Egyszer volt, hol nem volt, mikor még minden egészen más volt és az emberek hittek a csodákban, élt egy szegény fiú. Ez a szegény legény semmiben nem különbözött a többi fiataltól, épp csak annyiban, hogy jobban szerette a kalandokat, mint mások. Izgalomra vágyott, be szerette volna járni a világot, szerette volna megismerni a szerelem érzését, amiről annyit hallott, kincsekre vágyott, hogy édesanyjának ne kelljen többé szegénységben élnie és így meghálálhassa szeretetét. Mindez azonban csak álom volt neki, hiszen nem hagyhatta édesanyját egyedül a házimunkával, és különben is, ő csak egy szegény fiú - oly sokszor vágták már fejéhez, hogy képtelen volt elfelejteni. Csalódottan élt, habár lehetőséget sem kapott, hogy csalódhasson - épp csak volt. Ebben a hangulatban találták őt a tavasz incselkedő napsugarai, amint épp családjuk tehenét fejte a pajtában. Egyszer csak vidám kopogás hallatszott a nyitott pajtaajtón, s mire a legény felemelte fáradt arcát, már mellette is termett egy pajkos és vidám leányzó. A lány szintén szegényes ruhát viselt, szoknyája igen kopottas volt már s harisnyája sem teljesen tiszta, de mikor az ember ránézett, mindez eltörpült rózsás arca, ragyogó szeme és hosszú, barna copfjai mögött, melyek szebbé tették arcát bármilyen grófnőénél vagy királykisasszonyénál. A fiú azonban, mintha észre sem vette volna a csodát, melyet a tavaszi szél fújt mellé, épp csak köszönt, s ismét Ririvel, a tehénnel foglalkozott.
- Ugye milyen gyönyörű napunk van? Az embernek kedve támad élni, úgy igazán. Nem mintha amúgy nem lenne, csak hát, ilyenkor minden könnyebb! Nem gondolod, Nathan?
- De, de, persze. Bár nem értem, miért dob fel téged ennyire ez az idő. Ez a természetes ilyenkor. Az lenne a furcsa, ha nem sütne a nap.
Rose nem adta fel ilyen könnyen. Megszokta már, hogy a legény olyan sokszor kedveszegett, igazán nem lepődött meg rajta.
- Lehet, hogy megszokott, de attól még nincs kevesebb örömöm benne! Képzeld, apa megígérte nekem, hogy egyik nap kimegyünk piknikezni a rétre. Én készítem elő az ebédet édesanyával, lehet, hogy még kalácsot is sütünk! - A leány zavarba jött, elhallgatott egy pillanatra, majd pironkodva hozzátette: - Ha szeretnéd, hozok majd át nektek egy kicsit belőle. Tudom, hogy szereted.
Nathan elvitte pillantását a vödörről, Rose-t nézte, s próbálta kitalálni, miért ilyen kedves hozzá ez a lány. Mióta csak találkoztak a falubálon múlt nyáron, időről időre megjelent nála ez a kedves teremtés, bár ő csak ritkán ment el hozzájuk, mikor valamit átvitt vagy a segítségére volt szükségük. Nézte a lányt s nem jutott eszébe egyetlen szó sem, ez sokszor előfordult vele, mikor Rose-zal találkozott. Mikor már kezdett kínos lenni a csend, csak a lány mosolya muzsikált lágyan, félszegen, Nathan megtörte a csendet.
- Tényleg szeretem. Mármint a kalácsot. Köszönöm.
A fiú ismét levette tekintetét a bájos lányról, és némán korholta magát, miért nem jut eszébe semmi az égvilágon. Rose továbbra is kedvesen mosolygott, miközben Ririt simogatta, s egy régi dalt kezdett dúdolni. Nathan örült, hogy végre vége a csendnek, emellett pedig be kellett látnia, milyen jó érzés, hogy van vele valaki, aki betölti az üres és unalmas pajtát. Percek repültek el, míg végzett, aztán bevitte a vödröt s elbúcsúzott Rose-tól.
- Majd még találkozunk, remélem, minél előbb! Szia! - köszönt el Rose s azzal már ott sem volt.
Nathan csak bámult utána, amíg a lány szökdécselő alakja el nem tűnt egy ház mögött. „Milyen furcsa teremtés" - gondolta magában, majd sarkon fordult s nekilátott a többi ház körüli munkának, míg édesanyja az ebéddel foglalatoskodott.
Délután, mikor a környék megpihent, Nathan egy jó barátja kopogtatott a kopott festékű kapun. John, a helyi fazekas fia gyakran találkozott a fiúval, s az évek során igaz barátság szövődött kettejük közt. Most is, hogy elmentek járni egyet, elmesélték egymásnak legtitkosabb gondolataikat, majd John egy történetbe fogott.
- Emlékszel Jeremy-re, a csirkefogóra? Itt lakott két faluval odébb, de pár éve eltűnt. Az emberek beszéltek róla, s mindenféle pletyka keringett, hová tűnhetett. Egyesek azt mondták, a pokol legmélyebb bugyraiba jutott, mások határozottan állították, hogy a királyi palotában él, s hamarosan elveszi a királykisasszonyt. - John heves kézmozdulataival szemléltette, mennyire izgalmasnak tartja a történetet, s egészen beleélte magát, Nathan azonban sejtette, hogy ez is csak újabb pletyka lesz, aminek semmi köze a valósághoz. - Szóval, most kiderült az igazság, hogy hová is lett! Sosem találnád ki. De azért megpróbálhatod! - incselkedett John.
- Jaj, ne játssz már velem, mert még kijövök a türelmemből! - nevetett Nathan, mintegy mutatva, mennyire hidegen hagyja a mese.
- Ó, barátom, te nem hiszed el, amit mondok. Ez nem pletyka, ez valóság. Bizonyíték is van rá. Szóval Jeremy nem a pokolban szenved, de nem is a királyi udvar bohóca: a szomszédos országban gazdag kereskedő! Gondoltad volna?
- Nem én, bizony. De azon sem lepődtem volna meg, ha azt mondod, tizenegy ujjal tért vissza Meseországból.
- Te elvicceled a komoly történetet, barátom. Pár hete hazalátogatott öreganyjához, olyan pompával, mint egy császár: hintóval, amelyet hófehér lovak húztak, palástja is volt, meg kalapja „a legújabb divat szerint", ahogy mondta. Annyi kincset hagyott itt rokonainak, amiből életük végéig kényelmesen megélnek, s még a szegényeknek is szórt némi aranyat. Mintha nem ő is épp olyan szegény lett volna nemrég!
John szinte a szeme előtt látta a lejátszódó történetet, melyet természetesen ő is csak úgy hallott (mint biztos tényt!). Nathan-t kezdte érdekelni a történet, bár még mindig nem hitte el teljesen, amit hall.
- És mondd csak, hogy is lett olyan tehetős az a Jeremy? Hiszen mikor eltűnt, egy rendes gatyája sem volt, nemhogy hintója meg lova. Valami nem stimmel ebben a történetben, nem gondolod?
John-nak mindenre volt magyarázata, amivel nem is késlekedett.
- Még nem hallottál mindent! Mikor eltűnt, valóban nem volt egy garasa sem. Világgá ment, mindenfelé bekuncsorogta magát egy-egy estére, cserébe felajánlotta szolgálatait. Állítólag mindenféle szép asszony is adott neki szállást, ahol nem kellett sokat tennie a kosztért s a szállásért, elég volt, hogy... ott volt! - John kacsintott egy nagyot s nevetett, milyen jól fogalmazott. - Száz szónak is egy a vége: a mának élt és nem törődött a holnappal, így vándorolgatott, míg eljutott a szomszédos országba s találkozott egy gazdag kereskedővel. Annak a házában élt egy darabig, s kifigyelte, milyen portékát is árul a férfi. Selymekkel, ékszerekkel, divatos holmikkal foglalkozott a gazda, s az ott töltött idő alatt Jeremy is kitanulta, miként kell kívánatossá tenni egy-egy portékát. Egy nap aztán, míg a férfi nem volt otthon, ellopta pár drága ruháját és némi anyagot, megbújt a nagyvárosban s átalakította a ruhákat, hogy rájuk sem lehetett ismerni, olyat még ember nem látott. Ezután pár eladott ruhaanyagból felbérelt szép nőket, akikre ráadta a ruhákat, s mindenfelé mutogatta őket, míg az úrinők megirigyelték azok ruháit, melyekről azt hitték, az új divat. Megrohamozták Jeremy-t, s annak fellendült az üzlete - John vállat vont - ilyen egyszerű. Innentől kitalálhatod.
Egy percig némán ment a két barát egymás mellett: míg John sóhajtozott s Jeremy helyébe vágyott, Nathan mérlegelte, vajon mennyi lehet igaz a meséből. Akárhogy is, irigység fogta el, hogy egy ilyen senki, mint Jeremy idáig eljutott. Tudta, hogy a legény semmivel nem különb nála, sőt, a történet szerint még lopott is. Keserűség fogta el belül.
- Barátom, azt hiszem, téged átejtettek. Csak nem hiszed el ezt a sok sületlenséget? Nevetséges, hogy ez mind igaz legyen!
A legrosszabb az volt, hogy Nathan sem hitte el, amit saját maga mond.
- Nem, nem, ez mind igaz, a szomszéd mesélte pár napja. Tudom, hogy nehéz elhinni, de valóban olyan pompával látogatott ide, ahogy azt meséltem. - John arcán látszott, úgy hiszi, amit hallott, mint a Szentírást. - De nekem most mennem kell, rengeteg dolog vár még otthon, gondolom téged is. Jó munkát!
Nathan is elköszönt barátjától, majd olyan lassan ballagott haza, amint csak lehetett. Végig a történet járt a fejében.
Éjjel nyugtalanul aludt, még rémálmodott is: látta magát, amint meglopja egy barátját, csak hogy meggazdagodjon. Mikor fölriadt, verejtéktől volt nedves arca. Újra elaludt, és ekkor már édes álom várta: látta a királykisasszonyt maga előtt, amint rámosolyog s elejti kendőjét, melyet ő nyújthat vissza. Aztán az aranyszínű szőnyeg valódi arannyá vált, s sodorta őket, a gyönyörű lány keze az övébe csúszott, ők pedig egyre csak nevettek, nevettek, míg aztán a fiú fel nem ébredt. Ezután egész nap csak kuncogott, bármi szerencsétlenség történt is vele, csodálkozott is az anyja, mi lelte fiát. Az elkövetkezendő napok hangulata így telt, Nathan szinte minden éjjel hasonlót álmodott, úgy érezte, ő is lehet boldog, egy hajszál választja el. Aztán egyszer csak minden rosszra fordult, édesanyja erősen megfázott, míg kint dolgozott. Ezután minden munka Nathan-ra várt, s beteg anyja ápolása is az ő feladata volt, bár néha átjött hozzá Rose és segített, ez mindig nagyon jól esett a fiúnak. Azonban hiába várták, hogy a mama felépüljön, egyre rosszabbul lett. Minden pénzüket orvosságra költötték, de hiába, egy áprilisi, napfényes napon nem ébredt fel az édesanya. A kertben temették el, sokan eljöttek, mert szerették a jó asszonyt. Sajnálták a fiút, aki itt maradt egyedül a világban, de hát ki segíthetett volna rajta? Mindenki örült, hogy volt mit ennie. Nathan nem aggódott emiatt, egy héttel anyja halála után összepakolt s elindult világgá. „Nincs vesztenivalóm, engem itt senki nem vár. Ennél csak jobb lehet a sorsom" - gondolta. Nem tudta ugyanis, hogy aznap, mikor titokban elindult, délelőtt Rose kopogtatott a kapun friss kaláccsal, melyet örömmel vitt a szeretett fiúnak, de senkit nem talált otthon.
Nathan útja ezután kalandokkal volt teli. Mindig máshol éjszakázott, és már a szabadban sem fázott. Rengeteg emberrel ismerkedett meg, akik mind jószívűek voltak hozzá, ő pedig cserébe bármit megjavított a háznál, bármelyik állatot megfejte, elvégzett mindent, amihez értett. Amerre járt, elégedettek voltak vele, s nem bánták meg, hogy befogadták. És Nathan? Vajon mi volt a terve, merre tartott? Hova máshova, mint a királyi palotába! Sajnos az azonban nem volt olyan közel, mint gondolta, s addig számtalan megpróbáltatáson kellett keresztülmennie. Egyszer magányosan ballagott, mikor három útonálló vette körül, s követelték tőle batyuját, bármi is legyen benne. Nathan nem ijedt meg, hiszen tudta, alig van nála valami, aminek hasznát vehetnék a rablók, így barátságosan levette batyuját, letette a fűbe s széthajtotta. A férfiak nem tudták mire vélni ezt, körülállták a legényt, s kíváncsian nézték, miféle zsákmányra számíthatnak. Nathan kivette a kenyeret, a darab szalonnát, hagymát, s felvágta bicskájával, hogy épp csak be kellett kapni az éhes embernek. A rablók felé nyújtotta s azt mondta:
- Tessék. Ez minden vagyonom. Jó étvágyat hozzá.
A banditák felváltva nézegettek egymásra s az ételre, fejüket vakarták, azonban mivel farkaséhesek voltak, leültek és mohón rávetették magukat Nathan háromnapi élelmére. Míg azok ettek, Nathan számra vette, mit is hord batyujában: volt ott egy gomb, mely ingéről szakadt le, édesanyja egy kendője, a házuk előtt nyíló sárga bokor egy megszárított virágja (a fiúnak ez volt a legszebb virág, melyet valaha látott), s egy piros szalag. Elgondolkodott, az meg hogy kerülhetett oda, aztán rájött, hogy véletlenül került a batyuba, mikor csomagolt: Rose hagyhatta ott még régebben. Apró dolgait visszadugta a csomagba, s a rablókra nézett.
- Most mi lesz? Meg fognak ölni? Vagy elviszik a batyumat? Mert ami érdemleges tartalma volt, az már magukban van. Kérem, mondják meg, mire számíthatok, mert úgy készülök. Hátha van még időm egy imára, vagy elfutni, tudják.
- Na, halljátok, ilyen szerzettel sem találkoztam még, mióta csak útonállásra adtam a fejem! Hát te, Som? Galagonya? Ugye ti sem? - az evés után kezdtek feloldódni a durva idegenek.
- Hát bizony mi sem. Pedig amilyen szerencsétlennek néztél ki, te fiú, ilyen királyi ebédet nem vártunk tőled! Ezért igazán meghagyjuk az életét, ugye fiúk? - jót nevettek a rablók.
- Na de félretéve a tréfát, ez valóban rendes dolog volt tőled. Hogy hívnak, idegen? - Szamárkóró, a bandavezér kérdezte.
- Nathan vagyok, és egy kis faluból jöttem. Nincs senkim, így senkinek nem fájna, ha megölnének, csak nekem. De azért ne bántsanak, ha nem muszáj.
- Na odanézzenek! Már viccelődsz is, pedig nemrég még az életed volt a tét. Én azt mondom, menj nyugodtan, s biztosan a többiek sem ragaszkodnak a várontáshoz... nem, vérontáshoz. Bocsánat. Szóval szívességet tettél nekünk azzal, hogy ma nem kellett ölnünk, mégis jóllaktunk.
- Ez így igaz. Tegnap két emberrel kellett végeznünk, mire ennivalót szereztünk. Mindenki kincseket hord csak magánál, csak kevesen ételt. Pedig mi csak enni szeretnénk, az aranyba viszont beletörik a fogunk! - jóízűt nevetett Som, s így látszódott hiányos fogazata. „Lehet, hogy ezek tényleg megpróbálták megenni az aranyat?" - tűnődött Nathan. Azt már látta, milyen furcsaa szerzetekkel van dolga.
- Igazán örülök, hogy megetethettelek titeket, azonban sürget az idő, még a palotába szeretnék jutni, mielőtt megőszülök. További jó utat kívánok és sok szalonnás vándort! - Nathan már indult is, azonban az egyik férfi egy lantot nyomott a kezébe.
- Tessék. Ezt nemrég szereztük, mi úgysem tudjuk hasznát venni, fogadd el hálaképpen. Járj sok szerencsével!
A fiú elfogadta a hangszert s egymagában ballagott tovább. Teltek a napok, hetek, s ő unalmában megtanult a lanton játszani. Hamarosan egyre jobban ment neki, s a házaknál mind szívesebben hallgatták játékát. Már csak egy napnyira volt az udvartól, mikor egy különös háznál vendégeskedett, ahol egy kereskedő élt házsártos feleségével s csúnyácska lányával. Mikor a ház ura látta, milyen jóravaló fiú Nathan, mindenáron marasztalni akarta, hogy elvegye lányát, a legénynek azonban esze ágában sem volt maradni. Éjjel, mikor a vendégszoba ágyán álmatlanul forgolódott, egyszer csak zajra lett figyelmes, s észrevette, hogy a szobában nincs egyedül: a ház ura az ő holmija közt kutakodik, hogy elvegye lantját, így rákényszerítve a maradásra s a házasságra. Nathan hangtalanul felkelt, s a kutakodásban elmerült, szakállas férfire vetette magát, aki ijedtében majd' szívrohamot kapott.
- Mondja, maga mi a csudát keres a szobában? Talán itt hagyott valamit?
A ház ura zavarában azt sem tudta, mit mondjon.
- Bocsássa meg kérem kíváncsiságomat, csak a holmija keltette fel érdeklődésemet. Tudja, még nem láttam ilyen szabású nadrágot, szerettem volna közelebbről megnézni, ki tudja, talán ez lesz a következő divat. - Nathan látta, hogy a szóáradat színtiszta hazugság, de belement a játékba.
- Ó, tudja, ilyen nadrágot nem akárki készít ám. Hallott már a nagy Jeremyről? Hát ő szabta! A szomszédos ország híres kereskedője, a divat kitalálója, az ország széltében-hosszában csak róla beszél! - Nathan látta, hogy a kereskedő szörnyű zavarban van, de esze ágában sem volt abbahagyni. „Egye meg, amit főzött!" - Azonban titokban tartja minden ruha mintáját, nehogy valakinek eszébe jusson utánozni őt. Hiába nézi az ember, nem tudja megfejteni, hogyan készülhetett.
A kereskedőről lerítt, mennyire kínosan érzi magát. Nem is szólt, csak sokára, elhaló hangon.
- Tudja, én vagyok Jeremy.
- Ó, maga nagyon szellemes, de nem lehet Jeremy. Ő más országban él hatalmas jómódban. Ezt mindenki tudja.
- Én vagyok Jeremy. Sajnálom, hogy csalódnia kell. Tudom, hogy a szülőfalumban azt hiszik, gazdag ember vagyok csodás kastélyban, de ez nem igaz. Hintót béreltem s lovakat, mikor hazalátogattam és néhány ruhát ajándékoztam a testvéreimnek, de ez mind csak látszat. Valójában itt ragadtam, egy telhetetlen nőt vettem feleségül, s hazugságban élem az életem...
Nathan megbánta kegyetlenségét mikor látta, hogy elérzékenyült a férfi. Már épp vigasztalni kezdte volna, mikor az újra megszólalt.
- De tudja, megérdemeltem ezt a leckét most, hálás vagyok érte. Ez után nem fogom hagyni, hogy nagyravágyásom vezessen, csak az leszek, aki vagyok!
Nathan bólintott, s mikor Jeremy kiment a szobából, ő is aludni tért. Elhatározta, hogy egyszer még visszatér falujába s elmondja John-nak a valóságot, de szeme előtt csak a palota s a királykisasszony hófehér keze lebegett. Békésen aludt.
Másnap megköszönte a vendéglátást, s batyuját újra vállára vette. Estére már a királyi udvar kapuja előtt állt, szíve a torkában dobogott. Egy őr közeledett, unott arccal kérdezve:
- Maga az új zenész, ugye? A lantjából gondolom.
Nathan meglepődésében majdnem elfelejtett bólintani, de mikor ez mégis megtörtént, az őr kinyitotta a nyikorgó kaput, s Nathan álla a padlóig leesett. „Micsoda pompa! Micsoda gyönyörűség! Itt minden olyan varázslatos! Mint egy álom" - gondolta. Elvezették szállására, s izgatottan várta a másnapi ünnepséget, mikor is próbára teszik tudását.
A következő nap rengeteg meglepetést tartogatott Nathan-nak. Találkozott a főzenésszel, aki meg volt elégedve vele, s elmagyarázta, mit hogyan kell csinálnia délután a király előtt. Mire eljött a szereplés ideje, a legény alig bírt magával. „Hát most végre látni fogom a királykisasszonyt!" - aligha lehetett volna lelkesebb. Mikor belépett a terembe, minden bátorsága cserbenhagyta, csetlett-botlott, ám izgalommal várta, hogy megmutathassa, mit tud. Mikor erre sor került, olyan gyönyörű dallamot csalt elő lantjából, melyet a király egész életében hallgatni tudott volna, s épp ezért rögtön megkedvelte.
- Hallod e, gyönyörűen játszol. Innen ezentúl ha akarsz sem mehetsz el, üdvözöllek a palotában! Hogy hívnak, kedvenc udvari muzsikusom?
Nathan megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, kihúzta magát, s büszkén válaszolt.
- Nathan a nevem, felség, és legnagyobb vágyam teljesül be, ha idefogad a palotába. Köszönöm jóságát!
- Ugyan, én köszönöm, hogy hallgathatlak. Még nem hallottam senkit ilyen mesterkéletlenül játszani. És te, kincsem? - a király nagy mosollyal fordult egyetlen lánya, a királykisasszony felé, akire Nathan ez idáig egyetlen pillantást sem mert vetni, mivel nem tudta, illene-e. Most azonban jól megnézte a karcsú teremtést, akinek derékig érő haja fényesebb volt a gyémántnál, szeme zöldebb a legszebb smaragdnál. A töméntelen sok ruha csak sejtette testének vonalait, ám minden porcikája nemességet és tisztaságot sugárzott magából. Nathan csak nézte, nem feltűnően, épp csak úgy, mint bárki mást, s habár le volt nyűgözve, az jutott eszébe, barna copfokkal mennyivel szebb lenne a lány. Aztán megrázta fejét, elvetette a gondolatot, s igyekezett figyelni.
- Hát, papa, te jobban rajongsz a zenéért mint én. Be kell látni, szép volt. De engem egy cseppet untatott.
A király hahotába kezdett, s megcsókolta lányát az őszinteségéért. Tudta, hogy a lány inkább az anyjára hasonlít, épp ezért cseppet sem bánkódott a válaszon - nem úgy, mint Nathan. Benne egy világ tört össze! Legszívesebben felhánytorgatta volna a királykisasszonynak, milyen messziről jött, mennyi mindenen ment keresztül, hogy neki játszhasson, de mivel ezt nem tehette, csak lesütötte szemét s engedelmet kért a távozáshoz. Csalódottan hagyta el a termet.
Teltek a napok, mind egyformán: mulatság mulatság hátán. Habár mindig történt valami, Nathan számára minden nap ugyanolyan volt: evett, játszott, beszélgetett, aludt. Néha kimerészkedett a közeli tóhoz s annak partján muzsikált egymagában, ezt élvezte a legjobban, mert olyankor csak magának játszott s nem kellett senkinek megfelelnie. Napról napra erősödött benne a honvágy, amin ő maga is meglepődött, hiszen sosem szerette különösképpen otthonát, s már különben sincs senkije ott - legbelül azonban érezte, hogy valami odavonzza. Nem tudta megfejteni, mi lehet az a dolog. Mikor ideje engedte, segített a parasztoknak tehenet fejni vagy az istállóban a lovakat etetni, de mindezeket csak titokban tehette, hiszen egy udvari muzsikus nem árthatta magát ilyen „alacsony ügyekbe".
Egy meleg, nyári napon, mikor épp a tónál muzsikált, közeledő léptek zaját hallotta, s megpillantotta a királykisasszonyt. Késő lett volna elbújni, így mintha észre sem vette volna, tovább játszott, míg a lány mesterségesen édeskés illatát maga mellől nem érezte. Ekkor abbahagyta.
- Hát maga hogy kerül ide? Nem szabadna itt lennie, ez nem apám szolgáinak szórakozóhelye. - a királykisasszony gőgös hangja nem lepte meg Nathan-t, volt ideje hozzászokni a hónapok alatt, jobban bántotta azonban a „szolga" szó.
- Ha már itt tartunk, magának sem volna szabad itt lennie, egyedül legalábbis semmiképpen. Hunyjon szemet afelett, hogy itt vagyok, s én is elfelejtem, hogy önt itt láttam.
A lány ledöbbent, nem szokott ehhez a hangnemhez. Elkényeztették, minden szaváért dicsérték, s most jön egy senkiházi és megmondja neki, mit csináljon!
- Kikérem magamnak ezt a hangnemet! És higgye el, magán csattanna nagyobbat az ostor, ha kiderülne, hogy mindketten tilosban jártunk. De mit is beszélek én magával erről? Csak játsszon, ahhoz legalább úgy-ahogy ért.
Nathan megvonta a vállát, s próbálta elképzelni, mi szeretni való lehet ezen a lányon. Ő egyáltalán nem ilyennek képzelte el, napról napra rosszabb lett a véleménye róla, teljesen lemondott arról, hogy tisztelje a lányt. Nincs miért. Egyszer oda akarta ajándékozni megszáradt virágát a lánynak, de az nem fogadta el, mert nem elég szép ajándék. Nathan nem tudott szebb virágot elképzelni, így nem értette a dolgot. Míg ezen gondolkodott, a királykisasszony sarkon fordult s elindult, nem vette észre, hogy elejtette hófehér zsebkendőjét. Nathan felvette, jól megnézte, majd a lány után vitte s szó nélkül átnyújtotta neki.
- Ó, észre sem vettem. De már mindegy is. Tartsa meg, tegye a párnája alá vagy tegyen vele, amit akar. Nekem már nem kell, mert összefogdosta. De őszintén köszönöm! - gúnyos mosoly volt az „őszinte köszönet". Nathan a tóba dobta a zsebkendőt, fogta lantját, s elviharzott. Döntött. Elhatározta, hogy egy percig sem marad tovább az udvarban, nem hogy nem boldog itt, hanem egyenesen szenved. Ezen kívül pedig rájött, mi húzza olyan nagy erővel haza - vagyishogy ki hiányzik neki annyira. Kapkodva szedte össze holmiját, kocsit bérelt, de mielőtt elindult volna, köszönetet mondott a jóságos királynak, aki mindig jó volt hozzá. Mikor elindult, hátranézett egyszer, utoljára, de egy pillanatig sem sajnálta döntését.
Bár a lovak gyorsan haladtak, Nathan legszívesebben repült volna haza, az otthonába, amit oly régen nem látott, és Rose-hoz, az édes Rose-hoz, akiről oly rég nem hallott semmit, és aki a legjobban hiányzott neki! Mikor megérkezett a faluba, első útja régi házuk felé vezetett, melyet rég benőtt a sok gaz, hiszen senki nem gondozta a kertet. Örömmel látta, hogy a sárga virág még mindig rendületlenül virágzik, akár az ő szerelme: letépte annak legszebb virágát, rákötötte a piros szalagot, melyet mindig magánál hordott, s már rohant is Rose otthona felé. Kopogott: senki nem nyitott ajtót, berontott: csend fogadta. Nem értette. Körberohant a kertben, s megakadt a szeme egy téglalap alakú helyen, ahol sokkal frissebb volt a fű, mint máshol. Aztán észrevette a keresztet, és térdre rogyott.
- Rose! Rose, hol vagy!? Hol vagy, mikor szükségem van rád, mikor visszajöttem érted? Hol bujkálsz, ne játssz velem! Szeretlek, érted? Szeretlek, Rose! Hol vagy?
Könnyei patakzottak s gyűlölte magát, amiért elkésett, amiért nem előbb jött, amiért nem vette észre, ami olyan nyilvánvaló volt. Térden állva zokogott a sírnál, s arra gondolt, rögtön odatemeti magát is, mikor valaki megfogta a vállát s átölelte hátulról. Nathan halálra ijedt.
- Hát szeretsz? Ebben biztos vagy? -jól ismert hang kérdezte. Nathan tisztában volt vele, hogy ez nem lehet a valóság, nincs magánál és rémképek gyötrik.
- Persze, hogy szeretlek, de miért nem vártál meg? Miért mentél az égbe? Miért hagytál itt?
- Dehogy hagytalak itt, hiszen látod, hogy itt vagyok! Nathan! Ölelj meg és látod, hogy én vagyok! Jaj, de vártam, hogy gyere! - Rose is könnyezni kezdett, amitől egészen olyan lett, mint egy angyal.
- Csak akkor hiszem el, hogy élsz, ha a hajadba tűzhetem ezt a virágot, nézd!
Rose nevetett s közel hajolt, hogy a virág hajába kerülhessen. Mikor ez megtörtént, Nathan fellélegzett s olyan szorosan ölelte magához Rose-t, hogy a lány szemernyi levegőt sem kapott.
- De mondd, ha te élsz, kinek a sírja ez? Ki van itt?
Rose arca elsötétült.
- Tudod, nem sokkal az után, hogy elmentél, kiderült, hogy édesapám nagy beteg s alig van neki pár napja vissza. Pedig csak egy baleset volt... Sosem gyógyult meg. Jaj, Nathan, olyan szörnyű volt! És nem voltál itt! - most már Rose is zokogott.
- Bocsáss meg szerelmem, hogy el kellett mennem ahhoz, hogy lássam, mi mindenem megvan és megtudjam, mennyire szeretlek! De már minden rendben lesz, sosem hagylak el többé. Ó, Rose, ha tudnád, mennyire hiányoztál!
Nathan és Rose nemsokára összeházasodtak, és a lehető legboldogabban éltek, míg meg nem haltak - talán az után is!
És hogy a többiekkel mi lett?
John hittérítőnek ment és rengeteg embert győzött meg.
Jeremy, miután lányát feleségül vette egy csirkefogó és kisemmizte őket, maradék vagyonát szétosztotta a szegények közt, mire házsártos felesége elhagyta, de ezt ő egy cseppet sem bánta. Remetének ment a közeli erdőbe, s csak saját maga által készített durva csuhát hordott.
A királykisasszony jól megjárta: titokban beleszeretett az udvari lovászba, aki szerencsétlenségére viszonozta érzéseit, miután pedig a király rájött a románcra, mindketten repültek a királyi udvarból. Így szegényen éltek, mint a templom egere, azonban a királykisasszonyból takarékos háziasszony lett, aki odaadással fordult férje felé.