A Boldog Gyermek meséje

Évszám
2009

Azt beszélik, hogy a Kékkirály mikor még gyermek volt, messze földön lakott, és a szülei nem szerették őt. Vörös képű apja egyik éjjel ronggyá verte a hátát egy göcsörtös bottal, édesanyja pedig olyan szürke volt, mint egy egér, és csak nagyon keveset beszélt a fiával.
Azt is beszélik, hogy a Kékkirály szerette a madarakat. A poros, hideg padláson istápolta a sebesült galambokat, etette a verebeket, és néha mesét is mesélt nekik. Mert számára csak ők voltak ezen a koszos, kegyetlen világon; és nagyon sajnálta, amiért őt nem madarak szülték, mert akkor neki is szárnyai lettek volna.

Szomorú volt hát a dolga szegény Kékkirálynak, aki ekkor még csak egy véres hátú apró gyermek volt. Nem is gondolta, hogy egyszer egy egész világ ura lesz, vagy hogy körülötte mindent – a palotáját, a szobáját, a falait, sőt, még az alattvalóit is – ragyogó kék boldogságból szövik majd.
Egyszer aztán, mikor vörös képű apja nyugovóra tért, a fiú kiosont a házból. Vállán az a bot, ami örök nyomot hagyott rajta, annak végén súlyos batyu lógott; abban pedig volt sajt, és valami száraz kenyér, hogy ne halljon éhen.

A gyermek király lehajtott fejjel bandukolt a réten, mezítláb és véresen, a sírástól rázkódó tagokkal. Úgy döntött, hogy elmegy hazulról: elsétál a világ végéig, és ha ott nem talál semmi érdekeset, hát megfordul, és a világ másik végéhez csoszog. Ha ott sem lel semmit, ami őt boldoggá teheti, valamit, ami örökre megszabadítja a sebektől a hátán, akkor újból megfordul, és lemászik a világ gyomrába, mert ott legalább meleg van, és nem kell többé dideregnie éjszaka a vékony pléd alatt.
Ment, ment, mendegélt az apró fiú, körötte hegyek emelkedtek és tűntek el, égig érő fák ölelték magukhoz, és kietlen tájak ásítoztak, ahogy maga mögött hagyta őket. Elért a világ végére; de ott nem talált semmit, csak egy végtelen mély szakadékot. Lehajított egy követ, aztán leült és várakozott.
Telt múlt az idő, lassan hét nap is elszállt, de csak nem hallotta a kő koppanását, mert az még mindig zuhant.
A véres hátú fiú ekkor úgy döntött, megnézi, mi van a világ másik végén.
Újból hegyek magasodtak a feje fölé, és száz különféle országon lépett át, mire elérte célját.

Hogy mennyire megörült a pici Kékkirály! Amerre csak nézett ragyogó kék színben tündökölt minden. Az ég sötéten szikrázott, alatta pedig végtelen, csendes tenger hullámzott. Mintha száz meleg kéz simogatta volna meg a hátát, és a fejét: életében először boldognak érezte magát.

Meztelenre vetkőzött a kisfiú, és egész nap a tengerparton játszott. Fel-alá rohangált a kékes homokban, begurult a vízbe, pancsolt, ugrált és úszott, oly nagy volt a boldogsága, hogy néha úgy érezte, az eget is meg tudná érinteni, ha elég nagyot ugrik.

Lassan beesteledett; az égen milliónyi kalamárist borítottak fel, és a fekete folyadék úgy ömlött a világra, mintha az épp egy gigászi szörnyeteg torkába süllyedne bele.
Akármilyen boldogan is töltötte azt a napot a véres hátú fiú, az éjszaka csupa fájdalmat hozott neki.
A kék parton feküdt, a víz a lábát nyaldosta, ő pedig halkan nyöszörgött és vonaglott: éhes volt. Az a kevés sajt, meg kenyér a világ két végéig kitartott, de mostanra már nem maradt a batyuban semmi, csak néhány penészfolt, azoknak pedig keserű volt az ízük.
A pici fiú életének leghosszabb éjszakája lehetett az. Az óra kismutatója hétszer kattant, és a nyolcadikat már nem érte meg a gyermek. Ott halt meg éhen a boldogság partján. Testén babszem méretű libabőr, szeme üveges és szomorú, szája pedig olyan száraz, mint egy cipő talpa nyáron.

Mikor reggel újból felragyogott a világ kék széle, egy egész sereg felhő úszott a véres hátú fiú halott teste fölé. Nem is felhő volt az, de szüntelen csapdosó, bánatosan búgó madárraj. Azok a madarak jöttek el a világ végére, akiket a fiúcska oly nagy szeretettel gondozott… hát mégis akadt, akik szerették őt.
A felhő leereszkedett a tetemre, és szép lassan magába nyelte azt. Voltak verebek, amik a fiú ujjait csipegették fel, míg a galambok egész végtagokat nyeltek magukba. Fecskék és cinegék is segédkeztek a munkában, és alig telt el néhány perc, de már az orr is, a száj is és a szemek sem látszottak a fejen, végül azt is bekebelezték.
Fölszállt a felhő, és gyomrában a halott fiú darabjaival, kigördült a végtelen tenger fölé. Száz meg száz napon át hömpölygött  előre, és a táj nem változott: alant kékség, a magasban is kékség, és még a levegő is zafír színben villódzott.
Aztán az egyik nap fertelmes égi háború zúzta szét a világot, a káosz lett az úr; a tenger az égbe került, az ég pedig a tenger helyére. A tenger lezuhant a magasságból, az ég pedig, mint egy lyukas veder, átengedte azt, és a víz kifolyt a Világűrbe.
Halak milliója, cápák és ijesztően nagy bálnák ezre kétségbeesett bömbölések közepette próbált meg repülni tanulni aznap, de hiába. Mind a csillagokba zuhantak.
A felhő kitartóan repdesett tovább, mindig csak előre. Alatta az ég pislákolt, felette pedig éjfekete sziklák, szakadékok és hegyek szuszogtak fejjel lefelé.

Újabb száz nap telt el, és a felhő végre megállapodott.
Az egyre csak kékülő levegő egy-két helyen már olyan sűrű volt, hogy szilárdnak tetszett, és valóban meg is lehetett érinteni. A madarak egy ilyen levegőkeményedésre ereszkedtek le, és megkezdték szertartásukat.
Először az ujjakat, aztán a karokat és lábakat öklendezték vissza. Ezután újból összerakták a fiú törzsét és nyakát, a végére pedig visszabiggyesztették az apró fejet is. Utoljára a szájat, az orrot, és a szemeket rakták a helyükre.
A véres hátú fiú egészen úgy festett, mint halála előtt, csupán most olyan ragyogó kéken izzott a teste, hogy még a madaraknak is hunyorogniuk kellett. Szemébe visszatért az élet, és végre, annyi idő után, minden kék porcikája csak egy dolgot akart: mosolyogni.
Mert igazán boldognak érezte magát.

Azt is beszélik, hogy mindezek után a véres hátú fiú megkapta a madaraktól a hangzatos Kékkirály nevet, és hálából – amiért szeretgette őket, és vigyázott rájuk, – egy egész országot ajándékoztak a gyermeknek, ami magasan lebegett a kiömlött óceán nyálkás üregei alatt, és csupán egy nagyon kemény felhő tartotta az egészet.
Ez a világon minden kék volt. Türkizszín virágok nyiladoztak a réten, a fák kemény zafírban tündököltek, a házak, az utcák, a villanyoszlopok, de még maguk az emberek is mind csupa-csupa kékek voltak.
Ez az ország már igen régóta várta a Kékkirály érkezését, és most, hogy eljött a fiú, olyan nagy boldogság lett úrrá rajtuk, hogy énekelni kezdett minden élő és élettelen, és meg nem álltak a dalolásban egészen három esztendőig. Akkor aztán a fiú elfoglalta méltó helyét az azúr trónon, és onnan mosolygott le népére. Lábát a csillagok nyaldosták minden áldott éjjel.
Hosszú idő szállt tova, a pici Kékkirály teste megnyúlt. Homloka ráncosodni kezdett, a kezén kötélszerű erek dagadtak, szeme pedig úgy pislákolt, mint egy tó szürkületkor.

Szerette a népét, és ők is szerették őt, ezért nagyon boldog volt.
Boldog volt azért is, mert ő volt a leggazdagabb lény széles e vidéken.
Boldogságát tetőzte, hogy az étel, amit elé raktak minden nap, púpos és illatos, ínycsiklandó és meleg volt.
Nem kívánhatott más egyebet; más boldogságot nem is tudott elképzelni. A király pedig egyre bölcsebb lett, mert szerinte az igen hasznos dolog volt, ha valaki kereste a tökéletességet.
Hanem aztán, az egyik nap egy aggódó asszony sietett urához, hogy elpanaszolja milyen fene nagy érdekesség történt a házában. És mivel a király eléggé bölcsnek érezte magát, azt gondolta, könnyen megoldja majd az asszony baját.
Nagyot nézett hát, mikor meghallotta, hogy annak a nőnek négy gyermeke született, akik mind mások lettek, mint az ország tagjai.

– Ej, te kéknép! Hát hogy érted, hogy mások? Netán csak egy foguk van? Ugyan, ne félj, én bölcs vagyok és megmondom: néhány év múlva harminckettő is lesz nekik! Vagy talán némák, mint a szürke… egerek? Emlékezz csak, te asszony! Hiszen mindnyájan némák vagyunk pelyhes korunkban, s csak akkor kezdünk csiripelni, ha már megnőtt a szárnyunk.

Leborult a jövevény a király előtt, és dicsérte annak bölcsességét, de hozzá kellett tennie: nem ilyesmiről van szó. Az ő gyerekei egyszerűen csak mások.
Szaladt nyomban a király az asszony házához, mert már meglehetősen furdalta az oldalát a kíváncsiság, ugyan mi lehet olyan más, hogy azt neki a saját szemével kell látnia.
A boldog király egyszeriben boldogtalannak érezte magát, mikor meglátta a négy csecsemőt. Nem volt köztük egy se kék, de az egyik zöld, a másik piros, a harmadik lila, az utolsó pedig olyan setét, olyan fekete, mint az az éjszaka, ami akkor borult a királyra, mikor egy vérző hátú gyermek személyében a parton feküdt.
Megtántorodott, és hebegve, habogva arra kérte az asszonyságot, vesse a fattyait a tátongó Világűrbe.

– Nem tehetem én azt királyuram, hiszen mégiscsak az én gyermekeim! Boldogság lenne-e elvetnem magamtól azt, ami az én testemből van?
A király megrázkódott, mert egyszeriben olyan érzése támadt, mintha egerek vennék körül, akik szürkén szemlélik saját ivadékaikat.
– Nem… az bizony nem volna boldogság.

Megjött aztán az édesapa, aki nagyon szégyenkezett a király előtt, amiért a gyermekei mások lettek.
– Hát akkor hajítsd őket te az Űrbe!
– De én uram azt hiszem, nem lenne boldog dolog, ha olyanért büntetném a gyerekeket, amiről ők nem tehetnek.
A király újból szédülni kezdett. Ezúttal vörösen izzó, lángoló arcokat látott maga előtt, és a jelenéshez éles fájdalmat érzett a hátában szétterülni.
– Ne is tedd! Nem volna boldogságod benne… Most pedig… jobb lesz, ha visszatérek a palotámba. Ti csak neveljétek a gyermekeket, és örüljetek annak, hogy mások.
– Bocsásson meg királyom – rebegte az asszonyság. – De nem tarthatjuk meg a kicsiket.
– Nem-e?
– Higgye el királyom minden szavam: álmot láttam. Álmomban négy furcsa gyermek ugrándozott a király körül, akinek arca csupa… keserűség volt. A király nem engedte magához őket, de a gyerekek nagyon igyekeztek, hogy legalább a palástját megérinthessék. És mikor valóban megérintették, az uraság arca megtelt kékséggel, és szépséggel. Mikor azonban elszakadtak egymástól, újból lekókadt az arca… Bizony így álmodtam, és én ezért a gyermekeket uramnak ajánlom. Mert tudom, hogy így kell lennie.
– Ej, minő butaságokat hordasz itt össze! Nekem nem kell a négy furcsaság, hiszen én boldog ember vagyok! – Azzal kiviharzott a szobácskából, és csak futott, futott a palotája felé.

Az éjszakát vacogva töltötte, és csak nagyon nehezen jött álom a szemére. Mikor pedig végre elszenderedett, később azt kívánta bár ne tette volna. Aznap éjjel óriási lángoló arcokkal, véres botokkal, és szürke egerekkel álmodott.

Lakott a palotában egy lányka, akit a király igen nagy becsben tartott. Folyvást együtt járkáltak mindenhova, közösen ebédeltek, énekeltek egymásnak, és a kertben sétálgattak. A király úgy nézett erre a lánykára, ahogyan az ember szokott a kedvenc könyvére, vagy ahogy a meggyfát nézzük, mikor fehér virágba borul tavasszal. Mikor vele volt, sokkal kékebbnek érezte magát.
Egy este a Kékkirály éppen fürdött tó méretű kádjában, mikor hallotta, hogy a kád fenekéről bugyborékolás tör elő. A király még sosem járt a kád alján, mert az sok-sok mérföldre volt tőle, de arra gondolt, talán valami szörnyeteg akar az űrből fölmászni Kékországba, ezért úgy döntött, leúszik és megnézi, ugyan mi folyik odalent.

– Hallod, te drágaság! – A lánykához szólt, aki csillogó szemmel ült a kád partján, és eddig a fürdőszoba mennyezetét bámulta. – Van itt egy kötél. Kössük a derekamra az egyik végét, a másikat pedig fogd jó erősen! Mikor leérek a fenékre, már nem lesz elég erőm visszatérni, ezért neked kell felhúznod majd. Jó lesz így?

Úszott, immár három hónapja, sebesen, mint egy nyíl, mikor aztán elérkezett a kád aljára. Ott egy hatalmas, fekete dugó ásított, és résnyire ki volt húzva a helyéről. Hát ez miatt volt az a bugyborékolás!
Közel úszott a király a dugóhoz, és látta, hogy a rés mögött az Űr ásít; csillagok ragyogtak odalent, és a víz folyton szivárgott el a kádból, kiömölve a végtelenségbe.
Ez a jelenet – az Űrbe ömlő víz –, furcsa emléket idézett elő benne: úgy érezte, hogy száz darabra van szakadva, és száz külön gyomorban pihen.
Ahogy próbálta visszatuszkolni a helyére a tárgyat, látta, hogy valami kékes csomag buggyan fel a résből.     Töprengett a király, hogy ugyan ki küldhet neki bármit is a Világűrből, mert bizony az ő neve volt olvasható a címkén.
Mikor a kedves lányka visszarántotta a királyt a fürdőkád tetejére, az mint egy kisgyermek, rögtön bontogatni kezdte az ajándékot.

– Bátor cselekedet volt, hogy leúsztál az aljára, jó uram! – hajolt meg a lány.

A Kékkirály ügyet sem vetett rá, egyre csak bontogatta a kék anyagot…
És elszörnyedt a király, mikor látta, hogy a csomagban négy apró teremtés meresztette rá ködös tekintetét. Egy zöld, egy piros, egy lila és egy fekete csöppség.

– Pokolfajzatok! – kiáltá az uraság, és hátába szúró fájdalom csapott, lelkét pedig izzó botok képe töltötte meg. – Mit akartok tőlem? Sem apátok, sem senkitek nem vagyok!
– Csak a részünk… – felelé kórusban a négy gyermek.
– Miféle ostobaság ez? – kérdezte, s mivel bölcsnek érezte magát, hozzátette: – Nektek egyébként az oskolában a helyetek, ahol majd értelmes beszédre tanítanak.
A négy gyerek, négy tekergőző kígyó módjára mászkált a csomag mélyén, és közben fejüket csóválták.
– Csak azt akarjuk, hogy egyek lehessünk. Engedj magadhoz minket! Szeretünk téged!
– Nincs szükségem rátok! Én így vagyok boldog ember! Ezer kín, ezer pofon, és ezer véres bot járna… – Elharapta a mondatot, aztán mélyet, fáradtat sóhajtott. – Boldogtalan lennék, ha ily mód beszélnék. Most hazaviszlek titeket…
Meg is tette ezt a király, és arra kérte a négy gyermek szülőjét, hogy tartsák távol őket a palotától. Aznap éjjel megint lidérces álmok tépázták az elméjét, és néhány zafírkönnyet is elmorzsolt csukott szemhéja alatt.
Az uralkodó és a drága lányka együtt vacsoráltak.
Hozzák a szolgák a finom falatokat, hatalmas azúr vadkanokat, kékes rétest, miegyébmást, és közben így szól a lány: – Uram, te igen bátor és igen bölcs vagy. De mostanában olyan fakónak tűnsz. Mondd, s ha tehetem, szolgálatodra leszek!
Valóban, a király már nem ragyogott olyan fényesen, mint korábban. Bánatosnak tűnt, ahogy lapátolta magába a jobbnál jobb falatokat, és szeme sarka lefelé görbült. Nem válaszolt a lánykának, csak evett, evett, mint valami masina; föl-le mozgott a villa ütemesen, szabályosan.
Aztán hirtelen furcsa ízt érzett a szájában, és egyszeriben nem állhatta meg, hogy ne nézzen a lányra. Gyönyörű szép szeme ragyogott, mint alant a csillagok, haja opálos volt, mint a tenger üregei a magasban. Arca üde és puha.
A király szíve nagyot dobbant. Ilyet még nem érzett korábban, és tovább ette a fogást, mert úgy sejtette, az váltotta ki ezt a boldog érzést.
Ekkor lenézett a tányérjára, és mit lát?! Azon egy apró piros gyermek feküdt; lába már hiányzott, mert azt épp most ette meg a király, a villájára pedig már a köldöke is felcsavarodott.
Undorodva, köpködve ugrott fel, és hangosan átkozódott.

– Csak szeretnénk a részed lenni. Hát nem érzed? A változás már megkezdődött.
A király hol a gyönyörű lányra, hol a csonkos gyerekre nézett. Tényleg érezte a változást, de nem akarta elfogadni. Azon nyomban fogta a betolakodót, és az ablakhoz rohant vele, hogy kihajítsa.
Már lendült is a keze, de ekkor megfájdult a háta, és belátta, jobb, ha uralkodik magán.
– Nekem nincs szükségem rátok! Én boldog ember vagyok! – zengte, azzal sorra fölnyitotta a többi fogást rejtő fedőket, melyek alatt ott lapult a többi gyerek. – Eredjetek a házamból!
Azon az éjjelen megint sokat izzadt, és a rémképek egyre vadabbul zúzták a lelkét.
Az elkövetkező nap lett Kékkirály utolsó napja Kékországban.

Egyedül ücsörgött a hálójában, a lányt megkérte, hogy hagyja őt magára a gondolataival; a király hosszút sóhajtott. Mióta megkóstolta a piros gyermeket, azóta olyan tűz égett lelkében, melyet semmilyen tó vize nem olthatott el. Már a lányka gondolata is elég volt ahhoz, hogy a benne csapdosó lángok a bőrét is megégessék.
Hevesen dobogott a király szíve, és arra gondolt, hogy meg kéne ennie azt az egész csecsemőt, mert akkor teljesen átadhatná magát a tűznek.
Elterült az ágyán, és nem telt el két perc de talán egy sem, hallotta, hogy valaki kopog a szekrény fiókjában.
Kihúzta a fiókot, és látja, hogy a négy gyermek ücsörög odabenn.

– Engedd, hogy a részed legyünk.
– Jó, jó, ezt már mondtátok. Hanem, nekem csak az egyikőtök kell! – Azzal kirántotta a pirosat a fiókból, és hamm, bekapta.
Átjárta testét a tűz, és felkiáltott: – Igen! Most már valóban boldog ember vagyok!
Ekkor kopogtatott a lány, a király pedig berántotta a szobába, és csókolni kezdte az arcát, a száját, és még ki tudja milyét. Szorosan ölelte a lányt, aki viszonozta, és közben mindketten mások lettek. A lánynak a haja, az úrnak a nyelve lett piros.
– Ugye, milyen jó? Most engedd, hogy mi is a részed legyünk!
De a királyt nem érdekelte a többi csöppség.
Ekkor kipattant a fiókból a fekete gyermek, és ráugrott a férfi hátára, aztán egyszer csak beleolvadt annak testébe, aki erre felkiáltott, és eltaszította magától kedvesét.
A lány megtántorodott, és nekizuhant a nagy, díszes tükörnek. Velőtrázó reccsenés, aztán piros vércsík csordult le a tükör szilánkjain, a lány pedig a földön feküdt. Halott volt.

Elaludt a tűz a király lelkében, és helyét tömény feketeség töltötte meg, mely belülről fojtogatta. Nézte halott szerelmét, és a sötétség lassan a tekintetére is rákúszott.
Lerogyott az ágyára.
– Ez nem jó érzés… De szükséged van rá.
– Ne gyertek közelebb… – morogta a maradék kettőnek, közben fekete könny patakzott szeméből.  – Már ismerem a szerelmet és a gyászt… De rátok nincs szükségem.
– Örökké sírni fogsz, ha nem engedsz magadba. Csak négyen együtt létezhetünk!

A király úgy bömbölt, mint mikor még picike volt, és messzeföldön lakott. Könnye teljesen eláztatta a matracot, és ha azt egyszer valaki kifacsarja, biztos hogy egy egész várost eláraszt vele.
A király felvett a földről egy darab szilánkot, és látta, hogy a haja elfeketedett.
– Állj fel, és vesd le a köpönyeged! – mondta a zöld gyermek, és a zokogó király így is tett.
Állt a hálóban sok másik tükör is, így mikor a ruhája lecsúszott, a király látta, hogy mi van a hátán, és sírása még hangosabb lett.
Mint a kövér pókháló, úgy terült szét hátán a sok-sok véraláfutás: egy rücskös bot átkos nyoma. A sebek ott voltak, mióta a vörös képű ember oda rakta őket, pedig annak már nagyon sok esztendeje… Sosem gyógyult be, még Kékkirály uralkodása alatt sem.

– Fogadj magadba, mert addig nem lehetsz boldog, míg e sebeket hordozod…
A király szomorúan bólintott, és kinyújtotta a kezét. Felugrott a zöld baba, és mintha a király teste vízből lett volna, úgy csobbant bele. A sebek eltűntek, a vér felszáradt, az úr pedig hirtelen teljesen más lett.
Belenézett az egyik tükörbe, és egy kisfiút látott, aki egyszer elszökött otthonról, mert azt hitte, az édesanyja nem szereti, és az apja meg akarja ölni. De a sebe begyógyult, és már nem haragudott a szülőkre, mert tudta, azok azért voltak ilyenek hozzá, mert őket is bántotta valaki. Csúnya dolog volt a részükről, hogy ő rajta töltötték ki a dühüket, de a fiú többé nem haragudott.

– Meg akarok bocsátani nekik… – mondta a lila babának.
– Ezért vagyok itt én, s büszke vagyok rád… Bölcs királyom.
A szép hátú fiú magába fogadta a lila gyermeket is, és végre érezte, hogy boldogsága beteljesedett.

A fiú elhagyta Kékországot.
Egy hatalmas fecskét hívott magához, és sok száz napig repültek a sziklák és szakadékok alatt. Nézte az alant elterülő csillagokat, és arra gondolt, milyen kár, hogy nem szedhet össze néhányat a szüleinek.
Mikor hazaért, látta, hogy édesanyja és édesapja egymás nyakába borulva zokog. Az anyuka úgy nézett a betoppanó fiúra, mint egy madár, és karjait szélesre tátotta, mintha csak szárnyak volnának, hogy magához rántsa gyermekét, és többé ne is eressze el.

– Bocsáss meg nekünk fiam! Kérlek, bocsáss meg nekünk!
Az apuka arca, mint egy fehérre meszelt fal, szeme pedig úgy festett, mint két véres, betört ablak. Ő is átölelte a fiát, és végigtapogatta annak hátát. Nagyot sóhajtott, és nem mondott semmit, csak zokogott tovább.
Így néztek ki ők hárman, mikor először találkoztak igazán. Mint valami festményt, örökké látták maguk előtt, ahogy a végtelen sok könny záporában a három alak egymásba kapaszkodik.
És valahogy, mind olyan kékek voltak.
Azt is beszélik még, hogy egyszer, sok-sok év elteltével, a fiú már majdnem felnőtt volt, és egy éjszaka kint ült a kertjükben. Megrázta a fejét, mert elbóbiskolt, és valami olyat álmodott, hogy az ég a víz helyére került, a víz pedig az ég helyére. Furcsán ismerősnek tartotta, és miközben megnyújtózkodott, felnézett a csillagok pettyezte feketeségre.

Először azt hitte, egy madár zuhan felé, de mikor ez a madárnak vélt valami becsapódott a fűbe, látta, hogy egy kő az. Újból fölnézett az égre.
Vajon ki tudja, mióta zuhanhatott az a kő? Vajon ki lehetett az, aki lehajította a csillagokból? Vagy talán annál is távolabbról érkezett?
Nézegette, forgatta a követ; nagyon ismerősnek találta, de egy idő után újból elálmosodott, és feje a mellére borult.

Egy fiúról álmodott, aki elment a világ végére, ott pedig lehajított egy követ… Így beszélik nekem; az a sok-sok madár fenn az égen.