Messzi tájakon, a zölden csillogó déltengerek partjainál, a bölcs és igazságos Rodion király idején élt Mikalon városában a Miofórosz család. Barátságos házuk a város közepén mosolygott a járókelőkre, visszhangozta a kockaköveken tovaügető lovak patkókopogását. A ház ura Miofórosz Agaton egykori bátor harcos, a városi tanács tagja, aki hűen szolgálta a királyt és a város lakóit. Feleségével a csodaszép, nemesi származású Ariadnéval egy bájos leánygyermeknek, Nauszikának örülhettek. Nauszika fekete hajú és légies volt, mint anyja, erős és büszke természetű, mint édesapja. Ha sétára indult a város utcáin a környékbeli gyermekek kacagva követték, ő pedig szívesen eljátszadozott velük. Sok férfi szerette volna nőül venni, de atyja a tanács vezetőjének, Knoszterisz Aszternek szánta.
Knoszterisz Aszter volt a legazdagabb és legidősebb a tagok között. Gyakorta jelent meg a palotában, vitákat folytatott a királlyal, aki nagyra tartotta és megbízott benne. Aszter már egész ifjú korában a királyt szolgálta, aki akkor még Rodion atyja volt. Fiatal harcosként csatákban küzdött, később vezette a sereget. Mire Aszter hajába fehér szálakat font az idő, béke köszöntött Mikalonra és az országra is, a király pedig kinevezte őt a város élére. Aszter a harcos esztendők alatt nem házasodott meg, ellenben erősen vágyott egy fiúgyermekre, aki örökölhette volna dicső hírnevét és jutalmul szerzett vagyonát. Aszter egy fiatal és erős anyát kívánt leendő fiának, aki mindkettejükből a legkiválóbbat birtokolhatja.
A tökéletes választás Nauszika volt, aki nem ellenkezett atyja akaratával és Aszter hitvese lett. Mennyegzőjükön a város előkelőségei, de még maga Rodion is megjelent a királynéval, Filotéával, aki maga is oly gyönyörű volt, mint egy festett angyal.
Aszter boldog és elégedett volt, ám a várva-várt gyermekáldás késlekedett. Ahogy a napok egyre csak üresen folytak tova, Nauszika mind jobban elkeseredett. Végül anyjához fordult:
-Ó anyám segíts meg bölcsességeddel. Aszter türelme egyre kevesebb és az Istenek nem adnak gyermeket nekünk.
Ariadné erősen féltette leányát, hisz ha nem születik gyermeke, mindkét családnak ága szakad és Aszter haragja is feltámad. Ezért olyasvalakihez fordult, akinek nevét sem volt szabad kiejteni, főként egy nemesi hölgynek. Férje borába altatóport lopott, s mikoron Agatont a por a mély álmok mezejére taszította Ariadné fekete köpönyeget terített vállára és elsietett a város szélére.
Az erdő közelében álló ház nagy, formátlan kövekből épült. Az ablakból pislákoló fény vezette kapujáig a látogatókat. Ariadné reszketve emelte kopogtatásra apró öklét, de mielőtt egyet is koppintott volna az ajtó kitárult.
- Gyere be Ariadné, ismerem szíved bánatát. - mondta Génia, a boszorkány.
Ariadné belépett az apró, kandallótűz melegítette szobába. Génia a súlyos fából készült szekreterhez suhant, onnan gömbölyű üvegcsét vett elő, abból füveket szórt az asztalra, aranyos port hintett rá és titkos nyelven mormolt. A megbűvölt füveket selyemzsebkendőbe csomagolva Ariadnénak nyújtotta:
- Add e füveket leányodnak. A következő éjjelen ossza hét részre és az első részből igyék teát, hogy a teste új erőt kapjék. A második éjen tegyen egy részt szívére, hogy erősítse vágyát a gyermek után. A harmadik éjen tegyen egy részt homlokára, hogy gondolatai egészükben csak a gyermekre terelődjenek. A negyedik éjen tegyen egy részt szemeire, hogy maga előtt láthassa születendő fiát. Az ötödik, hatodik és hetedik éjjelen egy-egy részt tegyen szíve alá, hogy a gyermek megtalálja testbéli bölcsőjét. Ha így tesz meglássátok, gyermeke születik. De figyelmeztetlek: ez a csoda súlyos árat fizettet. Egyikőtök sorsa megfordul, s ha valaki tudatlanul meg nem váltja azt, soha nem látjátok újra egymást.
Ariadné nehéz szívvel és rettegve indult hazafelé, köpönyege rejtekében szorosan fogta selyemkendőt. Az új nap virradatán felkereste Nauszikát, átadta a füvet és Génia szavait. Gondosan elhallgatta azonban, hogy a füvekért cserébe halálos bánatot kell majdan elviselnük.
Nauszika a füvet hét részre osztotta és Génia szavai szerint használta azokat. A nyolcadik nap reggelén úgy érezte, gyermeket vár. A csoda megtörtént és Nauszika erős, gyönyörű fiúgyermeket hozott a világra, akit Kalionnak neveztek el. Aszter végtelenül boldog és büszke volt fiára és ijfú hitvesére.
Boldogságukra azonban hamarosan árnyék vetődött. A tanácstagok minden esztendőben összegyűltek egy éjjelen az erdő szélén, a királytól kapott rubintköves kardjaikat kört formázva a földbe szúrták, így erősítették meg újra és újra a királyt és országukat védelmező fogadalmaikat. Kalion születésének esztendején éppen a csecsemő világrajövetelének hetedik éjszakáján gyűltek össze a tanácsnokok. Agaton kardja azonban eltűnt. Ez pedig olyan szégyen és vétek volt, ami Agatont kivetette a tanácsból, Ariadnét pedig száműzetésre ítélték.
A kard utáni kutatásban ugyanis Ariadné megvallotta, hogy Kalion születése oly boldoggá és engedékennyé tette, hogy egy koldulót engedett házukba, s míg ő élelem után intézkedett a koldús eltűnt, akár a ködpára. Csak ez az ember vihette el a kardot. Ariadné volt a felelős a kard eltűnése iránt, ezért a tanács ítélkezett felette: El kell hagynia a várost, s csak úgy térhet vissza, ha az elveszett Kard jelet ád.
Ariadné nem kérlelte sem a tanácsot sem a férjét. Szívében hála született, hogy el kell mennie, mert tudta: ha az igazság napvilágra jutna, halállal bűnhődne. A kardot önszántából adta oda, s nem egy koldusnak. Porfír, az udvarban szolgáló vitézi leszármazott volt az, aki erre kényszerítette őt.
Porfír családja nemzedékek óta a királyi udvarban élt. Apja, nagyapja, s még ezeknek az ükapja is udvari vitéz volt. Porfír anyja ellenben nem elégedett meg benne, hogy családjuk királyi alattvaló, mind magasabbra vágyakozott. Tudta, hogy csak azok a családok kerülhetnek a korona közelébe, akik birtokolják a Becsület Kardját. Ezért azt tanította Porfírnak: cseltvetést, ármánykodást kell cselekednie, hogy megszerezhesse a magasabb rangot, végül majd a koronát.
Ezért hát Porfír mindenhol ott volt, járt-kelt a városban, figyelte a tanácstagok otthonait. Egy éjszaka megtörtént amire várt: Meglátott egy fekete köpenyes alakot kilopakodni a Miofórosz házból. Az alak könnyed léptei arra vezették Porfír gondolatait, hogy a köpeny alatt egy nő rejtezik. Porfír ujjongott. Amikor pedig meglátta, hogy Génia házában tűnik el, boldogsága még magasabbra tört. Az ablakhoz lopózva kihallgatta Génia szavait és felismerte a színes üvegen át Ariadnét. Már tudta, hogy megszerzi a Kardot.
Kalion születése napján, amikor Agaton elhagyta a házat, a szolgáló pedig a vásárra sietett Porfír bekopogtatott. Ariadné bebocsátotta. Porfír nem kertelt és elmondta Ariadnénak, látta, hol járt és milyen érdekkel.
- Ariadné. Add nekem a férjed kardját, különben ő is, Aszter is megtudja, hogy boszorkányság járt közben Kalion születésében.
- Azt nem, azt nem! - kiáltotta Ariadné. - Elveszejtenék őt és a lányomat is!
- És téged is, Ariadné. -folytatta Porfír - Válassz tehát. Vagy csupán önmagadat taszítod száműzetésbe ha ideadod a kardot, vagy mindhármótokat elveszejti a király.
Ariadné nehéz szívvel akasztotta le a falról a Becsület Kardját és átadta Porfírnak. Amikor pedig a tanács száműzte őt egyszerre sírt és nevetett. Megmentette lányát és unokáját, de örökre el is veszítette őket.
Agaton mélyen bánkódott, de szívében előrébb volt a harcos, hát nem bocsáthatott meg asszonyának és nem kívánta a tanácstól, hogy másítsa meg döntését. Ariadné elhagyta a várost és senki sem tudta hová ment. Nauszika vígasztalhatatlan volt.
Az esztendők, mint a sivatag könnyű homokszemei gyors forgatagként peregtek, s Kaliont derék, szemrevaló ifjúvá varázsolták. Midőn férfikorba lépett, Aszter úgy gondolta, Rodion király elé járul és megkéri a királykisasszony, Délia kezét fia számára. Rodion és Filotéa is örültek Aszter kérésének, a király mégis próba elé kellett, hogy állítsa az ifjú Kaliont. Bizonyossá kellett válnia vitézségének és tiszta szívének. Ezért Kalion azt a feladatot kapta, hogy menjen fel a Zöld hegyre, győzze le a Virágtenger Vezérét és szerezze meg a Fekete Virágot, melynek híre hosszú ideje keringett a városlakók között és a királyi palotában. Úgy tartották, hogy akinek a közelébe kerül a Fekete Virág, oly csodát kap ajándékul, mely sosem vész el és egyre csak erősíti az embert. A Fekete Virág hírét egy utazó hozta magával réges-régen, és azóta vágytak utána az emberek.
Kalion útra kelt hát, hogy megszerezze a Virágot és elnyerje a gyönyörű Délia kezét is, mert a szívét azonnal elnyerte, amint megpillantották egymást.
Aszter büszke volt.
- Fiam. Indulj utadra és hozd el Fekete Virágot a Knoszterisz család dicsőségére.
Az út az erdő felé vezetett. Kalion szívében nem volt félelem. Elszántan vetette bele magát a fák rengetegébe és nem tudta, hogy valaki figyeli őt. Az este az erdő közepén érte utol. Tüzet rakott, s elővette vacsoráját, melyet édesanyjától kapott. Az erdő csendjébe állatok hangjai törtek be, de Kaliont nem rémisztették. Már az álom kapujában állott, amikor halovány fényt pillantott meg közeledni. A fény egyre erősebb és színesebb lett, míg végül álomszerű leány képében állt meg Kalion előtt. Amikor megszólalt, mintha ezer csengőt ráztak volna a fák, de olyan gyönyörűséget varázsolt az emberi fülbe, ami delejes varázslatot árasztott szét Kalion gondolataiban.
- Kalion szép szerelmem, add fel útadat, jer velem a Szivárványos Világba. Te leszel a király én pedig a királyné, életünk fonala pedig sosem fogy el.
Kalionnak meg kellett ráznia a fejét, mert a leány oly erőst hatott rá. Gondolataiból elzavarta a színes varázslatot és így felelt:
- Gyönyörű hölgy én nem lehetek sem szerelmed, sem királyod, mert az én szívem már Déliámnak adtam s az ő szerelmét nem adnám sem könnyű királyságért, sem örök életért.
Ekkor a leány szélsebesen forogni kezdett önmaga körül, Kalion csak úgy szédült bele. Amikor megállt, a helyén egy kedves arcú öregasszony termett.
- Én a Szivárvány Őrzője vagyok. Kalion, kiálltad a hűség próbáját, ezért adok neked egy selyemkendőt. Ha megrázod, szivárványból híd tűnik fel előtted, és azon könnyen átjutsz bármely világba, általhaladsz bármely hegyen, szakadékon.
Kalion megköszönte az Őrző jóságát és álomra szenderült. Nem tudta, hogy még mindig figyeli valaki. A reggel első napsugara már talpon találta Kaliont, aki jókedvűen folytatta útját az erdő belseje felé. Egyszercsak ősz öregapó toppant elé és megszólította:
- Drága fiam, légy jó és segíts egy megfáradt öregemberen. A legközelebbi forrás jó kétnapnyi járásra van innen és én nem bírom már addig. A szájam kiszáradt, egész elgyengültem a nagy szomjúságtól. Ha van egy kis vized és egy kis jószándékod kérlek, adj innom.
- Kedves öregapám adnék vizet, de már az enyém is elfogyott - felelte Kalion - de ifjú vagyok és erős, hamar eljutok ahhoz a forráshoz és hozok neked a vizéből. - s mielőtt az öregember szólhatott volna, gyors léptekkel elindult.
Alig tett meg egy félnapi utat észrevett egy apró tavacskát. Nagyon megörült, hogy vizet lelt, így hamarabb viheti az apókának. A tavacskát közelítve megpillantott egy kis őzet, aki a partjon feküdt, nyakát a víz felé nyújtotta, de nem tudott felkelni.
- Ejnye kis őzike, no majd én megsegítelek - mondta Kalion és kulacsával a vízhez lépett.
Erre az őzike keserves nyihogásba, sírásba fogott és veszedelmesen rúgkapált. Kalion megrémült, talán már annyi ideje sincs, hogy a kulacsot az őzike szájához érintse, hát gondolta az állatot viszi a vízhez, úgy hamarabb ihassék. De az őzike nem hagyta magát, még erősebben rúgott, még jobban nyihogott. Kalion sehogysem bírt vele és nem értette mi baja a kis jószágnak. Küzdött, hogy mégis valahogyan meg bírja fogni, s egyszercsak megértette mi végre a nyugtalanság.
- Hiszen bizonyosan a víztől lettél beteg te kis őzike. Ezért ellenkezel vele. Mostmár értem és ne félj, nem hagylak itt. Nyugodj meg és engedd, hadd vegyelek karomba, elviszlek a forrásig. Úgy is lett. Kalion megfogta az őzikét, karjaiba vette és úgy vitte szakadtalan a forrásig. Ott óvatosan a földre fektette és kulacsából jól megitatta finom friss vízzel. És láss csodát! Az őzike felpattant, összecsapta kis patáit és átváltozott egy gyönyörű kisasszonnyá.
- Köszönöm Kalion, hogy megmentettél. Elvarázsolt volt az a tó, a gonosz Témisz, a Zöld Hegy boszorkánya varázsolta oda. Én midőn drága nagyapámat kerestem igen megszomjúhoztam és ittam belőle. Ahogy a víz az ajkaimhoz ért mindjárt átváltoztam kis őzikévé, de mozdulni sem bírtam. Attól féltem vadászok, ragadozók találnak rám s mindjárt végem van.
Ebben a pillanatban ott termett az öregapó is.
- Tudd meg Kalion, én az Eső Öregje vagyok. Unokámat és engem is elvarázsolt Témisz. Megzavarta tiszta tudásom, nem találtam a kiutat és egyre csak szomjaztam a nagy bolyongásban. De te jószívvel segítettél mindkettőnknek. Türelemmel viseltettél iránta őzike képében és bölcsen felismerted, hogy éppen fél a víztől nem pedig vágyódik utána. Sem őt, sem engem nem hagytál magamra, ezért jutalmat érdemelsz. Itt egy kristálykulacs, melyből sosem fogy ki a csodavíz, ami olyan erőt ád néked, hogy a legnagyobb óriásokat is legyőzheted ha iszol belőle.
Kalion megköszönte az Eső Öregjének jóságát és tovaindult. Közeledett már a Zöld Hegyhez, meglátta annak oromát. Midőn az éj leszállt, Kalion megpihent. A következő hajnalon nekivágott a hegyoldalnak. Irdatlan meredek és magas volt a hegy, de Kalion dacosan küzdötte felfelé magát. Két nap s két éjjel csak kapaszkodott és mászott, míg végre felért. Csodálatos, színes virágtenger borult lábai elé. Kalion erőst meresztette szemét, hátha meglátja benne a Fekete Virágot. De mindenhol csak csupa piros, sárga kék és lila szirmok nyíltak. Kalion állt és várt, hátha mégis meglátja a Fekete Virágot, aztán mert hiába várt, közélépett a rengeteg nagy virágtengernek. Uramfia! A virágok mindjárt hadsereggé változtak és közülük is kimagaslott egy, a legerősebb, legnagyobb vitéz aki így szólt Kalionhoz:
- Kalion, Aszter fia! Mersz-e kiállni ellenem, a Zöld Hegy Vezére ellen megküzdeni karddal, tőrrel, puszta kézzel?
Kalion nem rettent meg a ménkű erős vezértől, s bátran válaszolt:
- Kiállok. De arra kérlek Vezér, hagyj pihennem egy éjet, mert régóta csak másztam fel a hegyre, erőm elhagyott. Igazságtalan volna, ha íly megfáradtan kellene veled kiállnom. A Vezér sokáig hallgatott, aztán így szólt:
- Legyen hát Kalion! Holnap pirkadatkor jer ide, s megküzdünk egymással. - azzal a Vezér és a sereg visszaváltozott virággá.
Kalion lepihent egy közeli fa tövében. Éppen elaludnék, mikor a közelben motoszkálásra lett figyelmes. Egy alak lépett elő a bokrokból. Porfír!
- Üdvözlégy Kalion! Porfír vagyok, udvari vitéz. Atyád küldött utánad, hogy vigyázzam utadat és hozzam el a Becsület Kardját, hogy segítse küzdelmedet.
Kalion nem volt még oly bejáratos a palotába, ezért nem ismerte Porfírt. Elhitte amit mondott, s nagyon megörült. Elmondta, hogy másnap pirkadat idején meg kell küzdenie a Virágtenger Vezérével és a kard - mely sebezhetetlenné teszi hordozóját - éppen jókor kerül a kezébe.
Porfír gonosz tervet forralt. Tudta, ha a kardot oly harcos veszi kézbe, aki csatában még járt, akkor nemhogy sebezhetetlen nem lesz, de még önmaga is ellen fordíthatja a vitézt. Eltervezte, amíg Kalion a Vezérrel küzd, addig ő a mozdulatlan sereg között elillanva megkeresi a Fekete Virágot, leszakítja, s midőn visszaér, Kalionnak már vége lesz. A sereg és a Vezér visszaváltoznak virággá, ő megszerzi a kardot, a selyemkendőt és a csodavizet. Visszatér a palotába és szomorúan közli, hogy Kaliont legyőzte a Vezér pedig ő segítette, ahogy erejéből csak telt. A kardot jól elrejti, az ajándékokat meg a Fekete Virágot Déliának adja nászajándékul, hiszen ezek után bizonyosan őt választja hitvesének.
Felvirradt a másnap és Kalion készen állt a harcra. Eszébe jutott a csodavíz, gondolta iszik abból és legyőzi a vezért egy szemvillanás alatt. Aztán elszégyellte magát, hisz ez becstelenség lenne. Győzzék a jobbik, ki-ki a maga erejéből. Elindult a Virágtenger felé, s az mindjárt sereggé változott.
- Üdvözöllek Kalion! - mondta a Vezér. - Küzdjünk meg hát vitéz módra egymással. Ha legyőzlek Témisz varázslatot küld reád és a seregem katonája leszel. Arra ítéltetsz, hogy virágként állj ezen a hegyen és őrizd legszebb kincsünket, a Fekete Virágot. Ha legyőzöl, a sereg megnyitja előtted az utat és megkeresheted a Fekete Virágot. De figyelmeztetlek: Ha csalárdsággal győzöl, a sereg keserves pusztulásod végzi.
- Jól van hát, kezdjünk neki. - felelte Kalion és egymásnak mentek a Vezérrel.
Előbb puszta kézzel bírták egymást, de egyikük sem volt erősebb a másiknál. Majd tőrrel szegültek egymásnak, de egyformán ügyesek és fürgék voltak. Végül a kardok csaptak össze. Porfír csak erre várt. Míg a két vitéz vívta harcát nekiiramodott a katonák között az útnak. Előre ujjongott, hogy mire visszatér, Kaliont legyőzi a Vezér. Csakhogy Porfír egy valamit nem tudott. Aszter már egész zsenge korában csatába küldte Kaliont. Bátor és erős harcost akart nevelni fiából, ezért egykori harcostársaival és vele oly vidékre utazott, hol háború dúlt és együtt küzdöttek Éneás császár szolgálatában, aki jó barátja volt Rodionnak és akkoriban éppen szükségét szenvedte a segítségnek.
Kalion és a Vezér tehát küzdöttek, erősködtek egymás felett, míg egyszer Kalion ügyesebben fordult, s a Vezér mindjárt elesett. Kalionnak már csak bele kellett volna szúrnia kardját, ám ő nem tette. Kezét nyújtotta a Vezér felé:
- Becsülettel megküzdöttél, s én voltam a jobb. S mert becsületes veszteség árán életemet nem vetted volna, én sem veszem a tiéd. Arra kérlek, engedj át seregeden.
- Köszönöm hozzám való jóságodat Kalion - felelt a Vezér - de kérlek vedd életem. Uralkodónk, Témisz boszorkány szörnyű bosszút áll rajtad és a seregemen is, ha meg nem ölsz. Ezek itt mind elvarázsolt ifjak, kik a Fekete Virágot keresték és én magam is ezért jöttem ide valaha. Témisz legyőzött engem majd nekem kellett a többieket. Hosszú esztendők óta állunk itt virágokként és védjük a Fekete Virágot. Még sosem győzött le engem senki és ha most meg nem ölsz, az összes katona életét veszti.
- Ne félj, megküzdök a boszorkánnyal is - segítette fel a Vezért Kalion és elindult a katonák között.
Elhaladott a sok ifjú mellett, át egy tisztáson, s itt egyből elétoppant Témisz.
- No te vitéz, hibát ejtettél. - nevezett a boszorka - meg kellett volna ölnöd a Vezért, s ezzel a helyébe léptél volna. Azt kellett mondania, ha nem ölöd meg őt, akkor a katonák odavesznek. Pedig akkor veszejtettem volna el a katonákat, ha nem ezt mondja neked! Te azonban nem hallgattál rá, hát most halálnak halálával lakolsz, ahogy előtted az a másik vitéz aki elsőként, de csalárd fondorlattal jutott át a seregen.
.
- Nem addig van az Témisz! - kiáltotta Kalion, s futni kezdett. - Témisz suhant utána a levegőben s Kalion egyszer csak egy óriás szakadékhoz ért. Nyomban megpillantotta a túloldalon a gyönyörű Fekete Virágot. De nem feledhette Témiszt, aki már utolérte és varázspálcáját emelte felé. Kalion gyorsan kortyolt a csodavízből, megemelte kardját és maga elé tartotta. A halálos átok a Becsület Kardján nem tudott áthatolni, visszarepült Témiszre, aki azon nyomban zöld köddé vált és eltűnt.
Kalion ekkor elővette a selyemkendőt és megrázta. Hatalmas szivárvány híd kerekedett ki belőle és Kalion átszaladt a túlsó hegyre. Megállt a Fekete Virág előtt, csodálta egy darabig, majd óvatosan gyökerestől kiemelte a földből. Arcához érintette, ajkaihoz. A virág ekkor finom harmattá változott és a harmatcseppek csodaszép asszonnyá lettek. Fekete hajú volt és megszólalásig hasonlított Kalion anyjához.
- Kalion, édes unokám! - szólalt meg az asszony - én vagyok a te nagyanyád, Ariadné.
Azzal Ariadné elmesélte, hogyan űzték el a városból, ejtette fogjul Témisz azért, hogy őáltala minél nagyobb sereget szerezzen meg, akikkel a világ ellen törhet. Kalion és Ariadné össze-vissza csókolták egymást, s elindultak visszafelé a szivárványhídon. A Virágtenger sereg és a Vezér Témisz pusztulásával felszabadultak és hálálkodtak Kalionnak, majd ki-ki a maga útjára indult hazafelé, mert látták, hogy a Fekete Virág Kalionnak nyílt.
Visszatérve Mikalon városába Kalion családjának boldogsága végtelen volt. Kalion nemcsak nagyanyját hozta vissza Agaton és Nauszika életébe, de nagyapja kardját is, melyről eleddig azt hitte, atyjáé, Aszteré. Mikoron elmesélte szeretteinek kitől, hogyan kapta a kardot mindenki tudta már, hogy Porfír volt az, aki gonoszul elorozta és csalfasággal akart volna király lenni általa. Ariadné ekkor megvallotta az igazságot Kalion születéséről, ám sem Agaton, sem a tanács többi tagja nem haragudott., hiszen már megbizonyosodtak róla, hogy Génia nem gonosz füveket, rontást küldött a családra, csupán a varázslatnak nagy árat szabott, melyet Ariadnénak kellett megfizetnie.
Rodion király és Filotéa is elégedettek voltak, hogy Kalion hűségét, jószívűségét bizonyította és visszaszerezte családja jó hírnevét, ezért örömmel adták leányuk kezét a bátor ifjúnak. Miután pedig megtudták, hogy a Fekete Virág az elvarázsolt Ariadné volt, mindenki megértette mi az az erő, melyet általa kaphattak:
A szeretet.