Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy hatalmas birodalom, amelynek partjait körös-körül a tenger hullámai nyaldosták. Csodálatos erdők, mezők, folyók, tavak és hegyek ékesítették. Az emberek jólétben, egészségben és szeretetben éltek. Ám ami a legcsodálatosabb, hogy több száz évig tartott egy-egy emberöltő. A Király nagyon elégedett volt országa helyzetével. Szerette a nép, mert jóságos és igazságos volt. Legféltettebb kincse, a leánya volt, akinél szebb még nem élt a világon: haja, mint az érett búzakéve, szeme, mint a tiszta égbolt kékje, alakja sudár, mint a jegenye. Szíve tiszta volt, mint a frissen esett hó, lénye angyali. Liliom volt a neve.
Történt egyszer, hogy a királykisasszony megkérdezte felséges apja-urától, hogy vajon mi a titka annak, hogy a népük ilyen egészségben, és sok száz esztendeig él. A Király magával vitte leányát a palota legelrejtettebb zugába és suttogva, nehogy rajtuk kívül valaki meghallja, megosztotta vele a birodalom legféltettebb titkát…
A birodalom egyik eldugott zugában élt egy bölcs öregember, feleségével, fiával, menyével és kisunokájával, Zsomborral. A születésétől kezdve különleges gyermek volt, úgy született, hogy rögtön járt és beszélt. Nagyapjával töltötte a legtöbb időt, kérdezgette annak tudományáról és nagyon gyorsan tanult. A bölcs öreg útmutatásai szerint élt, edzette testét és szellemét. Jártasságot szerzett minden tudományban, valamennyi sportágban, de legfőképpen a lélek dolgaiban. A birodalom minden zugából fordultak tanácsért a bölcs öreghez az emberek, ügyes-bajos dolgaikban, kikérve annak tanácsát. Midőn Zsombor 18 éves lett, nagyapja átadta neki helyét a tanácsosztó székben. Hamar híre ment, hogy milyen kiváló ifjú vált belőle. Ugyanúgy élvezte az emberek bizalmát, mint a nagyapja.
Egy szép napon az öreg bölcshöz futár érkezett és a király pecsétjével ellátott pergamentekercset adott át neki. Az öreg gondterhelten újra- és újra elolvasta az írást. Összehívta háza népét és a kandalló meleg tüzéhez húzódva elmondta szeretteinek, hogy messzi útra szólította a kötelesség. Meghagyta nekik, hogy semmilyen körülmények között ne menjenek be a titkos dolgozószobájába és senki emberfiát oda be ne engedjenek, amíg ő távol van. Van ott egy titkos Könyv, amit az életük árán is meg kell védeniük, nehogy illetéktelenek kezébe kerüljön. A lelkükre kötötte, hogy tartsák be ezt a parancsolatát, mert különben az egész ország vesztét okozhatják.Eztán felült a lovára és szélsebesen elviharzott.
A királylány az apjával történt beszélgetés után, úgy döntött, hogy felkeresi Zsombort, hiszen a Birodalom legféltettebb titkát teljesen csak a vele való találkozás után értheti meg. Befogatta ezüstszínű hintajába a hat hófehér paripát és bőséges útravalóval elindult. Hetekig tartó utazása során több fogadóban is megszállt. Esténként az emberekkel beszélgetésbe elegyedett és egyszer sem maradt ki a mesés történetek sorából Zsombor és a bölcs nagyapjának említése. Zsombort mindenki daliás, erős, bölcs, megfontolt és igazságos férfiúnak festette le. Egyszerű gyolcs ruhában fogadta látogatóit, puritán, de mégis kényelmes otthonában szívesen látott bárkit, aki betévedt hozzá. Fekete göndör fürtök keretezték arcát, szeme barna volt és szelíd, mint az őzé, izmai ruganyosak és feszesek, mint a felhúzott íj. Visszafogott, megnyugtató hangon szólt az emberekhez és lénye különös erőt sugárzott, amelyeket szavakba nem lehet önteni. Áradoztak arról, hogy a vele való találkozás után minden problémájuk megoldódott, legyen az testi ,lelki, szellemi, vagy anyagi javakat érintő probléma.
Mielőtt a királylány megérkezett Zsomborhoz, a fiú is tudomást szerzett annak látogatásáról. Egy szép alkonyatkor, éppen, amikor a Nap aranyszínű sugarai elérték a hegygerincet megállt a királykisasszony hintója a bölcs öreg háza előtt. Zsombor éppen a virágok gondozásával foglalatoskodott. Mély elmélkedéséből paripák patájának zaja zökkentette ki. Elébe sietett a királykisasszonynak. Amint megpillantották egymást azonnal szerelem gyúlt a szívükben egymás iránt. A következő napok beszélgetéssel, becézgetésekkel teltek. Zsombor, hogy szerelmének minden kíváncsiságát kielégítse, bevezette nagyapja titkos dolgozószobájába és megmutatta a Birodalom legféltettebb kincsét, a Könyvet. A legnagyobb titokban nézték, olvasták az írást. Zsombor fáradhatatlanul magyarázta a királykisasszonynak, hogy a Könyvben leírtakat, miként hasznosítja a Birodalom valamennyi lakója. Vérükkel pecsételték meg fogadalmukat, hogy soha, senkinek nem árulják el, hogy hol őrzik a Könyvet, hiszen ha a Könyv idegen, ártó szándékú kezébe kerül, képes a Könyvben rejlő titkok ismeretében betegséget, romlást hozni az ország népére. Néhány nap multával a királylányt hazaszólította apja, a Király s fájó szívvel búcsúzva, egy gyűrűt adott át a fiúnak és visszatért a palotába.
Az ország határain kívül, a tenger közepén volt egy sziget, melyen állt egy hatalmas, hetvenhét tornyú fekete kastély. Ennek ura egy gonosz varázsló volt. Szolgái félelmetesek voltak, hatalmas húsevő növények, tengeri szörnyek és vastollú madarak lesték minden kívánságát. Aki nem engedelmeskedett parancsainak, az halálnak-halálával halt. A varázsló öreg és beteges volt. Zölden izzó szemei, szürke loboncos haja, karvaly kezei, ráncos, bibircsókos arca, hajlott háta nagy félelmet keltett, még a saját udvarnépe körében is. De akkor volt a legfélelmetesebb, amikor éjszakánként le s fel járkált toronyszobájában, ahol mindenféle varázsitalt főzött, a kályha fényében árnyéka rávetült a tengerre, és károgó hangján varázsigék szálltak az éj csöndjében.
Hiába kereste-kutatta a birodalom titkát, ezeddig nem akadt a nyomára. Egészen mostanáig. Hírül vette, hogy a titok már a királykisasszony birtokában van. Eddig hiába próbálkozott a Királynál és a bölcs öregembernél, praktikái nem vezettek célra. Minden áron meg akarta szerezni a hosszú, egészséges élet titkát. Varázsitalt főzött és egy éjjel egy vastollú madárra ülve elrepült egészen a királyi palota udvarára.
A gonosz varázsló kihörpintette egyik kulacsát és néhány pillanat múlva átváltozott daliás ifjúvá, teljes hasonlatosságot mutatva Zsomborral. Leheveredett egy rózsalugas alá. Éppen arra sétált a királykisasszony és repültek egymás karjaiba. A varázsló édes szavakkal becézte a királylányt, és hamarosan rátértek a jövő tervezgetésére. A varázsló hiába igyekezett a lányból kiszedni a Könyv rejtekhelyét, fondorlatos kérdéseire nem kapott választ. A királylánynak egyre furcsábbnak tűnt szerelme viselkedése, de a varázsló elaltatta éberségét mézédes szavakkal. Mellénye zsebéből ekkor elővette a kulacsát és megkínálta a lányt, hogy igyanak közös jövőjükre. A királylány alig kortyolt a kulacsból azon nyomban elalélva rogyott a varázsló karjaiba. A varázsló ekkor mágikus köröket írt le a levegőben és halkan a lány fülébe súgta a kérdést, a Könyv hollétét illetően. Az igazmondó szérum megtette a hatását és királykisasszony elárulta a rejtekhelyet.
A gonosz varázsló, a megszerzett titokkal a birtokában, felpattant vastollú madarára és egy szempillantás alatt Zsombor birtokára repíttette magát. Meghúzta különös főzeteinek egyikét és a királykisasszony alakját öltötte magára. Elgyötörtnek, nagyon betegnek tette magát és így kopogtatott be Zsombor házának ajtaján. Zsombor nagyon megrémült, hogy szerelme ilyen váratlanul és ilyen állapotban tért vissza hozzá. Kérdezte a lányt, hogy mi történt vele és mi a baja. A varázsló elhaló hangon elmondta neki, hogy megitatta egy gonosz varázsló igazságmondó szérummal és szándékai ellenére elárulta a Könyv rejtekhelyét. Zsombor gyengéden magához ölelte szerelmét és nyugtató szavakat suttogott. Zsombor hálálkodott a királykisasszonynak, hogy még ilyen nagy betegen is vállalta a hosszú utat, hogy figyelmeztesse a veszélyre. Megnyugtatta, hogy a Könyvet elviszi egy másik rejtekhelyre, a barlangba, ahol a gonosz varázsló nem találhat rá. Mikor leszállt az éj a gonosz varázsló kilopakodott, Zsombort óvatosan követte és amikor az visszatért a barlangból a házba, magához vette a Könyvet és visszarepült fekete várába.
Zsombor hiába kereste a királylányt az nem volt sehol. Rohant a barlangba és döbbenten látta, hogy a Könyv eltűnt. Rögtön tudta, hogy ebben a varázsló keze van benne. Harmadnapra háza népe, anyja, apja, szolgálói, állatai és a kert növényei mind megbetegedtek. A Birodalomból jöttek a hírek, hogy az emberek el kezdtek furcsán viselkedni, nem tartják be az ősi szabályokat. Az egyensúly felborult, a Birodalom végveszélybe került.
A Király kétségbe esett mindezek láttán. Kihirdette, hogy aki tud megoldást a bajokra, megkapja fele királyságát és a lánya kezét. Hadvezére felajánlotta, hogy felkutatja a bölcs öreget, aki majd segít orvosolni a bajt, s nyomban útra kerekedett.
Zsombor is elindult hetedhét határon át, s elkeseredve látta, hogy az emberek fittyet hánynak szavaira, intelmeire. Voltak, akik dőzsöltek, mások egész nap csak heverésztek. Volt aki búskomorságba esett, másokat meg mindenféle nyavaja kínzott. De a természet is furcsa jelenségeket produkált: a szél ott is fújt, ahol sohasem szokott, a vizek színe szürkére változott, másutt erdők kaptak lángra, a levegő koszos lett, s a föld nem hozott termést, az éjszaka és a nappal váltakozása megszűnt, s nem voltak többé évszakok. Zsombor tudta, hogy a varázsló a Könyv birtokába jutva megmérgezte a Birodalmat: felborította a négy őselem egyensúlyát a Földét, a Vízét, a Levegőét és a Tűzét. Így az emberek és a természet elvesztette a legfontosabb kincsét: a harmóniát.
A fú, amikor már nagyon elcsigázott volt, leült fáradtan egy fa tövébe, hallgatta a patak zúgását, a szél susogását és elmélkedni kezdett, hogy megszabaduljon azoktól a zavaró gondolatoktól, amelyek összekuszálják tisztánlátását. Tudta, hogy a varázslót hol keresse, de még nem tudta, hogyan törje meg a gonosz mágiát.
Ahogy töprenkedett, egyszer csak egy arany szárnyú pillangó jelent meg előtte, s ez nem volt más, mint a Jótündér. A tündér elmesélte neki, hogy a gonosz varázsló évekkel ezelőtt fondorlatos módon elvette tőle varázserejét, és így nem tudja segíteni többé sem az embereket, sem a természetet. Arra kérte a fiút, hogy törje meg a rajta lévő varázslatot. Ehhez azonban szükség van egy növényi főzetre, amit sivatagi rózsából kell készíteni. A tündér hosszasan ecsetelte, hogy ezt a virágot hatalmas sárkányok őrzik hét lakat alatt és még senki emberfia nem tudott előállítani ilyen főzetet. Zsombor a tenyerére ültette a kis tündért és lassan elmosolyodott. Tudta jól, hogy a sivatagi rózsa nem növény, hanem egy sárgás kőzetfajta, ami a természet erői alakítottak rózsára emlékeztető formára. A tündér elámult a fiú műveltségén. A tündér az egész históriát csak azért találta ki, hogy meggyőződjön arról, hogy a fiú elég eszes-e ahhoz, hogy felvegye a harcot a varázslóval. A Jótündér Zsombor mellé szegődött, hogy együttes erővel úrrá legyenek a varázslaton.
A tündér griffmadárrá változott és a fiút a varázsló kastélyának legmagasabb tornyára repítette. Viharos éjszaka volt, süvített a szél, a tenger felől csikorgó hangon a kastély felé kezdtek szállni a vastollú madarak. Éktelen sivításuk felébresztette a gonosz varázslót. Kristálygömbje rögtön megmutatta számára, hogy idegenek léptek birtokára. Sejtette, hogy Zsombor az. Felhörpintett egy varázsitalt, amely hatalmas fizikai erővel ruházta fel, kardot ragadott és elébe indult a betolakodónak.
Ezidő alatt Zsombor sem volt tétlen. Ahogy jött lefelé a száz lépcsőjű toronyból, a sötétben tapogatózva észrevette, hogy van egy titkos oldalajtó. Körbe tapogatta és ekkor valamilyen egyenetlenséget érzett az egyik kő felületén. A varázsló ebbe a kőbe jelet vésett. A fiú ezt a követ befelé nyomta és a titkos ajtó feltárult. Semmi más nem volt a szobában, csak egy régimódi ládika, amelynek fedele egy hatalmas lakattal le volt zárva.
Zsombor hosszasan gondolkodott, majd megkérte a tündért, hogy varázsoljon neki egy éppen olyan kinézetű könyvet, mint amilyet a varázsló elrabolt. A tündér szemhunyásnyi idő alatt teljesítette a kívánságát. A lépcső aljához érve Zsombor megpillantotta a varázslót, aki kivont karddal, éktelen haraggal rá akart rontani. A fiú az ablakhoz ugrott és a kezében lévő könyvet kitartotta a tajtékzó tenger fölé. A varázsló ezt látva nagyon megijedt, hogy elveszíti legféltettebb kincsét és kardját eltéve, mézes-mázos hangon könyörgőre fogta a dolgot. Ígért a fiúnak fűt-fát, gazdagságot, hatalmat, csak adja vissza neki a könyvet. Zsombor hajthatalannak mutatkozott, pedig a vastollú madarak már a karját csipkedték és megpróbálták a kezéből kitépni a könyvet. A varázsló ekkor szörnyű fenyegetésekkel próbálkozott, de mindhiába. A fiú ekkor elengedte a könyvet, ami elmerült a habokban. A varázsló előrántotta a kardját, s egy hírtelen mozdulattal megvágta Zsombor arcát és a fiú csúnya öregemberré változott azon nyomban. A varázsló sikoltva kiugrott az ablakon és ahogy zuhant bálnává változva lemerült a víz alá a könyvet kutatva.
A tündér és Zsombor hét nap, hét éjjel keresték a ládika kulcsát, mire megtalálták. Visszasiettek a titkos szobába és a valódi Könyvet magukhoz vették. A gonosz varázsló toronyszobájába siettek, ahol felkutatták az ellenvarázslat leírását. Ezután felgyújtották a kastélyt és sietve, amint jöttek elindultak haza.
Alighogy elindultak a vastollú madarak üldözőbe vették őket és a griffmadárrá változott tündér tollait teljesen kiszaggatták. Zsombor utasította a tündért, hogy hagyja őt a vízbe esni, ő pedig váljon láthatatlanná és vigye a könyvet és az ellenvarázslat receptjét a királyi palotába, majd ott találkoznak. A tündér így is cselekedett.
A fiú, amint a tenger hullámaiba zuhant, azonnal tengeri szörnyek vették üldözőbe. Hatalmas fogak csattogtak körülötte, csápok tekeredtek iszonytató szorítással a teste köré, de Zsombor halottnak tette magát és így a szörnyek eltakarodtak. Amint partra ért érezte, hogy nagyon elcsigázott és éhes Az ekkorra már kietlenné vált tájon megpillantott egy húsos levelű, gyönyörűen pompázatos virágú növényt. Rögtön odasietett, hogy belakmározzon belőle, de ahogy a közelébe ért, érezte, hogy valami kellemetlen illat lengi körül. Elővette ruhája zsebébe rejtett kését és tövestől kivágta a virágot. Ekkor hatalmas jajveszékelés hallatszott, vér serkent ki a növényből, egy pillanatra még felderengett a varázsló arca és nagy fekete füst képében a varázsló örökre megszűnt létezni. A fiú áldotta az eszét, hogy nem dőlt be a varázsló újabb praktikájának.
Zsombor a királyi palotába sietett, hogy elkészítse az ellen-varázsitalt. A palotában éppen nagy sürgés-forgás volt, készülődtek a kézfogóra. Látta, hogy a királykisasszonynak patakzottak a könnyei. A Király éppen egy futár jelentését hallgatta, aki arról számolt be, hogy Birodalma éppen olyan virágzó és egészséges, mint régen, csak ahhoz, hogy tökéletes legyen minden még néhány hétre szükség van. A kecskeszakállú sunyi tekintetű hadvezér cifra ruhában állt a trón mellett és elégedetten nézte a mennyegzői készülődést. Zsombor a Király elé járult és halk, de határozott hangon elmondta a Királynak, hogy a Birodalom megmentésére csak egyetlen mód létezik, az ellen-szérum, amit csak ő tud előállítani. Kérte az uralkodót, hogy saját szemével győződjön meg arról, hogy a hadvezére becsapja és nincs semmi rendben: hiszen látható, hogy a nappal és az éjszaka nincs egyensúlyban, a vizek nem tisztultak, a tüzek nem lanyhultak, a szél zordan süvít és az emberek nem egészségesek.
A hadvezér a Királyhoz hajolt és folyton-folyvást győzködte róla, hogy hiszen ő mentette meg azzal az országot, hogy a bölcs öreget a palotába hozta és elkészítette az orvosságot, csak idő kell ahhoz, hogy hasson a szer. Kérlelte a z uralkodót, hogy száműzze az országból is ezt a vén csalót. Mivel Zsombort a varázsló vén öregemberré változtatta, nem ismerte fel senki, csak a királylány. A királykisasszony apjához fordult és könyörgött, hogy tegye próbára az öreget, hátha mégis igazat szól.
A Király bölcsen megparancsolta az öregnek, hogy készítse hát el a varázsszert, de ha három nap elteltével nem kél fel a nap úgy mint máskor, nem áll el a szél, és nem alszanak ki tüzek és nem gyógyul meg minden és mindenki az országban száműzi örökre.
Zsombor azonnal munkához látott. A palota pincéjében a tündér segítségével elkészítették a főzetet és ezer galambbal széthordatták a varázsitalt a Birodalom minden szegletébe. Harmadnapra ismét valóban olyan lett az ország és népe, mint annakelőtte. Az egyensúly, a béke és a harmónia az egészséggel együtt visszatért. A négy őselem, úgymint évszázadokon át egymást kiegészítve, egyenlő rangban áthatott mindent.
A királylány apjához fordulva bizonygatta, hogy a varázslat ellenére is felismerte szerelmét, hangjáról, szeméről, bölcsességéről, de hogy a Király is megbizonyosodjon a kiléte felől, kérte a fiút, hogy mutassa meg a királyi gyűrűt, amit még tőle kapott. A királykisasszony kijelentette, hogy nem számít, hogy csúf öregemberré változtatta a varázsló, ő így is szereti.
A Király azonnal előállítatta a hadvezérét. Gyáván, sírva-remegve bevallotta, hogy a gonosz varázsló tanítványa volt éveken át és azzal a céllal férkőzött be a Király kegyeibe, hogy megszerezze a Könyvet. Csellel, hamis üzenettel tőrbe csalta a bölcs öreget, akit egy szigeten tart fogva. Akit a palotába hozott, mint az öreg bölcset, az a saját dédapja. Kényszerítette, hogy tegyen úgy, mintha elkészítené a varázsitalt, ami természetesen ártalmatlan és hatástalan gyógyfű tea volt.
A Jótündér visszaváltoztatta Zsombort daliás ifjúvá és így kísérte a Király színe elé. Az uralkodó kérdezte a fiútól, hogy miként büntesse a gaz árulót. Zsombor pedig azt felelte, hogy minden embernek egyre jobbá és jobbá kell válnia. Azt kérte, hogy a hadvezér legyen mostantól a Jótündér szolgája és gonosz tetteit tegye jóvá jó cselekedetekkel. A nép ujjongott, ünnepelt.
A Király azonnal sereget küldött a bölcs öreg kiszabadítására és amint az megérkezett hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak és máig is élnek békében, harmóniában, vigyázva a négy őselem egyensúlyára és azóta a Tűz meleg és száraz, a Föld száraz és hideg, a Levegő meleg és nedves, a Víz hideg és nedves. Gondosan ügyelnek arra, hogy mindenből elemből elegendő legyen és megfelelő mértékben használják a levegőt, a fényt, ügyelnek a táplálkozásra, a megfelelő pihenésre, a mozgásra és a nyugalomra, hogy mindezekkel együtt a lelkük is egészséges és békés legyen. Az esti tűz fényében, jó illatú kenyér mellett apáról fiúra száll ez a mese azóta is, mindenki okulására.