A híreket és a kalandos, romantikus meséket mindig Bernát hozta, míg Cilikének rémes történetei voltak. Szerencsére csak ritkán mondta el ezeket, mert ritkán állt szóba velünk. Nekik kettőjüknek volt bejárásuk a Szentélybe és erre roppant büszkék voltak. Különösen Cilike: ha nem lett volna muszáj, a lábait se tette volna a földre. Bernát egészen más volt. Közvetlen, aranyos, vidám. Csak akkor változott meg, ha Idegen ólálkodott a közelben. Dühös lett, ellenséges, és úgy felhergelte magát, hogy szinte folyékonyan szitkozódott. Úgy villogtak tűhegyes fogacskái a fényben, hogy mindenki jobbnak látta elkerülni őt ilyenkor.
Bernát szokatlan módon került hozzánk. Elődje, az öreg Bernát hatalmas volt, sűrű, vajszínű bundával. Sohase ment be a Szentélybe, mégis tisztelte mindenki, mert talán egy medvétől is meg tudott volna bennünket védeni. Tulajdonképpen fogalmunk se volt hogyan nézhet ki egy medve, de olyan teremtményt se bírtunk elképzelni, akitől az öreg Bernát megijedt volna.
Szóval az öreg Bernát, amikor már nagyon-nagyon öreg volt elcsavargott. Azt hitte mindenki, hogy a Kuvaszok Szent Földjét ment megkeresni, amiről néha-néha motyogott valamit. A Gazda olyan komoran járt-kelt közöttünk, hogy határozottan berezeltem, pedig nem vagyok egy berezelős fajta. És lássatok csodát, egyszer csak beállított az öreg Bernát egy aprócska fekete szőrpamaccsal. Először azt hittem sündisznó, de a sündisznók nem szoktak morogni.
Másnapra az öreg Bernát végleg elment. Hej volt sírás-rívás. Leginkább Sárika néni pityergett, meg Bálint bőgött. Sárika nénit és persze az öreg Bernátot mindenki sajnálta, mert nagyon szerettük őket, de a birkaképű Bálintot nem vettük komolyan, mert ő mindig és mindenért bőgött. Ha nagy volt a bundája azért, mert melege volt, ha megnyírták azért, mert fázott. Ha kint volt azért, hogy beengedjék, de ha bent volt, akkor is azt bőgte, hogy beee, beee. Lehet, hogy a Szentélybe vágyott? Ki tudja. Tulajdonképpen Bálintot senki sem vette komolyan. Az volt az igazi meglepetés, hogy Sárika néni egyszer csak felkapta a szőrpamacsot. Azt, amelyik esetlenül totyorgott és szaglászott az öreg Bernát körül; azt, amelyik inkább hasonlított gombszemű pamutgombolyaghoz, mint kutyához. Felkapta és bevitte a Szentélybe, és ami még nagyobb meglepetés volt, Bernátnak szólította.
Első Bernátot még én is alig ismertem. Állítólag Szent Bernát hegyéről került a tanyára és nagyon erős kutya hírében állt. Sajnos vak is volt, meg süket is, amikor először találkoztam vele kiskoromban. Majd fel döntött a hatalmas mancsaival, amikor elballagott mellettem. Az öreg Bernátot a Gazda egyik barátja hozta ajándékba, Bernátot meg az öreg Bernát, de szerintem akkor ő már nem volt beszámítható állapotban.
Szamárság lenne azt hinni, hogy én mindig ilyen beszédes voltam. Tulajdonképpen Bernát hibája az egész. Állítólag Sárika néni szoktatta rá a tévézésre, de úgy vélem, ő természeténél fogva annyira lusta volt, hogy nem kellett senkinek se rászoktatni. Összegömbölyödött az asztal alatti szőnyegen, és amíg el nem aludt nézte a TV-t. Igaz, ami igaz, éjszaka viszont katonásan őrködött. Na persze az egy dolog, hogy Bernát sokat tévézett, az meg egy másik, hogy mindenkinek mindent elmesélt. Nekem egy nagyszájú, de talpraesett csacsiról regélt, amit a kimondhatatlan Shrek című filmben látott. Ő se tudta kimondani, de valahogyan kibetűzte. Azt mondta, hogy nagyon okos volt – akárcsak én – átkozottul locsi-fecsi, és roppantul mulatságos. Na ebben nem hasonlítottunk, mert én rettenetesen komoly vagyok. Pontosan olyan, mint abban a másik történetben Füles az öreg Szürke Csacsi. Tudjátok, aki az erdőnek egy árnyékos sarkában állt, lógatta a fejét, és mindenfélére gondolt. Nekem is volt kedvenc mélázó helyem az árnyékos fa alatt, amit Bánatos bozótosnak is hívhattunk volna, ha lett volna ott bozót.
Cilike vagy evett, vagy vadászott, vagy aludt. Az volt a legszörnyűbb, amikor egyiket se tette, mert akkor rémtörténeteket mesélt. Röfikét – akit gonoszul Nyársonsültnek hívott – egyszer úgy megijesztette egy farkasos mesével, hogy hónapokig rémálmai voltak. Minden reggel visítva ébredt. A hiszékeny Csipike aranysárga pihetollaival szabályosan visszamaradt a fejlődésben, mert egyszer, amikor elkódorgott Kotkodától vadászkalandra hívta, és a zsákmány szerepét osztotta rá. A legcsúnyábban talán Muszmusszal bánt, akit Nyúlpaprikásnak keresztelt át. Hol Tapsi Hapsi legdurvább tréfáival, hol meg Vuk történeteivel rémisztette. Szerencsétlen Muszmusznak már teljesen piros volt a szeme, mert egyáltalán nem mert elaludni.
Helyesebben fogalmazva a kimerültségtől néha összeesett és tréfás pózokban órákig szunyókált.
Igaz, ami igaz, Bernátnak is voltak ötletei. A Sári nénitől kapott piros rongyot szorgalmasan rázta Csálé előtt, és nagyon sajnálta, hogy nem tudott „Olézni” közben. A kis bikaborjúnak ifjú kora ellenére is figyelemre méltó méretei voltak. Nem szívesen lettem volna annak a helyében, akinek nekiront. A nevét érdekesen álló füleiről kapta, és ha izgalomba jött még csálébb volt. A „bikaviadalosdi” többnyire egyszerű rongyrázássá egyszerűsödött, mert Csálé csak bámult enyhén leszegett fejjel, és esetleg az orrcimpája remegett egy kicsit.
Bernát Pejkót is rendesen elszédítette, mert állandóan Szilajról mesélt neki, meg a szabadságról, meg fehérfoltos kancákról. Szóltam is Bernátnak, hogy ne oltsa már azt a hatalmas csikót tündérmesékkel, mert a végén még engem fognak be a kocsi elé, ha Pejkó szárnyra kapna attól a sok butaságtól.
Szerencsére elindult valami Lassie című sorozat egy vándorló kutyáról, és attól fogva Bernát még nálam is többet merengett mindenféle hőstettekről. Én mondjuk, inkább filozofálni szoktam az élet nagy kérdéseiről. Enni, vagy nem enni? – meg hasonlókról.
Az a szörnyű nap pont úgy kezdődött, ahogy a szörnyű napok kezdődni szoktak. Még igazán szundikálhattam volna, hiszen épphogy derengeni kezdett az ég alja, amikor Röfi éktelen hangoskodásba fogott.
- Forró vizet a kopaszra – visította, és közben rohant.
A múltkori esőből maradt egy kevés sár. Azon megcsúszott, megpördült, és majd levert a lábamról.
- Azt hittem, hogy végre már kinőtted ezt a gyerekes riadalmat – mondtam.
Csakhogy megüthette magát, mert hiába ébredt fel csúszás közben, visított tovább.
- Inkább nyeltem volna le a nyelvemet mesélés helyett – sziszegte Cilike, akit Nyársonsült
felcsapott sárral.
- Majd én rád ijesztek, hogy különbséget tudjál tenni a mese, és a valóság között – vicsorogta
Bernát, és Röfi után szaladt.
Cilike biztos, ami biztos alapon felkapaszkodott a vén cseresznyefára. Onnan figyelte az egyre duzzadó patáliát, ugyanis Röfike – nyomában Bernáttal – berontott a baromfik közé az ólba.
Le se merem írni, miket mondtak a tyúkok a négylábúakról. Legenyhébb mondataikban is vércsevérről és héjanászról esett szó. Szerencsétlen Kukori, akire testes öreglányok ugráltak le a tyúklétráról a szokásos tízpercnyi zene helyett, félórás szimfóniában emlékezett meg a hajnali eseményekről „Totálkár” címmel.
Kis híja volt, hogy ne ő szenvedje el a legnagyobb totálkárt, mert kijött a Gazda és megpróbálta hozzávágni azt a gumicsizmát, amit Bernát még fiatalon szétrágott, és azóta is kutyacsontnak használt. Mit mondjak? Erő az volt a dobásban, mert amikor az oldalamon landolt a fél csizma, elsírtam magam. Nem elég, hogy a szamárkórós álmaimnak befellegzett, de még meg is büntettek. Az ártatlanul szenvedők minden fájdalmát beleadtam a bőgésbe, és meg is lett az eredménye: a Gazda sarkon fordult, és becsapta az ajtót maga után.
Az utolsó zaj az istállóból hallatszott. Csálé alighanem a bikaviadal fanfárjainak vélhette férfias tenoromat, mert nekirontott a százéves tölgyfaajtónak, és bizony úgy járt, mint az éji bogár: nagyot koppant és elhallgatott.
A Gazda még a szokottnál is korábban ment el. Alig fordult ki a tanyáról, Bernát máris nyomakodott befele a Szentélybe. Szerette a főnököt játszani, de leginkább csak lábatlankodott Sárika néni mellett.
Egyre szélesebb utat tört magának a fény, hiába próbáltam megállítani. Szinte már világos volt, amikor egy gebéről két kölyök ugrott le a kapuban. Egyikük egy fadoronggal a kezében az ajtóhoz szaladt, és kitámasztotta azt, a másiknál egy zsák volt. Röfikét sokszor hallottam már visítani, de ennyire még soha. Most az életéért futott, vijjogva akár egy tűzoltóautó: gyorsan és hangosan. Amikor felém szaladt, megpróbáltam segíteni neki, de a rúgásaim célt tévesztettek. Az üldöző nagyobbik kölyök a nyakamba kapaszkodva akart irányt váltani, de pórul járt. Egyrészt megharaptam, másrészt fenékre esett.
Sárika néni segítségért kiabált volna, de Bernát miatt alig-alig lehetett hallani. Úgy tűnt, hogy nem bírnak az ajtóval.
Cilikét még sohasem láttam ennyire feldúltnak. A cseresznyefa ágán borzolta a szőrét.
- Zsiványok – sziszegte.
- Ali baba két rablója – kiáltotta valami elképesztően vészjósló hangon repülés közben.
Karmait szétnyitva ugrott a kisebbik vörösinges nyakába. Fékezés közben párhuzamos csíkokat rajzolt a kölyök testére, és szinte letépte az inget róla. Utána két hatalmas ugrással az istállóajtó tetején termett. Visszanézve megtekintette támadásának eredményét, és eltűnt a félhomályban.
- Széttéplek te dög – ordította a vörösinges és kinyitotta az istálló ajtót.
Ha élete folyamán bármikor visszagondol majd erre a pillanatra, azt fogja mondani: hát ezt nem kellett volna. Lopni se, meg azt az ajtót kinyitni se. Elég volt egy pillanatra megállnia – talán, hogy szoktassa szemét a félhomályhoz – libegő, rojtos, vértől is vörös ingében ahhoz, hogy Csálé nekirontson, feldöntse, és eltörje a kulcscsontját.
Szilaj is megrészegült a hangzavartól, a fénytől, és a szabadság illatától, ezért kirohant. Kicsit megtaposta a vörösingest, pedig a lovak óvatosan szoktak közlekedni, de most tiszta vizű folyók, zöldellő legelők, és foltos fejű kancák üzenetét hozta a szél, ezért csak rohant. Ki az istállóból, ki az udvarról és elvágtatott a szántóföldek irányába.
A gebére is átragadhatott valami ebből a szent révületből, mert követte Pejkót. Bálint volt az utolsó „Zrínyi”, aki kirohant és véletlenül fejbe rúgta a vörösingest, akinek már az orra is vérzett. Cilike a gerendán élesítgette karmait. Készült a harcra, ha a kisebbik zsivány mégis utána menne, de az bizony nem ment. Bal kézzel szorította a jobb karját az oldalához, kisántikált a kapun és sírva próbált meg kiáltani, de inkább csak nyöszörgött:
- Ráró! Hova a bánatba szaladsz? Ráró!
- Bezzeg, ha segítettél volna elkapni a malacot te ütődött, már régóta itt se lennénk – mondta harapásos kezét rázva az oldala mellett a nagyobbik fiú.
- Agyonütöm azt a koszos szamarat – dühöngött, és elindult botot keresni.
- Hozzál pár csirkét és tűnjünk el – kérlelte a vörösinges, aki az eltűnést erősen sántikálva nyomban el is kezdte.
Mit mondjak? Nem igazán éreztem magam biztonságban így fegyvertelenül, de nem volt mit tenni. Ha harc, hát legyen harc! Edzésképpen elvégeztem egy-két próbarúgást. A gumicsizma majdnem olyan szépen repült, mint Bernát, aki éppen akkor ugrott ki az ablakon. Az üvegcsörömpölésre felkapta a fejét az én kézfájós rablóm. Azonnal letett a botozásról és futásnak eredt. Bernát persze utána. Szinte mókás volt a látvány, ahogy forogtak együtt a kelő nap fényében. Bernát térdmagasságban pörgött a gatyaszárba kapaszkodva és vicsorogva morgott. Táncos pajtása már-már fél lábon ugrált körbe, mintha csárdásozna és félelmében
szitkozódott.
Először Bernát jött meg. Megpróbálta még a lelket is kirázni a viseltes zsákmányból, ami egy jobb sorsra érdemes gatya lehetett egykoron. Utána pöfögve körbefutotta a birodalmát, felmérve közben a károkat. Rövidesen megérkezett a Gazda is. Szilaj, akarom mondani Pejkó hátán ült, és kötőféken vezette Rárót.
- Mi történt itt? – kérdezte miközben rám bámult, de valószínűleg rájött magától is, mert az ajtóhoz futott. Kiszabadította Sárika nénit, aki sírdogált a vállán egy keveset.
- Ezt nem hagyom annyiban – dörögte.
- Itt a bizonyíték – mutatott Ráróra. – Ezek a disznó kölykök nagyon ráfizetnek erre.
A bizonyíték kicsit remegett ugyan tettestársi minőségében, de nem annyira, hogy ne próbált volna kaja után nézni.
Az egyetlen pozitívum az volt az egészben, hogy miután kicsit lecsillapodtak a kedélyek, dupla adag menázsit kaptunk. A negatívum meg az, hogy Cilike hónapokig úgy járt-kelt közöttünk, mintha ő lenne a Kacor király.