Sok-sok évvel ezelőtt történt, még egészen fiatal egér voltam, amikor megismertem Bertalant. Bevallom, eleinte magam sem tudtam hová tenni az esetlen, és hát hogy is mondjam csak…, kissé furcsa sárkánygyereket. De milyen udvariatlan vagyok, rögtön a történet közepébe vágtam, és még be sem mutatkoztam! A nevem I. Rágóvári Benedek, őkirályi fensége udvari tanácsosa vagyok. Jól hangzik, nem igaz? Büszke is vagyok a címemre, pedig kamaszként egy lyukas garast nem adott volna senki az életemért. Mindenem, amim van, az én nagyszerű barátomnak, Bertalannak köszönhetem…
Mint ahogy azt már korábban említettem, Bertalan meglehetősen fura sárkánygyerek volt, egyáltalán nem hasonlított a többi sárkányra. Mármint egészen sárkányforma volt, kivéve, hogy a testét a szokásos zöldes-barnás pikkelyek helyett puha, finom szőr borította. Ám ez csak a kisebbik probléma volt. Az igazi gond, ami fajtája „szégyenévé” tette, másban gyökerezett.
- Kisfiú lett! – kiáltott fel az édesapja, amikor megszületett, majd tátott szájjal figyelték, hogy az első apró lángocska elhagyja a száját.
Ám Bercinek esze ágában sem volt tüzet okádni, még egy akkora füstgomolyag sem jött ki a torkán, amekkorát egy öreg gőzmozdony kipöfékel magából.
- Mi tévők legyünk? – kérdezte kétségbeesetten az édesanyja. – Micsoda szégyen! Így nem maradhat! Ráadásul úgy fest, mint egy nagyra nőtt szőrös macska!
- Majd megtanulja, később, ha nagyobb lesz! – próbálta nyugtatni az édesapja, de Bertalan továbbra sem mutatta semmi jelét annak, hogy valaha is lángba borítson akárcsak egy apró málnabokrot.
Szegény kis sárkánykölyök élete ettől fogva maga volt a pokol.
- A mi családunkban ilyen még soha nem fordult elő – mondogatta az édesanyja, s időnként annyira felizgatta magát, hogy kis híján elájult. – Az apám, a nagyapám és a dédapám is rettegett tűzokádó volt. Az ükapám egymagában elüldözte György király seregét, amikor katonáival megpróbálta átlépni Sárkány-megye határát.
A kis Bercit egyik orvostól a másikhoz hurcolták, de mind csupán elvesztegetett időnek bizonyult. És itt kerültem a képbe én. Egyik este, amint épp a konyhából tartottam vissza a vackomba egy kiszáradt, penészes sajtdarabkával, csuklásszerű hüppögésre lettem figyelmes, majd a vár egyik sötét zugában Bertalant pillantottam meg:
- Barátom! – szólítottam meg a kis sárkányt. – Talán ha innál egy pohár vizet, segíthetnék ezen a szörnyű csukláson, s nem vernéd fel álmából az egész várat.
- Én nem csuklok, hanem sírok – bömbölte Bertalan. – Ezek szerint én még sírni sem tudok rendesen.
- Ugyan-ugyan – feleltem –, ne vedd a szívedre! De miért sírsz ilyen keservesen, ha megkérdezhetem?
- Mert egy korcs vagyok, a család fekete báránya! Mindenki utál, még a saját szüleim is!
- Hát nem mondom, ritka az ilyen szőrős sárkány, de így legalább nem vagy olyan ijesztő! – vágtam rá okosan a választ.
- Áhh, nem olyan ritka, számos unokatestvérem visel szőrbundát a pikkelyek helyett – felelte Bertalan kissé megnyugodva. – A dél-ázsiai tarajos ágon ez kifejezetten gyakori vonás.
- Akkor nem értem, honnan ez a mérhetetlen szomorúság – csóváltam a fejemet.
- Onnan, hogy én nem tudok tüzet okádni – folytatta a bömbölést. – Milyen sárkány az, aki nem tud tüzet okádni??
- Rá se ránts, kis barátom, én sem tudok cincogni! – jegyeztem meg.
- Tényleg? – kérdezte kikerekedett szemekkel.
- Jaj, dehogy, csak vicceltem! Minden egér tud cincogni – legyintettem.
- Hát… ha ezzel meg akartál vigasztalni, nem sikerült túl jól! – dobbantott Bertalan, s faképnél hagyott.
- Várj! Naa, nem menj már el! Csak fel akartalak vidítani! Amúgy Benedek vagyok! Hallod! Lehetnénk barátok!
Ám Bertalan többé rám sem hederített. Később azt hallottam, hogy valami agyturkászhoz vitték a szegény párát, hátha lelki eredetű az ő „kis” problémája. Nem tudom, mit csinálhattak vele, de attól fogva még bánatosabban járt-kelt szülei hatalmas várának udvarában – mert ki nem mehetett –, s emellett az arca is furcsán rángatódzott, valahányszor bevette az új piruláit.
- Hahó, Berci! Emlékszel még rám? – köszöntem rá a kertben sütkérezve, amint éppen a bejárat felé kullogott.
- Áhh, a vicces egér – vetette oda unottan, s anélkül, hogy akár egy pillanatra is megállt volna, továbbhaladt.
- Benedek! A nevem Benedek! Várj már egy kicsit! – kiáltottam utána. – Beszélgethetnénk! Magányos vagy, én is az vagyok…
- Kösz, nem! Haza kell mennem! – felelte egykedvűen.
- Kár, pedig szívesen gyakorolnám veled a tűzokádást!
- Komolyan? – csillant fel a szeme. – Hogyan??
- Talán a tartásoddal van a baj. Nincs elég támasz, amikor neki veselkedsz. Próbáld csak meg! – adtam az első utasításokat. – Nagy levegő, és kifúj!
Ám erre sem történt semmi, és sajnos nekem is egyre inkább az volt a gyanúm, hogy ez a kis sárkány nem tud tüzet okádni. De nem adtuk fel, s néhány nappal később, a sokadik próbálkozás után, valami egészen érdekes dolog hagyta el a száját, ami biztosan nem egy lángcsóva volt…
- Bertalan! Te énekelsz! – rikkantottam. – Akár egy madár!
- Ugyan – pirult el a füle tövéig. – A sárkányok nem tudnak énekelni…
- Igen, mert tüzet okádnak! – magyaráztam. – De te nem tudsz, helyette viszont énekelsz, méghozzá gyönyörűen!
Bertalan tapsolt és ugrándozott örömében. Végre belőle is lesz valaki, a szülei nem fogják gyűlölni többé, és járhat majd iskolába a többi sárkánygyerekkel! Rohant is az édesanyjához, hogy elújságolja az örömhírt, ám keserűen csalódnia kellett.
- Hogy micsoda?? – sápítozott az anyja. – Énekelsz?! Menten elájulok! Ráadásul egy egérrel barátkozik! Hát mi jöhet még ezután??!!
Így hát szegény Bertalannak mennie kellett… El a szüleitől, el a várból és el Sárkány-megyéből. Ekkora szégyent már nem bírt el a család. A kis sárkány bevetette magát a végtelen sötét erdőbe, hogy elbujdokoljon a világ elől az összes csúfságával, én pedig, mint egyetlen barátja, vele tartottam. Napokig barangoltunk céltalanul. Ittunk, amikor vizet találtunk, és ettünk, amikor élelemre bukkantunk, mígnem a rengeteg közepén egy elhagyatott viskóra bukkantunk.
- Van itthon valaki? – kopogtattunk az ajtón, de nem jött válasz.
Amikor benyitottunk, terített asztal és vetett ágy fogadott bennünket, így hát megvacsoráztunk, s hamarosan el is nyomott minket az álom. Másnap, amikor felébredtünk, ismét terítve volt az asztal, s mire megreggeliztünk, be volt vetve az ágy. És ez így ment, napokon és heteken keresztül.
- Nincs ez így rendben! – csóválta a fejét Bertalan. – Itt élünk valakinek a nyakán, fogyasztjuk az ételét és koptatjuk az ágyát, de semmit nem kap tőlünk cserébe.
- Mégis mit adhatnánk, hiszen semmink sincs! – kérdeztem csodálkozva.
- Esetleg kitakaríthatnánk a házat, és felsöpörhetnénk az udvart!
- Énekelhetnél is neki! – csettintettem az ujjaimmal. – Bár nem tudjuk, ki a nagylelkű házigazda, biztosan örülne neki!
Ezután így teltek a napjaink. Bertalan énekelt, és söpörte az udvart. A madarak egy idő után köré gyűltek, s újabb, egyre szebb és szebb dalokat tanítottak neki. Néhány év elteltével már egészen hozzászoktunk a kényelmes életünkhöz. Egyik reggel azonban arra ébredtünk, hogy az asztal nem volt többé megterítve, s vetett ágy sem várt már bennünket. Egy tekercs pergamen hevert az ajtó előtt a következő írással: „Bertalan! Eljött az idő, hogy ismét útra kelj, hogy megtaláld az irányt, amerre az életednek tartania kell! Én, mint az erdő, s benne minden növény és állat ura, Pókusz, a nagy mágus megtiszteltetésnek vettem, hogy vendégül láthattalak téged és a barátodat. Szorgos munkádért és a gyönyörű dalaidért a hálám elkísér majd utadon.”
A varázsló igazat mondott. Amerre csak jártunk, mindenhol bőséges élelemre bukkantunk, az eső és a viharfelhők mintha kikerültek volna, s a bocskorunk ahányszor elkopott, reggelre új került a lábunkra. Egyszer csak egy hatalmas várost pillantottunk meg, benne fényes palotával, amihez foghatót még soha sem láttunk azelőtt. A király vára volt. Kapujára tűzve pedig egy pergamen díszelgett, amelyen ez állt: Dalnokverseny
- Ez aztán a lehetőség Bertalan! Mintha csak neked találták volna ki – bökdöstem. – Indulj! Nevezz be!
- Neem tudom! – húzódozott. – Nem lesz ennek jó vége!
Szerencsére egy kis noszogatásra Bertalan végül bemasírozott a várba.
- Elnézést! – szólította meg udvariasan a perecárust. – Hol tudok feliratkozni a Dalnokversenyre?
- Óóó, te szent pékmester! Egy sárkány! Egy óriási tűzokádó! Segítség! – rikoltotta, ahogy a torkán kifért, miközben hátrahagyva mindenét elrohant.
- Én nem is tudok tüzet okádni – hebegte Bertalan kétségbeesetten.
Szegény sárkány talán még jobban megijedt, mint az az ostoba pereces. Az udvarban percek alatt kitört a pánik. Az emberek jajveszékelve rohangáltak, szörnyű halált és világvégét emlegetve. Az én kis barátomnak pedig sejtelme sem volt, hogy mekkora pácba került, amíg fegyveres őrök nem rontottak rá – egy egész hadsereg. Hamarosan láncra verve ült a vár legsötétebb tömlöcében, amelynek olyan szűk volt az ablaka, hogy még én is alig fértem be rajta.
- Hiszen én csak énekelni akartam! – pityergett Bertalan. – Mi lesz most velem, Benedek? Engem mindenki gyűlöl!
- Ne aggódj! Kiszabadítalak! – bátorítottam, de valójában fogalmam sem volt, hogy hogyan fogjak hozzá…
Másnap kezdetét vette a Dalnokverseny. Az ország minden szegletéből érkeztek énekesek, pompás trubadúrok és dalnokok. Én pedig mindeközben igyekeztem összegyűjteni az udvari pletykákat. Így szereztem tudomást a király lányáról, a bájos hercegkisasszonyról, aki édesanyja halála óta nem beszélt, pedig régen szeretett énekelni. Atyja, az öreg király évről évre megrendezi a Dalnokversenyt, hogy a lányát felvidítsa, de még soha nem hirdettek győztest, mert a hercegkisasszonyt még soha senkinek nem sikerült szóra bírnia az énekével.
- …és idén is csak úgy potyognak ki az énekesek a versenyből, mert a hercegkisasszony még senkit nem jutalmazott meg akárcsak egy kósza mosollyal – soroltam az én kis sárkánybarátomnak.
- Miért mondod ezt nekem? – kérdezte elkeseredetten. – Hiszen itt senyvedek leláncolva napok óta, s még ha énekelhetnék is a király lányának, biztosan halálra rémülne tőlem!
- Márpedig én ezt nem hagyom annyiban! – vágtam rá határozottan. – Bertalan, amikor jelt adok, te énekelj! Bármi történik, ne hagyd abba! Énekelj!
Az udvari pletykáknak hála tudtam, hogy a hercegkisasszony minden délután a palota gyönyörű parkjában sétál 3 és 4 óra között – éppen a tömlöcök fölött. Amikor azon a bizonyos délutánon pontban 3 órakor a park gyepére lépett méltóságos lábacskáival, megadtam a jelet, s Bertalan énekelni kezdett. Olyan csodálatosan és olyan szívszorítóan, ahogyan a legszebb énekes madarak sem tudnak. A hercegkisasszony megtorpant, az őrök viszont fejvesztve rohangálni kezdtek.
- Hallgattassa már el valaki azt a szörnyeteget! – üvöltözték, ám Bertalan csak énekelt.
A katonák bármit is csináltak, nem tudták elnémítani! Erre rávetették magukat, mindahányan voltak, s Bertalan már egyre nehezebben énekelt, míg végül elhallgatott…
Hosszú súlyos csend következett, amit végül a hercegkisasszony kiáltása tört meg:
- Még! – dobbantott apró lábaival. – Még!
Ám senki nem mozdult, a katonák nem eresztették Bertalant, senki nem tudta mi tévő legyen.
- Nem hallottátok, semmirekellők! A lányom hallani akarja az éneket! – mennydörögte a király a palota bejáratából. – Eresszétek el a sárkányt!
És Bertalan újra énekelni kezdett, a hercegkisasszony pedig tapsikolt örömében, a nevetésétől zengett az egész udvar. Az öreg király pedig életében először elsírta magát.
- Ki vagy te, aki megnevetetted az én egyetlen lányomat? – kérdezte. – Miféle sárkányszerzet?
- A nevem Bertalan, de nem vagyok igazi sárkány, mert nem tudok tüzet okádni – felelte a sárkány illedelmesen, miközben a füle tövéig elvörösödött.
- Ha nálunk maradsz, nem is lesz szükséged efféle tudományra! Udvari dalnokként viszont még sokáig szeretnénk hallgatni a gyönyörű énekedet! – mondta a király. – Hajlandó vagy-e az udvaromban maradni, hogy nap mint nap felvidítsd az én kislányomat?
Bertalan hirtelen azt sem tudta, mit feleljen egy ekkora megtiszteltetésre, de aztán összeszedte magát, és így válaszolt:
- Köszönöm a nagylelkű ajánlatot, de az én drága barátom, Benedek nélkül semmiképpen sem maradhatok, hiszen nélküle én magam sem lehetnék itt. Igen okos egér, bizonyára jól szolgálja majd fenségedet!
Így történt, hogy Bertalan, a király udvari dalnoka és az új udvari tanácsos, azaz jómagam, beköltöztünk a palotába. Teljesen érthető okokból kifolyólag többé senki nem kérte Bertalanon számon, hogy nem tud tüzet okádni, s csodálatos énekhangjával azóta is igen nagy megbecsülésnek örvend a palotában.