Borsa királyfi úgy érezte, menten elájul. A sárkány hatalmas volt, a fogai nagyobbak, mint a lova, a tűzláng elviselhetetlenül forró. A szívdobbanásaival egy ütemben remegett izzadt tenyere. Csak a kardot ne ejtse el! Mit szólna hozzá bátyja, aki a legerősebb és legbátrabb az egész világon, és öccse, aki a hagyományokhoz híven megmentette a legszebb királylányt a Vasorrú bosszúja elől?
Borsa mélyen beszívta a felforrósodott levegőt, és úgy érezte, apró narancsszínű szikrák szánkáznak le a torkán. Odalenn a hűs palotában már hetedik napja ülték a menyegzőt, hordószámra folyt a híres kákalagi bor, s mivel testvérei hősi hírnevükhöz híven részt vettek minden sörpárbajban, a sárkány legyőzésére nem maradt csak ő. S Borsa ezt mennyire bánta! Sehogy sem tudta kitalálni, mivel győzhetne. Agyában szinte hallotta a fogaskerekek csikorgását, annyira törte a fejét. A kardjával nem tudott harcolni, hisz az a fenevad fogpiszkálójának sem lett volna elég, pajzsa, amit alig bírt a barlanghoz cipelni, az első pillanatban elolvadt. Borsa félelmében mozdulni sem bírt.
– Nem kellene megölnöd sárkány – szólt inkább remegő hangon, de szavai beleolvadtak az állat korgó gyomrának dübörgő robajába. Borsa nem mert hatalmas, világító szempárba nézni. A földön, a lábai előtt elterülve, olyan bátran állt árnyéka a végeláthatatlan fekete sárkányfolt tövében, s olyan délcegen tartotta a fogpiszka kardot, hogy a királyfi elszégyellte magát. Az árnyéka hős, futott át a fején egy gyors gondolat, aztán visszafordult, és győzködni kezdte a királyfit. Lehet, hogy ő is tudna bátor lenni? Az árny hevesen bólogatott, s Borsa izgatottságában elejtette a kardját. Az árnyék ijedten a fejéhez kapott. Apró lángocskák törtek ki a fenevad szájából, pedig még csak a torkát köszörülte. S Borsa ámulva nézte, ahogy árnyéka menekülni próbál. Látta, ahogy annak vékony alakja megnyúlik, és minden ujját megfeszítve erőlködik, hogy elszökhessen. Aztán egy pillanatra úgy tűnt, egy sötét alak suhan el mellette, de mire követhette volna, már bekerítette a mélyvörös tűzláng.
De Borsa mégsem halt meg, bőrét csak csiklandozta a tűz. S mivel a sárkány tanácstalanul visszakullogott a barlangjába, Borsa sem állt tétlenül. Megizgatta félrecsúszott koronáját, s addig futott, amíg a lába bírt.
Hogyan történhetett mindez? A királyfi a legöregebb kódexekben sem talált választ rá. Otthon a nép virágfüzérekkel várta, az udvar pedig újabb bőséges lakomával ünnepelte a diadalt. Atyjától egy hatalmas várat, a szomszéd királyságtól pedig egy gyönyörűséges királylányt kapott. De Borsa királyfi nem nyugodhatott, hiszen nem értette, milyen varázs történt vele.
– Talán a bagolyköpet volt az – motyogta gondterhelten az udvari boszorka, miután érte hívatott. - Rákented a palástra, ahogy mondtam?
– A palástom elégett! – kiáltott fel Borsa. Aztán megint töviről-hegyire elmesélte a történteket.
– Pedig egy pillanatra azt hittem, én is bátor lehetek – szólt, mikor a végéhez ért.
A boszorka szomorúan megcsóválta fejét. – Ez mindig így lesz Borsa. Az elsőszülött bölcs, a harmadszülött bátor, a középső pedig a középső marad, míg a kurta farkú malac az ingoványban túr…
Borsa nem élvezte a dicsőséget, sem a pompát. Hiába volt minden: a hatalmas palota, és az aranyhajú királylány, Borsa úgy érezte, nem nyugodhat. Tényleg gyáva lenne, és egy kicsit sem az a hős, akinek az emberek hiszik? Hát nem szorult belé semmilyen erény? Ezt sehogy sem hitte.
Egy nap, amint toronyszobája ablakából bámulta az égen kavargó lusta felhőket, elhatározta magát. Útnak indul, és megkeresi azt a gyáva árnyékot, és ha kell, addig kutatja, amíg él.
– Ne menj! – könyörgött a királylány. – Veszélyes az árnyakat követni!
De Borsát senki nem győzte meg. Tarisznyát vett a vállára, belepakolta a királyi konyhán sült pogácsáját és a kedvenc könyveit, aztán neki indult a veszélyes útnak.
Három napig gyalogolt. A harmadik napon elfáradt, úgy döntött a vízen folytatja útját. De hiába voltak csalogatóan hűsek a habok, s hiába tündököltek a kecses szitakötők a szivárvány minden színében, Borsát már nem érdekelte semmi. Hol keressem? – kérdezgette folyton magától, de úgy tűnt, a fogaskerekek a fejében, a régi jó cimborák, már rég megakadtak, és a királyfi attól félt, soha többet nem mozdulnak tovább.
Neki mégis mennie kellett. Vaktában járta a városokat és a falvakat, megmászta az Üveghegyet, leereszkedett a legmélyebb katlanokba, átúszta mind a hét tenger vizét. De senki nem tudott segíteni.
– Az árnyékok nem mászkálnak test nélkül – oktatták ki mindannyiszor, de ő mégis hitte, hogy egy része, vagy valami ahhoz hasonló, most a világot járja. Ki tudja, talán még mindig a sárkánytól retteg, és neki meg kell találnia őt.
Útja nem telt eseménytelenül. Mind a tizenkét királyságban híre ment nagy hőstettének, s amikor az emberek kérlelni kezdték, hogy mentse meg őket gonosz varázslényektől, banyáktól vagy bányarémtől, Borsa mindig segítségül sietett. Fizetséget ugyanakkor nem fogadott el. Csak egy könyvet kért minden hőstettéért cserébe, s amikor már kiszakadt a tarisznya a kötetek súlyától, kardjával szétvágta hatalmas palástját, s belőle táskát és kabátot varratott. Megjárta az Óperenciát, s járt azon is túl. De az árnyékát nem találta sehol.
– Gondoltam, hogy így lesz – motyogta Gallada, miután Borsa hazatérvén beszámolt útjáról.
– De hallod-e Borsa! – lökte meg kedveskedve a királyfit. – Nem is olyan rossz ez az árnyéknélküliség. Semmi bajod nincs belőle. Sőt inkább hasznodra vált. Megerősödtél, és vitézül harcoltál, ádáz csatákban arattál diadalt.
De Borsát semmi nem vigasztalta, hisz mióta az árnyéka elhagyta, semmi nem sebezhette meg. Csalónak érezte magát.
– Megölöm azt a sárkányt – szólt. – Akkor biztosan visszaszerzem.
Így Borsa újra útnak indult. Megvárta, amíg Gallada rátukmált egy kis üveg varjúháj kivonatot, s a zsebébe nyomott pár folyton zenélő tücsökhegedűt, lenyelte a védelmet hozó katicabogárszemeket, aztán kiosont a kastélyból.
– Nem jó ez így – motyogta magának.
– Bizony nem – súgta a fülébe a fáradt alkonyi szellő. Táncoltak Borsa körül a nyúlánk fenyőfák, hajlongva mutatva a sárkány felé vezető utat. A királyfi hamar a pagonyhoz ért, megmászta a Kopasz hegyet, s a régi tisztásra lépve hatalmas tomporáról rögtön megismerte a bestiát.
– Itt vagyok – szólította meg a szörnyeteget, ami rögvest pöfékelni kezdett. Orrából úgy szálldostak az apró vörös szikrák, mintha tűzijátékot robbantottak volna fel benne. Borsa maga elé állította a pajzsát, s kardját a megfelelő irányba tartva várta, hogy a sárkány támadjon. Az iszonyatos dühbe gurult. Hatalmas talpaival megmozgatta a hegyet, s farkával elsöpörte mind a közeli fákat. Borsa alatt megmozdult a föld, majd keskeny repedés indult el felé, hogy felszabdalja a hangával benőtt lápot. A királyfi félrenyelt. Rég fordult már ez vele elő. A sárkányra pillantott. Annak vakítóan világító sárga szemében vörös pupilla ragyogott, s benne ott állt a királyfi pálcika alakja. Hatalmas pajzsa porszemnek tűnt, kardja egy apró tűnek, mégis olyan hősiesen állt ott, olyan rettenthetetlen bátorsággal tartotta a kardot, hogy a Borsa zavarában hátrált pár lépést.
– Az árnyék – motyogta. – Én voltam az árnyék! – Eltántorodott, és letette a földre a kardját.
Úgy érezte megfordult vele világ. Sárga kígyócskák tekeregtek a nyaka köré, vörös lángkörmök égették torkát. És ebben a pillanatban a megrepedt földből, mint valami paca, felszivárgott az árnyék. Borsa már tudta, mit kell tennie.
– Vezess – kiáltott a földön heverő alaknak, s az szaladni kezdett. Borsa követte, s megkerülte a toporzékoló sárkányt. – Erre, erre gyere! – kiáltozta a királyfi az állatnak, s az hatalmas lábait megemelve megfordult. Borsa rögtön átszaladt a bestia másik oldalára, épp hogy elkerülve egy lángcsóvát, ami már csak a hűlt helyét forrósíthatta fel. Újabb rejtekhelyre szaladt, s onnan hergelte a felbőszült állatot. Lángokban állt az erdő, remegtek a kőfalak, s ijedten szűköltek az erdei állatok. Aztán egyszercsak a sárkány berekedt. Nem bírta tovább. Köhögött párat, de orrából már nem fújt mást, mint langyos koromfelhőt. Borsa még elfutott előtte párszor, de a vadállat már csak a szemével követte. Aztán egy váratlan pillanatban elájult, s a földre terült. Épphogy nem nyomta agyon a királyfit óriási farka.
– Hát ezt meg hogy csináltad? – kérdezte elképedve Gallada, amikor hajnalban megtalálta a királyfit.
– Gyáva voltam – vigyorgott rá Borsa. – De egyben bátor is!
Gallada morcosan felhúzta az orrát: – Ennyi lenne a hősiesség?
Borsa felkacagott. – Ó, a hősöket a mondákban teremtik meg, s az alapanyag ott is csak egy ember.
Gallada lustán elmosolyodott. – Szerintem akkor is a varjúháj tinktúra segített...
Elhagyták a letarolt erdőt, besétáltak a várba. A királyfi hamar aludni tért, lustán simult a szőnyeg alá árnyéka. Álmát nem zavarta meg semmi. Apró nesznek tűntek a kőművesek kopácsolásai is, akik azon igyekeztek, hogy a két daliás vitéz szobra mellé, egy újabb alakot állítsanak. Már csak egy táblát kellett a talpazathoz erősíteniük, azon az állt: Íme: Borsa, a hős királyfi.
Úgy hírlik, Borsa és a sárkány mindennap megütköznek a napsütéses ég alatt. Árnyékuk fáradhatatlanul üldözi egymást szobraik körül, s az ádáz csata csak napnyugtakor ér véget.