Beszély Székelyekről Magyaroknak, Magyarokró Székölyöknek – Az önmegvalósításról

Évszám
2015
Beküldő
TiMea

„Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani."

Történt egyszer Székelyföldön a „hegyre szúrt faluban" annak is a maga képzelet-valóságában az árnyas, ős fenyveseket keresztülszabdaló erdei utak birodalmában, a helyiek szerint a véges világvégén Siklódon, hogy összetalálkozott két ember: egy tanító és egy tanítvány.

A szélben suhogó fenyőerdő alatt közeledik Kelemen Józsi bá'. Kérges tenyerével húzza a jól megrakott taligáját. Megtetejezte azt magamagának az erdő adta fával. A mocsolyás felől küzdi nehéz terhét, húzza-vonja kocsiját. Méterről méterre lassan halad, gondosan kerülgeti az úton beszáradt sárvájatokat. Az öreg egyetlen fia, Kelemen Jánoska, a család 7. gyermeke. Ma egyedül bandukol lefelé a domboldalon az erdei ösvényen. Hazafelé tart az iskolából. A kitaposott járásban az odaverődött sárlabda gubicsokat és kavicsokat rugdossa, fociztatja maga előtt.

Kora ifjúságát tapossa, gondolatai félérettek még, mint zöld cseresznye a fákon. Kisfiú kora óta várta, hogy egyszer rámosolyogjon a szerencse.  Mindig abban bizakodott, hogy a poros fűcsomók tövéből felcsillanva egy szép napon értékes, igazi kincset fog találni.

Most eszébe jutott a tanárnő: „No, még azt mondja nékem, hogy ollyan tömörek a szavaim. Na, hát igaz is, ollyan kurta az, mint a kismalac farka. Mint otthon a pösze orrú Toncsi kucunak. Höhöh. Nade minek kéne nékem az a sok csiricsáré beszéd, hova vezetné az az utamot. Úgyse a hossza, hanem a szélte adja meg a magvát a beszédimnek. Hijj, de igazán mondja mán ő, Emöse néni a hosszú beszédjét éppön elöget a szájjával, hogy alig tuggyuk figyőni őtet. Az mán igaz is, jó megcicomázza véle magát. De hát, én mög ollyan vagyok, aki szeröti a csöndöt. Mer az jó megtőt engömet. Mint a Toncsi majd a hurkát meg a jó kóbászt!

Távoli, hullámokban verődő motorzúgás zaja szakítja félbe gondolatát. Nem telik bele pár perc és a motoros áll meg mellette. Délceg, jó kiállású magyar férfi érkezett.  Túramotoroznak a fiával a hegyekben, fia is gyorsan közeledik. Motorja hangja élesen töri meg a vidék csendjét.

Jánoska szíve nagyot dobban, amikor a férfi megszólítja őt:

- Szia!

- Adjon Istön Jó napot!

- Meg mondanád, hogy hol találom a Siklódi-kő felé vezető utat?

- Mög én! Egyenesen amerrő jöttem - mutatja - ott a kanyar után visz az útja fölfelé, de csak gyalog lehet kimönni. Majd felsóhajt - Micsoda egy gyönyörű járgány ez!?

- Ez egy BMW 1200GS. Ott a fiam meg, egy Yamaha Teneree túra-endúróval jön.

- Hát szép motor! Nekünk kétkerekűbe csak talyigára futtya! Idösapa hozza véle éppen ott az úton a tüzellőt a jövő télire.

- Igen, látom és nagyon köszönöm az útbaigazítást! - majd mélyen elmerülve a gondolataiban, babrálni kezd valamivel a kormánynál. Hirtelen előhúz egy névjegykártyát és átadja Jánoskának.  Tudod, én egy Futball Akadémián dolgozom. Éppen ilyen jó kiállású ügyes legények vannak ott is. Megfigyeltem, ahogy jöttem, milyen parádés a technikád a kavicsokkal, rögtön feltűnt nekem, milyen dinamikus a mozgásod. Ha egyszer úgy adódna, hívj fel bátran! Keress meg, hátha tudok neked bármiben segíteni. Bármiben, tényleg, szívesen.

- No, akko én ezt nagyon köszönöm! De most néköm mönnöm köll apámnak segíteni ígérkeztem. Az Istön á'dja!

A motoros kezet fogott Jánoskával és elköszönt.

Közben beérte a magyar fiú is az apját endúrójával.

- Szevasz, fiam! - köszöntötte az apja.

- Hű Apa! Ez itt tuti frankó motorozós hely! Felhívom a Mutert! -majd elő is kapta Iphon6 Plus-os okos telefonját. - Hi, Anya! Nyomok neked egy vidit, mer' neked is látnod kell mi ez a hely, nagyon zsír! Csekkold! Likeold! Ja, ok. azt is csinálok, jó, nyugi. Tessék? Ja! Igen, persze! Aha, ő is egybe. Oké! Szeva! Csácsumi! - vigyorgott az apjára.

Közben Jánoska meg hangosan gondolkodott mentében, mintha az Istenhez beszélt volna:

- A Székölyök, szegíny embörök. Látod-é Te!? De csuda, hogy milyen gazdagok vótak ezek a magyarok! Megfogták mán a lábodot! Nekik jutott a jóbó, mi meg itt vagyunk-e hol, a sehol. -sóhajtotta világba búját, majd folytatta epekedve - Úgy csillogott az a motor, mint az arany csitkónak az a selymes szügye. Máson se jár mán az én agyam! Megbabonáztá! -verte öklét az ég felé- Hejj, de jó vóna néköm is egy ollyan. Édös Jó Istenöm!

Aztán megszaporázta lépteit, hogy mielőbb elmesélhesse Édesanyjának a történteket s elmondja         „Néköm mán bizony kell egy illyen motor, ha addig élök is!"

Közben a székely ember a fenyves lábánál tolta még mindig a kiskocsinyi fát, a meredélyen hurcibálta rendületlenül a „tüzellőt". „Az erdő adta néki magától, ő meg elfogadta tőle szívesen. Elbajlódott a faszedéssel egész délelőtt. A száraz avar alól ráncigálta ki a nagyobb ágakat, meg a kidőlt törzseket. No de kell is a szorgalom, most múlt el a tél, meg nem fagyhatnak, ha az újra beköszönt. Mert az bizony beköszönt. Ő vele meg addigra már ki tudja, hogy mi lesz. Ezzel a gond-gondolattal vitte az öreg a sok fát göröngyökön keresztül, szakadatlanul. Kérges tenyere, mint testének akaratja, minden súlyt elbírt, ami csak az övé volt. Tolta hát csendje teljében, tolta hát tovább s tovább, s tolni is fogja egészen addig, amíg csak fel nem bukik: az iga-taligáját ha megszakad is.

Közben eszébe jutott: „Tennap az asszony sokat föcsögött arró, hogy mé nem szólok én hozzá elögöt. Nade ha én ilyen vók, a munka el legyen végözve, oszt jóvan."

Na de, már nagyon éhes is volt, kordulással válaszolt önbeszédére a gyomra. Reggelire csak egy harapás jutott, mint mindig. Pedig az asszony ügyesen osztotta a keveset. A szekrény aljából mindig, mindenkinek juttatott valami harapnivalót. Kilencen éltek egy családban, így bizony, nehéz pallos volt a juss!

Közben Jánoska egybeért az öreggel.

- Adjon Isten Jó Napot!

- Néköd is!

- Hát ezt a kocsi fát jól megsúlyoztad Ipám!

- Mög.

A beszélgetésnek ezzel vége is szakadt, Jánoska megsegítette az öreget, de a motorról előtte mélyen hallgatott! Majd akkorát kondult ürességében a gyomra, mint a dühös mennydörgés. Apja hallgatta el csöndjében.

A némaságból végül csak terelte a szót a fiú:

- Idösapi! Emöse néni szerint a sok könyvvel messze lehet érni. Óvasni jó dolog!

- Hö! -vakkantja az öreg, bánta is ő, hogy mit mond a fia. Az esze neki megelőzve őket rég otthon járt, még ezer dolog várta volt rajta.

Néhány perc még a kapuig, s megérkeznek. A ház népe nyüzsgő méhkasként rohan ki eléjük. Hangosan csiviteltek, estig zakatolt hangjuk morajlása. Aztán elintéztek mindent, amit kellett, s ahogyan a nap nyugovóra tért, a Kelemen udvar vele együtt csendjébe ismét visszatért.

Egy alkalommal Jánoska édesanyja mellé keveredett s elmesélte neki töviről-hegyire az egész napját.

-Idösanyám - mondta a végén halálos komolysággal. - Én elvesztem. Nem lesz má néköm innentő, se éjjelem, se nappalom. Azon forgódik mán az agyam örökké, hogy néköm bizony köll egy ollyan motor, mint az a gazdag magyarnak vót! Ha addig élek is! Oszt ha nem lösz meg az a motor, biz nekimönök én a nagy tónak bánatomba a merüllésig. Hát még ögy ollyan kilátástalan szerencsétlönöket mint amillyen mi lennénk, a székölyök! - szakadt ki sóhaja egyetlen könnycseppé tömörödve, féltőn-fájón magába csomagolva lélekbújának magvát.

Zokogott má akkó az Idösanya is, összeszorult a szíve, a fia iránt érzett szeretete markolta egyre erősebben. Harcra kéltek benne az ősi ösztönök. A bútól megvénedett jó öreg tekintetébe összefonódott a múlt és jelen. Ott a jó Székölyföldön, a világvégi Siklódon, ebben a szent pillanatban egybeolvadt az idő és a tér. Bánatába sorvadva előre is és hátra is tekintött, jobbra és balra is nézött. Szomorú vót egíszen lelke legmagjáig, hogy kicsi fiját a külcsíny ragyogása megfogta magának. Ő mán tudta önnön tapasztalatábó, hogy az embörnek nem lehet mög mindene. A külső és a belső dógok örökös harcba léteződnek. Az embör öröktőn fogva középen áll, szabad akaratjábó pediglön vagy az egyik harapja, vagy a másik harapja, mikor melliknek engedi.  Adott vóna gyermökének bölcs őseinek tanácsibó, de látta, hogy az itten mán nem segítene. A Földi arany ragyogásától megbabonázottan hogyan is láthatta vóna amaz az égi Arany ragyogását. Mikor ragyogását kint kereste a világban és nem önmagába legbélül. Az igazi kincset, amit odaföntrő kapott születésekor, ami: Szíve, Lélek- Élete vót.

De ezzel egy időben megtörve könnyezett már a magyar motoros fia is, mert útközben elhagyta valahol a hegyekben az Iphone6-os okostelefonját benne az összes ismerőse adataival, és képeivel, kedvenc zenéivel, ami nélkül úgy gondolta, hogy már élni sem tud. Mert ez fejezi ki igazán, hogy ki is ő valójában. Az igazi kincset, amit az anyjától kapott, ami: Szíve, Élete volt.

S üzeni édesanyja szomorú fiának apja telefonján:

-Kicsi fiam, nyugodj meg, majd veszünk másikat! Tudom, hogy az volt a mindened.

 

De mondta viszont ekkor az Idösannya ezzel egy időben Székölyfődön fijának a Kárpátokban ezer íziglenes szomorúsággal, mikó má fájdalma benne csillapodott, felszínre hozva egy gondolatot példaként:

- Édös fijam! Tudod mire jó az a sok könyv amirő Emöse nénö beszélt az oskolába? Arra, hogy tanulj fijam. Vidd többre, mint mi az apáddal! Ha sok könyvet óvasol, abbó tudója leszöl a Fődnek. Minél többet tudsz mög a Főd dógairól annál több pézöd lesz. Minél több pézöd lesz annál gazdagabb leszel. Miné gazdagabb lesző anná több dógot megvehötsz. Akkó néköd is lesz majd fényös motorod, fényös autód, meg fényös nagy hatalmas házad! Mindenöd meglösz! Ezt a szak-könyvekbő mind kiolvashatod! Ha ezt akarod akkó: Tanulj fijam! Miné tovább érsz, annál fényösebben tetszölögsz majd az emböröknek!

Az anyai szem a távolba meredt és így folytatta:

-  De fijam. ha azt akarod, hogy az Istön odaföntrő mosolyogjon rád, akkó ne azzal foglalkozzá, hogy mid van idele a Fődi létbe, lélekben légy egészben Istönnel. Fogadd el a bánatod, s bánatodban is őt keressed. Tudod majd akkó, hogy odaát bódog leszel és megbecsüli az Úr minden ádozatod. Minél tovább érsz, annál fényösebben tetszölögsz majd az Istenödnek!

De tudod mán, mer mondtam mán, ha figyelté!

Vagy az egyik harap, vagy a másik harap! Közbé te meg valahonnan vagy fogyol, vagy valahonnan erősödő. Az erőd abban rejtözik édös, szeretött kicsi fijam, hogy jó erősen megtartod középen mind az Égi mind a Fődi tudás gyeplejét s akkó eléröd majd, mindöt amit csak akarsz! Mind a Jó Istön színö előtt, mind az embörök előtt, mind önnön magad előtt fényesedni fogsz! De azé ádozni köll minden nap magadat, mer az okosságod mellött bőcsességöd is köll legyön, de kitartó akarattal a végén fijam megtalálod a legigazabb kincsedöt: Aki vagy! S Önmagod szeretni fogod!

S fényes leszel majd, mint a nap, s még annál is fényösebb. Mindenki büszke lesz rád fijam. Hagyd meg nekünk a szép múltadat és teremtsd meg magadnak most mán a te szép jövődet. Menj, eridj dógodra édös fijam!

Jánoska másnap már nem sárgubicsot és kavicsot rugdosott az úton, de rúgta már helyette a saját maga által az előző este készített kötél-kukoricacsuhé labdát.  Azzal satírozta át házuktól az iskoláig tartó oda-vissza kitaposott utat minden áldott nap. De nem a lábával rúgta, hanem mint ahogyan apja tolta szekerét, a szabad akaratjával.  S volt már az utcán a hitnek mélyülve vájt medre, s benne a labda rugdosása a cselekedeté; s a kettő lett összeforrva szétválaszthatatlanul.

S egy szép napon, mikor megérett benne a gondolat és a tett ereje feszíteni kezdte, a köztéri telefonfülkéből telefonált a Futball Akadémiára.

S amikor már mindent tudott, amiben hitt és mindazt hitte is, amit tudott, ott, a Futball Akadémián egy sorsdöntő mérkőzésen hatalmas gólt rúgott az ellenfél kapujába. Akkorát, hogy a tetterő súlya alatt még kapufa is beleremegett. S tekintete a magyar emberét kereste, a magyar emberé meg a székely gyermekét, de már nem mint két idegen, hanem mint tanító és tanítványa.

A kiváló akkor érdemei szerint kiemelkedett.

Az edző szemében pedig a büszkeség könny-harmatja csillant.