A rossz papoknak, akik holtig puskáznak tanulás helyett, mégis ugyanúgy halnak meg, mint a jó papok.
Otthagyom testem a kényelmetlen székben, hagy bámulja csak tovább a képernyő búskomor színeit. Gondolataim útra kelnek elmém rejtett bugyraiba, elfeledett emlékek után kutatva. Mind ott van Életem Folyosójának egy-egy ajtaja mögött.
Nyitogatom az ajtókat, s az ajtókkal együtt a szívem is meg-megnyílik, néha kivirul, máskor megsérül. A kicsinyke szobák boldog perceket és szomorú órákat rejtenek.
Lassan eljutok célomhoz is, az emlékhez, amit keresek. Az ajtón ez áll: „Első puskám”. Nem kell megijedni, nem fegyvert rejt e szó, csupán a diákok ártalmatlan segítségét. Nem akkora bűn, ha az ember nem tud mindent, a vetélkedőkben is megengednek legalább egy telefonos segítséget.
Már nyúlnék a kilincs felé, ám valaki megelőz a túloldalról. Meghátrálok és az alak már el is tűnik a folyosón. Nem láttam az arcát. Valószínűleg egy fiatalabb énem lehetett, talán már elmerengtem korábban is ezen az emléken, csak elfeledkeztem róla. Jól van, az ajtó már nyitva, nincs visszaút. Annyi rossz emlékkel találkoztam már, ez semmiség lesz azokhoz képest. Bár…
Bár, ha jobban meggondolom, mégis jobb lesz, ha felkészülök rá becsülettel.
Üdvözlök mindenkit! Háj! Öö… Sziásztok! Én vadjok á Hatodik Bekezdésh. Á sztori majd folytatódik á hetedik bekezdéshtől. Botsánat á rossz mádjárom miatt, bát… öö… de eredethileg én egy inglish… ángol nyelvű fogalmazáshnak á tizenkettedik bekezdéshe voltám, tsák kirúgták onnán ésh most itt találtam munkát. De egész jó kish meló ez itt áz ötödik és á hetedik bekezdésh között. Oh, szorri, botsánat, nem mondtam mégh, hodj miért ish vadjok én itt. Adnom kell néhány választ egy kollégámnak. Az első kérdéshre á válasz: „Mert feltételeztem, hogy egy számból ki tud vonni egyet.” A másodikh kérdéshre a válasz: „Majd a végén megérted.” Most pedigh folytatódjon a történeth:
Elnézést kérek a Hatodik Bekezdés miatt, kis kavar akadt a történetemben, de a technikai problémákat sikerült elhárítani. Szóval, éppen az ajtó kinyitásánál tartottam. Belépek az osztályterembe. Szellemként járkálok a diákok között, egyikük sem lát engem, de én látom mindegyiküket. Ebben a teremben senki és semmi sem valóságos, pedig valaha minden, amit most látok nagyon is az volt.
Ebben a pillanatban érkezek meg én is. Mármint a fiatal, emlékbeli Iskolás Én. Ez a bizonyos Én elfoglalja a helyét éppen a középső oszlop középső sorának jobb oldalán. Egykori padtársam éppen betegszabadságát tölti, elkapta a „nemtanulosz egyesztkaposz” vírust.
Tudniillik, ma témazárót írunk.
Leülök magam mellé, nézem a fiatal, osztályelső kisfiút, aki életében először nem készült egy dolgozatra. Meglepetésemre ő is felém fordul és végigmér kétségbeesett tekintetével.
- Mit akarsz? – kérdi.
- Te látsz engem? – nézek rá csodálkozva.
- Nem. Nem láthatlak, mivel én csak egy emlék vagyok és eredetileg te nem voltál itt. Minden pontosan úgy fog történni, ahogyan a valóságban is megtörtént.
- Akkor hogy-hogy tudunk beszélgetni? – értetlenkedek tovább.
- Az emlékeid keverednek a képzeleteddel. Most minden fölött neked van hatalmad. Te tudod, mi következik ezután, én nem. Te tudod, hogyan fog sikerülni a dolgozatom, mert neked ez a múlt, én nem, mert nekem ez a jövő. Ha szeretnéd, mindent megváltoztathatnál.
Igaz. Mindent megváltoztathatnék. De nem teszem. Hagyom, hogy a mellettem ülő kisfiú az utolsó pillanatban a zsebébe tömje egy perc alatt készült, használhatatlan puskáját. Hagyom, hogy becsöngessenek. Hagyom, hogy elkezdődjön, hogy belépjen.
Belép. A neve Fülöntschipp tanár úr. Nekem most ő Élet és Halál ura. Ráadásul senki se tudja, mire számíthat tőle. Ez lesz vele az első témazárónk, a „görög tézé”, méretét tekintve éppen akkora, mint a film címében az a bizonyos „görög lagzi”.
- Tisztázzunk valamit. – fordul gyanakvó tekintettel az osztály felé – Aki még most elteszi a puskáját, az büntetlenül megússza. – a terem hallgatag, senki sem tesz eleget a kérésnek. Fülöntschipp folytatja – Jól van… Most körbesétálok. Ha valakinél észreveszem, hogy csalni készült, attól levonok egy jegyet. Akit a dolgozat közben leplezek le… annak Zeusz irgalmazzon.
Monológját befejezvén elindul puskára vadászni. Elsőként Bocit és Fordot méri fel. Csupán ők ketten ülnek a legelső sorban, kicsit kilógva az osztály egységéből. Szúrósan néz rájuk, mire a két fiú természetellenes vigyorgással válaszol. A lelki terror sikertelenségét követően továbbsétál Vivien és Boglárka irányába. Mintha hirtelen észrevenne valamit odakinn, kinyitja az ablakot és kikiabál:
- Bottyán fiam! Maga mit keres ott lenn azokkal a transzparensekkel? Nincs magának órája? … Aha, értem. És miért vannak magánál azok a táblák? … Jó, de minek írta fel rá azokat az évszámokat ilyen szép nagy betűkkel? … Ó, értem. Mi is épp a görögöket vesszük, most írnak belőle dolgozatot, itt van a kis barátnője is, pont itt ül az ablak mellett. Integethetnek egymásnak. Na, most menjen haza tanulni, ha már kivett egy szabadnapot, valami azt súgja, hogy hamarosan feleltetni fogom.
A társalgás után becsukja az ablakot és tesz egy megjegyzést Boglárkának:
- Meg se érdemli ezt a fiút…
Közben már a lányok mögött ülő H.V.Cs.-t vizsgálja.
- Mi van a lába között, kedves Helyfi-Varga Csaba?
- Nekem? Semmi… - hallatszik a válasz, miközben a gyanúsított azt a bizonyos papír semmit rugdossa be a radiátor mögé.
- Úgy hallottam, az évfolyamtársnői is ezt terjesztik.
Az osztály nevet, H.V.Cs. pedig kissé elpirulva sóhajt egyet a radiátor alját bámulva, amikor Fülöntschipp már Gyulát kérdezgeti:
- Mit hallgat?
- Én? Ez csak gipsz a fülemen… Volt az a motorbaleset…
- Ugyan, nem kell tagadnod, én is szeretem a zenét. Na ki vele, mi megy most?
- Öö… Guns ’n’ Roses.
- Adja csak ide! – kéri Fülöntschipp, majd a fülébe helyezi az addig gipsz mögé rejtett fülhallgatót és lenyomja a lejátszás gombot – Hát, a Guns-t hallom, a Roses-t nem. – utal viccesen az együttes nevének jelentésére. Ezt meghallva Washington szaporán radírozni kezdi az angol nyelvű puskával telefirkált padját. Pedig meggyőződése volt, hogy ezek az öreg tanárok csak oroszul és németül tudnak.
Ezalatt az öreg tanár már Fruzsi kezébe nyomta a szivacsot, hogy törölje le a táblát, mert a kifejtős kérdések oda lesznek felírva. Fruzsi csalódottan mossa le az előző óráról maradt vaktérkép nyomait, különösen szomorú arcot vágva az évszámokra megszólalásig hasonlító magasságpontoknál és a görög hadvezérekére emlékeztető folyóneveknél. Fülöntschipp közben figyelmezteti Rebekáékat, hogy véletlenül a padban hagyták a füzetüket, és ha már elrakják, akkor a tolltartó is követhetné azt a táskába. Utóbbi helyén egy papírcetli marad, amin néhány évszám, görög személynév, és egy különös felirat áll:
- „Sugár Puskagyár”? Sugár Barnabás – fordul Sugár felé – gondolt már arra, hogy bárkit rajtakapok egy ilyen puskát használni, akkor maga kapja az egyest, mert rajta van a neve?
Sugár továbbra is bambán bámul. Fülöntschipp ekkor érkezik meg hozzám.
- Newetsak Brúnó. Maga ugye készült?
- Igen, tanár úr.
- Helyes. – biccent, majd sóhajtva elhalad a még mindig a padját radírozó Washington mellett és kiveszi kapucnijából a mögötte ülők által belégyűrt puskákat.
- Megállt az órája. – szól Edének. – Adja csak ide, van egy órás ismerősöm, ő ingyen tesz bele elemet.
A fiú a táskába dobja az órát. Közben lehet látni, hogy a hamis számlap alatt egy kicsi, kerek lapozós puska található.
- Á, köszönöm, de nem szükséges, majd elviszem én, el is rakom inkább, nehogy elfelejtsem…
Fülöntschipp tesz egy kört a kuka felé, hogy kidobja a kapucniból kihalászott fecniket, aztán az utolsó oszlophoz ér. Krisztinának odaadja a tollát, hogy ne azokkal az olcsó tintafröcskölő tömegtollakkal írjon (amikbe egyébként a teljes tananyag bele van vésve), Pötyivel pedig elrakatja a paprikás-puskás-párizsis szendvicset, nehogy morzsás legyen a dolgozata, majd szemügyre veszi az összetevőket Dorka italának címkéjén:
- Aszongyahogy: „Marathon szénsavmentes üdítőital. Összetevők: Miltiadész, hopliták, phalanx. Görögtartalom: 10%. Perzsatartalom: 25%. Italenergia (i.e.): 490. Származási hely: Athén és Perzsia. Palackozta: Victory Kft, Görögország. Minőségét megőrzi: lásd: görög-perzsa H-borok.” Mi az a H-bor? Egyébként egész ötletes, de idáig a kedvencem az a diák volt, aki egy római dolgozatra sajtot hozott be, melyen az állt, hogy a Pannónia „nyomokban magyarot tartalmazhat”.
Némi mosolygás után közli Erzsivel, hogy nagyon csillog a padja, mintha csak átlátszó fóliával borították volna, Zsókát pedig figyelmezteti, hogy a padja aljáról egy papírlap esett a lába elé egy felfelé álló rajzszeggel, és fel is veszi a lány helyett, nehogy belelépjen. Miközben lehajol, egy fura hangot hall, mintha valaki éppen egy dátumokkal teleírt, átlátszó fóliát gyűrne bele épp egy táskába.
Sugár még mindig bambán bámul.
A razzia Rezsőkénél ér véget. Fülöntschipp alaposan megszemléli. Valószínűleg gyanúsnak ítéli meg a horgászmellényt, az ezermesterek számára készült szerszámtartó övet, valamint a zsebekkel tarkított kommandós nadrágot.
- Túl sok a zseb. Álljon fel! – Rezsőke engedelmeskedik, s közben valami kicsúszik a nadrágszárából. A tanár lehajol érte – Mi ez? – kérdi.
- Tartalomjegyzék.
- Aha. Lássuk csak: „Régi röpdogás Akropolisz puska: Bal térdzseb”? – Rezsőke kiveszi a bal térdzsebben lévő puskát – „Új Akropolisz: Jobb farzseb”? – majd egy másikat – „Görög istenek: Cipőtalp”? – Lekerül egy a cipő aljára ragadt rágógumiból is.
Ez így megy egy darabig, majd Rezsőke nagyjából másfél kilogrammal könnyebben visszaül a helyére, Fülöntschipp pedig a fiókjába tömködi a zsákmányt:
- Jó lesz papírgyűjtésre. Fiam, ugye tudja, hogy a Világosi fegyverletétel nem ehhez a témakörhöz tartozik? Mert az előbb azt adta elő.
- Akkor ha majd eljutunk odáig, abból ugye nem kell felelnem?
A válasz csupán egy tekintet, mely további magyarázatra nem szorul.
- Rendben. Mindenkit átvizsgáltam. Akit innentől kezdve puskázáson kapok, az megkapja az egyest. Írjátok fel a neveteket a lapra. Az évszámokkal kezdek, diktálom az eseményt, ti csak a kérdés sorszámát és mellé a választ írjátok!
A fiatal önmagamat figyelem.
- Nem csak a sorszámokat írod. – figyelmeztetem.
- Nem tudom ilyen gyorsan kikeresni az évszámokat, le kell írnom a kérdéseket is.
Hosszas keresgélés után a dolgozat első fele beadásra kerül. A kifejtős rész következik. Fülöntschipp felírja a kérdéseket a táblára, aztán ismét elkezd járkálni a sorok között. Fiatal énem felé közelít. A puskám ott van a jobb kezemben. Megpróbálom ökölbe szorítani a kezem, de Fülöntschipp meghallja.
- Itt valami zörög. – mondja, miközben engem néz. Észrevette! Muszály elraknom, de nem tudom, hogyan. Le fog leplezni! Ám hirtelen valaki reagál a kijelentésére:
- Nem, ez görög, tanár úr.
- A dolgozattal foglalkozzon, Csaba!
A tanár elhalad mellettem. Egyenlőre megmenekültem tőle. H.V.Cs. rámvigyorog és kacsint az egyik szemével. Direkt mentett meg?
Még mindig ökölbe van szorítva a kezem. Kinyitom. A tinta elmosódott az izzadtságtól.
- Te is fiam, Brúnó?
Rajtakapott! Fülöntschipp itt áll felettem. Elveszi a puskámat és felállít. Odaültet a tanári padhoz. Mindenki engem bámul. Sugdolóznak, de a tanár nem szól rájuk. Tudja, hogy nem a dolgozatról beszélnek, hanem rólam, hogy mi lesz velem. Én se tudom. Mi lesz velem? Istenem, mindenki engem bámul. Kivéve Boci és Ford. Őket az első sorban senki se veszi észre, pedig ki van nyitva a füzetük a pad tetején! Abból írják ki az egészet! Én meg itt ülök, szégyenszemre, mintha én lennék az egyetlen becstelen.
- Sajnálom. – szólok még utoljára Iskolás Önmagamhoz, majd kilépek az ajtón. Elhagyom az Életem Folyosóját, a fejemben kavargó zűrzavart és visszaülök a székbe, ahol otthagytam a testemet. Az emlék óta sok év telt el, a Krisztákból Krisztina lett, Rezsőkéből Rezső, a Petikből Péter, Washingtont már Dávidnak szólítják, Katát Anyának. H.V.Cs. is már csak Csaba néven fut manapság, ha jól tudom. Én pedig egy magas és kényelmetlen székben ülök egy nagy terem közepén. A monitort bámulom, a velem szemben ülő úr pedig ismét felteszi nekem a kérdést:
- Megjelöli valamelyiket? Kedves Brúnó, az utolsó kérdésnél jár. Ha nem tudja, hogy Nagy Sándor melyik örökösének leszármazottja volt Kleopátra, és nem akar kockáztatni, meg is állhat, de benn van még a telefonos segítsége. Szeretne valakit felhívni?
- Igen. Fülöntschipp Károlyt kérném.
- Máris hívjuk. Mit kell róla tudni?
- Középiskolai történelemtanárom volt.
Csend. Búgás. Felveszik a telefont. Köszönés.
- Jó napot, kedves Károly. Newetsak Brúnó ül itt velem szemben és harminc másodperce van feltenni magának egy kérdést.
- Hallgatom. – szól a rekedtes hang, majd megszólalok én is:
- Nem akarok feltenni kérdést. Csak annyit akartam mondani: Köszönöm.
- Öö… Nincs mit.
Tik-tak. Az idő lejár. Néma csend. A műsorvezető kérdőre von:
- Mi volt ez?
- Köszönetnyilvánítás egy embernek, akinek már régen járt volna.
Nem magyarázom el, hogy miután Fülöntschipp rajtakapott a puskázáson, beírta az egyesemet, de aztán odaültetett a padjához, a kezembe nyomta a tankönyvet és azt mondta, hogy tanulni sosem késő. Amíg a többiek írták a témazárót, én elkezdtem olvasni, de nemsokára kicsöngettek, ezért utána a könyvtárba mentem. Ott tovább olvastam. Másnap Fülöntschipp feleltetett a témazáró anyagából. Akkor ötöst kaptam. Onnantól kezdve rengeteg időt töltöttem a könyvtárban, szívtam magamba a tudást. Nem csak a görögökről olvastam, hanem minden másról, de különösképp a történelem kezdett érdekelni. Így lettem végül én is történelem szakos tanár. De ez biztosan senkit sem érdekel, így csak annyit mondok:
- A válasz: C, Ptolemaiosz.
A válasz helyes. Megnyerem a fődíjat. A közönség tapsol. Bár ennek lehet, hogy csak a „TAPS!” felirat az oka a kijelzőn, ami a tévében már nem fog látszódni. De mindegy, én így is örülök. Ám ekkor újból megáll a világ, csakhogy most nem én állítottam meg. A műsorvezető, a közönség megmerevedik, a hangzavar elhal, a fizika meghazudtolódik. Csak egyetlen hang szól hozzám a semmiből:
- Hazugság.
- Ki az? – kérdem ijedten.
- Én vagyok ennek a történetnek az írója. – válaszol a rejtélyes hang.
- Tessék?
- Te egy történet főszereplője vagy, ami egyes szám első személyben íródott, de Te nem Én vagyok.
- Nem értem.
- De, érted. Hiszen a szereplőm vagy. Én döntöm el, hogy mit értesz és mit nem. Mostantól pedig érted, hogy csak egy kitalált figura vagy és nem több. De azt nem tudod, mi következik ezután, én igen. Te nem tudod, hogyan fog végződni ez a történet, én igen. Mert nekem ez csak fikció, neked a valóság.
Valahogy ismerősen hangzik a magyarázata. De igaza van. Tudom, hogy csupán kitaláció vagyok.
- Beleírtad magad a történetedbe? – kérdem.
- Miért ne? Már sokan megtették előttem. Charles Kaufman, Stephen King, Grant Morrison…
- Ki az a Grant Morrison? – értetlenkedek.
- Nem fontos. – válaszol nevetve.
- És mit akarsz tőlem? – kérdezem tőle.
- Kritikát. Olvasd el a történetet. Mi a véleményed róla?
Elolvasom. Furcsa érzés. Mintha leperegne előttem az életem.
- Nos, van pár dolog, amit nem értek. Mire volt jó, hogy a Hatodik Bekezdés külön személyiséget kapott? Teljesen megszakítja a cselekményt.
- Nagyon az elején van, ott még nem zavar senkit. Egyébként meg nem akartam megszámozni a bekezdéseket, de fontos volt, hogy az olvasó tudja, hogy melyik a hatodik.
- Miért?
- Erre inkább válaszoljon maga a Hatodik Bekezdés. Mivel sajnos nem tud szövegen belül mozogni, így el kell olvasnod újból, hogy megleld az első kérdésre adott válaszát.
Visszamegyek és elolvasom a Hatodik Bekezdés első válaszát.
- Nem értem. Miből kell kivonni? – reagálok rá.
- Erre pedig lásd a Hatodik Bekezdés második válaszát.
Most a második választ olvasom el újra.
- Egyéb kérdés? – szól ismét az íróm.
Újabb pillantást vetek betű-világomra.
- Van benne néhány helyesírási hiba. A „muszáj” pontos jé, az „egyelőre” ilyen értelemben „n” nélkül helyes, valamint az „izzadság” a verejték, az „izzadtság” az állapotot takarja, összekeverted a kettőt.
- Tudom. Direkt dőlt betűvel vannak.
- Akkor miért követted el ezeket a hibákat?
- Mert sokan elkövetik. Nem csak ezeket, még másokat is. Néha én is. A többiek vagy nem szólnak érte, vagy ha mégis, akkor az mindkét félnek kellemetlen. Nem akarok senkit se megbántani, így inkább most magamat javíttatom ki ebben a történetben. A célt így is elérem: Az olvasó talán megjegyzi ezeket. Nem mindenki csak a saját hibájából tanul. További kérdések?
- Azt mondtad, nem vagyunk egyformák. Miben különbözünk? – teszem fel újabb kérdésemet.
- Először is, Téged valamivel idősebbnek szerettelek volna ábrázolni, de nem akartam pontos személyleírást, hogy mások is bele tudják képzelni magukat a helyedbe. Szándékosan nem az elején közöltem azt se, hogy melyik nembe tartozol. A valóságban szintén fiú, vagy férfi vagyok, én leginkább a kettő keverékének vallanám magam. Az életkorom a második X és a negyed évszázad között van, tehát már találkoztam azokkal a bizonyos modernebb puskázási technikákkal, de a régi módszereket érdekesebbnek találtam. Sőt, még most is tanulok, de én veled ellentétben nem szeretnék történelemtanár lenni, nincs különösebb kötődésem a tárgyhoz.
Figyelmesen hallgatom, s közben egy újabb kérdés jut eszembe:
- Azt mire mondtad, hogy „Hazugság”?
- Erre a történetre. Ez csupán egy pályázatra készült, a valóság nem ilyen. Nem vagyok olyan okos, mint te, nem segített soha a helyi vagány csávó, a történelemtanárom nő volt és nem sok dologra ösztönzött azon kívül, hogy a padomra vörös parókás sárkányokat rajzoljak. Az egyetlen, ami kicsit igaz az egészben, hogy az első puskámat tényleg egy történelemórán használtam, az egyik osztálytársad képében le is írtam, milyen módszerrel. A fiú, aki kilépett a teremből, amikor te ki akartad nyitni az ajtót, az is én voltam: Kerestem valamilyen emléket, amiben az erény szerepel. Helyette mégis egy becstelenségemről írtam.
- De miért?
- Mert ki vagyok én, hogy erényről írjak másoknak? Nem vagyok se jobb, se rosszabb náluk. Írjak társadalomkritikát? Hiszen én is a társadalom része vagyok. Nem kritizálnom, utat mutatnom kellene, de azt hogyan tegyem? Írjak történetet kitalált hősökről, akik az erény erejével legyőztek egy problémát? De egy kitalált történet sohasem elég hiteles, amíg a valóságban meg nem tette valaki. Keressek hát a való életből példát? Vegyem el másoktól a hőstetteket, hogy az én írásomat dicsérjék? Nem, csak a magam nevében beszélhetek. De miket tettem én, amikkel büszkélkedhetek? Dicsekedjek azokkal? Vagy inkább: Mi az, amivel nem tudok? Írtam hát egy idealizált történetet valakiről, aki elkövette egy hibámat, de velem ellentétben tanult belőle. Csakhogy ez a valóságban nem így történt. Nem akarom, hogy az emberek egy fényes sziklában gyönyörködjenek. Az naivitás. De csak a törmeléket látni: Ostobaság. Nem szeretném magam jobbnak feltüntetni, mint amilyen vagyok, de azt se szeretném, ha mások elhinnék, hogy jobbnak lenni lehetetlen. Csak esélyt, egy módszert szeretnék adni, az a fontos, a szobor a törmelék mögött, a szikla belsejében, kifaragatlanul. A művészet a szobrot meglátni és kifaragni.
- Oh, ez szép volt.
- Én azt mondanám mai szlenggel: Nyálas, de hatásos. Vagy nem. Biztosan sokan szeretnék visszakövetelni az idejüket, amit ezen sorok olvasására fordítottak.
- Remélhetőleg nem. Olvasók nélkül én nem is létezem, néhány betű vagyok csupán „A Becstelen” című történetben. Igaz is, honnan jött a cím?
- Régi történet, sajnos a karakterszám korlátozása miatt nem beszélhetek róla. Mindjárt el kell búcsúznunk.
- Oh. Jó volt beszélgetni. Jó volt élni. Köszönöm, hogy megteremtettél. – hálálkodok.
- Nincs mit. Öröm volt veled dolgozni. Még olyan sok dologról írtam volna…
- Hát írj. Egy kitalált történet is lehet szép, nem kell, hogy az alapja igaz legyen. Csak az a fontos, hogy az olvasónak adjon valamit. Gondolkodj el ezen. További kellemes alkotómunkát kívánok!
- Köszönöm a tanácsot. Ja igen, még valami. A Hatodik Bekezdés szerepe: Semmi. Eggyel előtte van, ami fontos: A történet utolsó mondata az ötödik bekezdésbe keveredett. Na mindegy. Sajnos két nap múlva vizsgám lesz és még puskát kell rá írnom.