Büdi királyfi

Évszám
2009
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, élt egy király. Ennek a királynak volt egy irtózatos szagú fia, akit az egész országban mindenki csak úgy hívott, hogy Büdi királyfi.
Már a születésekor, mikor szegény, néhai anyja hasából előbújt, az egész palotát elfutotta az a szörnyű szag, ami aztán rányomta bélyegét gyermekkorára. Nevelő nevelő után mondott fel, apja pedig paranccsal sem bírta nemeseit rábírni, hogy fiaikat játszótársul a palotába hozzák.

Miután édesanyja egy ritka és nevetséges betegségben elhalálozott, a királyfi egészen magára maradt. Öregedő édesapja illatos zsebkendőt tartva orra elé minden nap egy órát társalgott vele, rajta kívül azonban, aki tehette, kerülte. Szegény Büdi királyfi legtöbbször toronyszobája sarkába bújt, és csak szomorkodott sanyarú sorsán.

A legrosszabb az volt, hogy ő persze nem érezte a saját szagát, ami egyszerre volt áporodott, szúrós, nehéz és keserű. Kiskorában még foglalkoztatta, hogy ki milyennek gondolja ezt a kipárolgást, ezért akit csak lehetett, kifaggatott róla.

– Hát, olyan, mint a csatatér egy öldöklés után –morogta egy vén tábornok, aztán sietősen elbicegett.
– Mint az odakozmált és tíz napig sütött tejvakarék – bólogatott a szakács, kendőt nyomva orra elé.
– Olyan, mint a zöldalma pirossága – vihogott abolond.

Csak az öreg király vette komolyan a kérdést, és hosszan elgondolkozott rajta. Majd miután kitárta az ablakokat a toronyszobában, így szólt: – Nem jó szag.

Ám ahogy minden rossz, ez a keserű gyerekkor is elmúlt valahogy. A királyfi sudár, kedves arcú ifjúvá serdült, és bizakodva tekintett a jövőbe. Hogy ne zavarja embertársait, leggyakrabban vadászni járt egymagában a közeli erdőségbe. A sok lovaglástól, medvével való birkózástól és farkasnyilazástól úgy megerősödött, hogy nem akadt párja az országban. Ez volt talán a legnagyobb baja, mert a vele egykorú, eladósorba került lányok, legyenek akár nemesi, akár egyszerű paraszti származásúak, kerülték őt. Lehetett egy egész királyság örököse – alattvalói orrán nem uralkodhatott.

Egy nap aztán, mikor a királyfi fáradtan poroszkált hazafelé a vadászatból, lovas érte be, majd tisztes távolban megállt tőle. Hírvivő volt, messzi földről érkezett, ez látszott ruházatán, és ápolatlan, kurta szakállán.

– Barba király lányát elrabolta egy gonosz boszorkány. Aki felkutatja és kiszabadítja a hercegnőt, megnyeri a lány kezét, és a fele királyságát – harsogta az idegen egy pergamenből olvasva, majd elfordulva nyelt egyet–kettőt, hányingerét csillapítandó.
– Minek törjem magam, úgysem jönne a közelembe…– morogta Büdi királyfi, s megnógatta lovát.
– A királylány ismertetőjegyei közé tartozik arcának feltűnő szépsége, aranyló haja, keskeny csípője, türkizkék pillantása és az, hogy nem érez szagokat. Ha valaki felismeri…– folytatta a lovas, mire a királyfi megmerevedett nyergében. – Mit mondtál? – fordult vissza. A hírnök karja hajlatába rejtve orrát elismételte.

Büdi királyfi még aznap este összecsomagolt, majd kedvenc paripáját kivezette a várudvarra. Az öreg király kezét tördelve állt mellette, az udvari nép tisztes távolból és szélárnyékban figyelte őket.

– Vigyázz magadra, fiam – motyogta apja. – S ne feledd, ha túl gyors az iram, tanácsos lassítani! – Maga sem tudta, honnan ez a mondás, de jól hangzott. Büdi királyfi bólintott, aztán lehajolt, hogy megcsókolja orcáját búcsúzóul, de apja elhúzódott, és udvariasan kezet fogott vele. Mikor a fiú kiért a várkapun, odabenn több százan engedték ki a visszatartott levegőt.

Három nap és három éjjel lovagolt Büdi királyfi, mígnem elérte Barba király várát. Bekopogtatott a kapun, mire az nyikorogva kinyílt előtte, és maga az uralkodó lépett ki rajta.

– A szagod megelőzött, fiam! – vakargatta bozontos arcszőrzetét. Uradalmában neki volt a legnagyobb szakálla, mert alattvalói legföljebb háromcentist hordhattak. – Gondolom, sejted, nem garantálhatom, hogy lányom semmiféle illatot nem érez – tette hozzá hamiskásan mosolyogva. Majd csettintet, mire egy szolga nagy, pávatollas legyezővel kezdte hajtani ura elől a levegőt: – Nagy ma a meleg – magyarázta a király. A füvön, körben még dér csillogott.
– Merre vitte szépséges lányát a boszorkány? –faggatta őt Büdi királyfi minden sértődés avagy harag nélkül. A szakállas király körbefordult, majd találomra nyugatra intett: – Azt mondják arra. Talán – vonta meg vállát. – Sötét volt – tette hozzá.
– Értem. Ha nem baj, megszállnék a várban, és reggel folytatnám utam – szállt le a lóról Büdi királyfi.
– Á, az nem jó – lépett hátra riadtan majdnem vendéglátója. – Szörnyű járvány tombol odabenn. Nem kívánom, hogy elkapj valamit,ha már ilyen nagy jót teszel velem.

Így aztán, ágyat, takarót, vacsorát hoztak a királyfinak oda, a fal tövébe. Nem látott hiányt semmiben, csak az emberi társaságban, de ezt megszokhatta az elmúlt húsz év alatt. Nyikorgó ágyán elhelyezkedve, s a feje fölött ragyogó csillagokra bámulva arra gondolt, bizony, e magány már talán nemsokára véget ér.
Másnap reggel felnyergelt, majd búcsút intve a várfalról bámuló szakállas, apró alaknak, megindult nyugat felé.

Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak egy nagy bányához ért. A sziklaoldal, amit kitermeltek, feketén csillogott a déli napfényben.Tövében apró, csupa korom emberke ült egy zsákon.
– Fekete követ, uram! – kínálta alkalmi székét az emberke vigyorogva, mire a királyfi megállította lovát. Amint észrevette az összeránduló orrcimpákat, hátrébb léptetett: – Mit árulsz te, jóember? –kérdezte érdeklődve.
– Érdekes köveket. – Mutatott a háta mögé a koszos.– Itt volt, a szikla alatt.
– S mire jó?
– Én bányász vagyok, nem tudom. – Vonta meg a vállát az emberke, majd az egyik sík felültre bökött: – Ööö…lehet vele rajzolni. –Szomorú mosolyú női fej vonalai sötétlettek a falon. A királyfi elismerően füttyentett.
– Itt régebben Barba királynak fejtettük a követ – magyarázta az emberke. – De aztán a kő elfogyott, és alatta itt maradt ez a fekete izé. Ez meg nem kell senkinek.

Büdi királyi elgondolkodott, aztán intett neki: – Gyere velem, világot látni – Nem kellett kétszer mondania, a bányász megindult a nyomában, tisztes távot tartva. Aztán csak visszaszaladt a zsákért is. –Hátha jó lesz valamire – magyarázta.

Mentek, mendegéltek, és kisvártatva egy keskeny hídhoz értek, mely alatt kiszáradt patak árka húzódott. A hídon botos őr állta el az útjukat: – Kérem a hídpénzt! – harsogta vörös képpel, indulatosan.
Büdi királyfi megvonta vállát, és lement a hídról, át a patakmederen. A bányász követte.

– Ez azt jelenti, hogy nem akartok hídpénzt fizetni?– kérdezte az őr.
– Nem keltünk át rajta – mondta odalentről a királyfi.
– Nincs értelme az életemnek! – hallották maguk mögül, ahogy a túloldalra értek, s az őr keservesen sírni kezdett. – Mióta kiszáradt ez a nyomorult patak, mindenki elkerüli a hidamat! – A két vándor egymásra nézett, majd a bányász intett a szerencsétlen vámosnak: – Gyere velünk, csak akad valami neked is!

Két nap vándorlás után hetedhét ország határához értek, ahol két vasrúd feküdt a fűben, egészen a távoli hegyekig elnyújtózva.

– Ez mi itt? – mutatott a csillogó fémre a királyfi, mire útitársai bambán néztek rá. – Sebaj, menjünk köztük, hátha elvisznek valahova – zárta le az ifjú a meg se indult vitát.

Ekkor olyan hosszú vándorlás vette kezdetét a vasrudakat összekötő deszkalapokon, hogy leírni sincs erőm. Minden éjjel tüzet raktak, s lepihentek a két nyomvonal közt. Egy ízben a bányász zsákjának szája megoldódott, és egy fekete kő a tűzbe gurult. – Ni, hogy ég! – kiáltott fel az őr, aki a füstben ült, hogy ne érezze a királyfit. – Ez valami fa?

– Nem, kő – vakarta fejét a bányász elgondolkodva.

A nagyon hosszú vándorlás után valami sötét és valami barna tűnt fel a közeledő hegyek tövében.
– Egy sárkány és egy vár – jelentette ki a királyfi, és mikor közelebb értek, látták, igaza van. Nagy, hosszú, fémtestű sárkány pihent a vasrudakon, tarajából füstöt eregetve, oldalán fehér gőzt fújtatva. Úgy tűnt, alszik, mert jöttükre nem moccant, csak néha nyikkant álmában egyet. Mögötte nem vár, inkább egyszerű, kőből épült vendégfogadó állt. – Bátonyterenye–Külső – olvasta az elejére pingált feliratot a bányász. Óvatosan kikerülve az alvó szörnyeteget, oldalt tértek, egy keskeny ajtón akarván bemenni az épületbe, hátha többet megtudnak ott.

Ám egy kócos, szurtos, fiatal leány perdült eléjük, kezében felmosóronggyal, és fenyegetően megrázta öklét: – Urak, fizetni ki fog?– közben mutatta is a kis perselyt, mely az ajtó mellé volt állítva.
– Már miért kellene fizetnünk? – kérdezte Büdikirályi közelebb lépve.
– Aki az illemhelyet akarja használni, az fizessen. Hát hiába takarítok én? – perelt az indulatos hajadon, de ekkor már elragadta kezét a fiatalember: – Te Barba király lánya vagy, nemde? – suttogta.
– Honnan tudod? – nézett rá megenyhülve és csodálkozva a lány.
– Onnan, hogy nem léptél hátra előlem, mikor közeledtem. Azért jöttem, hogy megszabadítsalak! – magyarázta az ifjú, azzal a két fiatal egymás karjaiba omlott, mire a bányász elpirult a piszokréteg alatt, az őr pedig nem nézett oda. Épp a szörnyeteget vizslatta, ami mozdulatlanul hevert a tűző napsütésben. – Csak fel ne ébredjen a sárkány! – morogta a bajsza alá.
– Nem sárkány az! – nevetett a lány, és felhágott az állatra. A három férfi elhűlve nézte. – A boszorkány ezzel hozott ide engem. Siklik a vason, és a banya ide–oda járkál vele. Csak fa kel hozzá. – Sorba mutogatta, hova rakja a szipirtyó a fát, és hogy milyen szép, bőrrel bevont kanapéra heveredik utazás közben a vasszörny gyomrában.
– Engem meg azért hozott, hogy tisztán tartsam a vécéjét, mondván, az én orromnak úgyis mindegy – magyarázta a királylány, felhúzva fitos és érzéketlen orrát. – Azóta itt raboskodom.
– Megmentelek! – ismételte önmagát Büdi királyfi, de a lány szomorúan csóválta fejét: – Nem tudsz, utánunk jön, és legyőz mindannyiótokat.

A királyfi eltöprengett, majd a nem sárkány dologra mutatott. – Menjünk ezzel! Ezt biztosan nem éri utol.

– Nem lehet. Nincs mivel fűtenünk a belsejét. Anélkül pedig nem indul el – feleselt a királylány bosszúsan. A bányász erre észbe kapott, és ledobta válláról a zsákot: – Ez majd fűti.

Úgy is lett. Felszálltak mind a vasszörnyre, a bányász egy lapáttal jól megpakolta a gépezet még parázsló gyomrát fekete kővel, és vártak.

– Azt hiszem, ezt kell elforgatni – mutatott valamennyi idő után a királylány egy karra. Az őr úgy tett, mire a monstrum nyikorogva, nyögve megindult.
– Működik! – ujjongott a királyfi, arcát kitartotta a szélbe. A táj mind gyorsabban suhant el mellettük, és a masina is kellemesen zakatolt a lábuk alatt. Hátradőlhettek volna, ha éppen ülnek, de mind feszülten ácsorogtak a tűz előtt.
– Hallok valamit – ráncolta homlokát az őr, és mikor hátranéztek, látták, a boszorkány vágtat utánuk a királyfi lován.
– A lovam! – csapott homlokára a tulajdonos, ám az állat kisvártatva ismét szabad lett, mert a szipirtyó felpattant a fémszörny végébe, hogy meginduljon feléjük.

Öreg volt, ráncos, és csupa bibircsók. Sötét, koszlott ruhája fenyegetőnek tűnt – bár nem takart mást, csupán egy sovány vénasszonyt.

– Mit képzeltek, hova viszitek a vonatomat? – rikoltotta, mihelyst odaért hozzájuk.
– A mit? – értetlenkedett az őr, mire a vénség toppantott egyet, és a vámos kővé változott. A boszorkány ezután a bányászhoz fordult, aki sápadtan térdre omlott: – Én nem tettem semmit! Mindent ő parancsolt! – Mutatott a királyfira.

De ekkor a szipirtyó már nem is rá figyelt, helyette beleszimatolt a levegőbe: – Mi ez a szag? – kérdezte meglepődve.
– Én vagyok! – lépett elő büszkén a királyfi. Ingujját meghúzta valaki. Hátranézett – a királylány volt az, szája sarkából halkan odasúgta neki: – A másik kar. Megállítja! –mutatta is tekintetével, mire gondol, de a királyfi nem értette.
– Szóval te vagy a Büdi királyfi! – bólogatott a vénség, látszott rajta, valami szörnyű dolgon töri a fejét.
– Én vagyok. A királylányért jöttem. – Húzta kimagát a megszólított, és oldalt lesett a lányra, aki egyre a kar felé pislogott.
– Olyat teszek veled, hogy az apád sem ismer rád! –vigyorodott el a vénasszony, aki közben döntésre jutott. Ekkor a királyfinak eszébe jutott apja tanácsa, melyet búcsúzóul mondott. A lány által mutogatott karhoz lépett, így elállt a tűz elől. Majd meghúzta a féket. A boszorkány erre előrelódult, egyenest a lángok közé. Ott aztán halk pukkanással színes hamuvá oszlott.
– Mi történt? – elevenedett meg az őr.

Mikor elértek a pálya végéhez, a királylány megmutatta, hogy kell visszatolatni a kőházhoz. Onnantól kezdve ők négyen ott éltek, és dolgoztak Bátonyterenye–Külsőn. A bányász vezette a vonatot, az őrpedig a pénzt szedte a hetedhét országból és a másik oldalról érkező utazóktól. A lány a házikóban látta vendégül a vándorokat, főztje mindkét világban híressé tette.

S mit csinált Büdi királyfi? Azt hiszem, ez egyértelmű: az ő birodalma az állomás – mert így hívták a házikót – hátsó részében volt. Tisztán tartotta az illemhelyet, továbbá ügyelt, hogy mindenki dobjon a perselybe érmét belépéskor. És a királylány ebből nem érzett meg semmit.