A családfő

Évszám
2011
Beküldő
Lila orogna
Ferenc csak ült az autóban és bámulta a földön megfagyott fehér havat az ablakon keresztül. A fia, Ferkó vezette a Dacia-t, a hátsó ülésen a menye, Marcsi ült, aki Ferenc és Kati első unokájával volt terhes.
Nem szóltak egymáshoz. Tudták, hogy nagy a baj. Úgy indultak el a kórházba Ferenc feleségéhez ezen a szép tiszta, de hideg téli vasárnap délelőtt, hogy többet nem kell idejönni, mert Katit hétfőn úgyis hazaengedik. De ők akkor is minden nap mentek. Csak a kisebbik fiú, Tamás volt úgy vele, hogy az anyja hétfőn úgyis hazajön, ő most inkább otthon marad tanulni. Ez volt az utolsó éve a szakmunkásképzőben és készült a szakmunkásvizsgára. Két hét múlva lesz a szalagavatója.
Ferenc otthon kiszállt az autóból. Ferkó és Marcsi gyorsan elköszöntek. Nem akartak ott lenni, amikor Ferenc közli a hírt Tamással. Nem tudták, hogy fog reagálni. Elég érzékeny gyerek volt.Ferenc, ahogy ballagott befelé, átgondolta az életét és rájött, hogy nem volt valami jó a családjához. Örökölte az édesanyja lobbanékony természetét és mindennaposak voltak a veszekedések, amiket többnyire ő szított. Amikor a nagyobbik gyerek, Ferkó kirepült a házból tavaly, akkor még többet kezdtek el veszekedni és már ott tartottak, hogy elválnak. Sokszor meg is verte a feleségét. A kisebbik gyerek. Tamás, aki ezeket a veszekedéseket végighallgatta, többször maga is azt kívánta, hogy de jó lenne, ha a szülei nem élnének egy fedél alatt.
Ferencnek olyan volt a stílusa, hogy az éltette, ha belemarhatott valakibe. Ha nem tetszett neki valami, akkor soha nem rejtette véka alá a véleményét és nem a legfinomabban adta tudtára az illetőnek, hogy szerinte nem jó, amit csinál. Ezt a családjával is megtette. Tudta, hogy a családja nem szereti, de a családjának az ellene tanúsított gyűlöletének valódi mértékéről sejtelme sem volt.
Tamás az ágyon feküdt és a tévét nézte a szobában. Ferenc leült mellé. Nagyot sóhajtott és belekezdett.
- Fiam! Anyád nagyon beteg.
Tamás nem igazán értette.
- Hogyhogy beteg? Nem úgy volt, hogy holnap hazajön?
- Nem jön haza. Lebénult a fél karja.
Tamás csak nézte csendben az apját és nem értette. Magas vérnyomással vitték be az édesanyját és már úgy volt, hogy hétfőn hazajön. Erre most megérkezik az apja egy ilyen hírrel. Hogy lehet ez?
Ferenc felállt és kiment. Nem mondta el a teljes igazságot. Nem merte. Egy szó sem esett arról, hogy a feleségének nem csak a karja bénult le, hanem az egész bal oldala. Járni sem tud és az agyát is maradandó károsodások érték. Magyarázatot akart arra, hogy lehet az, hogy a feleségét bevitték a kórházba magas vérnyomással, kezelésekkel lejjebb vitték ezt a magas vérnyomást, és amikor végre hazajöhetett volna, akkor hirtelen újra a magasba szökött a vérnyomása és agytrombózist kapott. Mi történhetett abban a kórházban azon az estén?
Tamás meg csak nézett maga elé, tekintete a tévére tévedt, de fogalma sem volt, hogy milyen műsor megy benne. A gondolatai egész másfelé jártak. A bátyja megnősült tavaly és elköltözött. Az anyjának lebénult a karja, ő pedig itt maradt a hirtelen haragú apjával, aki már az egész rokonságot elmarta a háztól, és akiből soha nem lehet előre tudni, mikor törnek ki az indulatok.
Hétfőn szembesült ő is a valósággal. A rossz hír futótűzként terjedt a rokonság között. Amíg ők ott voltak az édesanyja mellett, addig tizenkét családtag jelent meg a betegágy mellett. Kati testvérei és unokatestvérei is.
Ferenc rosszallóan nézte a rokonságot, akik annyian vannak a betegágy körül, hogy a betegtől szinte elveszik a levegőt, de nem szólt semmit. Gondolatban már nem is bánta, hogy ezek közül az emberek közül szinte mindenkit nem kívánatos személlyé nyilvánított a házában. A rokonokat sem érdekelte, hogy ő ott van. Ők csak Katit akarták látni, akit lehet, hogy utoljára látnak az életben.
Kati az állapotos Marcsira nézett és könnyek szöktek a szemébe.
- Soha nem fogom látni az unokámat!
Ferencnek összeszorult a szíve, látva felesége sápadt, szinte halotthalvány arcát, aki tegnap még egy zsák kukoricát is simán felhajított a kerékpárra és úgy tolta haza, most pedig egy tollat se bír megfogni.
Ica, Kati testvére félrehívta Ferencet. Évek óta nem beszéltek már egymással. Egyszer annyira összevesztek, hogy Ferenc kiadta az ő útját is.
- Mi lesz most veletek?
- Nem tudom. Az orvos azt mondta, most már így fog maradni.
- És te hiszel neki?
- Én nem vagyok orvos, nem értek a betegségekhez.
- Vannak Pesten rehabilitációs intézetek, meg Kerepestarcsán is! Próbáljátok meg, hátha tudnak rajta segíteni!
- Az orvos azt mondta, nem lehet!
- Ne nyafogj már annyit! Kati és a gyerekeid egész életét pokollá tetted! Itt az ideje, hogy tegyél valami jót is!
Ferenc haragra gerjedt és nyomdafestéket nem tűrő szavakat vágott Ica fejéhez, aki lemondóan legyintett és otthagyta. Amikor a kórteremben már csak Ferenc, Ferkó, Tamás és Marcsi maradtak, akkor Ferenc végignézett a két fián és a feleségén. Most már tudott józanul gondolkozni és igazat adott Icának. Persze ezt még évek múlva sem ismerte el neki. Ahhoz túl büszke volt.
- Beszélek az orvossal! Mindjárt jövök!
Végignézett a feleségén, akivel már több, mint huszonöt éve együtt voltak, de az ezüstlakodalomból sem csináltak nagy ügyet. Az önkormányzattól jött egy felköszöntő levél és ennyi.
Kati nyakába infúzió volt szúrva. A mai napig meglátszik a nyoma. A lába közé pedig egy katéteres zacskó volt bevezetve. Ott feküdt és annyi nyugtatót kapott, hogy azt se tudta hol van. Némelyik családtagját meg se ismerte.
Ferenc elszánt léptekkel sétált be az orvoshoz az irodába. Nem kopogott, nem is törte rá az ajtót. Csak benyitott rajta és becsukta maga mögött.
Az orvos felnézett az íróasztaltól. Nem szólt semmit. Látott már elég emberi tragédiát; tudta, hogy a legtöbb esetben őket hibáztatják a családtagok, ha valami balul sül el egy beteggel. Megtanulta kezelni az ilyen helyzeteket. Most azt is érezte, hogy jogos a kritika. Ő maga sem tudta, mitől kaphatott ez a nő agytrombózist. Ha otthon éri, akkor még érthető, de hogy ők a kórházban nem tudták ezt megelőzni, arra nincs se bocsánat se magyarázat.
- Várható volt, hogy a feleségét egy ilyen fogja érni.
- Doktor úr! Tisztában vagyok vele, hogyha önök azzal kezdenek magyarázkodni, hogy várható volt valami, akkor önök sem számítottak rá! Azt, hogy várható volt, hallottam már akkor is, amikor az anyám meghalt! Ne hazudjon többet a képembe!
- Mit akar tőlem?
- Meséljen nekem a rehabilitációs intézetekről, ahol a feleségemet meg tudják gyógyítani!
- Ha meg is gyógyítják a feleségét, akkor várható lesz és ezt most komolyan mondom, hogy várható lesz, hogy ismét agytrombózist kap! Lehet, hogy holnap, lehet, hogy tíz év múlva.
Ferenc két tenyerével rátámaszkodott az orvos asztalára és hűvös tekintettel a szemébe nézett.
- Akkor lehet, hogy még lesz tíz éve, amit nem tolókocsiban kell eltöltenie!
- Nagyon hosszú a várólista a rehabilitációs intézetekben!
- Akkor gyorsítsa meg!
- Előbb vizsgálatoknak kell alávetni és akkor döntik el a rehabilitációs intézetek, hogy fogadják e. Ők döntik el, hogy meg tudják e gyógyítani.
Ferenc a zsebébe nyúlt és átnyújtott egy borítékot az orvosnak.
- Azt mondtam, hogy gyorsítsa meg!
- Várjunk még ezzel, amíg el nem intézem, hogy a feleségét felvegyék valahová!
Ferenc visszatette a zsebébe a borítékot.
Az orvos bent tartotta Ferenc feleségét, Katit a kórházban, amíg nem szerez neki helyet valahol. Végül sikerült elintéznie. Már csak egy telefonra kellett várni, hogy Kati mehet a rehabilitációs intézetbe. Közben pár boríték gazdát cserélt az orvos és Ferenc között.
Ferencnek eszébe jutott, hogy amíg az orvos meg nem látta a borítékot, addig semmit nem akart tenni Katiért. Sőt! Addig a percig, amíg elő nem került a boríték, azt hajtogatta, hogy menthetetlen. De Ferencnek nem volt más választása, ha azt akarta, hogy a felesége meggyógyuljon. Az összes megtakarított pénzük az orvos zsebébe vándorolt.
Katit két hét múlva kiengedték a kórházból. Ica szerzett valahonnan neki egy tolókocsit.
Ferenc tologatta a tolókocsit a lakásban, rohangált neki az ágytállal, ha kellett, ételt készített neki és a kerti munkákat is elvégezte. Ő fürdette, ő öltözette.
Amíg Kati a kórházban volt, az összes virágja elpusztult. Ferenc és Tamás azt se tudták, hogy ezek a növények léteznek. Megszokták, hogy az ilyesmikről mindig Kati gondoskodik és egyszerűen elfelejtették őket öntözni.
A szomszédok minden nap jöttek látogatóba, de egy idő után Ferenc megunta, hogy nem tud tőlük sehová se menni, mert nem hagyja őket otthon a beteg feleségével és a nem éppen finom modorával a tudtukra adta, hogy mostantól kívül tágasabb.
Folyamatosan a telefonon ült és hívogatta a rehabilitációs intézeteket. Ha kellett, előfordult, hogy személyesen is elment oda, feleségét Tamásra bízva. Sorra járta a gyógytornászokat, még egy akupunktúrás kezelésre is elvitte a feleségét. Csak egy dolog számított neki, hogy Kati meggyógyuljon.
Az addig mindig egymást maró Ferkó és Tamás is szép lassan kibékültek. Az anyjuk betegségére való tekintettel nem civakodtak tovább.
Ferenc önfeláldozását látva már nem széthúzott, hanem összetartott a család. Több, mint huszonöt év és egy tragédia kellett ahhoz, hogy a fiai ne a szörnyeteget, hanem a család fejét lássák benne. Mintha a Ferencben lakozó ördög angyallá változott volna.
Egy hét múlva jött a telefon a kórházból. Kati mehet Budakeszire a Szanatórium utcai intézetbe.
Ferenc minden héten háromszor ment fel hozzá. Nem érdekelte, mennyibe kerül az útiköltség. Tamást is vitte magával minden hétvégén, akinek megromlott a tanulmányi eredménye, de ez most senkit nem érdekelt. Most az egész család egy dologra koncentrált. Arra, hogy Kati meggyógyuljon.
A Szanatórium utcában minden szoba tele volt valamelyik testrészükön lebénult emberekkel. A gyógytornászok sokszor gyógyászati célból direkt egyedül hagyták őket egymásra utalva és szép lassan megtanultak önállóan gondoskodni magukról, mert nem volt senki, aki kiszolgálja őket.
Kati már két hete volt ebben a kórházban. Ferenc éppen látogatni ment, amikor benyitott a kórház folyosójára és azt látta, hogy a felesége szép lassan sétál egy járókerettel. Még esetlen volt a mozgása, de Ferenc szemébe könnyek szöktek. Két hónapja nem látta úgy a feleségét, hogy a saját talpán állt. Boldogan újságolta el otthon Tamásnak, akire átragadt az ő lelkesedése.
Kati nem gyógyult meg teljesen, az egész bal oldala ugyanúgy béna maradt, de tudott már bot nélkül is járni és mindenki hitetlenkedve bámulta, aki látta, hogy egy kézzel is lehet krumplit pucolni. Kati főzte az ebédet mindig, amikor jöttek az unokák, akik már hárman voltak az évek során. Ferkónak két fia, Tamásnak pedig egy lánya lett.
Mindenki elismerően nyugtázta, hogy Katinak milyen erős akarata volt ahhoz, hogy egy ilyen súlyos betegségből talpra tudott állni. Csak a családtagok voltak vele tisztában, hogy soha nem gyógyult volna meg ennyire sem, ha Ferenc, akit eddig mindennél jobban utáltak és most mindenkinél jobban szerettek nem mozgat meg minden követ a gyógyulása érdekében.
Szép lassan a rokonok és a szomszédok is visszaszivárogtak a házhoz. Ferenc már nem veszekedett velük. Békességben akart élni mindenkivel, mert megtanulta, milyen az, amikor elveszíthet az ember valakit.