A Borostyánkő-erdő őrei

Évszám
2009

Valahol messze, ott, ahol a Boronka még csak vékonyka csíkban csordogál a fényesre koptatott sziklák között, ott ahol a Borostyánkő-erdő évszázados fái nyújtózkodnak az ég felé, a sűrű lombok függönye mögött megbújó kristálybarlangban élt Karas, a jóságos varázsló. Évezredekkel ezelőtt került oda a hegytetőre. Azóta őrizte ott a sziklákat, a fákat, az erdő vadjait, s legfőként azt a helyet, ahol a felszínre buggyant az a víz, amely a kövek között végigcsorogva széles medrű, szelíden hullámzó folyóvá terebélyesedett, mire elért a tengerig. Nap, mint nap megtisztogatta a forrást, majd körbesétálta a hegyi ösvényeket, gondoskodott az erdő lakóiról. De segítette a hegyeken átkelő, az erdő sűrűjében eltévedt vándorokat is, hogy azok megleljék a helyes ösvényt, amely levezette őket a hegy lábához, hogy onnan a Boronka folyását követve elérjék úti céljukat.

Karas égerfából faragott, ezerfű levében pácolt, méhviasszal fényesre suvickolt, kristálygömb-fejben végződő hatalmas varázsbotjába kapaszkodva rótta mindennapos útját éppen akkor is, amikor egy hófehér galamb ereszkedett le a felhők közül és röppent a varázsló feje fölé. A nyakában vékonyka aranyozott szíjra erősített aprócska tarisznya lengedezett. A galamb néhányszor körberepülte a varázsbotot, majd rátelepedett a kristálygömbre. Karas óvatosan megdöntötte botját, hogy elérje a madarat. Szelíden megsimogatta a galamb fejét, majd a kis tarisznyába nyúlt és kivett belőle egy levélkét. Jól sejtette, neki címzett üzenet volt szépen cizellált betűkkel a papírra róva. Küldője Torda király volt, akinek birodalma szétterül a Nagy Síkságon, arrafelé, amerre a Boronka belevész a hatalmas tengerbe.

Torda király segítségre szorult, ezért üzent a varázslóért. A levélkében az állt, hogy ha tud, menjen el személyesen, ha meg nem, küldje el kristálygömbös varázsbotját a királynak, mert csak az segíthet országán, s legfőként egyetlen leánykáján, Borsán, aki a félelmetes tengeri szörny, a huszonkét rőf hosszú, pikkelyes testű, tüskés farkú, kétfejű, vízokádó fenevad, Kundala fogságába került.

Kundala háromévenként egyszer emelkedett ki vízi birodalmából. Körbeportyázta a környéket, újabb három évre való csecsebecsét gyűjtött magának, amivel unalmát űzhette a víz alatt. Most történetesen Torda király földjére vetődött, egyenesen a királylány kertjében terebélyesedő aranymandulafa ágait tördelve huppant a kerti tavacska kellős közepébe.

A sárkány körbejáratta nagy gülü szemeit a kerten. Igen megtetszett neki mindaz, amit látott. A szebbnél-szebb fenségesen illatozó, ezer színben pompázó virág, a tarka tollú, az ezerféle csengő hangon csivitelő szelíd madár, kiváltképp pedig a rengeteg játék, amit a kertben látott. Volt ott minden, amit egy huszonkét rőf hosszú, pikkelyes testű, tüskés farkú, kétfejű, vízokádó behemót csak titokban kívánhatott magának: ébenfa-libikóka, borostyán-hinta, kristálycsúszda, aranylabdák, ezüstgolyók, szivárványos üveggolyók, babaházak, homokvárak, falovacskák, hajas babák, meg még megannyi minden, hogy azt nehéz lenne felsorolni is. Mert Torda király nagyon szerette egyetlen gyermekét, s mindent megadott neki, amit csak kívánt. Kundala csak ámult a sok csoda láttán. Hát, még amikor megpillantotta Borsa királylányt és játszótársait, akik önfeledten fogócskáztak a kert fái között! Nem sokat teketóriázott, kapta magát, négy sarkánál fogva felemelte az egész kertet. És úgy, ahogy volt: növényestül, madarastul, játékostul, királylányostul, játszópajtásostul magasba emelte, s tovaröpítette. Szállt egyenesen a tengernek, ahol élete java részét töltötte.

Amikor Torda király letekintett palotája ablakából, a gyönyörű kertnek csak hűlt helyét látta. Egy hatalmas fekete gödör tátongott azon a helyen, ahonnan még néhány perce Borsa csilingelő kacagását hallotta. A király nem akart hinni a szemének, lélekszakadva rohant le az udvarra. A palotalépcsőjén belebotlott a kertészfiúba, aki szinte kővé dermedt mindattól, ami az imént történt. Amikor nagy nehezen kikerekedett a történet a rémült kiskertész elakadó szavai nyomán, Torda király azonnal küldetett hírvivő galambjáért, hogy régi barátjának, Karas varázslónak üzenjen vele. Tudta, hogy a varázsló kristálygömbös varázsbotja az egyetlen segítség az ilyen szörnyű nagy bajra, ami velük történt.

Miután Karas elolvasta a király kétségbeesett üzenetét, négyet koppantott varázsbotjával a földből kiálló, simára koptatott szikladarabra. S máris ott termettek előtte daliás fiai: Benta, Iszker, Jantra és Isar. Ők négyen voltak Karas és Karasica, az Érchegyek tündérkirálynője régi nagy szerelmének szülöttei. A varázsló elmesélte fiainak Torda király bánatát. Arra kérte őket, hogy keljenek útra, vigyék magukkal a kristály-gömbös varázsbotot, és tegyenek meg mindent, hogy Borsa királylány épségben visszakerüljön édesapjához. Sajnálta, hogy ő maga nem mehetett, de nem hagyhatja magára a forrást, melynek sorsáért Karas kezeskedett, amikor fehérszakállú apjától, Argyastól átvette a varázsbotot.

A négy testvér bal kézzel erősen megmarkolta a varázsbotot. Ezer meg ezer vékonyka fénysugár tört elő a kristálygömbből. A sugarak áthatoltak az ifjak testén. S azok – mint a pára – eltűntek az erdei tisztásról. Nem telt bele annyi idő sem, mint ameddig átszalad az ember fején egy gondolat, s az ikrek már Torda király palotájának tornácán igazgatták magukon lovagi öltözéküket.

A király szíve megtelt bizakodással, hogy hamarosan viszontláthatja szeretett leánykáját, hiszen az ifjak magukkal hozták a reményt. Bőségesen megvendégelte őket. A lakoma alatt töviről hegyire újra elmondatott mindent a kertészfiúval. A kislegény körültekintően leírta a sárkány külsejét is.

A négy testvér másnap már kora reggel elhagyta a palotát. Ugyanúgy, ahogy idefele jövet, bal kézzel megmarkolták a varázsbotot, miközben azt kívánták, a bot repítse őket Kundala birodalmába.

Ezalatt Kundala ott ücsörgött a Setét-tenger kis szigetének egyik kiálló sziklaszirtjén, és elbűvölten szemlélte vadonatúj szerzeményét, Borsa királylány tündérkertjét. Ott volt minden, ami annak idején annyira elbűvölte: az ébenfa-libikóka, a borostyánhinta, a kristálycsúszda, az aranylabdák, az ezüstgolyók, a szivárványos üveggolyók, a babaházak, a homokvárak, a falovacskák, a hajas babák, meg a többi varázslatos játék, amire annyira vágyott. Öröme mégsem volt teljes, mert a kis királylány és játszópajtásai remegve, összebújva sírdogáltak az aranymandulafa tövében.  Hiába bíztatta őket, hogy nincs mitől félniük, hiába mutatott be százféle mulatságos trükköt a levegőben úszkálva, forgolódva, bucskázva, a gyerekek tovább búslakodtak.

Másnap Kundala már nagyon megbánta tettét. Nem volt elég, hogy semmi örömét nem lelte abban, hogy a bánatos gyerekek kesergését hallgathatta napkeltétől napestig, de még a lelkiismerete is furdalni kezdte. Végül rászánta magát és a gyerekek fölé repült. Azzal vigasztalta őket, hogy ne sírjanak, ne ríjanak tovább, mert hazaviszi mindegyiküket, ha játszanak vele egy kicsit. S ha Borsa neki adja a szivárványos üveggolyókat, már repíti is vissza őket a hazájukba. Kundala ígéretétől felszáradtak a gyermekkönnyek, megcsillantak a gyermekszemek, mosoly fakadt a gyermekajkakon. Perceken belül olyan önfeledt játék vette kezdetét a Setét-tenger kis szigetén, amilyenről Kundala még akkor sem álmodott, amikor kikelt a sárkánytojásból. A vidám gyerekzsivaj, amibe belekeveredett néha egy-egy emberfülnek szokatlan sárkánykacaj, messzire elhallatszott. Keresztülbucskázott a tenger habjain, átsiklott a parti fövenyen, beleütközött a síkság fölé emelkedő hegyek szikláiba. Addig-addig visszhangzott a hegyek és völgyek között, mígnem felébresztette Karasicát, az Érchegyek gonosz tündérkirálynőjét.

Karasica volt hajdanán a legszebb és a legjóságosabb tündér az Érchegyek között. Nem véletlen hát, hogy megakadt rajta az ifjú Karas szeme, amikor éppen fehérszakállú apját ment meglátogatni, aki a szelíden hömpölygő kékvizű folyón túl, az Érchegyek lábánál megbújó barlangban lakott. Karasica éppen egy míves obszidián kehelybe gyűjtögetett harmatcseppeket a fűszálakról, falevelekről a reggeli fürdőjéhez, amikor nagy sebesen elsuhant mellette Karas bíborköpenyében, ezüstöskék süvegében. A hirtelen jött fuvallat kirepítette az obszidián kelyhet a tündérlány kezéből. A harmatcseppek, mint apró kis gyöngyök, szerteszét gurultak. Karasica rosszallóan tekintett a sebesen száguldó ifjúra. „Ó, bárcsak bukna orra!” – gondolta. És úgy is történt. Karas szattyánbőr csizmájába máris belekapaszkodott az öreg tölgyfára felfutó borostyán, s az ifjú egy galagonyabokor kellős közepébe huppant. „Így jár az, aki nem néz a lába elé!” – kacagott Karasica. Karasnak éppen valami jó cifra válasz készült elhagyni a száját, amikor szeme összetalálkozott a tündérlány tekintetével. Olyan szépséget még nem látott életében, mint amilyen Karasica volt. Az ifjú ajkai elnémultak, és mint egy vásári bábu, akinek megbillentették a fejét, csak helyeslően bólogatott a leány szavaira. „Tüstént helyrehozom a hibámat, szép leány!” – pattant fel, majd valamint mormolt magában, amire a harmatgyöngyök jól nevelten visszamasíroztak Karasica kelyhébe. E csodát látva a leány tudta, hogy kivel van dolga. „Te vagy az öreg Argyas fia!” – küldött egy aprócska mosolyt Karas felé. Aztán a többi ment, mint a karikacsapás. Nem telt bele annyi idő sem, hogy az öreg tölgy új lombruhát váltson, s a két fiatal egybekelt. Hét országra szóló lakodalmukon ott volt minden jótündér és varázsló, aki csak számított a hegyek, a völgyek, a fennsíkok és a folyók környékén. És azon a napon nemcsak feleséget kapott Karas, de nagy tisztséget is. Argyas, a varázslók legöregebbike, átadta neki az égerfából faragott, ezerfű levében pácolt, méhviasszal fényesre suvickolt, kristálygömb-fejben végződő hatalmas varázsbotot, hogy ezentúl ő legyen annak őrzője.

Szépen, szerényen és nagy-nagy boldogságban élt Karas gyönyörű hitvesével a Borostyánkő-erdő évszázados fái alatt. Karasica szó nélkül otthagyta ifjú férje kedvéért az Érchegyeket. Nem telt bele még két esztendő sem, és a sűrű lombok függönye mögött megbújó kristálybarlangból gyermeksírás hangja verte fel az erdő csendjét. Nem is egy gyermeké, hanem mindjárt négyé: Bentáé, Iszkeré, Jantráé és Isaré, Karas és Karasica ikerfiaié. A boldog szülők nem tudtak betelni a szépséges fiúcskákkal, akik úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Hogy megkülönböztessék őket, más-más színű ruhácskát varrt nekik az anyjuk. Benta bíborvörös, Isar türkizkék, Jantra aranysárga, Iszker pedig smaragdzöld öltözéket kapott. Később is, amikor már megtanulták apjuktól a varázslás mesterségét és hős lovagokká serdültek, ezek a színek maradtak legfőbb ismertetőjegyeik.

Senki nem számított rá, hogy Karas és Karasica boldog életét elirigyli majd tőlük valaki. Pedig az történt. Élt ugyanis az Érchegyek között egy Muszala nevű lovag, aki a harc mellett, mindenféle bűbájhoz is értett. Már akkor szemet vetett Karasicára, amikor a tündérlányt életében először indult hajnali harmatot gyűjteni az erdőbe. Muszala a fák mögé bújva leste, messziről epekedett utána. Majd szétvetette a düh, amikor hírül vette, hogy Karasica az öreg Argyas fiának a jegyese lett. Hát, még amikor a lakodalomról is értesült! Féltékeny lelke nyughatatlanul háborgott. Nem találta többé a helyét zordon várának mogorva bástyái alatt. Nagy sebbel, lobbal összepakolt, és átköltözött a Setét-tengeren túlra, boszorkány keresztanyjához, Malukuhoz.

Tizenkét év múltán vetődött vissza Muszala az Érchegyek közé. Még gonoszabb volt, mint valaha. Nem csoda, hiszen távolléte minden napját a bosszúvágy fűtötte. Karast akarta megbüntetni, amiért elszerette előle Karasicát. Boszorkány keresztanyjától eltanulta a legsötétebb, legszörnyűbb bűbájokat, rontásokat. Így mikor hazatért, rögtön hozzálátott, hogy aljas tervét megvalósítsa.

Muszala kileste, hogy mikor indulnak el Karas és fiai a mindennapos erdőjáró, forrástisztító körútjukra. Barátságot színlelve lepte meg Karasicát a kristálybarlang bejáratánál. Elmondta, hogy amikor messzi útjáról hazatért, elsőként róla kapott hírt, boldogságáról, szépséges ikerfiairól. Eljött hát, hogy megajándékozza régi kedves barátnőjét. A tündér fiatalasszony fenntartással és kissé meglepődve fogadta a nyájas mondatokat, hiszen nem éppen barátságos képet őrzött Muszaláról. De amikor a lovag elővette nyeregtáskájából ajándékát, Karasica óvatossága megszűnni látszott. A gonosz ember éppen erre számított. Két ujja között káprázatos gyűrűt tartott. A vastag aranyfoglalatban ott tündökölt Maluku gyémántja. Óvatosan felemelte Karasica jobb kezét, és középső ujjára felhúzta az ajándékot. Ezalatt a tündérasszony éppen arra gondolt, hogy nem is olyan alávaló ez a Muszala, ha neki ilyen becses ajándékot hozott. És ez volt az utolsó szép gondolata. Mert ahogy az ujjára került Maluku gyémántja, a gonosz erő szétáradt a testében. A szíve megfagyott, derűs arca elkomorodott, szemei szikrát szórtak. És ahogy körülnézett, mintha undorodott volna mindattól, amit látott. „Mit keresek én itt?” – gondolta. „Hol van az én gyönyörű ércpalotám? Hol vannak a szolgálóim?” Aztán ráförmedt Muszalára és megparancsolta neki, hogy vigye haza tüstént, az Érchegyek közé. Nem is kellett annak kétszer mondani. Nyergébe kapta Karasicát, s mint a szélvész, elszáguldott vele.

Karas mindent megérzett, ami a feleségével történt. De nem akart a fiainak szólni, nehogy azok a gonosz lovag kardjába fussanak. Amikor aztán Maluku gyémántjának sötét ereje is felsejlett a közelben, tudta, hogy nem tehet semmit. Napokig azt színlelte, hogy Karasicát talán egy erdei fenevad ragadta magával. Bejárta fiaival a környék hegyeit, völgyeit, a fennsíkokat, de még a jól ismert folyók vidékét is. De sehol nem bukkantak nyomára. Persze Karas nagyon jól tudta, hogy felesége Maluku gonosz gyémántjának rabjává vált. Aki pedig azt a gyémántgyűrűt viseli, elfelejtkezik szeretteiről. Elfelejt mindent, ami emberi, ami jóság és emberség, ami szeretet és becsület, ami békesség és önzetlenség.

Attól fogva a négy fiú anya nélkül élte tovább életét. Karastól megtanultak ezerféle varázslatot, néha apjuk még azt is megengedte nekik, hogy a kristálygömbös varázsbotot használják. A bűvös szerszám minden kívánságukat teljesítette, egyet leszámítva. Ha arra vágytak, hogy az anyjukhoz kerüljenek, a varázsbot meg sem mozdult.

 Telt-múlt az idő. Karas fiai lettek a hegyek, a völgyek, a fennsíkok és a folyók leghíresebb lovagjai. Apjukkal együtt nagy tisztelet övezte őket az ott lakók körében. Eközben Karasica vált a legfélelmetesebb gonosz tündérré az Érchegyek vidékén. Még a rosszalkodó gyerekeket is vele ijesztgették: „Jól vigyázz magadra, mert elvisz a Karasica!” – mondogatták. Többen tudni vélték, hogy a szörnyű asszony valóban fogságba ejti az útjába kerülő gyerekeket.

Amikor megkocogtatta a gonosz tündér palotájának ablakait a tenger habjain, parti fövenyen átsikló, a hegyek sziklái fölé emelkedő gyermekzsivaj, amikor megpendítette a palota érckapuját az emberfülnek meglehetősen szokatlan sárkánykacaj, Karasica – mint akit a hangya megcsípett – kipattant ágyából, tágra nyitotta haragtól sziporkázó szemeit. „Ki merészeli megzavarni álmomat?” – visította. A jókedvű gyermekmoraj, s az önfeledten játszó kétfejű sárkányfi fel-felgurgulázó hangja úgy hasogatta a fejét, mintha az éppen szétrepedni készült volna. „Ezt nem tehetik velem megtorlatlanul!” – öltötte magára nagy sebbel-lobbal ezüstös pókhálófonalból szőtt varázsköpenyét, és a zsebébe süllyesztette ezüstfoglalatú varázstükrét. S már repült is, mint a gondolat, a hegyek-völgyek között visszhangzó zsivaj nyomában. Átsuhant a síkság, át a parti föveny felett, nyomában felperzselődött a fű. Varázsköpenye a tenger habjait verdeste, nyomában szerteszéjjel spricceltek a vízben az apróhalak, és a fölöttük repdeső sirályok ijedten rikácsolva rebbentek szét a négy égtáj minden irányába.

A Setét-tenger legújabb kis szigetén kiterített, óriási virágos zsebkendőre emlékeztető kertecskére, mint egy ezüstösen szikrázó hullócsillag, nagy sebbel-lobbal ereszkedett le Karasica. Haragosan vette szemügyre az önfeledten játszó gyerekeket, meg a behemót sárkányfiút. Aztán előrántotta köpenyéből az ezüstfoglalatú varázstükröt, s miközben rémisztő varázsigéket mormolt magában, tükrét a gyerek felé fordította. Szegény Borsa királylány és a játszópajtásai először a magasba emelkedtek, majd, mintha a tenger vizébe csobbantak volna, egyenként zuhantak bele Karasica tükrébe. A sárkányt – ki tudja miért – nem ejtette a tükör fogságába a tündér. De ő sem úszta meg büntetlenül. A gonosz asszony ráfújt egyet, és fagyos leheletétől Kundala menten kővé dermedt. Karasica meg, mint aki jól végezte dolgát, ahogy jött, úgy távozott a szigetről.

Mikorra Karas fiait a kristálygömbös varázsbot Kundala új szigetére röpítette, ott nem volt más, csak egy szomorúan árválkodó kertecske, ahol bánatos fejüket a föld felé lógatták a virágok és a néma madarak. S a kert közepén, az aranymandulafa mellett, ott tornyosult, mint egy óriás kőhalom, a szegény Kundala. Az ikrek bal kézzel újra megfogták, majd megszorították a varázsbotot, utána egyet koppantottak a bottal a kőhalomra.  Kundala kőteste azon nyomban életre kelt. Rémülten tekintett körül, négy szeméből könnyek potyogtak, és alig tudta fékezni magát, nehogy vizet okádjon, mert az aztán elmosta volna most az egész szigetet. Amikor megbizonyosodott róla, hogy a négy lovagtól nincs mit félnie, elpanaszolta nekik, hogy mi történt. Azok nyomban tanakodni kezdtek, hogy mit tegyenek ezután. Végezetül Benta javaslatára úgy döntöttek, hogy először visszaröpítik Borsa királylány kertjét Torda király földjére, aztán Kundalával együtt megkeresik a gonosz Karasica birodalmát, és kiszabadítják Borsát és játszópajtásait.

Torda király szíve nagyot dobbant, amikor meglátta azt a hatalmas fekete felhőt a palotája fölött. Hát még, amikor az le is ereszkedett, egyenesen abba a gödörbe, amelyik Borsa királylány kertje helyén tátongott. Lélekszakadva rohant le az udvarra, de ott csak a négy lovagot és a két búsképű sárkányfejet találta. A legények csak addig időztek a palotában, míg elmesélték a királynak, hogy mi történt. Aztán útra készülődtek a kristálygömbös varázsbot segítségével. De amikor jó erősen megmarkolták a botot, és arra gondoltak, hogy repüljön el velük egyenesen Karasica birodalmába, az meg sem mozdult. Ettől aztán leírhatatlan nyugtalanság lett úrrá rajtuk, mivel tudták, hogy a bűvös szerszám eddig minden kívánságukat teljesítette, csak azt nem, hogy az anyjukhoz vigye őket.

„Egyet se búsuljatok, pajtikáim!” – bökdöste oldalba őket Kundala, amikor látta, hogy a négy ifjú magába roskadva, tétlenül üldögél a palota lépcsőjén. „Pattanjatok a hátamra, aztán, iszkiri, már repülünk is az Érchegyekbe!” – bíztatta újdonsült barátait a sárkányfi. A legények menten Kundala pikkelyes hátára pattantak. Az meg oly könnyedén emelkedett a levegőbe, mintha sasmadár lett volna. És már repült is, sebesen, mint a szél.

Karasica elégedetten szemlélte a kis királylányt és játszópajtásait, legújabb szerzeményeit az ezüstfoglalatú varázstükrében.  „No, ha még hármat sikerül elkapnom, meglesz mind a hetvenhét.” – morfondírozott magában. „Akkor aztán Muszala nekem adja cserébe ezekért az emberfajzatokért keresztanyja fiatalító flaskáját, amiben az örök ifjúság vize bugyog!” – és gonosz lelke repdesni kezdett a hiúság örömétől.

Hirtelen nagy surrogás-burrogás hallatszott. Karasica kitekintett ércpalotája ablakán. Éppen akkor ereszkedett le a hatalmas érckapu elé a nemrégen kőbe fagyasztott sárkányfi, hátán négy legénnyel. „Ó, hát három is elég lett volna!” – tört föl az álnok tündérből a kacaj. Az orra alatt elkezdte mormolni gonosz varázsigéit, miközben ezüstfoglalatú varázstükrét kinyújtotta az ifjak felé. De legnagyobb megrökönyödésére, nem történt semmi. Az ifjak nem emelkedtek a levegőbe és onnan nem huppantak bele a tükörbe, mint pár napja Borsa királylány és társai. Karasica értetlenül fogadta a történteket. De amikor meglátta a bíborvörös öltözékű legény kezében a hatalmas botot, végén a sziporkázó kristálygömbbel, megérezte, hogy annak a valaminek köze volt a kudarchoz. Egy hirtelen gondolattal lekiáltott az ablakból: „Ha engem akartok látni, gyertek föl hozzám, legények!” Abban a szempillantásban az érckapu résnyire tárult, csupán annyira, hogy a fiúk egyenként átférjenek rajta.  Kundala még csak meg sem próbálta, hogy átvergődjön behemót nagy testével a bejáraton, mert, már ha csak az egyik fejét bedugta volna a kapun, az is beszorult volna. „Sebaj, pajtikáim, én majd itt megvárlak benneteket! – biztatta újdonsült barátait. Az óvatos Isar, mielőtt testvérei után eredt volna, visszaszólt Kundalának: „Ha nem térnénk vissza tizenkét fertályóra múlva, keresd meg apánkat, és mondd el neki, mi történt!”

A négy testvér lelke egyre nyugtalanabbul háborgott, ahogy közeledtek Karasica hatalmas trónterméhez. Elbűvölte őket ugyan a látvány, mert ameddig csak a szem ellátott minden arannyal, ezüsttel, rézzel, ónnal volt borítva, mindenünnen a smaragd, a zafír, az achát, az ametiszt, az ónix, a topáz csillant fel hűvös fénnyel, de minél beljebb jutottak a palotában, annál fagyosabbá és zordabbá vált minden. De a legfagyosabbnak, legzordabbnak maga Karasica tűnt, amint a négy fiúra vetette szúrós tekintetét hatalmas, ónixkövekkel kirakott, bronzveretes aranytrónjáról lepillantva. „Mit kerestek ti itt, ahol a madár se jár?” – tudakolta. Benta erőt vett magán és elmondta, hogy ők bizony Borsa királylányért és a pajtásaiért jöttek. A gonosz tündér összehúzta szemöldökét: „Ugyan, mit keresnének nálam azok a gyerekek?” – kérdezte színlelt csodálkozással. Akkor Benta előadta, amit kétfejű barátjától hallott. És amikor éppen odáig ért az elbeszélésben, hogy a gyerekeket beszippantotta egy ezüstfoglalatú tükör, Karasica nyomban a háta mögé akarta rejteni a bűvös szerszámot. Így hát, elárulta magát. Nem is színlelt tovább. „Igen, szükségem van rájuk, mind a hetvennégy gyerekre, akiket a tükröm fogva tart. De még közületek is háromra, hogy valóra váltsam tervemet!” – süvöltötte, és ismét varázsszavak duruzsolásába kezdett, tükrét a fiúk felé fordítva. És lássatok csodát, megint nem történt semmi!

Karasica rájött, hogy tehetetlen a legényekkel szemben, amíg náluk van az a bot, amelyiknek a hegyéről a kristálygömb haragos szikrákat szórt felé. Hirtelen nyájassá változott, fűt-fát ígért a fiúknak, még azt is, hogy játszópajtásostul visszaadja nekik a kis királylányt. De előtte pihenjenek meg egy kicsit, egyenek-igyanak, amennyit csak jól esik, ne forduljanak vissza a gyerekekkel fáradtan, étlen-szomjan. Azok meg úgy tettek, ahogy azt a tündér kérte. De nem fogadták el tőle az aranytálcán kínált ínycsiklandó ételeket, az obszidián kelyhekbe töltött, gyöngyöző italokat. Saját tarisznyából ettek, saját kulacsból ittak, majd várták, hogy Karasica valóra váltsa ígéretét. Közben észre sem vették, hogy már jócskán eltelt vagy tizenkét fertályóra.

Odakünn Kundala egyre nyugtalanabbul várakozott. Nagyon féltette barátait, mert tudta, hogy a gonosz tündér minden alávalóságra képes. S ahogy leteltnek vélte az időt, amire az óvatos Isar figyelmeztette, menten levegőbe emelkedett, és már repült is a Borostyánkő-erdő hegyei közé Karashoz.

A varázsló éppen befejezte aznapi sétáját a hegyi ösvényen, és kedves öreg szarkája megkopott tollait kenegette az ezerjófű levével, amikor nagy hirtelen, mint egy óriás fekete felhő, Kundala leereszkedett az égből. Szegény szarka ijedtében a varázsló köpenye alá bújt, amikor földre huppant a kétfejű behemót. Karas érezte, hogy a sárkányfit a jó szándék vezérelte hozzá, ezért barátsággal köszöntötte. Kundala egy szuszra elmesélt mindent, ami vele és az ifjú lovagokkal történt. Karas szíve összeszorult. Hiába óvta hát fiait annyi éven keresztül, mégis Maluku gonosz gyémántjának közelébe kerültek. És otthagyott csapot-papot, nem gondolt arra sem, mi lesz a forrással, ha nem tér vissza időben. Úgy ahogy volt, köpenye alatt az öreg szarkával, Kundala hátára pattant. Az meg máris szállt vele vissza, mint a sebes szélvész.

Amikor az Érchegyek közé értek, és a messzeségben feltűntek Karasica ércpalotájának tornyai, Karas arra kérte a sárkányfit, hogy próbáljon meg, ha tud, a palota udvarában leereszkedni. Kundala óvatosan süllyedni kezdett. Leomlott ugyan egy-két kiálló érctorony, összetört ugyan egy-két útjukba akadó ércoszlop, de végül sikeresen landoltak az ürességtől kongó, gránitkövekkel kirakott udvaron. Éppen jókor érkeztek. Karasica ugyanis, miközben az ikrek a tarisznyájukból falatoztak, egy gondolat-üzenettel segítségül hívta Muszalát, hogy közös erővel elbánjanak a négy legénnyel. A gonosz lovag menten ott termett a tündér trónja mellett. De ott termett Karas is, miután Kundala lelkére parancsolt, hogy várja őket indulásra készen a gránitudvarban.

 Elszánt harc vette kezdetét. A varázsló és fiai azon voltak, hogy megszerezzék Karasica tükrét, míg a gonosz lelkek Karas varázsbotját akarták megkaparintani. Hosszú ideig egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni. Már legalább kétszer lenyugodott és fölkelt a nap, amikor Muszala egy óvatlan pillanatban kirántotta Benta kezéből a varázsbotot. Karasica felvisított örömében. Muszala meg hatalmasat bömbölt. No, nem az örömtől, hanem attól a villámcsapástól, ami akkor érte, amikor markába szorította a botot. Mert ahogy gonosz ujjait a varázsbot köré kulcsolta, beteljesült végzete. Sötét lelke azon nyomban elhagyta a testét, s holtan terült el a trónterem padlóján. Nem tudta senki, még maga Karas sem, hogy őseinek bűvös szerszáma, ha jó szándékú ember kezébe került, azon segített, ha pedig gonosz erők kaparintották meg, azokra szörnyű halált hozott.

A váratlan fordulat után Karasica érezte, hogy hatalma gyengül. Próbálta azt az ifjút hatalmába keríteni, aki nem volt szerettei és a bot közelében. Szegény Iszker lett az áldozat. De épp, amikor Karasica fölé emelte varázstükrét, egy szárnyát suhogtató madár zavarta meg. A varázsló öreg szarkája, aki eddig ott rejtőzött Karas köpenyében. Ősi természete hajtotta, amikor egyenesen Karasica jobb kezére, annak is a középső ujjára, azon is a sziporkázó drágakőre, Maluku gyémántjára csapott. Éles csőrével egy pillanat alatt kivájta az aranyfoglalatból a drágakövet, és már repült is vele ki az ablakon.

Repült-repült zsákmányával a szarka. A gonosz kő azonban égette a csőrét. Szegény pára egyszer csak nem bírta tovább elviselni a fájdalmat, és eleresztette Maluku gyémántját. Az meg zuhant sebesen lefelé, egyenesen a Gyilkos-tó kellős közepébe. Ott aztán elnyelte a feneketlen mélység.

Karasica ájultan esett a padlóra, amint ujjáról lekerült Maluku gyémántja. Kezéből kihullott a varázstükör s ezer darabra tört. Ahogy hullottak szerte-széjjel a tükörszilánkok, mindegyikből egy-egy gyermek pattant elő: kislányok, kisfiúk, fiatalkák, nagyobbacskák, legvégül pedig maga Borsa királylány. A néma palota pillanatok alatt megtelt gyermekzsivajjal. Eközben Karas és fiai a tündér fölé hajolva lesték, mikor tér magához. „Milyen szép!” – bámulta Benta. „Kár, hogy olyan gonosz!” – sóhajtotta Isar. „Mi lesz vele?” – sóhajtott Jantra. „Vigyük magunkkal, köztünk majd megváltozik!” – javasolta Iszker. Karas meg csak mosolygott a bajsza alatt. Karasica kinyitotta a szemét. Meglepetten tekintett körül. Azt sem tudta, hogy hol van, és kik azok a szépséges ifjak, akik oly nagy aggodalommal figyelik őt. Aztán megpillantotta Karast. „Drága férjem, mi történt velünk?” – kérdezte tőle. Ettől aztán özönlöttek a fiúk kérdései is: „Hogy-hogy férjem?”, „Karasica a te feleséged?”, „Akkor ő a mi anyánk?” És már ölelték is, ahol érték. Karas töviről-hegyire elmesélt mindent, hogy Karasicát hogyan kerítette hatalmába az álnok Muszala, hogyan vált maga is gonosszá Maluku gyémántjától.

Derű és boldogság költözött az ércfalak közé. Kundalának majd eszét vette a váratlan fordulat. Örömében föl-le ugrabugrált a szűkös udvaron. Aztán Karas kérésére hazarepítette a varázstükör kis foglyait. Legvégül Borsát és játszópajtásait is hazavitte Torda király udvarába. Karas a családjával a varázsbot segítségével igyekezett utána.

Torda király nagy lakomát rendezett leánya megmentőinek tiszteletére. Jutott ott jó falat Kundalának is, akinek a boldog atya megbocsátotta minden vétkét, amit a lánya ellen elkövetett. Mert hát látta, hogy Borsa azzal a behemót kétfejűvel játszik a legszívesebben. Aztán meg kitört a nagy sírás-rívás, amikor Kundala arra kérte Karast és az ifjakat, hogy vigyék magukkal őt is, ha hazaindulnak. Borsa királylány csak azzal a feltétellel engedte el a sárkányt, ha megfogadja, gyakran meglátogatja őt. Ezt az ígéretet Kundalának nem volt nehéz megfogadni, hiszen igencsak megkedvelte a kis királylányt és játszópajtásait.

Nemsokára repültek haza, mint a sebes gondolat. A varázsló tudta, hogy már nagyon várják őket a borostyánkő-erdei sziklák, a fák, az erdő vadjai, s legfőként az a forrás, amelyet több mint három napja nem tisztogatott meg senki. Alighogy megérkeztek otthonukba, a sűrű lombfüggöny mögött megbújó kristálybarlangba, Karas tüstént útra kelt, hogy szemügyre vegye az évezredes sziklákat, az évszázados fákat, az erdő vadjait és a forrást. Amint körülnézett, tudta, hogy túl későn érkezett. A fák, a bokrok, a virágok szomorúan kókadoztak, szegény állatok meg már alig pihegtek a nagy szomjúságtól. Mert az életadó forrás vize elapadt. És eltűnt a völgyből az évezredek óta szelíden hömpölygő kékvizű folyó is. Kiszáradtan terpeszkedő medrében csak egy-két rémülten tátongó halakkal teli tócsa maradt.

         A varázsló majd eszét vesztette attól, amit látott, hiszen visszafordíthatatlan volt a kár, amit a természetnek okozott a többnapos távolmaradása miatt. Nem segített a bajon semmiféle bűbáj, semmiféle varázslat, de még a varázsbot ereje sem. Tehetetlenül üldögélt azon a földből kiálló, simára koptatott szikladarabon, amelyet megkocogtatva egykor a fiait hívta segítségül Kundala ellen.

            A sárkányfi talált rá, amikor kora reggel egy kis magányos erdei portyára indult. Ezerféle mutatványt kitalált, hogy felvidítsa. De hiába volt minden igyekezete. Végezetül aztán faggatni kezdte. Addig-addig erősködött, mígnem a varázsló megosztotta vele nagy baját. „Hát, ha csak ennyi a baj, akkor egyet se búsulj, pajtikám!” – vigyorodott el Kundala. „Ezen még én is tudok segíteni!” – bucskázott egyet behemót testével a levegőben. Karast bosszantotta a sárkány fenemód jókedve. „Még hogy az a széllelbélelt segítene?! Nem elég a bajom, még ez is engem bosszant!” – mormogott magában. De belérekedt a mormogás, amikor felpillantott Kundalára. Mert az a szárazon terpeszkedő meder fölé repült és csak ömlött, ömlött szájából a rengeteg víz. Nem hazudtolta meg vízokádó sárkány voltát. Addig-addig öklendezte a vizet, mígnem teljesen megtelt újra a folyómeder. A halak fürgén ficánkolni kezdtek a kristálytiszta vízben.

            A varázsló hálásan pillantott jótevőjére. Majd tüstént nekiállt, hogy megtisztogassa a forrást. Kikotorta a szikla hasadékából a rengeteg törmeléket, fadarabot, avart. És újra bugyogott a víz, tisztán és bőségesebben, mint annak előtte.

         Attól fogva Karas, Karasica, Benta, Iszker, Jantra, Isar és Kundala együtt vigyázták a sziklákat, a fákat, az erdő vadjait, s kiváltképp a forrást. És együtt segítették a hegyeken átkelő, az erdő sűrűjében eltévedt vándorokat is, hogy azok megleljék a helyes ösvényt, amely levezette őket a hegy lábához, hogy onnan a Boronka folyását követve elérjék úti céljukat.