Messze, a hegyi galmidák birodalmának északi határán állt őrt harcosaival Belengár lovag, a rettenthetetlen hős, védelmezve a királyságot az ellenséges szükbir és iszkirja hordáktól. A zord éghajlat, a sűrű csatározások és a már-már szegényes hajlék, ahol meghúzták magukat a cölöpökkel kerített, őrtornyokkal megerősített földvárban, kemény próbára tette mindnyájukat. Ám a lovag példát mutatott bátorságból, hűségből és kitartásból, ezért társai tisztelettel övezték és bárhová követték.
Egy napon elcsigázott futár érkezett Galmurd királytól, a galmidák urától, aki Penregol várából kormányozta népét. A futár átadott Belengárnak egy levelet, melyben a király megparancsolta, hogy azonnal siessen Penregolba, percet se halogatva az indulást. A lovag rábízva a védelem irányítását leghűségesebb emberére, tüstént nyeregbe szállt. Nem aludt, alig evett, szinte megállás nélkül lovagolt falvakon, erdőkön keresztül, míg végre a negyedik nap reggelén a távolban feltűnt Penregol sziklákra épült várkastélya. Körülötte mély szakadékok alján jéghideg hegyi patakok csörgedeztek, a tekintetet pedig miden irányban sűrű erdőségek ejtették csapdába. A fáradt lovag megsarkantyúzva lovát vágtára fogta, hogy minél előbb hódolhasson Galmurd király előtt.
A várban nagy tisztelettel fogadták, mert a lovaghoz, számos csata hőséhez, nevezetes tettek véghezvivőjéhez, nemcsak a Galmida Királyságban, hanem a környező országokban sem volt hasonlatos senki, sem bátorságban, sem erőben, sem nemeslelkűségben. Belengár rábízta elgyötört ménjét az elősiető lovászokra, majd lépcsők, folyosók, udvarok útvesztőjén át a trónterembe sietett. Közben feltűnt neki, hogy a máskor oly vidáman nyüzsgő Penregolban mindenki lehorgasztott fejjel, sóhajtozva jár-kel, nyoma sincs a máskor oly pezsgő életnek. A király lovagjai körében fogadta. Vele volt Abrabol, a vénséges udvari varázsló, de Rungulda királyné trónszéke üresen maradt, és ez aggodalommal töltötte el Belengárt. Abrabol jelenlétét is furcsállta, mert az aggastyán varázsló minden idejét titkos kamrájában, könyvei és varázsszerei között töltötte. „Miféle veszély fenyeget, ha már Abrabol is kimozdult barlangjából? És hol lehet a királyné?” - tűnődött, a lovagok és a király szomorú ábrázatát vizsgálva. Jöttére a király szemében a remény sugara csillant meg.
- Köszöntelek, vitéz Belengár! – üdvözölte, és szemébe újból szomorúság költözött – Azért hívattalak magamhoz, mert a királynét titokzatos kór döntötte ágynak. Napról-napra hevesebben emészti, semmiféle orvosság, varázslat nem űzi ki belőle. Abrabol rájött, hogy miféle ellenszerrel gyógyíthatnánk meg, de annak megszerzése szinte lehetetlen. Ezért hívattalak magamhoz, hű lovag, mert te vagy az egyetlen, aki sikerrel járhat, és elhozhatja a királyné számára a betegség egyetlen ellenszerét.
- Ez az ellenszer - vette át a szót Abrabol -, a cerberáfkarom, melyet előzőleg a fenevad vérébe mártanak. A királyné testét titokzatos kelések borítják, pontosan húsz. Ezeket semmiféle borogatással, kenőccsel, ráolvasással nem lehet gyógyítani, semmiféle penge fel nem sérti őket. Azt már tudom, hogy egy, királyságunkban megjelent cerberáffal állnak kapcsolatban, és valakivel, aki itt a palotában ármánykodik. De nem tudok rájönni kilétére. Annyit kiderítettem, hogy csak ezen az egy módon gyógyítható a királyné. A kórt pedig már csak néhány napig lassíthatom.
Ezután Lorgebol, a legelőkelőbb lovag szólalt meg.
- Hogy eljuss a cerberáfhoz, meg kell küzdened a Bíbor Lovaggal, aki messze földről érkezett, és minden lovagot, aki a szörnyet akarja elpusztítani, párviadalra hív ki. Csak azt engedi tovább, aki őt magát legyőzi, és erre még nem volt példa. Az összes lovagnak, aki összemérte vele az erejét, szégyenszemre vissza kellett fordulnia.
- Miféle lény a cerberáf? – kérdezte Belengár.
- Egy két lábon járó szörnyeteg, az ősi sárkányok leszármazottja. Jobbára fenevad, de két karja, két lába és járása emberre emlékeztet. Körmeivel feltép minden páncélt, egyetlen csapással bármit megölhet. A lovon ülő ember a derekáig ér csupán, állkapcsából kilencven, arasznyi fog meredezik. Ha eléggé megerősödik, átveszi a hatalmat egy királyság felett, de más cerberáfot nem tűr meg. Ezt a cerberáfot is egy erősebb űzte el valahonnét, és pont a mi királyságunk szemelte ki. A nyugati erdőségekben, ahol a morgobál erdei manók élnek, emelkedik a Kopasz hegy. Ennek a roppant sziklának valamelyik barlangjában húzta meg magát. A morgobálok nem vérszomjas népség, de szeretik csapdába ejteni, akik az erdőségbe tévednek. Valamit majd ki kell fundálnod, hogy utadra engedjenek, és útbaigazítsanak a barlanghoz - felelte Abrabol.
Galmurd király pedig így szólt.
- Nem lesz tehát könnyű dolgod, talán lehetetlen is lesz véghezvinned. Ezért nem parancsolhatom meg, hogy megpróbáld, csak kérem.
- Rungulda királyné élete a kardomtól függ. Nem késlekedek tehát, hanem most rögvest útra kelek! – válaszolt Belengár, majd meghajolt és kisietett a trónteremből.
- Várj, hős lovag! - szólt utána Abrabol - Előbb adok két varázsszert, jó hasznukat veheted!
Miközben a vénséges varázsló kamrájába sietett, elhaladva a lovag mellett, fölébe súgta.
- Ne fogadj el senkitől semmit! Lehet, hogy ártani akar vele!
Belengár a várudvarra néző ablak mélyedésébe állt, és várakozott. Ekkor lépett mellé a szépséges Roxolána, Rungulda királyné első udvarhölgye, és megszólította.
- Biztos megszomjaztál a hosszú, fáradtságos úton – és egy kupa bort nyújtott át neki.
- Köszönöm, Roxolána – felelte Belengár, emlékezve a varázsló intésére -, de nem vagyok szomjas.
- Pedig a legjobb óbort hoztam, királyok asztalára valót! – mondta csalódottan a lány, és letette a kupát az ablak párkányára. Előzőleg titkos, ártó szert kevert bele, amely legyengít mindenkit, aki iszik belőle, kitörli emlékezetét, és őrületbe kergeti. Roxolána titkon királyné akart lenni, ő okozta Rungulda betegségét ármánykodásaival. Dédanyja gonosz boszorkány volt, és benne testesült meg újra. Abrabol azért nem ismerte fel, mert a szíve fölött varázstükröt hordott, és egy fehér galamb szívét. A tükör visszaverte a varázsló átható tekintetét, és csak a szelíd galambszívet láttatta vele, a sötét boszorkányszív így rejtve maradt.
- Kedves vagy, Roxolána, de már szomjamat oltottam - felelte a lovag, aki nem vette észre, hogy a lány, ahogy szorosan melléállt, rátekerte egy hajszálát a kardja markolatára.
- Kár – felelte a lány, és a kupát felkapva elsietett. Amikor találkozott a visszatérő Abrabollal, kedvesen rámosolygott, de alighogy elhaladt mellette, szemében a gyűlölet lángja lobbant. Abrabol egy bőrzacskót és egy üvegcsét adott át Belengárnak, majd így szólt.
- Ezeket jól tedd el. A zacskóban varázspor van, ami láthatóvá teszi mindazt, amire rászórod, még ha előtte láthatatlan is volt. Az üvegcsében pedig olyan folyadék, mely megtöri a gonosz varázslatot. Sajnos, a cerberáf erejét nem képes gyengíteni, csak feltartóztathatja néhány pillanatra.
A lovag eltette mindkettőt, és jobb kezét kardján nyugtatva megköszönte a vénség segítségét. Abrabol ezért nem vette észre a hajszálat, mikor szúrós tekintetével gondosan végigmustrálta Belengárt, ármányos holmik után kutatva. Mivel nem talált semmit, útjára bocsátotta, és a lovag lesietett az istállóba, hogy pihent, erős mént válasszon az előtte lévő veszélyekkel teli, fáradtságos útra. Mivel Roxolána úgy hitte, a lovag a saját lován fog útra kelni, a várbéli lovakat nem bűvölte meg, csak Belengárét. Amikor szobája ablakából látta, hogy a lovag más Lovat választott, haragosan felkiáltott, de bízott a kardra tekert hajszál erejében, mely bűvös erővel bír, és az ő szándéka szerint gyengíti Belengárt a küzdelemben.
Belengár lovag útnak indult, és megállás nélkül lovagolt, de a harmadik napon, egy dombtetőn meglátta a Bíbor Lovagot, akinek sisakján bíborszínű tollak lobogtak, vállairól bíborszínű köpeny hullott alá és lova nyerge, kantárja is bíborszínű volt. A Bíbor Lovag Belengár útjába állt, párviadalra híva ki. A sisakrostélya le volt bocsátva, úgyhogy arca nem látszott.
- Térj ki utamból lovag, mert sietős és felettébb fontos. De szavamat adom, ha visszatérek szívesen kiállok veled! – válaszolta.
- Nem tehetem, vitéz lovag! Olyan okból, melyet csak legyőzőmnek árulhatok el! – felelte amaz.
- Legyen hát! - egyezett bele Belengár, lebocsátva sisakrostélyát.
- Válassz magadnak! – mutatott a Bíbor Lovag néhány földbeszúrt kopjára.
Belengár kihúzott egyet, majd a két vitéz megütközött egymással. De még harmadszorra, sőt negyedszerre sem tudta egyik sem a másikat kivetni a nyeregből. Végül Belengárnak a kilencedik összecsapásnál sikerült ellenfelét ledöntenie. Leszállt lováról, és odalépett hozzá. Amaz elismerte vereségét, és Belengár kérésére levette sisakját. A lovag megdöbbenve látta, hogy legyőzött ellenfele vak.
- Te nem látsz? Egy vakot győztem le! - kiáltotta csalódottan, mert már nem érezte a győzelem ízét kellemesnek. A Bíbor Lovag így felelt..
- Sose bánkódj ezen, vitéz barátom! Te vagy az első, akinek ez sikerült. De nem én voltam a Bíbor Lovag, hanem a bátyám, akit a cerberáf ölt meg. A bánat és keserűség fosztott meg szemem világától. Bátám iránti tiszteletből vettem fel az ő nevét, hogy soha ne merüljön feledésbe. Szent küldetésemnek tekintem, hogy minden lovagot megkíméljek attól a sorstól, ami neki jutott. Te, aki végre legyőztél, felveheted a küzdelmet a fenevaddal, mert ahhoz látó harcosra van szükség, nem pedig vakra, mint én. De még adok egy jó tanácsot. Cserébe csak annyit kérek, hogy ha megtalálod bátyám kardját, melynek kígyófej a markolata és kígyóminta fut végig a pengéjén, hozd el nekem.
- Megígérem – adott kezet Belengár, és talpra segítette a Bíbor Lovagot, az pedig így folytatta.
- A cerberáfot vastag, pikkelyes bőr borítja. Kard nem járhatja át, lándzsa, nyílvessző nem szúrhatja keresztül. Egyedül a jobb hóna alatt sebezhető, de azt mindig védi. El kell érned, hogy felfedje ezt a helyet, ahol halálosan megsebesítheted – majd nyakából egy láncon függő sípot vett elő és a lovagnak adta -, ez a síp jó szolgálatodra lesz, ma az erdei manók, a morgobálok földjén vágsz keresztül. Mindenkit csapdába ejtenek, aki nyugalmukat háborítja. De ha a sípba fújsz, barátként fogadnak, mivel ezt a sípot még őseik adták az én egyik ősömnek, akivel barátságban éltek, mert nagy szolgálatot tett nekik.
Belengár lovag megköszönte a jó tanácsot és a sípot, majd folytatta útját. Félnapi járóföld után sűrű erdőbe érkezett. Ott kezdődött a morgobálok birodalma. Nem kellett sokáig lovagolnia a keskeny hegyi ösvényen. Hirtelen mindenfelől erős hálók repültek felé, és foglyul ejtették lovastól. A környező fák koronáiból és a bokrok sűrűjéből furcsa kis emberkék ugráltak elő, akik állatbőrökbe és növényi rostokból font ruhákba voltak öltözve. Olyan sokan voltak, mintha hangyaboly nyüzsögne, dárdáikat, szekercéiket fenyegetően lóbálták, íjaikat lövésre készen megfeszítették. A lovag nagy nehezen elővette a sípot és belefújt. A síp madárcsicsergésre emlékeztető, éles hangjára az előrajzó morgobálok megtorpantak, vezérük, akinek intésére leengedték fegyvereiket, így szólt.
- Nem tudom ki vagy, és mi szél hozott közénk, de aki ezt a sípot birtokolja, az barátunk és fegyvertársunk. Ha megígéred, hogy nem teszel ellenünk semmit, mindenben engedelmeskedsz királyunknak, mi sem ejtünk egy karcolást sem rajtad!
- Megígérem – felelte a lovag az emberkék pedig éles késeikkel fürgén megszabadították a hálóktól, majd föld alatti várukba kísérték, melynek termei olyan nagyok voltak, hogy akár egy lovas is kényelmesen vágtázhatott volna bennük. Az egymásba nyíló termeken át végre megérkeztek a leghatalmasabba, ahol hosszú, roskadásig terített asztalok sorakoztak. Biberix, a morgobál király intésére leültek lakmározni. A lovag még soha nem látott ennyiféle vadhúst, erdei gyümölcsöt egy rakáson. De meghökkenve vette észre, hogy az ennivalót pajzsokon szolgálják fel. A király észrevette álmélkodását, és magyarázattal szolgált.
- Ó, ezen a pajzsok mindegyike egy-egy, a cerberáf által legyőzött lovagé volt! Nekünk túl nehezek, másra, mint húsos tálaknak, nem tudjuk használni őket.
- Nem járt itt egy lovag, akinek kígyófej volt a kardja markolata? – tudakolta Belengár.
- De igen, és soha nem tért vissza. Hozzá hasonló derék szál lovagot addig nem láttunk. Neki is volt egy olyan sípja, mint neked. Sajnáltuk nagyon, mert őt is barátunk és fegyvertársunk lett. Neked se ajánlom, szembeszállj a cerberáffal. Közülünk is sokat felfalt, míg rá nem jöttünk, hogy ha bizonyos növények főzeteivel bekenjük magunkat, undorodik tőlünk, és nem vadászik ránk. Szabadon hagy minket mozogni a hegyekben- Azonban ez a főzet nem segít az embereken, mert a cerberáf mindennél jobban szereti őket pusztítani. Hiába adtunk belőle a kígyókardos lovagnak, rajta sem segített.
- A kardját nem találtátok meg? – tudakolta Belengár.
- Nem, mert a szörny minden legyőzött ellenségének a kardját a barlangjába viszi. Már egész fegyvertára lehet.
- Mégis el kell indulnom, méghozzá rögvest – felelte a lovag, de a király így intette.
- Rövidesen leszáll az éj, és előbújnak a fák koronáiból a dervedélyek, akik ilyenkor vadásznak, nappal pedig alszanak. Mi sem merészkedünk elő, csak napkeltekor, mert a dervedélyeket nem riasztja el a főzetünk bűze. Ezenkívül kár ezt a sok jó étket itt hagynod!
A lovag tehát nehéz szívvel, de a morgobáloknál maradt éjszakára. A lakoma közben a király előhozakodott egy kéréssel.
- Nemes lovag! Ha mégis legyőznéd a cerberáfot . . . hümmm . . . szóval, ha mégis visszatérnél . . . hozd el nekünk a fogait. Mi nem tehetjük, és te is siess vissza, mert ha a dervedélyek megérzik a cerberáf dögének szagát, ezért az egyért akár nappal is előbújnak és rárepülnek. Akit pedig ott találnak, széttépik és felfalják.
- Minek nektek a cerberáf fog? – csodálkozott el Belengár.
- Nyílhegyeket készítünk belőle, csak azokkal teríthetjük le a dervedélyeket, akik megkeserítik az életünket. Ráadásul pont azokon a fákon tanyáznak, melyeken kedvenc gombánk nő, de csak éjszakánként. Pedig micsoda csemegét készíthetnénk belőle! – sóhajtott a király, és vágyakozva megnyalta a száját.
Belengár lovag megígérte, hogy elhozza a fogakat, és nyugovóra tért.
Másnap, a hajnal első sugarainál elindult a morgobálok üdvrivalgása közepette, akik útba igazították a barlang irányába, ahol a cerberáf meghúzta magát.
- Vigyázz, mert soha nem alszik egészen! Három szeme közül a középső olyankor is éber! – intette a király. Ahogy közeledett a barlanghoz, a táj egyre baljósabbá vált. A fák derékban kettétörve, a bokrok legázolva, a sziklák össze-vissza dobálva, mindenütt eldobált fegyverek, ló koponyák és mindenféle csontok szerteszét. Végre meglátta a hatalmas nyílást egy sziklafal aljában. Odabentről félelmetes morgás, hortyogás hallatszott. A lovag leszállt a nyeregből és lovát egy kitört fa csonkjához kötötte. Majd óvatosan megközelítette a barlang száját. Ekkor hirtelen mélységes csend lett, majd olyan iszonyatos üvöltés rázta meg a sziklát, hogy az megremegett, kövek mozdultak el és hullottak alá. Megjelent a cerberáf, ocsmány külseje még a legbátrabb szívűeket is iszonyattal töltené el, de a lovag megkeményítette szívét, küldetésére gondolt s kivont karddal várta a szörnyet. A cerberáf orrlikaiból sűrű párát fújt, ami teljesen beburkolta, majd elterjedt az egész barlang előtti térségen, még a megmaradt fák közé is bekúszott. A lovag nem látta a szörnyet, nem tudta, hogy az honnan készül lecsapni rá. Szerencsére eszébe jutott Dabrabol varázspora. Gyorsan előkapta a bőrzacskót, és szórt belőle abba az irányba, ahol a szörnyet sejtette. Szerencsére jó volt a megérzése, mert a por, rátapadva az ocsmány testre, láthatóvá tette azt. Jutott belőle a cerberáf mindhárom szemébe, és amíg az ordítva rázta a fejét, a lovag három-négy csapást mért rá. Azonban kardja mintha sziklába ütközött volna: visszapattant az undok, vastag és kemény bőrről. Ugyanakkor érezte, hogy kardja egyre nehezebb, alig bírja már tartani is, nemhogy felemelni és lesújtani vele. Végül, összeszedve minden erejét, a feje fölé emelve ötödször is lesújtott a szörnyetegre. A kard már olyan nehéz volt - Roxolána hajszálának bűvereje miatt -, hogy kiesett a kezéből, mert már nem bírta tartani. Utánanyúlt, de a kard odébb csúszott. Ekkor, felismerve, hogy varázslattal van dolga, az üvegcsére gondolt, a Dabrabol készítette varázsszerrel, és gyorsan előkapva lelocsolta a kardot. Amint a cseppek a hajszálat érték, a kard fellángolt, a hajszál sisteregve elégett, majd a kard a lovag felé csúszott, aki ismét fel tudta kapni. Az üvegcsét a szer maradékával a közeledő cerberáf szemei közé vágta, mire az ismét elvakult, fejéhez kapott fájdalmában, és térdeire rogyott, mert a szer égetett minden ármányos dolgot és minden emberfeletti teremtményt. Ahogy jobb karját felemelte, láthatóvá vált a hóna alatti hely, ahol bőre olyan vékony volt csupán, akár egy emberé. A lovag teljes erejéből markolatig döfte kardját a szörnyetegbe, és félreugrott a hatalmas test elől, ami hörögve rogyott össze.
Nemsokára kimúlt, Belengár kardjával levagdosta ocsmány körmeit, a kiömlő vérbe mártotta, majd a lova általvetőjébe tette őket. Ezután megszabadította a cerberáfot fogaitól is. A barlangba lépve ott találta a sok-sok kardot, mindazokét, akiket a fenevad elpusztított. Magához vette a kígyós markolatút, és igyekezett kifelé, lova irányába, mert eszébe jutott amit a morgobálok királya a dervedélyekről mondott. A pára közben feloszlott, s a lovag nyeregbe pattanta vágtára ösztökélte ménjét. Háta mögül, a távolból még hallotta ahogy a dervedélyek vijjogva lecsaptak a cerberáf testére.
A morgobálok örömtáncot jártak, mikor megjelent közöttük, és királyuk lába elé dobta a bőrzsákot, az áhított fogakkal.
- Nemes lovag! Köszönjük, amit értünk tettél. – hajolt meg előtte Biberix király, majd egy cerberáf fogat visszaadva folytatta -, Ha ezt a fogat a testeden hordva viseled, bármilyen seb pillanat alatt begyógyul, amit ember ejt rajtad. De tovább nem tartóztatlak, mert tudom, hogy sietős és hosszú út áll még előtted! Azonban bármikor szívesen látunk, hogy megvendégelhessünk kedvenc csemegénkkel, az éjjel termő gombával.
Belengár az éljenező, sorfalat álló morgobálok között kilovagolt az erdőből, és félnapi járóföld után ismét találkozott a Bíbor Lovaggal. Átadta neki a kardot, melyet annak bátyjától zsákmányolt a szörny. Amaz hálálkodva megköszönte, majd egy aranyszemekből sodort láncot nyújtott át neki.
- Ha ezen a láncon hordva viseled a cerberáf fogát, senki nem tud meglepni álmodban. A lánc bűvereje figyelmeztet minden veszélyre, és amíg az igaz ügyért harcolsz, nemhogy ember készítette fegyver, de semmiféle bűverő sem fog rajtad, mert ennek a láncnak minden szemét más-más varázsló és boszorkány sodorta, közösen ruházva fel varázserővel.
Belengár lovag megköszönte az ajándékot, barátsággal elváltak egymástól és a lovag most már pihenő nélkül folytatta útját Penregolba.
Amint megérkezett, átadta a karmokat Dabrabolnak, aki sietve vitte őket Rungulda királyné betegágyához, aki már nagyon gyenge volt, csak órái lehettek hátra. De a karmok, ahogyan azt a vénséges varázsló megjósolta, meggyógyították őt. Hát Roxolána? Amint a lovag kardjára tekert hajszála elégett, ő is lángot fogott, majd hideg kővé változott. Most is ott látható Penregol várkastélyának főterén, és a szófogadatlan gyermekeket ijesztgetik vele. Belengárt nagy tisztelettel övezték, kérhetett volna bármit, de ő csak egyet kívánt: hogy visszatérhessen hű harcosaihoz, hogy tovább védelmezze a galmidák királyságát.