„Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.”
Rézmó volt. Egy elégedetlen, közrendű rézmó. Többnek tartotta magát a többinél, de a világ számára ő ugyanolyan közrendű volt, mint a többi. Nem nyomorult közrendű, mert akkor szinte mindenki nyomorult lett volna, a szolga, tudattalan vasmókról már nem is szólva, de a harcos ezüstmók számára, akiknek a véleményére adott, ő igenis csak az volt, nyomorult.
Pedig Banerjea szerette munkáját, hivatásának érezte, ám béréből vagy kijött, vagy nem. Megalázó, gondolta minden reggel. A magasabban állókra irigységgel tekintett, már-már gyűlölettel, az alacsonyabban levőket pedig lenézte vagy észre se vette, mint ahogyan ezek gyűlölték őt, a magasabban állók pedig lenézték vagy észre se vették őt. Persze azt, hogy ki volt felette s ki alatta, nehéz volt megmondani ezekben az összekuszálódott időkben. Így aztán sok mindenkire irigy volt és sok mindenkit lenézett egyszerre. A körülményeiért pedig a világot kárhoztatta. Szíve mélyén tudta, hogy nem jó ez így. Sem a helyzete, sem a világhoz, sem az emberekhez való, önmaga mindenségét megtagadó viszonya.
Egyszer megszólította őt egy bölcs, a belső bölcs:
- Miért búsulsz, Banerjea? Csak tán nem azért, mert lenézett vagy?
- De, azért.
- Akkor nemcsak lenézett vagy, hanem balga is – és a belső agg eltűnt.
Banerjea eltűnődött ezen, mintha olyan nagy bölcsességet mondott volna az neki. Keresztül-kasul sétált önmagában hátha többet is megtud balgaságáról, de nem lelte azt semerre.
Mennyivel kerekebb lenne történetünk, ha Banerjea mindig is felelőtlen és alvajáró életet élt volna! Ám nem. Halászok erős, ügyes, okos és szép gyermekeként látott hozzá az élethez, jóféle reményekkel. Az egyik tanítója szerint kiváló harcos válhatott volna belőle, a másik szerint olyan érzéke volt a halak fogásához meg a dolgok csereberéjéhez, hogy egy életre megállná a helyét a vizeken vagy a vásárokban. De ő másfelé indult. Nem a könnyűség csábította el, csak a szerinte magasabb mérvű dolgok. A pap és írástudó aranymók könyveinek tanulmányozásában lelte örömét, s aztán ezek meg is határozták az irányt, amerre ment tovább.
Tanító lett, egy szegény tanító. Még pár esztendővel később is léphetett volna másfelé. De ő a megszokás, a be nem vallott kényelem meg a megmaradt érdeklődés miatt ezen a tájon maradt. Lassan már egy évtized is eltelt azóta, hogy életét a fiatalok felemelésére áldozta. Áldozta, ő így élte meg. Vérbeli tanító volt. Diákjai vagy rajongtak érte, vagy gyűlölték. Java részük a rézmók és a vasmók közül származott. Felemelő életállapot volt felemelni őket, de sokszor nem volt velük megelégedve, mint ahogy magával sem, hogy „ezeket” kell oktatnia. A felkarolás során számtalanszor ellenállásba ütközött lenéző iránymutatásai miatt, s ez olykor-olykor álmatlanságot hozott éjszakáiba.
- Miért? – szólította meg újra a bölcs.
- Mit miért? – kérdezett vissza Banerjea.
- Miért nézed le őket?
- Úgy érted, egy részüket?
- Jól van, szűkítsük a kört: egy részüket.
- Nem tudom elfogadni, hogy az én felelősségem alatt ugyanabban a sárban dagonyázzanak, mint anélkül, mint azelőtt.
- Gondolod, hogy tehetnek a dagonyázásról?
- Igen, még ha tudom is, hogy milyen ereje van a környezetüknek. Ugyanakkor nem értem őket, miért nem élnek azzal a lehetőséggel, amit én adok nekik.
- Talán mert rosszul adod nekik. És talán mert túlzott az elvárásod. És mert túl sokat képzelsz magadról.
- Túl sokat?
- Erkölcstelenül sokat. Meg mintha őzeket akarnál átszoktatni a húsra.
- Őzeket húsra?
- Igen, még ha te sokszor inkább disznóknak tekintenéd őket. Amúgy biztos vagy benne, hogy van értelme felemelni őket? Nekik akarsz jót ezzel? Nem gondolod, hogy az igényes és igénytelen konfliktusát, amely te és őköztük van, innentől átraknád ők és a családjuk, barátaik közé? Alapjában nem gondolod, hogy ez a fajta felsőbbrendűség megkérdőjelezi egész hivatásodat? Hogy ezzel mindent csak a semmibe szórsz?
- És akkor mi lenne a teendőm? Fogadjam el őket olyannak, amilyenek?
- Nem olyannak, amilyenek, hanem annak, akik. Az amilyenen meg éppen elég dolgozni. Arra neveld a rézmókat, hogy rézmóként, a vasmókat, hogy vasmóként álljanak helyt. Mindenki akként, amire rendelték.
Szög volt ez Banerjea fejében, de még szúrnia kellett.
Az istenek, a sors vagy a véletlenek különös játéka folytán egyszer csak valami megváltozott Banerjea körül. Majd benne. Majd körülötte. Vagy minden őbenne kezdődött, s aztán vetült ki az életére. Dűlőre jutott és zúdulni kezdett. Avagy zúdult, és ezt tudomásul vette. És ezzel már az ő belső világában is összekuszálódott minden, ha eddig nem volt az eléggé összekuszálva. Elszakadtak egymástól a nagy szavakkal leírható dolgok, tárgyak, emberek, érzések, akaratok, amelyek korábban egymás mellett álltak, egymást támasztották. De aztán új szomszédságok alakultak, új támasztékok. Már nem lehetett mutogatni, sem kárhoztatni. Most már a zömükért ő maga volt a felelős. Zúdult, mert engedett az ösztönnek, de az új élethez változtatnia kellett annyi mindenen. Minden megváltozott. Új, nagy szavakkal leírható dolgok kerültek hozzá közel. Új emberek, iratok, érzések, akaratok, mók. Lenézettek és irigyeltek. Utóbbiak világát látva ráébredt, hogyha másnak irigylésre méltó is az, neki nem. Se tárgyaik, se barátaik, se perceik. Mint egy gazdag vendégfogadó, ahol csak a távoli tengerek visszataszító állatait lehet fogyasztani. Nem undort érzett, csak az elengedhető idegenséget.
Ám ezzel még nem értek véget Banerjea hányattatásai. A belső bölcs újra megszólította:
- Nem az a te dolgod, Banerjea.
- Mi nem az én dolgom? – kérdezte vissza.
- Az, hogy felnézzenek rád.
- Nem is eszerint élek – válaszolta.
- Banerjea! Az őszinteség önmagadnál kezdődik.
- Hm.
- Távozzak, hogy mindezt megemészd, vagy folytassam, amit mondani szerettem volna?
- Folytasd, kérlek! Abba kezdtél bele, hogy mi az én dolgom.
- Köszönöm, nem felejtettem el. Szóval, a te feladatod nem az, hogy feljebb próbálj lépni a társadalmi lépcsőn, hanem az, hogy legtisztább tudásod szerint teljesítsd a küldetésed.
- Küldetésem? Arra gondolsz, hogy ne ezüstmó akarjak lenni, hanem álljak helyt rézmóként?
- Nem teljesen. Már csak azért se, mert te nem rézmó vagy, hanem aranymó – válaszolta a belső öreg.
- Micsoda? Aranymó? Én?
- Igen.
- Miről beszélsz? Az aranymók a társadalmi rendszer tetején állnak!
- Állnak-állnak! Ez nem fejezi ki a helyzetüket. A társadalmi rendszer tetején függnek.
- Függnek?
- Függnek az isteni fonalon. Ám az ezüstmók legtöbbje, sőt a gazdagabb rézmók ugyanúgy lenézik őket, mint téged. Mert külső szemmel mindig is szegény papok voltak meg költők, tanítók, akár csak te. De az iratokat, emlékeket, verseket mindenkor ők jegyezték le az örök időknek.
A bölcs eltűnt, Banerjea ott maradt és eltűnődött:
- Az ezüstmók által lebecsült aranymók talán csak az általuk írásba foglalt hagyomány alapján kerültek a társadalmi rend élére? Micsoda furfang!
Banerjea mindig úgy tudta, hogy ő személy szerint rézmó, tehát nem lehet az. Ősi legendákban előfordul, hogy emberek nem annak a gyermekei, akik felnevelték, ő is származhat abból kiskosárból, amelyet halászok találtak meg, s amelyről beszélték, hogy az egyik aranylány úsztatta le a folyón. Az iratok szerint ez már a sötét kor, a rendetlenség kora, amikor a lelkek nem saját kasztjukba születnek. Az ezüstmókon is érezte, hogy nélkülöznek minden fenségest, mintha szolgák lelkei volnának. Eszébe jutott egyik gyerekkori barátja, milyen volt akkor, és miként lett vasmóból ezüstmó. Nem volt apja és testvére, s édesanyjával nagy szegénységben éltek. Talán ez termelt ki abból valami olyan hajtóerőt, ami a legmagasabb, földi értelemben legmagasabb, legirigyeltebb szintekre emelték. Lehet, hogy egyik ezüstmónak sem volt apja, sem testvérei? És eszébe jutott a bölcs tanács, hogy ne irigyeljen senkit, mert akkor a másik egész sorsában kellene osztoznia.
Ez volna hát a rendetlenség kora? Ekképpen lehet ő is aranymó. Meg akképpen is, hogy ő voltaképpen az ifjúság őre, s így sem kiskosár, sem társadalmi rendetlenség nem szükséges ahhoz, hogy aranymó legyen. Hát nem elegendő annyi, hogy hasonlóan él? Nem elegendő annyi, hogy úgy akar élni? És ha hasonlóan él, élhetne akár úgy is. Akkor pedig már elég mindennek a tudata. És akkor már szinte az. Szinte.
Az esze már kezdte elfogadni ezt, de lelke mélyén még nem hitt a belső bölcsnek.
Ám az nem adta fel, és újra megszólította:
- Öltözz ezüstmónak! Legyél egy este az!
- Ezt hogy érted?
- Ahogy mondom: egyetlen este élj úgy, mint egy ezüstmó! Mert másképp nem hiszel nekem.
- És hogyan tegyem?
- Először is készülj fel rá, majd játszd el jól. A borbélyoddal az ő ízléseik szerint rakasd rendbe a hajadat és a szakálladat. Azon a napon is fejleszd a tested, hogy jó erőben érezd magad. Olvass valami olyasmit, ami magasba emel. Merítsd le a testi vágyaidat, hogy ne kívánd a nőiket. Öltözz a legdivatosabb ruhádba. És ha mindezekkel megvagy, akkor lovagolj be a központba közéjük!
Hallgatott a tanácsra. Olyannak érezte magát, mint egy kerub, amely leszállt a városra. Igen, most a tapasztalás is igazolta. A legelőkelőbb ezüsthölgyek is megnézték vagy súgtak össze őt meglátva, akár olyanok is, akik előkelő ezüstmó férfiak oldalán álltak. Banerjea most már testi valójában érezte, hogy mit akar és mit nem. Ám idővel már képes volt elválasztani ezüsttől, réztől, vastól a mót, mótól az embert, magáról pedig lefejteni a múlandó anyagot.
Szent iratok, aggastyánok vezették a helyes útra Banerjeát vagy megvillanások? Inkább ráébredések. Másodszor született? Kedélye tükörré simult? Nyitva állt az emberfölötti felé? Szerette volna nagyon. Már nem volt felnézés és lenézés, semmiféle rángatózás. Tudomásulvétel lett, betöltés és helytállás. Még ha a későbbiekben szüntelen szembesült is, hogy még mindig nem az, még mindig nem az, tudta, hitte: ezen az úton járva igazi aranymóvá válhat.
Aranymó, aki aranymóvá válhat. A felismerés új feladatokat róhatna rá, de elegendőek a régiek is. Éppen elegendőek. Vagy majd meglátja.