Barka

Évszám
2011
Beküldő
Obb
Barka mezítelen talpai felváltva nyomkodták az istálló melletti puha földet. Tegnap ásta fel az apja. Most őt várta, hogy elővezesse Babát, az öreg derest. Az istállóból nyugtató szavak szűrődtek ki, közben a paták dobbanása egyre közelebbről hallatszott.

Mindjárt kivezeti – gondolta, s lába egyre gyorsabban gyömöszölte a harmattól terhes földet.

– Nyughass már! – csitította Tán Béla a jószágot. – Messzire megyünk, hát ne toporzékolj! Szükséged lesz az erődre – paskolgatta a kivénhedt állat nyakát.

Mindjárt befogja. – Barka talpa alatt egyre mélyült a gödör.

A ló kissé prüszkölt, de készségesen hagyta, hogy a kocsi elé kössék, amelyen már felpakolva díszelgett a két hordó. Tán Béla odasózott az egyik oldalára.

– Na, Barka, ezekért kapunk vagy öt pengőt, meglásd! Pattanj! – Felugrott a bakra, s nyújtotta kezét a csöppség felé, de az csak állt a gödörben.

– Mi lesz, nem kell az a ruha? – kacsintott, miközben kijjebb hajolt, hogy szinte elérte. Mikor lánya végre tétován közelebb lépett, felrántotta maga mellé. – Csak nem a vásártól félsz? – kacagott. – Gyí, Baba, gyí!

A szekér döccenve megindult. Barka nem válaszolt, csak sandán pillantott a hordók felé. A hajnali szellő megborzolta a környező búzatáblákat, amelyek engedelmesen hajlongtak a felsőbb akarat előtt. A felkelő nap melege kellemesen átjárta az ébredező környéket. Varjak s verebek felhői keringtek a sík terület felett, néha szinte súrolva az aljnövényzetet. Felettük héják, vércsék lesték a kavargó tömegből lemaradozókat. A tanyától nem messze egy vaddisznókoca csíkos malacait terelte át a keréknyomon; kilométerekkel odébb két vörös róka űzte a pockot. A határszéli fenyvesből őzek váltottak ki, az idősebbek lassan, fejüket méltósággal emelve, míg a gidák suta bakugrásokkal közeledtek a csatornához. Az egyetlen olyan helyhez, ami Babát csaknem megoldhatatlan feladat elé állította. A hídhoz vezető emelkedőn a szegény pára majd kilehelte lelkét.

De aznap, a vásár napján mindez nem érdekelte Barkát, csak az előttük futó, végtelennek tűnő két keréknyomot bámulta, hogy a mögötte zötykölődő hordókra még véletlen se pillantson.

 

– Konda bácsi! – rohant a hírrel a szomszédos tanyára, egy hónappal ezelőtt. – Konda bácsi! Apa elvisz a vásárba, hogy én válasszam ki a kelmét. Mári nénje megvarrja belőle a ruhát, amiben iskolába járhatok. Ezt már kinőttem… Nem ér a térdemig sem – lihegte, úgy kivette erejét a lendület.

– Csakugyan óriás lettél – nevetett az asztalnál ülő ember a kipirult gyermekre.

– Az biz’ – húzta ki magát Barka –, ősszel a Tanítóhoz fogok járni. A tyúkoknak meg adok utána enni, ha hazaértem… De lehet, hogy előtte, mert a víz nem ér rá később. Meglátjuk… Ha átmennék a tarlón, lenne időm, de az szétvágja a talpam – közölte fontoskodva.

Az öreg Kondának mosolyra húzódott a szája ekkora önérzet láttán.

– Az új ruhához cipő is dukál, vagy legalább egy fapapucs.

– Édesapám szerint nyolc pengő kellene ahhoz, ötöt kapunk, ha kiáruljuk, amit viszünk.

– Mit adtok el?

– Nem mondta, csak azt, hogy ötöt kapunk érte, abból háromnak megvan a helye, kettőért meg anyagot vesz a ruhámhoz. Hoztam ám bort! – Az öreg felé nyújtotta a csuprot, amelyben ott vereslett a tavalyi szüret áldása.

Konda György mohón magához vette, és nagy kortyokban eresztette le torkán a nedűt, a pár cseppet, amely a szája szegletén próbált világgá szökni, hüvelykujjával terelte vissza.

– Rendes lány vagy te, Barka – jelentette ki, miután minden csepp a helyére került –, meglásd, tőlem is kapsz ajándékot az iskoládhoz.  

– Nem kell, Kondás bácsi, nem azért hozok bort, hanem a történetekért… Mit kapok?

– Ejnye, ne légy kíváncsi! – mosolygott az öreg, miközben még mindig a szája szélit nyaldosta. – Inkább elmesélem, Ferkó hogyan járt túl a kapzsi gazdája eszén.

Szokásos játék volt ez közöttük, egy csuporért s némi beszélgetésért cserébe Barka mindig kapott Konda bácsi kifogyhatatlan meséiből. Felkuporodott a kemencebúbhoz, a szemét becsukta, úgy hallgatta. A meleg s a kellemesen mély, rekedt hang sokszor elaltatta, a történet pedig elveszett számára valahol a ködös homályban.

Csak akkor riadt, mikor az öreg az asztalhoz koppintotta a kiürült csuprot – annyit mindig hagyott, hogy meséje végén újranedvesítse száraz torkát.

– Hát, így járt túl a gazda eszén Ferkó.

– Holnap is mesél?

– A jó bor igencsak megereszti a nyelvemet. – Végigsimított a lányka barna fürtjein. – Eredj, későre jár! Nem kell bor, anélkül is mesélek, majd sűrűbben megállok, mert hamar kiszárad a torok.

 

 – Amott a város! – mutatott Tán előre. – Úgy halottam, eljön az a kelmés asszony. Tavaly volt, már akkor kinéztem neked azt a szép virágosat. Két pengőért adott egy ruhának valót.

– Nem baj, ha nem virágos.

– Mi van veled, te lány, egy hónapja még az összes virág színére is kíváncsi voltál, most meg mindegy?

– Sok pénz két pengő. Jó nekem úgy is, ha ehhez hozzávarrunk egy darabot – gyűrögette térdnél a viseltes ruhácskát.

– Nem úgy van! Az én szemem fénye nem mehet ócska ruhában a Tanítóhoz. – Büszkén tekintett a hordókra. – Nagyon jó bor, lehet, öt és felet vagy hatot is megad érte az uraság.

Rengeteg nép sürgött a város piacterén. Barka szeme megélénkült. Nézte a hangos, tarka sokaságot. Tíz sátor és ugyanannyi asztal tele mindenféle áruval. Bőszoknyás asszonyok, nyalka férfiak árultak, vettek vagy éppen alkudoztak; körülöttük gyermeksereg rohangált.

A világ minden kincsét itt halmozták fel – gondolta, s felállt, úgy pipiskedett, hogy jobban lásson –, ha ezt Konda bácsinak elmesélem… – Amint az öreg eszébe jutott, visszahuppant, szeméből az élénkség is elszállt.

Elkocsiztak a piac mellett, kicsit távolabb egy takaros háznál álltak meg.

– Várj kissé! – Azzal apja bement a portára.

Kisvártatva jött vissza, mögötte egy huszársujtásos ruhába öltözött, bajszos, kövér ember lépdelt kezében borlopóval.

Az uraság. – Barka összehúzta magát, bárcsak kisebb lenne! – csak annyira, mint az éppen elröppenő katicabogár.

 

– Konda bácsi! – kiabált, amint beviharzott az ajtón. – Konda bácsi! Holnap megyünk a vásárba a kelméért.

– Ejnye, nem kell így üvölteni – fedte meg az öreg, közben zavartan pakolt az asztalról.

Barka megtorpant, észrevette amit az utóbbi időben többször is: amikor megérkezik, Konda bácsi takargat valamit, rendezkedik, vagy éppen elé áll. Hiába nyújtogatta nyakát, az öreg mindig úgy helyezkedett, hogy nem látta az asztal környékét. Pedig de szerette volna megpillantani, hogy miben mesterkedik!

Csak az ajándékom lehet. – Párszor rákérdezett, de nem tudta szaván fogni. Az öreg mindig elkerülte a választ, addig csűrte-csavarta a dolgokat, míg Barkát egy mesével megvette.

Volt valami, ami jobban zavarta a lányt még az ajándék kérdésénél is. Konda bácsi az utóbbi időben sokszor köhécselt, a mesélés közben pedig hosszabb szüneteket tartott.

Kifullad, kiszáradt a torka – gondolta ilyenkor, s másnap már egy nagyobb csuporral hozott a borból.

Nem mindig segített ez sem, egyik nap már ő mesélt, igaz nem mesét, csak azt, hogy mit látott az erdőszélen.  A kiröppenő vércsefiókákat, a rókalyukból előbújó kölyköket, meg az újabb gidákkal szaporodó őzcsapatot. Mintha a természet újjászületne – mesélte a bácsinak, aki bóbiskolt, csak akkor eszmélt, amikor befejezte.

– Köszönöm, Barka! – Felhörpintette maradék borát, megsimogatta a gyermek arcát. – Most menj! Későre jár.

­– Holnap is eljövök, hozok bort.

Gyorsan szedte apró lábait, mert ez egyszer elfelejtette a vizet. Minden alkalommal a csupor bor helyett ugyanannyi víz került a hordóba.

 

– Hmm… ez igencsak zamatos, erős bor, Béla, megéri a három pengőt – bólogatott elismerően az uraság.  – Nézzük a másikat is! – Barka megpróbálta még kisebbre összehúzni magát a bakon, csak egyik szemével nézte, ahogy a dugó kikerül, s a lopó közelit a nyílás felé. Mikor a vékony üveg belemélyedt, már mindkét ártatlan, máskor oly hatalmas barna szemét csukva tartotta.

– Tyű, a keservit! – Az uraság kiköpte a bort. – Tán vizet akarsz nekem eladni, Béla? Nem ér ez még egy pengőt sem, vizes.

Tán Béla elfehéredett, megízlelte ő is.

– Isten lássa lelkem! – szabadkozott. – Hogyan történhetett? – Az égre emelte tekintetét, majd Barkára, mintha onnan várna segítséget.

Hirtelen bentrekedt minden további szó, ahogy az összehúzódott csöppnyi lányát nézte a bakon. Csak akkor szólalt újra, amikor a dugót helyére ütötte.

– Tudom már, hogyan történhetett ez a csúfság – mondta, közben le nem véve szemét Barkáról. – Ha így alakult, hát odaadom az uraságnak, nem kérek érte egy pengőt sem. Megitatja a béresekkel vagy kilöki.

Azért az uraság megértette, hogy Tán nem tudott a dologról, mivel jó szívére hallgatott, egy pengőt a második hordóért is adott.

Béla a piacra hajtott, ott egyenesen a kelmés asszony sátra felé vette az irányt. Mögötte lánya lépdelt, lábai előtt a poros utat bámulta, mintha életében a legfontosabb dolog az lenne, hogy nehogy felbukjon egy göröngyben.

– A vén Konda Györgynek hordtad a bor? – kérdezte apja, anélkül, hogy hátranézne. – Csak neki vihetted.

– Igen – suttogta Barka, s még fontosabbnak tűntek az út göröngyei.

– Vinnék ebből a virágosból – fordult Tán az asszony felé, amikor elérték a kelmés sátrat –, annyit amennyi kitesz egy ruhára valót ennek a csöppségnek. Mi az ára?

– Két pengő, de már tavaly is kérdezte.

– Jobb azt biztosan tudni, megveszem.

Béla szeme körbejárt, kóstálva a többi árut.

­– Hát ez a csipke – cserzett kezébe fogott egy míves darabot a hófehér, vékony csipkeszalagból –, gallérnak meg a szoknya aljára, mennyi lenne?

– De… – ennyi szalad ki lánya száján.

– Fél pengő.

– Visszük ezt is.

Hiába állt, Barka mégis a lába előtti földet nézte, mintha most is bármiben felbukhatna.

Visszaútban a kocsihoz csend telepedett rájuk. Baba engedelmesen elindult a gyeplő rántására, meg sem döccentek a kerekek. Mögöttük maradt a város és a vásár.

Messze jártak már, amikor a szél megborzolta a pár csatornaparti szomorúfűz koronáját – amelyek életet merítettek a vízből –, majd lejjebb csapódott, végigsöpört a gabonatáblákon, megborzongatta mindkettőjüket. A verebek sűrűbb felhőkbe álltak össze, s eltűntek a közeli rekettyés oltalmában.

– Az öreg Kondának nincs sok hátra, beteg egy ideje… Nem éri meg az iskolád kezdetét.

– Csak a torka száraz.

– Az fogja elvinni. Gyere, bújj közelebb! Hűvös lett.

– Nem kellett a ruha, vihettem volna még sok csuporral a borból.

Tán magához szorította a gyermeket, szólni nem maradt ereje.

A szél esőt hozott, az út sárba fulladt; Baba egyre nehezebben viselte. Prüszkölt, erőlködött a szerencsétlen pára, de a csatornán átívelő híd közepénél nem bírta tovább, ki kellett kötni. A kocsi ottrekedt a síkság legmagasabb pontján.

 Amikor esőtől ázottan, gyalog megérkeztek, Barka átrohant a szomszédos tanyára.

 – Konda bácsi! – rontott be az ajtón. – Konda…

Az öreg az asztalra borulva feküdt, kezében kiskalapács, szájában szeg. Előtte egy fatalpú, vastag bőrrel vont papucs, csak az egyiknek az oldalából hiányzott az utolsó szeg.

– Meglepetésnek szánta, hogy átvághass a tarlón, amikor a Tanítóhoz mégy – szólalt meg mögötte apja, mihelyt utolérte lányát. – Nincs senkije, maj mi tisztességgel eltemetjük.

 

Őszbe fordult már mögöttük a nyár, egy-két falevél sárgult, s földre hullott. A csíkok lassan eltűntek a kis vaddisznókról, vastagodott a rókakölykök bundája. A vércsék, héják már nem űzték a verébsereget, inkább a könnyű prédát ígérő aratás utáni tarlót lesték pockot remélve. A határszéli fenyvesből kiváltó őzek gidái elhagyták bakugrásaikat, ugyanolyan méltósággal, emelt fejjel közelítettek a csatornához, mint az öregek.

Barka a tyúkok körül serénykedett.

– Pi-pi, egyetek, egyetek – szórta a magokat, s büszkén tekintett fapapucsos lábára –, mindjárt hozok vizet az itatóba, azután elindulok a Tanítóhoz.