Cirkuszmorzsa

Évszám
2011
Beküldő
Mókus
Ez a történet egy fiatalról szól. A neve, Olivér. Eme ifjú sorsa gyökeresen megváltozott, mikor városkájába egy vándorcirkusz érkezett...
Szeszélyes tél volt azon az éven. Hol tavaszi napsütés köszöntött be, nyomát nem hagyva a hóesésnek, majd az időjárás gondolt egyet, és jött az elviselhetetlen hideg, amolyan emberkínzó fajta, dér ette meg a szemöldököket, és a meleg leheletezernyi apró jégkristállyá változott a levegőben.
Főhősünk, akkori nevén még Menyhárt Olivér, alig múlott el húsz. Átlagos ember átlagosfia volt ő, szerény jövővel és nagy álmokkal. Kék szeme mindig merengett, amikor csak tehette. Mindig is jóvágású fiatalember volt, széparcú, erős fizikumú, és még eszes is. Viszont mindez nem volt elég az őt körülvevő embereknek - lenézték, elkerülték, csak mert szegény családból származott.
Édesapján kívül soha nem volt mellette más, aki kedvesen szólt volna hozzá. Az iskolában folyton gúnyt űztek belőle, mert régi, rongyos holmikban járt. Nem voltak barátai, és sosem tapasztalta, milyen érzés, ha valaki egyetlen ránézésből szimpatikusnak tartja, s beszélgetni szeretne vele. Magányos volt, és nem tudta elmondani senkinek, mennyire egyedül érzi magát.

Természetes tehát, ha álmaiban egy olyan helyet képzelt magáénak, ahol mindenki egyenrangú, és nincsenek megkülönböztetések. Számára ez a hely nem volt más, mint egy cirkuszi társulat. Az artisták és bűvészek zárt világa, a legkülönbözőbb emberek, és mégis egyformák - különcök, akiket nem nézett jó szemmel a társadalom. Leghőbb vágya volt maga is bekerülni egy ilyen társulatba, s küzdött is ezért. Csikó korában jeleskedett a tornaórákon, majd édesapja kovácsműhelyében emelgette a nehéz vasakat, s mikor senki sem látta, cigánykereket hányt a magasból, hogy mint a macska, két talpán érjen földet.

Szívét melengette a pillanat, s később is áhítattal emlékezett vissza arra a percre, mikor hírül tudta, hogy az eldugott kisvárosba, melyben ő is éldegél, vándorcirkusz érkezik. Életében először, addig csak mesékből hallott a szórakoztatókról, de most végre, ő maga is részese lehet a bűvöletnek!

Emlékezem a napra, mikor a cirkusz nagy csinnadrattával végigvonult a városon. A Nap újra tavaszt érzett, erősen ragyogott az égen, természetes reflektort szolgáltatva a vonulatnak. A porondmester menetelt az élen, tenyértölcsérbe kiabálva toborzó szavakat. Száját azonban látni nem lehetett, csak vastag bajusza mozgott föl-alá. Kék-zöld színjátszó ruhája hullámzott a fényben, s bár ő maga sem voltalacsony ember, cilindere legalább két plusz fejet kölcsönzött neki, olyan magasra nyúlott.

Jött is a tömeg, kíváncsi volt mindenki a híres-neves Bozont Cirkuszra. A porondmester megállt a főtér közepén, egy intéssel elhallgattatta a muzsikusokat, csak néhány dob pergett a hatás kedvéért. Majd a porondmester recés hangon így kiáltott:

- Holnap este, s az azt követő egyen, cirkuszom szeretettel vár kicsit és nagyot egy feledhetetlen élményre! Biztosítlak benneteket, nem bánjátok meg! Legyen otthonotok a Bozont színes sátra egy éjre! Ne szalasszátok el a csodát!

Üdvrivalgás tört ki, a gyerekek tapsoltak, amit tetézett, hogy a porondmester, meglengetett palástjából, konfettit szórt a népre. A felnőttek igyekeztek őket csitítani, hogy a porondmester újra szót kaphasson.

- Bemutatkozik a mindent látó Welma, akinek titkolni valója van, ne menjen a közelébe! - nevette. Welma kilépett, s kecses mozdulattal meghajolt, földig érő fehér, fordított bőr bundája a fényben ragyogó sárga aurát kölcsönzött alakjának.  - Három testvér, a Hidegek, kik nem ismernek félelmet, ha a tűz fenyegeti őket! - A három kigyúrt fickó ordított, s izmait fitogtatta, nyakuk vastagabb volt, mint az én két combom együtt véve, mezítelen felsőtestük taszította az enyhült hideget. A porondmester folytatta. - Ím, jön a Colette család, hol mindenki mást csinál: apjuk a kések mestere - egy tőr emelkedett függőlegesen a levegőbe, pördült néhányat, majd egyenesen az éppen meghajoló gazdája tenyerébe érkezett. - Kedves neje gumiból van. - A szőke hölgy terpeszállásból hátrahajlott, s két lába között visszanézve integetett a nézőkre. Többen a tömegben aprókat sikoltoztak, ők ezt álmaikban sem tudták volna utánozni. - Gyermekeik bohóc -és artistapalánták. És, ha már itt tartunk: az artistáink és légtornászaink! - A megnevezettek nyomban ugrottak, s olykönnyen formáltak magukból piramist, mintha csak a cipőjüket kötötték volna be épp. Nem mutatta be őket külön, túl sokan voltak ahhoz. Ez után következtek a bohócok és az állatidomárok, s a sor be is zárult.

A porondmester búcsúzásképp megemelte méretes kalapját, majd újra menetre intette a csapatot. Táborhelyül a városszéli mező szolgált. Mindenki levedlette addigi szerepkörét, s átalakult építővé. Rutinos, összehangolt mozdulattal húzták fel a piros-kék csíkos sátrat, csukott szemmel is ment volna nekik.

Olivér titkon leste minden mozdulatukat. Késő éjszakáig kuporgott a legszélső ház falánál, míg a tábor fényei sorban ki nem hunytak. Akkor ő is elhagyta addigi rejtekét, és sétára indult a felépített tábor körül. Megérintett mindent, amit csak tudott: a sátor kemény vásznát, a tartóköteleket, a kifutóra vezető korlátot. Olivér végignézett a rendezetlen szőlőformában sorakozó hálókocsikon. Azok színesrevoltak pingálva, különböző minták keveredtek rajtuk, és mindegyik kocsi ajtaja fölé fel volt festve, ki lakja. Az utolsó kocsi mellett jobbra húzódtak az állatketrecek. Hősünk balra indult el a lakókocsik útvesztőjében, magába akart szívni mindent, ami ezzel a vágyott világgal volt kapcsolatos. Igyekezett halkan járni, de ábrándozása egyre jobban elröpítette, elfeledkezett önmagáról, és arról, hogy ő engedély nélkül kóborol. Mámorából kizökkentette, hogy az oroszlán meg akarta őt enni. Olivér észre sem vette, hogy arrafelé keveredett. A hatalmas állat nagy erővel ugrott a ketrecének, s vicsorogva üvöltött. Olivér ijedtében felkiáltott, s hanyatt esett a saját lábában. A mellette parkoló kocsi ajtaja nyomban kinyílt.

- Ki az? Ki jár ott? - Hallatszott a mély kiáltás.
Olivér a kocsi falához lapulva várta, hogy újra csend ereszkedjen a táborra. A kiáltásokra viszont egyre több ajtó nyílt ki, az állatok megzavarodtak, a cirkuszosok zseblámpákkal keresték a betolakodót, főhősünk pedig kétségbeesésében futni kezdett. Hátratekintett, de üldözői nem követték, s visszafordultában arcát telibe találta egy éppen kinyíló ajtó. Nyöszörgött - vérzett az orra. Mi elhallgattatta, egy megszeppent sikoly volt a kocsi belteréből. Mindketten megdermedtek, vártak. Majd Olivér mozdult elsőként, újra futásnak eredt, mert mögötte egyre közeledtek a cikkcakkoló zseblámpafények. Nem nézett hátra, iszonyatosan rosszul érezte magát. Szégyellte magát. Úgy érezte, bűnt követett el, megcsúfolta a társulatot az éjszakai akcióval. De az orra legalább jól volt. Nem törött el, csak vérzett kicsit, apró zúzódás, ennyi volt.

Az esti előadást ezek ellenére nem hagyta ki. Nem tette volna, semmi pénzért. Az első sorban állt, minél közelebb az előadókhoz. Soha olyan felemelő két órában nem volt még része. A produkciók elvarázsolták, úgy érezte, ő is a mozdulatok részese. Később aztán tényleg az lett, a bohócok a játékukban kiválasztották őt a közönségből, és behívták maguk közé a színtérbe. Az előadás végeztével szédült, ugrált a gyomra, szeme előtt színkarikák táncoltak, úgy érezte, eljött érte ahalál. Támaszkodva tántorgott hazafelé, s miután a friss levegő kiszelőztette beteg érzetét, kótyagosan vihorta végig az utat. Rájött, nem hal meg, csak az izgalom hatását érezte, ezen derült oly jót.

Másnap este újra jelen volt, az első sorban, mint előzőleg. Nem kapta el őt a tegnapi izgalom, sokkal inkább pánik kerítette hatalmába - az előadás végén ugyanis a porondmester megköszönte a nézőknek a jelenlétet, s kiadta a parancsot az embereinek a pakolásra. Bejelentette, hajnalban indulnak tovább.

Olivér cselekedni akart, bár nem tudta, mit kéne tennie. A porondmester után sietett, s karon ragadta, mikor utolérte.

- Mit szeretnél, fiam? - kérdezte a bajusz meglepetten. Olivér bambán bámult vissza rá, rájött, nem gondolta ezt át teljesen.

- Öhm... én... csatlakozni... be szeretnék lépni az ön... a cirkuszhoz. Uram, ez minden vágyam! Kérem, vegyen fel a társulathoz!
A porondmester tekintete megtelt kíváncsisággal.

- Van-e cirkuszos tapasztalatod? - Fejrázás. - Hát a családodban volt-e valakinek? - Fejrázás. - Meg tudnál csinálni egyet is az esti produkciók közül, amit láttál?
- Uram, még nem... De ha szorgalmasan...
- Áh! - vágott a szavába a porondmester. Egy mozdulattal letépte bajuszát, s azzal hadonászott Olivér felé. - Nem veszek fel a társulatomba külső embereket, mindenféle előélet nélkül. Nem vállalom a kockázatot, ha lelépsz, miután befogadtalak, csak mert nem bírod a tempót!

Főhősünk szája válaszra nyílt, de a porondmester újra elhallgattatta.
- Te jártál itt érkezésünk éjjelén. Az orrodon ott van Lia ajtajának nyoma.
- Én csak csodáltam az életüket...
- Miért futottál el?
- Ha elkapnak, ki hitte volna, hogy nem lopni akarok? Vagy az életükre törni?
- Lopni? Cirkuszostól nincs mit lopni, nincsen annak semmije, csak a saját két szeme! Hisz még ezt sem tudod! Nem elég vágyakozni, fiam! Eridj, ne bosszants, törődj a saját dolgoddal!

Főhősünk megbántott volt, de nem szontyolodott el. Terve, már kész volt.
Másnap egy sikolyra ébredt. Jobban mondva, pontosan nem tudta, mikor ébredt, vagy mennyit aludt. A sikoly viszont ismerős volt neki. Olivér megtúrta hollószín haját, s megdörzsölte szemét. A lány körülbelül annyi éves lehetett, mint ő. Szőke volt, enyhén szeplős, - a legidősebb Colette testvér talált rá. Bemutatkozott az artisták között az este, még lovon is táncolt. Olivér fiatal kora ellenére nagyon ügyesnek tartotta őt. Ezek szerint az ő jelmezei közé bújt el a kellékes kocsiban, mikor a társulat elhagyta a várost.

- Te mit keresel itt?! - háborgott a lány.
- Elbújtam. Kényelmes volt... - Lia háborodottan kirántotta alóla meggyűrt fellépő ruháját. -Ne haragudj. Kérlek, ne bomolj. Azért vagyok itt, hogy beálljak közétek.
- Óh... Egy új tag? Bozont nem is említette.
- Mert még nem vagyok tag. Bozont tegnap elzavart.
- Elzavart? Várj... külsős vagy?
Olivér durcásan felcsattant:

- Mintha ez annyira számítana! Ügyes vagyok, szorgalmas, tanulékony, és szívből szeretném csinálni...!
- Nem ez a lényeg... - rázta a fejét a lány.
- Tudod,öhm...
- Olivér.
- Olivér... - Lia leült a dobozra, amibe az előadáson édesanyja hajtogatta be magát. - Nem elég szívből akarni. A véred is kell hozzá. A kettő nem működik egymás nélkül. Ha a véredben van a mutatványozás, de nem adod bele a szíved, nem ér semmit a produkció. És fordítva is így van. Nem elég az ügyesség. Mi mind itt születtünk, a szüleink is, sőt még az állatok is.
- Nem igaz! Bele lehet tanulni. Én bebizonyítom!
- Hát,én nem tudom. Beszélj erről még egyszer Bozonttal.
- Elfog küldeni...

Lia vállat vont.
- Ha örökké itt akarsz bújni, rendben, de akkor hogyan bizonyítod be?

Bozont nem küldte el. Nem tehette. Már túl messze voltak a fiú városától, s a téli hidegben mégsem szalaszthatta útjára. Olivért a Colette család gondjaira bízták.

- Hol vagyunk? - kérdezte később Liát, mikor elhagyták Bozont kocsiját. A rétet egy ritkuló erdő övezte az egyik oldalról, s ameddig a szem ellátott, nem volt ház a közelben. Mintha a semmi közepén álltak volna éppen. A cirkuszsátor sem volt felállítva, csak a kocsik sorakoztak egymás mellett.
- A táborhelyünk. Csak a jövő héten lesz újabb fellépésünk, addig itt gyakorolunk.
- Miért télen jártok fellépni?
- Járunk mi nyáron is - nevetett Lia. - De télen ezt kevés társulat vállalja be. Viszont az embereknek télen is szükségük van nevetésre és jókedvre. Feldobjuk a szürke hétköznapokat így a hideg közepén, színt viszünk az életbe. Télen egyébként, el sem hinnéd, de többen jönnek el az előadásokra, mint nyáron. Bozont ötlete volt, és egyáltalán nem bánjuk. Sőt, élvezzük. Örömet okozni másoknak nagyon jó érzés. Majd te is megtapasztalod, ha túl leszel az első előadásodon.
- Merre jártok fellépni?
- Mindenfelé. Általában körbejárjuk az egész országot, a városoktól a falvakig, mindenhol megállunk. A kisebb helyeken csak egy estére. Bevallom, hosszú utat teszünk meg, de ne aggódj, közben azért pihenünk is.

Hősünk nem teljesen úgy élte meg a cirkuszéletet, ahogy azt elképzelte. A társulat többi tagja nem foglalkozott vele, sőt, levegőnek nézték, nem fogadták őt maguk közé. Lia volt az egyedüli, aki nyíltan barátkozott vele, s a szárnyai alá vette.

Őrá lett bízva a tanítása is, s a lány komolyan is vette. Keményen edzette a fiút, aki bebizonyította, tényleg könnyen tanul, fogékony és lelkes. Leghőbb vágya volt, hogy a társulat tagjai elismerjék: elég a szív is, és végre teljes jogú tag lehessen.

- Ne aggodalmaskodj ezen - fejtette ki véleményét Lia, miután Olivér elárulta neki szívfájdalmát.
Két hónap elteltével ugyanis, még mindig idegennek számított a többiek között. Lián kívül csak a lány nyolcéves kisöccse, Miki barátkozott vele, aki a bohócok csapatát erősítette. A lány továbbra is fellépett a saját produkciójával, Olivérnek olyankor csak a nézőtérj utott.  Figyelnie és tanulnia kellett, ellesni a csapat összehangoltságát.
- Csak irigyek, mert Bozont megengedte, hogy maradj. Meg fognak kedvelni. Ha bemutatjuk az első számunkat, te leszel az új hősünk. És ez már nincs olyan messze - somolyogta. - Még két hét, és mi is helyet kapunk a műsorban. Addig viszont, hogy kiverjük a fejedből ezt a gondolatot, válasszunk neked egy művésznevet.
- Az Olivér miért nem jó? - kérdezte szomorkás meglepettséggel.
- Ó, az Olivér tökéletes. A vezetékneved már nagyobb probléma. Bár senki sem fogja kérdezni soha, de Bozont egyik mániája, hogy a neveink legyenek művészibbek, így profibbnak hat a társulat. Az én eredeti családnevem sem Colette... - nevetett.
A hangja egyre halkult Olivér fülében, a fiú átadta magát gondolatainak. Furcsa érzés lett úrrá benne, még soha nem tapasztal tehhez foghatót. Úgy érezte, végre van egy ember az életében, akit testvéreként szeret, és a barátjának mondhatja magát.

Hősünk nagy napja hamarabb eljött, mint azt képzelte. Idegesen járkált fel, s alá az állatketrecek mellett. Az oroszlán lustán szundikált, kiderült, nagyon békés teremtés, nem eszik embert, csak az éjjel mászkáló idegenekre reagál rosszul. A testhez simuló kezeslábas, amit viselt, minden tagját fojtotta, képtelenség volt benne lélegezni. Lia választotta neki a ruhát, s ő bízott a lányban. Újra meg újra lejátszotta a fejében az előadás menetét, a mozdulatokat, de még ez sem tudta megnyugtatni.
Lia csapata kifutott a színtérről, ez volt az a pillanat, ami után a kettejük műsora következett. Olivér bólintott, s elindult a sátor felé. Ekkor nem várt dolog történt: Bozont, a porondmester lépett elé, s az egész társulat előtt vállon veregette.
- Sok sikert, fiú - mondta. A meglepett, és leblokkolt Olivért úgy kellett újra útjára löknie.

Az előadás után, akkor először, mióta Olivér a társulattal él, ünnepeltek. A tagoknak tetszett a fiú munkája, s őszintén örültek a sikerének. Aznap este külön megkeresték őt, bemutatkoztak neki, s bocsánatot kértek, amiért nem voltak közvetlenebbek vele. Olivér megértette, hogy az előítéleteket nehéz elásni, örült, hogy végül neki sikerült kivívnia a kellő tiszteletet.

- Rácáfoltál az elméletemre, fiú - mondta Bozont, mikor leült mellé. Olivérnek már nem volt furcsa, hogy a porondmester minden előadás után egy kegyetlen mozdulattal megválik bajuszától.
- Reméltem, hogy így lesz - mosolyogta.
- Beillesztjük a számotokat a műsorba. Aranyos kis játék, tetszett. Lia remek artista, és amint látom, jó tanár is. Büszke vagyok rá. És, természetesen, most már számítunk rád a csoportos produkciókban, két erős kar mindig jól jön.
Másnap, az egész társulat összeült megbeszélni Olivér helyzetét és leendő munkáját. Akadt egy kis gond azonban a tervezgetéssel. A tornász produkcióban mindenkinek konkrét szerepe, a mozdulatoknak pontos menete volt, egy plusz ember összekavarta volna az egészet. Bozont nem akarta Olivér tehetségét elvesztegetni, be szerette volna vonni őt a többi előadásba is. Váratlan ötlet oldotta meg a dilemmát: egy teljesen új tornász-szám betanulása. S addig, míg ezen dolgoztak, Olivért bevonták a lovas produkciókba.

Persze, ez már nehezebb volt, mint a földön ugrándozni, vagy a levegőbe emelni a pehelykönnyű Liát. Olivérnek elsősorban meg kellett tanulnia lovagolni, azon kívül pedig, egyensúlyozni az állatok hátán. Mindenki segített neki, amiben csak tudott. Tanácsokkal látták el, új mozdulatokat tanítottak neki. Pár hét alatt teljesen beilleszkedett a közösségbe, jobban megismerte a többi társulatost, már ő istagnak számított, ha mondhatom úgy, munkatársak voltak. S nemcsak munkatársak. Barátok is.

Mikor évek múltán Olivér visszatért hozzám, és elmesélte, hogyan alakult az élete, csodáltam őt. Akkortájt egy szó nélkül utazott el, s hagyott magamra. Haragudtam rá ezért. Ahányszor eszembe jutott fiam emléke, csak arra tudtam gondolni, hogy nem tisztelt annyira, hogy elém álljon. Ennyire nem voltam fontos a számára. Pedig elengedtem volna - boldogsága mindennél fontosabb volt. Később viszont elmúlt a haragom. Hiány és aggodalom váltotta fel. Nem tudtam,merre van, mit csinál, él-e még egyáltalán. Minden este imádkoztam érte, és azért, hogy egyszer visszataláljon hozzám, szégyenérzet nélkül.

És vissza is talált. Pontosan nyolc évvel később a vándorcirkusz újra eljött a városba. Megint két estén keresztül szórakoztatták a népet, kint a mezőn. Nem érdekelt nagyon a dolog, öreg voltam én már az ilyesmihez. A szomszédom viszont elvitte az unokáját, s másnap megkeresett, hogy látta a fiamat. Mindenki tudta, hogyeltűnt, gyártották is az elméleteket sokáig. Azt mondta, nem olyan, mint régen, de esküdött, hogy ő volt az. Nem hittem neki, bár elültette a fülemben a bogarat. Nagy erőfeszítésekkel rávettem magam, hogy megnézzem az előadást. Először meg sem ismertem, kész férfi lett belőle. Majd végig sírtam. Öröm, büszkeség, bánat, mindez ott volt a könnyeimben.

Felhőtlen örömvolt számomra, mikor Olivér még aznap este megkeresett. Így is tervezte, azt mondta. Örült, hogy megnéztem az előadást, bár csak akkor tudta meg, hogy láttam, miután eljött hozzám. Ugyanis, akkor rögtön nem volt erőm odamenni hozzá. Azt hittem, én vagyok távozásának oka, s többé nem akar látni. Nem éreztem magaménak a jogot, hogy semmisnek tekintsem döntését.

Részletesen elmesélt mindent az életéről, hogy mennyire magányos volt, mikor elment. És, én rádöbbentem, hogy ezt észre sem vettem rajta. Letaglózott az érzés, hogy együtt éltünk, mégsem láttam, hogy a fiamnak nincsenek barátai, és boldogtalan.

A cirkusz azonban mindent megváltoztatott. Az ottani emberek sem tökéletesek ugyan, Olivérnek meg kellett küzdenie az elismerésért, és, hogy közülük valónak tekintsék. Viszont, amint a szárnyaik alá vették őt, felbátorodott, kinyílt, megtalálta az örömöt, a saját helyét. Addig nem is tudta, milyen érzés magáénak tudni más emberek szeretetét is a családtagjain kívül. Örömmel töltött el, hogy megtalálta önmagát, és most, évekkel később, teljesnek érzi életét.

- Ezután merre mentek tovább? - kíváncsiskodtam.
- Egyelőre csak a táborhelyünkre. Háromnegyed órányira van innen gyalog, egy erdő szélitisztás, tökéletes helyszín a gyakorlásra. Azután újra végigmegyünk a jól ismert útvonalon, szerintem. Évek óta nem szerepeltünk a környéken, azóta mi isváltoztunk, és a közönség is cserélődött.
- Mikor látlak újra? - tettem fel a nehéz kérdést.
Ezt viszont, sajnos, nem tudta megmondani. Elvégre, a vándorélet kiszámíthatatlan. Főleg, hogy még bizonytalanok voltak a jövőjüket illetően. Nyolc év az mégiscsak nyolc év, az idők változnak. Egy vándorcirkusz élete sem mindig tejfel, és akkor egyikünk sem tudhatta még, meddig tart az ő jövőjük, meddig tartanak igényt az emberek a munkájukra. Csak egyet tudhattak: amíg ők maguk nem adják fel, szeretik, megbecsülik, amit csinálnak, és látják, mennyire hasznosak és fontosak az emberek számára, és mennyit adnak nekik a játékukkal, addig lesz jövőjük.