A bogaras ember, az mindig a
környezeténél magasabb intelligenciával
rendelkezett, nem volt megalkuvó, meggyőződése
mellett a végletekig kitartott.
Sajnos, mára már
kihaltak ezek az emberek.
Opportunisták között,
hol van ma már ez az ember ?
A maiak kilencven százaléka
megalkuvó, a környezetével, a társadalommal
és egyáltalán mindennel, ami egy kis többletet
biztosít a társadalmi létezésben számára.
Nagyapám bogaras ember, mind
a két világháborúban huszár
tizedes volt. Az ott megszokott rendet a családi életben
is alkalmazni akarta könyörtelenül. Minden reggel négy
órakor kelt és tisztára mosta minden tehén
farkát, megvakarta és fényesre kefélte a
szőrüket, a lovak farkát koszorúba fonta, tiszta
szalmát rakott alájuk és iskolába menésem
előtt mindig kiáltott, fogjam meg a cseberrúd másik
végét, hogy a vízzel tele csebret vigyük az
állatok elé.
Az első udvar füves volt, egy
galambbugos kapun ( székelykapun ) lehetett ide bejönni,
itt sorakoztak a hosszú, tornácos ház előtt a
magas almafák, a tizennégy unoka örömére,amit
egy közkapu választott el a hátsó udvartól,
ahol a gazdasági élet zajlott.Ide nyílott a
hátsó kapu, ahonnan a szénás szekerek
beállhattak a csűrbe, itt őrködött a kutya és
itt kapirgáltak a kendermagos tyúkok, de nem sokáig,
mert ha szétrugták a kerítés mellett a
töltést és észrevette ezt nagyapám
(táti), akkor kaptak ők a nyolcágú ostor
csattanójából olyat, hogy ebédre
csirkepaprikást ettünk vagy másnap délre
húslevest.
Az edényeknek a nyári
konyhában megszámozott helye volt a falon, egy-egy szeg
alatt s ha netalántán valaki nem tette őket a helyére,
akkor nagyanyáméknak (mámiéknak ) este,
amikor jöttek haza a mezőről, az utcáról kellett
újra begyűjteniük azokat. A műhelypadon fúrt,
faragott, vasazott szánakot készített télire,
nyárra pedig szénahordásra lőcsös
szekereket, ráfos kerekekkel, amelyeknek mindig a tengelyét
be kellett degenyeggel kenni, hogy könnyebben forogjon. A
szekeret soha nem taszította be a csűrbe, amíg a
kerekekről le nem takarította aprólékosan, az
esztekével, a ráragadt sarat.
Minden áldott reggel a
bajuszát viasszal hegyesre pödörte, ezerráncú
csizmáját addig fényesítette ronggyal,
amíg meg nem látta magát benne , mint a
tükörben.
Kis unokái számára
rangsorolva osztogatta a pofonokat, a legenyhébb volt a magyar
ötös, az csak egyik arcra csattant, míg a csárdás
az mind a két oldalon. Kitüntetéseit mindig
fényesre csiszolta, úgy tisztelte mint életének
egy értékes részét, még akkor is,
ha másnak az nem számított semmit.
Falusi környezetben,hol van
már, ez az aprólékos rátartiság,igényesség
és pontosság ? Csupán emlékeimben élnek,
akár csak gyermekkorom, amiről alig van kézzel fogható
tárgyi bizonyságom :
Ereklye, ha volna,
kölyök tincs,
kapunkon, tenyérbe símuló
kilincs.
Érinthettem, díszes
kincs,
megzörgetném, de már
nincs.
haver