány volt ott nyomban csókot nyomott az őrültségig kergetett szabó szájára és az mélyen elaludt kunyhója előtt, majd összehívta barátait, Tódor fekete lovait, és mindazokat, akik az ördögnek adták lelküket, hogy tort üljenek, és fajtalankodjanak az éjszakába. És jött mindegyikük, ki seprűnyélen, ki fekete macska képében, ki fekete lóháton még frissen lüktető tehén szívvel, denevér szárnnyal, varangyos békával, baglyokkal és mindenféle rendű ocsmánysággal, hogy megüljék diadalukat a szabó kunyhójában.

Reggel - folytatta az öreg - amikor felébredt a szabó, régi szerelme már közeledett felé, ahogy a széplány megígérte. Megörült. De öröme nem tartott sokáig. Látta, hogy a kunyhója leégett, rögtön eszébe jutott a tegnapi vendég és szomorúan bizonyosodott meg arról, hogy jókora púp feszíti ingét a hátán, régen áhított kedves-szerelmese pedig zavaros szemekkel áll előtte zilált hajjal és valami gyermekdalt dúdolgat.

Mivel a kunyhója leégett, lyukat vájtak a domb oldalába és ott éltek tovább, mint férj és feleség - mert állítólag a Mészicsi pópa engedélyt adott a két nyomorultnak, hogy összeházasodjon. Itt éltek mindaddig míg egyik reggel aratáskor meg nem találták őket holtan. Rájuk omlott a vájat. F. telepen még ma is azt mesélik, hogy a féltékeny boszorkány küldte el Tódor lovait, hogy rogyasszák rájuk."

Itt egy kitérőt kell tennem kedves olvasó, hogy elmondjam milyen lovak is azok a Tódor lovai, ugyanis történetünk kristálytiszta megértésének érdekében kötelességem tájékoztatni az olvasót ezekről a kicsinységnek tűnő ám felettébb fontos dolgokról, hiszen nem mindenkinek adatik meg az a szerencse, hogy megismerkedjen eme szláv mitológia roppant gonosz, egyben kétségtelenül érdekes és lenyűgöző lényeivel.

Ezekről a területekről még a Dardanok, Moesiaiak és Trákok révén maradtak ránk olyan domborművek, melyek a hatalmas lovasistent ábrázolják, hasonlatosan, mint a madarai lovas relief. Azt nem tudjuk, hogy eredendően jó vagy gonosz istenség volt e, viszont arról meg lehetünk győződve, hogy az emberek féltek tőle, nagy odaadással tisztelték és áldoztak neki. Ez az istenség megjelenik minden Balkánon élő nép kultúrájában; elejében Troiannak nevezték akiről azt hitték: fekete lovas horda élén, sánta ménén lovagol, hogy kárt tegyen emberben, jószágban. Ezt a hiedelmet majd később a pogányságból átemelik a kereszténységbe a pravoszlávok, és Tironi szent Teodorral azonosítják (azaz Tódorral), abban a reményben, hogy egy kicsit elnézőbb lesz, kevesebb kárt és áldozatot követel, megőrzi jószágaikat, termésüket. Mindemellett ezen hiedelmek sora, mely már évezredek óta él a balkáni népek hagyományaiban, segítő vagy ártó szándékaival együtt teszi ezt a szörnyű lényt Balkán legfélelmetesebb démonává, maga mögé utasítva a vérszívókat, lúdvérceket, bludokat, kikomorákat, szépasszonyokat, mókárokat és a többi.

B. emlékezett még gyerekkorából, hogy baba Lenka, az apja nagyanyja, a pravoszláv húsvét előtt, az úgynevezett Tódor hetében, ló formájú süteményeket sütött édes tésztából, amiből pár szemet a lovak kaptak, néhányat a többi jószág és baromfi, hogy egészségesek legyenek, és szaporodjanak; majd este az egész családnak enni kellet belőle, hogy Tódor lovai ne árthassanak. Ilyenkor az emberek bereteszelték az ajtókat és bezárták az ablaksötétítőket; az öregek azt mesélték, hogy ló prüszkölés, patadobogás, lánccsörgés hallatszik azon a héten minden éjszaka és aki kíváncsiságból kileselkedik, hogy megnézze őket, az szörnyűséges elmezavarban szenved húsvéthétfőig, utána pedig semmire sem emlékszik. Mégis voltak akik esküdöztek, hogy látták Tódor lovait; egyesek leírása szerint egyszerű lovak voltak lovassal a hátukon, melyek láncot húztak maguk után és velük gáncsolták el a sötét utcán, vagy erdőszélen ólálkodó embereket.

B. úgy gondolt ezekre a mesékre, mint Nesszoszra, ahogy éppen Déianeira felett ácsorog és a kéj-vágya helyett azon töpreng, hogy összetiporja e áldozatát hatalmas patáival vagy még játszadozzon vele, hiszen Héraklész nem fenyeget lassú halált hozó nyilával, és még ha valami csoda folytán fenyegetne is, beleszövődik ingébe a fonál, mely olyan lángokban emészti majd halandó testét, mint a tölgyfából és vadolajfa törzsekből rakott máglya. Filológus révén tetszett neki ez a hasonlat és valószínűleg széthúzta volna gondolataiban, mint Ariadné fonalát, ha valami furcsaság el nem vonja figyelmét elmélkedéseitől.

Már jóval a falun kívül járt, körülbelül azon a helyen, ahol a föld eltemette Púpos Burkát és őrült szerelmét, amikor távoli zenét hallott. Olyan volt, mint egy mobiltelefon polifonikus csengőhangja. Burkáék néhai odúját már benőtték a homokban - még Mária Terézia parancsára ide telepített - gyorsan gyökeret verő igénytelen akácfák, melyek megakadályozták, hogy a kosava északkeletről délnyugatra fújja a homokot, melyen a jól gondozott szőlőtőke hálából fanyar, mégis édes fürtöket terem, melyekből a sváb mesterek kisajtolják a nyáron befogott csintalan napfényt és kormozott butéliákba zárják, hogy valahol a Provence Alpes Cȏte d'Azur-on egy csúnya francia nyelvével csettintgetve elismerését fejezze ki a pincérnek, hogy milyen nagyszerű választással lepte meg és biccentsen neki, hogy nyugodtan hagyja az asztalon az egész üveggel, innentől majd ő maga intézi a poharak újratöltését.

Az akácfák között valami mozgott, villogott.

- Ki van ott?

Nem jött válasz és a kacagás csak folytatódott, a zene is, mely már idegesítő kántálásba kezdett átcsapni. Gondolta csak egy csapat kölyök, aki ide jött; iszogatnak, szórakoznak, aztán haza mennek.

Nem tért le az útról. Tovább ment a Kószó tanya felé.

Az éjszakai tavaszi szél pirongatta orcáját és már jóformán józan emberként lépkedett a föld színén. Időnként egy-egy vadnyúl söpört el előtte az úton, vagy néhány seregély röpült fel a bokrokból botladozásától felriadva mély álmából, hogy arrébb, a galagonyafán telepedjen meg abban a hiú reményben, hogy reggelig már nem zavarja meg semmi. A fűre szálló harmat csillogott a csonka Hold fényében és minden olyan volt, mint gyerekkorában, mikor késő estig kimaradt a futballpályán bújócskát játszani a többi gyerekkel és tudta, hogy anyja már sötétedés óta izgatottan keresi.

Ránézett az órájára és konstatálta, hogy az idő pontosan a boszorkányok órájának felénél jár: azaz a kismutató pont az egyes és a kettes között parádézott foszforeszkáló szegélyével. A hiedelem szerint ilyenkor bármi megtörténhet, ilyenkor szabadon lófrálnak mindenféle szerzetek az erdőben, és a falvak, városok sötét utcáin prédát keresnek maguknak. Persze mint felvilágosult ember nem hitt az ilyesmiben.

A nyugodt, megfontolt holdsugárral a vállán, elérkezett oda, hol az út nagy kanyargó ívben észak felé fordul és egyenesen a Kószó tanya mellett, egészen faluja határába vezeti lágy dombokon keresztül. Távolban a tanya romjai kezdtek felsejleni két magas jegenyefával a két oldalán, melyek úgy néztek ki mintha egy helyet, két hatalmas Phülakosz őrizné itt csordáját.

B. újra valami furcsa dallamot hallott a távolból. Valami gyermekdal töredékei lehettek. Altatóé talán. A távolból úgy tűnt, hogy fények táncolnak a romház láthatatlan ablakaiban.

B. ment tovább a hangok és fények felé, gondolván elég volt az éjszakai sétából, hátha éppen a falubélijei ütik itt el az időt és haza fuvarozzák majd őt is ha indulnak vissza. A vörös táncoló fények mintha tolató autó féklámpái lennének, bevillogtatták az egész látóhatárt, a zene - mely még mindig kántálásra hasonlított - mintha kocsiból szólna, egyszer hangosabban másszor halkabban, épp úgy mint, amikor kinyitják és becsukják az ajtót beszálláskor.

Ahogy közelebb ért a romokhoz, már biztos volt benne, hogy egy altatót hall, mégpedig zenei aláfestés nélkül, monoton ismétlődő ütemekkel. Majd beszédhangok ütötték meg a fülét és inkább azon erőlködött, hogy megismerje a hangot, bizonyosságot nyerve a felől, hogy már nem kell feladnia azt a már pár perce hőn dédelgetett lehetőséget, hogy egy ringatózó autó hátsó ülésén a küszöbéig viszik, minthogy arra figyeljen, hogy miről beszélnek. A hangkavalkádot egy erőtlen sikoly hasította félbe és csönd lett.

Megállt.

A monoton ének folytatódott, a fények még őrültebb táncot jártak és most már tisztán ki lehetett venni, hogy a romok mögött tűz ég.

Már a fal közelében járt, amikor úgy döntött, hogy először az ablakon (legalábbis abból, ami maradt az ablak helyén) keresztül kémleli meg a viháncoló társaságot. Odalépet az egyik romablak elé, hogy belessen az udvarba a néhai konyhán keresztül. A homlokzatfal az egyetlen ami még állt a Kószó tanyából, meg még néhány belső összekötő falacska, de azoknak is inkább csak a fundamentumai, mintegy mutatva hogy is voltak a szobák elrendezve; a régen lerogyott mennyezetet már elhordták a gerebenci cigányok istállóépítésre, a közbülső falakat és az udvarra néző falat pedig gondosan lebontották és a belőlük kinyert ép téglákat eladták a Kubinyi vásáron. Az utcára néző falat - ahol most B. guggolt - csak azért nem hordták el vagy döntötték le, mert másfél méter vastag vályogfal volt, melyet rézsút vaskapcsok erősítettek, igaz elvétve volt benne egy-két tégla, de az nem érte meg a vesződést, hogy azt a hatalmas falat bárki is lebontsa. Így meredezett itt a tátongó ablakaival, mint egy sárvár bástya oldala, melyről már az eső a meszet is lemosta és arra vár, hogy a kosava egyszer kibillentse egyensúlyából, hogy végre eldőljön és megpihenjen.

Óvatosan benézet az ablakon.

A kerekes kút mellett, ahol valamikor az udvar közepe volt, tűz éget. A tűz mellett három alak állt. Egy szembeötlően jó alakú, fiatal asszony feszülős farmernadrágban és divatos topban, akinek arcát egy torz famaszk fedte, hasonlatos azokhoz a maszkokhoz, amilyet a busók hordanak; egy nagyon idős púpos férfi, aki láthatólag idegesen sétált fel s alá rongyos ruhákban; és egy, még nála is idősebbnek tűnő nő, aki keresztbe tett lábakkal ült és dúdolászta a már oly sokszor emlegetett altatót, maga elé bámulva, mint akinek elméje megbomlott, és mint akit nem érdekel, hogy rongyos gönceit bármelyik pillanatban lefújhatja a legkisebb fuvallat is aszott testéről.

Az asszony a púposhoz beszélt szerbül és hangja a maszktól mély, fojtott volt.

- Látod Burkus, mégis engedned kellett volna a csábításomnak. Ne mond, hogy ez így jó volt neked ennyi éven keresztül - és az ücsörgő nőre mutatott. - Megkaptál volna mindent, mit ember megkaphat és nem is került volna sokba.

- Végül is csak a boldogságomat kérted cserébe, boszorkány.

- Végül is csak azt. De akkor az idáig elmúlt - mennyit is hetvenhárom, hetvenöt évet? - nyugalomban és dúskálásban élted volna le. És mennyivel jobb lett volna neked is meg Cecilnek is.

B. nem akart hinni a szemeinek, még kevésbé a füleinek. Ezek lennének a Púpos Burka, Cecil és a rosijáni széplány? Ez nem lehet igaz, hiszen ezek csak dajkamesék, melyekkel a gyerekeket ijesztgetik lefekvés előtt. És ha igaz is lenne Burka most kilencvenvalahány éves lenne, de hát ő meghalt, Cecillel együtt betemette a föld, és nem volt kereszt a fejük felett.

- Elérkezett az idő, hogy megfizess minden gonoszságodért boszorka, hiszen olyan dolgokba ártottad bele magad, melyek erősebbek nálad, és melyekhez semmi közöd - sipákolt az öreg fáradt hangja. - Ezek a törvények felül állnak rajtad, rajtam és minden halandón. Lehet, hogy magzatvízben fürödve és méhlepényben mosdva hamis ifjúságod látszatát megőrzöd az avatatlan szemek előtt évtizedeken keresztül, de azt mindketten tudjuk, hogy nem vagy halhatatlan, és íme nézd! én már lassan a száz felé közelítek mégis szellemi potenciám vetekszik bármelyik fiataléval, testem is szolgál még valamelyest, és ezen dolgok elérésére nem vetettem be semmi nemű ördögi praktikát mind a mai estéig, amikor ugyanis meglakolsz minden gonoszságodért egy olyan hatalom által, melynek hitelessége és hatalma a te világodban kétségbevonhatatlan. Az, aki eladja a lelkét, hogy féltékenységből bosszút álljon szeretett egyetlenén, még ha Kirké is a neve, nem érdemli meg a kegyelmet önön fajtájától sem.

- Miről beszélsz fáradt öregember? Hiszen én már régen elértem, amit akartam. Téged megbüntettelek, mert azt hitted jobbat érdemelsz, mint egy kocsmároslány és azóta is vígan élem életemet az örök játék körforgásában. Az ajándék és tudás, amit örököltem öreganyámtól halálos ágyán még fiatalon tart, és végül majd én is átadom valakinek, ha elérkezik az ideje, de ne hidd egy percig sem, hogy megijesztesz azzal, hogy idehívsz az éjszaka közepén, tüzet raksz és félőrült varázsigéket mormolsz a levegőbe. Megőrültél? Ha valahol létezik is sátán, az csak maradjon is ott magának. Nem léteznek boszorkányok. Én csak kivételesen ügyesebben bánok a természet éltető és pusztító elemeivel, mint mások.

B. már azt hitte, hogy ez valami tréfa. Már át akart lépni az ablakon és bekiabálni, hogy hagyják abba a hülyeséget, húzzák le maszkjaikat és jelmezeiket, aztán lassan induljanak haza.

A maszkos asszony hangja nagyon ismerős volt neki. De ahogy kilépett volna az ablak mögül, hogy átlépje a falat, Burka egy marék port hajított a nagy tűzbe és torkaszakadtából ordította az invocatio-t:

Pojavi se iz tišine.

Pojavi se iz ćudi.

Oj Todore

Pozivaju te ljudi!1

És ekkor a semmiből megjelent a rettegett démon, hogy igazat tegyen, mint a föld hercegének helytartója. B. már nem tudta, hogy a tűzbe dobott por füstjétől lát lidérceket, vagy meggyulladt benne az ital, amit az este folyamán elfogyasztott, de ez a lény, amit most egészen jól szemügyre vehetett semmihez sem hasonlított, amit idáig látott. Azaz hasonlított sok mindenhez: kentaurhoz, lóhoz, lovashoz, de egyik sem volt ezek közül. A tűz fényében egy fekete ló állt, hátán egy lovassal, de a lovas nem ült a lovon, hanem része volt a ló hátának, mondhatni belőle nőtt ki; nem volt lába, feneke, a háta a ló hátából nőtt ki ugyanúgy mint a csípője és a hasa is.

- Ostoba némber nem tudod, hogy utálom a füstöt? - dörögte lény az asszonyra, aki meredten állt és a maszkra rajzolt dülledt szemei szúrták az éjszakát.

- Ó, Tódor hatalmas szolgája, én szólítottalak - mondta Burkus.

- Mi dolgom nekem veled, korcs emberi lény?

- Talán ha igazat tennél köztem és a boszorkány között, ó hatalmas istene a tavaszi éjszakáknak és büntetője a rendetlen embereknek, kik nem tartják be...

- Elhallgass! Menjetek haza! Hát nem tudjátok, hogy szolgáim mindjárt itt lesznek, hogy az őrületbe kergessék azokat, akik kint vannak, tüzet vagy lámpást gyújtanak, és patáikkal megbélyegzik húsukat?

- Igen, nagyuram - motyogta Púpos Burka, és a tűzmellet dalolászó Cecil hóna alá nyúlt és lassan felsegítette majd elindultak az éjszakába. Ennyi elég volt az öreg sarlatánnak, hogy megtudja, utolsó próbálkozása is kudarccal járt. Tódor szombatján megidézte a legfélelmetesebb démont, hogy szerelme beteljesüljön, de mindhiába.

B. a nedves földre ült, és hátával nekitámaszkodott a falnak. Értetlenül bámult maga elé.

A szépasszony levette arca elől az álarcot és engedelmesen elindult, ijedten és halálfehéren az ellenkező irányba, közben a zsebébe nyúlt és elővett egy kulcscsomót. A kulcsok csörgését halva B.-nek eszébe jutott, hogy felhívja az anyját, jöjjön el érte, mert mi tagadás, halálra volt rémülve.

Hallja ahogy beindul az autó motorja egy kis noszogatás után és egy fénynyaláb keresztbe vágja az éjszakát, először jobbról, majd vissza balról. Kotorászik a zsebében. Megtalálja a mobilját és a gyorshívó listából kiválasztja az „Anya" bejegyzést és megnyomja a hívás gombot.

Hosszú csönd a kapcsolásig. „Csak nehogy ki legyen kapcsolva!" nyílalt át az agyán.

Zúgás. Az autó jobbról kerüli meg a házat, hogy kijusson az útra.

Kicsöng.

Jobbról már látja az autót. Látja az asszony sziluettjét is, ahogy ül a kocsiban.

Balról dobogást hall a falon túlról egy elnyújtott nyerítést és prüszkölést, majd a ló hátából kinőtt lény nyugtatgató szavait az állathoz, a saját torzójához.

Még mindig csöng.

Szemével követi az autót, nehogy meglássa az asszony, hogy itt kucorodik a ház tövében. Anya mindjárt felveszi - gondolja.

Csöng.

Az asszonynak az autóban valami hirtelen megvilágítja az arcát.

B.-nek eláll a lélegzete.

Az anyja az. A mobilja képernyője önti szép arcába a fényt, de izgatottan kinyomja és a készülék búgni kezd B. fülében. Tátott szájjal nézett az autó után. Hátsó lámpái, mint Kerberosz szemei vöröslöttek az éjben.

A dobogás egyre hangosabban robajlott, már a föld is remegett B. alatt és úgy érezte, hogyha létezik őrület határa, akkor ez az.

Egy tompa ütést hallott maga mögött a falon. Amikor megfordult látta, hogy egy fekete ló ágaskodik mögötte és patáival a falat döngeti. A hatalmas fal megingott és átesett B.-n, úgyhogy ez beszorul a ledöntött és az állva maradt fal-csonk közé a földre. Mielőtt elveszítette volna eszméletét még érzett egy nagy ütést a hátán. Másnap reggel találtak rá és bevitték a kórházba, ahol kómában feküdt majd' egy hónapig.

1 - Jöjj elő a csendből./Bújj elő a légből./Oh Tódor/Embernek a segítséged most köll!