A nagyvárostól nem messze, kis erdőlepte völgyben, élt egy majdnem hétköznapi ifjú. Nem tűnt ki társai közül külsejével, nem szárnyalta túl generációját a tudományokban, nem volt kitűnő atléta, és nem élt kacsalábon forgó palotában. András belső világában különbözött a többiektől, olyan dolgokban, melyek a külvilág számára észrevehetetlenek. Ő valahogy nemesebb volt a lelkében és bölcsebb a szívében a többi embernél. Bizonyos dolgokban kiemelkedhetett volna a többiek közül, de sosem érzett az ilyesfajta küzdelemhez elegendő késztetést. Évek óta egy növekvő boldogtalanság nyomta lelkét: úgy érezte, létezésének nincs semmi haszna és értelme. Bármily jól is alakultak dolgai, űrt érzett az életében, amit képtelen volt betölteni. Hiányzott egy elérendő cél, egy feladat, amelyért érdemes mindent beleadni, amitől úgy érzi, hogy igazán él, és hogy fontos szerepe van. Úgy érezte, hogy egy ilyen motiváció nélkül sosem lehet igazán önmaga, és sosem lesz boldog.
Egy átlagos éjszakán aztán váratlan dolog történt: egy gyönyörű asszony látogatta meg őt, akiről sugárzott valami megfoghatatlan felsőbbrendűség. Végtelen tiszteletet és csodálatot érzett az idegen iránt, ágyából kikelt és homlokát a földhöz érintve köszöntötte a késői vendéget. A nő egy kézmozdulattal jelezte neki, hogy álljon fel, majd így szólt: „Üdvözletem! A nevem Ahura. Fontos ügyben jöttem el hozzád. Már csak néhányan maradtunk a régi istenek közül. Hatalmunk mostanra csupán halvány pislákolása régi ragyogásunknak. A Föld nagyon beteg. Az emberek kihasználják és tönkre teszik szegényt; ő sem a régi már, - fájdalmát csak mi halljuk. Vártuk, hogy az emberek maguk vegyék észre, mit tesznek, és változtassanak romboló életmódjukon, de ez nem történt meg, és most már nem várhatunk tovább! Cselekedni kell, mielőtt túl késő lesz!
Kiválasztottunk egy embert, aki segítségünkkel rávezetheti az emberiséget a jó útra. Téged választottunk, mert te – egyéb nemes tulajdonságaid mellett, nemcsak képes vagy kitűnő vezetővé válni, de véghez tudod vinni úgy a feladatot, hogy közben nem térsz le a becsületesség és a józanság útjáról. El kell érned, hogy az emberek fejezzék be a Földnek ezt a kíméletlen kizsákmányolását, és éljenek harmóniában környezetükkel, különben a bolygó, és vele minden, mi rajta él, elpusztul.
Hatalommal ruházunk fel téged a cél eléréséhez, de feladatod végeztével vissza kell adnod nekünk! Mert közös erőnk felét adjuk át neked, amitől te félig halhatatlanná válsz, mi pedig félig halandóvá. Mostani állapotunkban nem árt nekünk semmilyen betegség, és nem fog rajtunk az idő, de hatalmunk fele nélkül pár száz év alatt megöregszünk és meghalunk. Miután átadtuk neked, ilyen mértékben öregszel majd te is velünk. Nem rendelkezel majd természeti erőkkel, de szerencsés leszel, hosszú életed, és félisteni kisugárzásod lesz, vagyis nagy hatással leszel az emberekre. De vigyázz, a hatalom, amit nyersz ezzel, könnyen mohóvá tehet! Hatalomból és tudásból minél több van egy halandónak, annál többet akar belőle! A kísértés nagy lesz, de az erőt vissza kell szolgáltatnod jogos tulajdonosainak!”
András hatalmas megtiszteltetésnek és vissza nem térő lehetőségnek érezte ezt; úgy látta, hogy igazi értelmet és célt kap az élete, boldogan vállalta a kitüntető feladatot.
Félisteni karizmájának köszönhetően az emberek felnéztek rá, és amint nekileselkedett a különböző környezetvédelmi tevékenységeknek, egyre több és több követője akadt. Hamar nagy hírnévre tett szert, először a környező megyékben, majd az egész országban. „A bolygó védelmezője”-ként emlegették, csodálták a népek, és mind sorra vedték át tőle környezetfelfogását, és életfilozófiáját. Az emberek nagy példaképévé nőtte ki magát, az országhatáron túlra is eljutottak zöld mozgalmai és szabadalmai. Már 35 évesen országának vezetőjévé választották, s természetbarát gondolkodása és újításai hamar meghódították a világot.
Eltelt 100 év, úgy tűnt, ráterelte az emberiséget a helyes útra, az emberek már nem úgy álltak a természethez, mint azelőtt. Ő mégsem érezte azt a teljességet, amit várt, nem sikerült az űrt betöltenie. Egy nap felkereste Ahura, hogy visszakérje, ami az isteneké:
- „Figyeltük miként viszed véghez feladatodat, kitűnő munkát végeztél, az emberek mostmár helyesen viszonyulnak élőhelyükhöz. Add hát vissza a hatalmat, amit tőlünk kaptál!”
András nem akart még megválni tőle, még nem találta meg amit keres, s félt, az erő nélkül már nem is fogja. Gondolta még egyébként is van min dolgozni az emberekkel, és meggyőzte az istennőt, hogy korán sem teljes a munka – kapott még 50 évet. Telt az idő, az ifjú tette a dolgát, az istenek vártak. 50 év múlva Ahura újra elment hozzá:
- „Figyeltük miként viszed véghez feladatodat, kitűnő munkát végeztél, az emberek mostmár igazán helyesen viszonyulnak élőhelyükhöz. De most add vissza a kölcsönadott erőt! Az idő telik, s mi öregszünk, gyengülünk.” – a fiú most is halogatta a dolgot, győzködte, kérlelte az istennőt, hogy adjon még neki egy kis időt. Végül kapott még egy évet, de csak azért, mert az istenek kezdettől kedvelték őt.
Ekkor összegyűltek a Föld istenei, a világ különböző pontjairól. Ahogy mindig, egyikük most is késve érkezett. Különc volt ő a jelenlévők között, jellemben és szokásokban egyaránt. A régiek őt valahol a szerelem isteneként tisztelték, máshol a háború, a káosz, vagy a halál istenét látták benne. Rengeteg neve volt már, mostanában Namtarnak szólították. Többezeréves élete során sok arcát ismerhették meg a népek, de mindig is büszke volt, és makacs. Ő nem volt hajlandó odaadni erejének felét senkinek, akkor sem, ha a világ sorsa múlik ezen.
A gyűlés oka, és a megbeszélés tárgya az az aggodalom volt, hogy az istenek visszakapják-e egyáltalán az erejüket. Ahura védte a fiút az összegyűltek előtt, Namtar pedig ragaszkodott hozzá, hogy személyesen büntethesse meg a halandót, részéről most azonnal, amiért eddig még nem szolgáltatta vissza, ami nem az övé. Végül a döntő többség úgy határozott, hogy ha a fiú legközelebb is habozik visszaadni a hatalmat, akkor nincs több kérlelés és halogatás, kényszeríteni kell.
Letelt az év. Ezen a találkozón már Namtar is jelen volt, - láthatatlan formában. András mentegetőzéssel akart indítani, aztán az időkéréssel folytatta volna mondandóját, de első mondatát sem fejezhette be, a dühös isten lesújtott rá: iszonyú fájdalmak közt esett össze és ronda hólyagok jelentek meg testén.
- „A félisteni karizmáddal semmire sem mész ilyen rusnya ábrázattal, féreg! A halált pedig sürgetni fogod ezután, nem halogatni! Szolgáltasd vissza, ami nem a tiéd, különben tovább fokozom szenvedéseidet, a végtelenségig is akár, hitvány halandó!”
Az erő kiszállt a fiúból, vissza az eredeti tulajdonosokba. A földön fekvő remélte, hogy az istenek, megkapva, amit akartak, megszabadítják a betegségtől, de azok szó nélkül faképnél hagyták őt - Ahura sajnálkozva, Namtar elégedetten.
A reményt vesztett, erőtlen, és szinte teljesen vak halandó, egyedül feküdt otthonának földszintjén, telefon csak az emeleten volt. A lépcsőt már nem lett volna ereje megmászni így az utca felé indult el segítségért; majd a házat elhagyva, néhány utcával arrébb összeesett.
Mikor felébredt, egy puha, meleg ágyban találta magát. Mintha fájdalmai enyhültek volna, a látása is javult. A szemközti falon lógó tükörben meg akarta nézni magát, felágaskodott, de a látvány rettenetes volt, - a hólyagok teljesen eldeformálták arcát. Undorodott magától, nem is akart tudni sorsáról, visszabújt a takaró alá. Később egy kedves női hangra ébred, aki evésre bíztatja. Mikor kinyitja szemét, csak homályos foltokat lát.
- Enned kell valamit! Ettől jobban leszel! Egyél!
- Nem kell! Hagyj meghalni! Nekem már mindegy!
- Ne mondj ilyet! Senkinek sem mindegy! Edd meg ezt a levest, aludj rá egyet, és meglátod minden jobb lesz!
- Nem lesz jobb semmi! Ilyen maradok életem végéig! Még felülni és enni sem tudok egyedül! Mégis mi értelme így élni?
- Nem tudhatod mit hoz a sors! Amíg élsz, addig lehetőséged van boldognak lenni! Ha feladod, és így állsz hozzá, csak magad kínzod önmagadat! – az ágyban fekvő ezután már nem szólt semmit, de továbbra sem volt hajlandó enni.
Később mikor a lány visszajött, és adott neki inni, András már nyugodtabb volt:
- Hogy hívnak?
- Viviennek.
- És hogy kerültem ide?
- Megláttalak az utcán heverni, és az öcséim behoztak a házba, hogy elláthassunk.
- Miért segítettetek?
- Mert ragaszkodtam hozzá. Anyám gyakran mondogatja, hogy túlságosan a szivemen viselem más emberek sorsát, de nem tehetek róla, ilyen a természetem.
Teltek a napok és a hetek, úgy tűnt, a látása már sosem lesz jobb, állapota és közérzete hullámzó volt, jobb napokon a lány elment vele sétálni kicsit. Szívet melengető és örömteli érzés volt Viviennek, hogy gondoskodást, otthont és törődést adhat Andrásnak, és a sors kezének vélte, találkozásukat.
András tudta, hogy így nem térhet vissza eddigi életéhez: nemcsak hogy nem lett volna képes ellátni különböző vezetői feladatait, de azt sem akarta, hogy így lássa őt bárki, aki ismerte vagy látta „félisteni” állapotában.
A lány egy idő után megsejtette az elkeseredett betegről, hogy valószínűleg nincs hová mennie. Saját gondjaként élte meg a fiú terheit, ezért mindenben sugallta neki és bátorította, hogy nyugodtan maradhat és érezze csak otthon magát.
Sokat beszélgettek, András egyre jobban örült ápolója jelenlétének, hangjának, és figyelmének. Néhány hónap után már úgy érezte, Vivienben lelte meg élete értelmét, gondoskodni akart róla és boldoggá tenni, és átkozta, hogy miért nem találkoztak már korábban. Ilyen állapotban annyit tehetett, hogy igyekezett minél kevésbé a terhére lenni, és mindig próbált érdekes társaság maradni. A lány időközben felismerte benne azt a férfit, aki oly sokat tett az emberekért, és akire úgy felnézett; s most így is elfogadta őt, és teljesen beleszeretett. De a betegség közéjük állt, így nem lehettek egymáséi, szerelmük csupán plátói maradhatott.
Egy év is eltelik, mire Ahura rá tudja beszélni a makacs Namtar-t: legalább nézze meg hogy él szegény fiú, azután fontolja meg újra, hogy tényleg rajta hagyja-e az átkot! Majd mikor meglátja a szerelmeseket, meglágyul a szíve; - hisz a szerelem a gyengéje. Nem véletlenül tartották őt sokfelé a szerelem istenének; ő olyan, akár a szerelem: kiszámíthatatlan, makacs, szeszélyes, vakmerő, néhol érzelgős, máskor pedig kegyetlen. Mindig is nagy csábító hírében állt, csakúgy hullottak utána az összetört szívek, de sokra becsülte a szerelmet. Melegség öntötte el a fiatalok láttán, és megszabadította Andrást a kínzó betegségtől.
A hólyagok eltűntek, fájdalmai elmúltak, látása kiélesedett, és régi ereje visszatért testébe. Újra képes volt önállóan mozogni, futni, ugrálni; örömében táncra perdült! Végre teljes embernek érezte magát, teljesebbnek, mint eddig valaha. Nyomban szerelmet vallott szíve hölgyének és megkérte a kezét! Vivien szóhoz sem jutott, örömkönny-áztatta arca és visszafogott, boldog nevetése beszélt helyette, és szerelme karjaiba borult. A fiú meglátta a kerti cseresznyefa alatt álló Namtart, és egy hálás bólintással megköszönte neki a váratlan feloldozást. Ezután az isten eltűnt, majd az ifjú pár megünnepelte családjával az eljegyzést, és nemsokára hatalmas lakodalmat csaptak.
András megtanulta, hogy bárhogy is alakul a sorsunk, ha kitartóak vagyunk, és pozitívan állunk az élethez, ha önsajnálat helyett felülkerekedünk, - ez a boldogság kulcsa. Nem mindig a világon, van, hogy önmagunkon kell változtatnunk, hogy a világ jobb legyen.