Évszám
2010
Az úton egy díszes hintó és egy hatökrös szekér haladt cifra kísérettel. Az egyhangú patadobogás és keréknyikorgás egyszer csak megélénkült, és izgatott beszédfoszlányok oszlatták szét a hintó belsejében bóbiskoló utas álmát. A láthatáron feltűnt a várva várt úti cél: egy távoli város párába vesző körvonalai. A település közepén egy merész formájú hegy rajzolódott ki, aminek a tetején hét torony sorakozott. A híres Hét Torony, amelyről legendákat mesélnek szerte a világon!
De ki lehet a hintó utasa? Mert, hogy nem akárki, az rögtön meglátszott! Királyi sarj vagy hős vitéz, aki vendégségbe, netán valamilyen viadalra készül? Igen, ez utóbbi. A hintóból bámészkodó férfi egy különös bajnokság résztvevője lesz a városban, mely éppen ennek az eseménynek köszönhette hírnevét. A verseny előtti napon, a szélrózsa minden irányából hét meghívott vendég igyekezett errefelé. Közeli és távoli birodalmak legjobb harangöntői voltak ők - valóságos művészei a mesterségüknek!
A Hét Torony városában különös becsben tartották a harangokat és készítőmestereiket. A hegytetőre épített tornyok is harangtornyok voltak. Itt rendezték meg hétévente a híres harangversenyt, a Hét Harang Viadalát, s választották meg a Hét Torony Bajnokát. A győzteseket igazi hősként ünnepelték, és ellepték jobbnál jobb megrendelésekkel, hiszen minden vidék ura és polgármestere arra törekedett, hogy templomai a legkiválóbb harangokkal dicsekedhessenek.
A hintót követő hatökrös szekéren is egy harang utazott, melyet ponyva takart el a kíváncsi tekintetek elől. A versenyen a harang szépsége is fontos volt, nemcsak a hangja. Csupán az utolsó pillanatban leplezték le a harangokat, amikor helyükön voltak már odafönt, a Hét Torony valamelyikében. Sorsolással döntötték el, hogy melyik harang melyik toronyba kerüljön. Régi szokás szerinti sorrendben, hétpercenként szólaltatták meg a harangokat - végül együtt zengtek-zúgtak, hirdetve a mesterek és a nagy múltú verseny dicsőségét. Az eredményhirdetést hajnalig tartó diadalünnep követte.
De ki lehet a hintó utasa? Mert, hogy nem akárki, az rögtön meglátszott! Királyi sarj vagy hős vitéz, aki vendégségbe, netán valamilyen viadalra készül? Igen, ez utóbbi. A hintóból bámészkodó férfi egy különös bajnokság résztvevője lesz a városban, mely éppen ennek az eseménynek köszönhette hírnevét. A verseny előtti napon, a szélrózsa minden irányából hét meghívott vendég igyekezett errefelé. Közeli és távoli birodalmak legjobb harangöntői voltak ők - valóságos művészei a mesterségüknek!
A Hét Torony városában különös becsben tartották a harangokat és készítőmestereiket. A hegytetőre épített tornyok is harangtornyok voltak. Itt rendezték meg hétévente a híres harangversenyt, a Hét Harang Viadalát, s választották meg a Hét Torony Bajnokát. A győzteseket igazi hősként ünnepelték, és ellepték jobbnál jobb megrendelésekkel, hiszen minden vidék ura és polgármestere arra törekedett, hogy templomai a legkiválóbb harangokkal dicsekedhessenek.
A hintót követő hatökrös szekéren is egy harang utazott, melyet ponyva takart el a kíváncsi tekintetek elől. A versenyen a harang szépsége is fontos volt, nemcsak a hangja. Csupán az utolsó pillanatban leplezték le a harangokat, amikor helyükön voltak már odafönt, a Hét Torony valamelyikében. Sorsolással döntötték el, hogy melyik harang melyik toronyba kerüljön. Régi szokás szerinti sorrendben, hétpercenként szólaltatták meg a harangokat - végül együtt zengtek-zúgtak, hirdetve a mesterek és a nagy múltú verseny dicsőségét. Az eredményhirdetést hajnalig tartó diadalünnep követte.
A bajnokjelöltek napnyugta előtt sorra megérkeztek a város főkapujához, ahol a tömeg nagy üdvrivalgással köszöntötte őket. Gyönyörű fogatokon és pompás díszkísérettel gördültek be a versenyzők. A várakozóknak azonban feltűnt, hogy csupán hat küldöttség érkezett meg. A kapun folyamatosan özönlött befelé a vendégsereg, de azért észre kellett volna venni közöttük a hetedik harangöntő mestert is! Nagy izgalom lett úrrá az embereken: mi lesz, ha a szombat végi határidőig sem érkezik meg? Sokan az éjféli harangszót is kivárták a kapunál, ám eredménytelenül. Aztán felröppent a hír, hogy mégiscsak megvan mind a hét versenyző - mindannyian megérkeztek és jelentkeztek a szervezőknél. Az emberek nem értették a dolgot. Persze, hogy nem, hiszen olyan egyszerű volt, amire senki se gondolt...
A hetedik harangöntő mester egy közönséges kis kordéval érkezett, melyet egy szál öszvér húzott. Az idős mester egyedül üldögélt a bakon, s halk vezényszavakkal irányította öszvérét, aki úgy engedelmeskedett, mintha kezes bárány lenne. A kordéban egy ponyvával letakart harang rejlett; senki sem tudhatta, miféle szállítmány. Így már érthető, hogy a pompás küldöttségek fogadása közben észrevétlenül futott be a hetedik bajnokjelölt!
Éjfélkor aztán megtörtént a sorsolás. Az öszvérrel érkező mester, aki Silence néven mutatkozott be, a középső tornyot kapta. Az ősi hagyomány szellemében mindig a szélső tornyok harangjaival kezdődött az egyenkénti meghallgatás; a bal, illetve jobb oldali tornyok között felváltva, kívülről befelé haladva következtek az újabb és újabb harangok. Így tudni lehetett, hogy a középső toronyba kerülő harang, vagyis Silence harangja fog utoljára megszólalni a viadalon. A sorsolás után a mesterek aludni tértek. Rájuk már csak vasárnap este, a Hét Harang Viadalán lesz szükség, ahol saját kezűleg fogják húzni a harangjukat. Már leadták féltett kincsként őrzött művüket, amelyek napkeltétől új helyükön, a kijelölt toronyban fognak csüngeni, egyelőre még letakart állapotban. Egészen napnyugtáig, amikor a viadal kezdetén lehull róluk a lepel!
A harangöntő mesterek közül csak Silence aludt nyugodtan. A többieknek állandóan a verseny járt az eszükben, és ha végre sikerült elaludniuk, akkor is arról álmodtak. Győzelmi sikerek és kudarcok kergették egymást a fejükben...
Hajnalban leemelték helyükről a hét évvel korábbi versenyharangokat, és átszállították a város szabadtéri múzeumába, ahol több száz harang állított emléket a régi mesterek dicsőségének. A kelő nap sugarai a tágas ablaknyílásokon át beszöktek a Hét Torony harangállásaiba, és megpróbálták kifürkészni az új harangok díszítőmotívumait a lepleken át. A tornyokat olyan nyitottra építették, hogy a közönség ne csak hallja, hanem kitűnően láthassa is a harangokat.
A viadal napján hatalmas tömeg hömpölygött az utcákon. Mindenki az esélyeket latolgatta, hiszen Silence kivételével mindegyik harangöntő mester szerepelt már itt. Késő délutánra zsúfolásig megtelt a hegy, a környező utcákon is sokan várakoztak. A tornyokhoz vezető utat szabadon hagyták, hiszen itt araszoltak felfelé az ünnepi fogatok, hátukon a Hét Harang Viadalának főszereplőivel, illetve a zsűritagokkal és a díszvendégekkel.
A tornyok valószínűtlenül nagynak látszottak az útról, amelyen kanyart kanyar követett. Az ősi építmények büszkén ostromolták az eget, mintha egymáson is túl akarnának tenni! Pedig teljesen egyformák voltak, csak a lepellel takart harangok különböztek bennük. A középső toronyban lepkebábként csüngő „csomag" jóval kisebb volt a társainál. A káprázatos ruhákba öltözött harangöntő mesterek lesajnáló pillantásokkal méregették, akárcsak újonc versenyzőtársukat, aki csendesen üldögélt közöttük egyszerű ruhájában. Ám ha összetalálkozott vele a tekintetük, riadtan elkapták, mert olyan erőt és nyíltságot sugárzott, amit alig bírtak elviselni!
A menet alkonyat előtt felért a hegytetőre. A negyvenkilenc fős zsűri tagjai és a díszvendégek elfoglalták helyüket az emelvényen, illetve a díszpáholyokban. A mesterek is a helyükre vonultak, ki-ki a maga tornyához és harangjához.
Nagy dobpergéssel és a zsűriben is elnöklő polgármester köszöntő szavaival kezdetét vette a viadal. Tetőfokára hágott az izgalom, amikor az égbolton alászálló napkorong elérte a láthatár peremét, és a hét versenyharangról e pillanatban lehullott a lepel. Távcsövek ezrei szegeződtek a tornyokra. Mindenki fel rá volt készülve, hogy szebbnél szebb harangokkal fog találkozni, akár szokatlan díszítésűekkel is. Arra azonban senki sem számított, amit a középső toronyban lehetett látni, ahol egy dísztelen, sőt foltokban rozsdás kisharang függött... De a legmegdöbbentőbb az volt, hogy hiányzott a nyelve! Az emberek nem hittek a szemüknek. Hogyan fog megszólalni ez a szerencsétlen jószág? Bolondját járatja velük az új versenyző, vagy megőrült talán?
A felháborodás hullámai fenyegetően tornyosultak. A zsűrielnök ekkor megrázta a kolompját, aminek hallatán elült a zajongás. A tömeg visszafojtott lélegzettel várta, mi fog történni. A polgármester egy hangosbeszélő segítségével, hogy mindenki hallja, így szólt:
- Felkérem a középső torony versenyzőjét, Silence harangöntő mestert, hogy adjon magyarázatot: miféle harangot hozott a Hét Torony Viadalára?!
A toronyból halkan csengő válasz érkezett, mégis mindenki hallotta:
- A legkedvesebb harangomat hoztam el ide, melyet az Ég Urának dicsőségére készítettem. Az Ő szavát, a Csend harangszavát fogja zengeni ebből a toronyból. Hallgassátok figyelemmel, mert ilyet még nem hallottatok!
A lenyugvó nap sugarai fénypásztával búcsúztak a középső torony harangjától. A zsűri elnöke, aki egyébként jó szándékú és igazságos ember volt, zavartan köhintett, majd megköszörülte a torkát, és így folytatta:
- Jól van. Nem sokat értettem abból, amit mondtál, de kíváncsian várom a harangszót, amit elhoztál nekünk - mint ahogy a többiekét is. Bejelentem, hogy a Hét Harang Viadala rendben folytatódik... vagyis megkezdődik végre! Az ismert sorrendben, hétpercenként fognak megszólalni a harangok, és ha letelik a 49 perc, akkor hét percig együtt fognak zengeni. Utána következik az eredményhirdetés. Tessék az órákat figyelni, mert a pontatlanság kizáráshoz vezethet! Három perc múlva, pontosan nyolc órakor szólaljon meg az első harang!
Hétágú lámpákban gyúltak fel a fények, hogy elűzzék a közelgő sötétséget. Minden tekintet a toronyórákra szegeződött. Amikor nyolc órát jeleztek, bal oldalon megmozdult a harang, melyet szépséges csillagjelek és virágdíszek borítottak. Mind jobban kilengett, majd egyszer csak megkondult - eleinte halkan, aztán egyre hangosabban. A harangból érces hangú csillagok távoli éneke és virágok lágy dala zengett! Az emberek felsóhajtottak a gyönyörűségtől. A harang úgy hajladozott, mint egy harangvirág kelyhe a rét fölött kergetőző szélben. A hét perc szinte pillanatok alatt elszállt. A jelenlévők egyszer csak arra eszméltek, hogy a halkan elenyésző kongást a túlsó oldalról egy egészen más, új hangzás váltja fel.
Elrévedve hallgatták a hétpercenként váltakozó harangszót, amelyek mindegyike másmilyen volt, de egytől egyig tökéletesek önmagukban. A versenyzők igencsak kitettek magukért: ilyen nagyszerű mezőnyre a legidősebb vendégek sem emlékeztek! A zsűritagok buzgón figyeltek, füleltek és jegyzeteltek, vagy éppen tanácstalanul vakargatták a fejüket. Mindenki elfelejtette már, hogy mi történt a viadal kezdetén... Szinte derült égből villámcsapásként érte őket, amikor az utolsó előtti harang is elhallgatott, és a középső toronyban Silence nyelv nélküli harangja lendült mozgásba. Jaj, most mi lesz?
Az emberek szívverése elakadt, néhányuké pedig épp ellenkezőleg, heves dobpergésbe kezdett. Dermedten ültek a helyükön, mert egy különös erő a földhöz szegezte őket: hirtelen nyakukba szakadt a Valóság! Mintha maga az ég zuhant volna rájuk, mindent elsöprő erejével és súlyával. Legtöbbjüket soha nem érzett félelem járta át, másokat pedig süket csend vett körül. De akik szemüket nyitott szívvel az üresen lengő harangra emelték, azokról minden teher lefoszlott. Végtelen csönd ereszkedett le rájuk a magasból. Szívükből aranyharangok lettek, és a sok apró harang gyönyörűségesen csengett-bongott. Ezt a hét percet ők az időtlenség szárnyai alatt tölthették - ám akik a félelem és süketség búrájába zárták magukat, azoknak egy soha véget nem érő gyötrelemnek tűnt!
A 49. perc után eljött az ideje, hogy a hét harang együtt szólaljon meg, miközben a zsűritagok leadják a szavazatukat, és megállapítják a végeredményt.
Silence harangja lassan megállt. A korábbi sorrendben, hétütemnyi kivárással sorra megkondultak a harangok, hogy együtt ünnepeljék meg ezt a nagyszerű eseményt. A Hét Harang Viadalának mindig is fénypontja volt az ilyen ráadás hét perc! Most viszont ez is másképp történt... a pompás harangok, amelyek egytől egyig méltán lehettek volna győztesek bármelyik korábbi viadalon, nem fértek meg egymással! Lenyűgözően szóltak egymagukban, ám együtt olyan zavaróan, mintha szólóhangszerek próbálták volna túlharsogni egymást. Amikor azonban a nyelv nélküli harang is mozgásba lendült, a többiek szinte varázsütésre lecsendesedtek, és nagyszerűen összehangolódtak egymással. A hét harang olyan szépen szólt együtt, hogy sokan sírtak vagy nevettek a gyönyörűségtől! A harangok örömtáncot jártak a tornyokban. Először csak imitt-amott, majd egyre többfelé táncra perdültek az emberek, és csakhamar egy hatalmas körtánc lüktetett a Hét Torony körül.
Ám sokakat megzavart mindez... Értetlenül nézték a táncolókat, akik mintha el lettek volna varázsolva, vagy ami még rosszabb: mintha elment volna az eszük! Alig várták, hogy véget érjen ez az őrület, és megkezdődjön az eredményhirdetés.
A hetedik perc végén elnémultak a harangok, de a táncosok még sokáig nem eresztették el egymás kezét. A lüktetés akkor is jelen volt a levegőben, amikor eljött az eredményhirdetés ideje.
Az idős férfi, aki a történetet mesélte, itt szünetet tartott. Hét lelkesen csillogó szempár nézett a harangmúzeum igazgatójára. Hét gyermek tekintete. Ahány, annyiféle, de mindegyik ragyogott! A híres szabadtéri múzeum belsejében, egy valóságos harangerdő közepén álltak az idegenvezető körül. Fölöttük hét harang függött. A középső kicsi volt és rozsdafoltos, a nyelve is hiányzott. Mellette három-három jóval nagyobb harang sorakozott, és egyik szebb volt, mint a másik!
- És aztán mi történt? Ki lett a verseny győztese? - kérdezte izgatottan a legnagyobb gyerek. Fiú volt - kicsit kezdett már kiserkenni a bajusza, a hangja pedig viccesen mutált. A többiek is kíváncsian várták a választ, ami nem is késlekedett sokáig:
- Ennek a versenynek, ami leghíresebb volt a Hét Harang Viadalának története során, nem volt nyertese. Ez alkalommal senkit sem választottak meg a Hét Torony Bajnokának!
A gyerekek döbbent tekintete láttán az idős férfi elmosolyodott. Mintha csak mesét mondana, tovább folytatta:
- Az történt ugyanis, hogy minden harangra pontosan ugyanannyi szavazat jutott. A 49 zsűritagból mindegyik harangra heten adták le voksukat, vagyis hét-hét szavazatot kaptak a harangok. Még sohasem történt ilyen szavazategyenlőség! Az emberek úgy gondolják, hogy ismeretlen elődeink sem számítottak ilyen fordulatra, akik a viadal szabályait annak idején megalkották...
A gyermekcsapat tagjai, akik között vegyesen voltak fiúk és lányok, tanácstalanul hümmögtek, és lázasan gondolkodtak.
- Szerintem tudták, hogy lesz ilyen eset. Talán éppen azt akarták elérni, hogy legalább egyszer ne legyen győztese a Hét Harang Viadalának! - mondta az egyik fiú, akinek az arca olyan szeplős volt, mint a pulykatojás.
A többi gyerek csodálkozva nézett rá. Egyrészt, mert a szeplős fiú ritkán szokott beszélni, és most is szó nélkül hallgatta végig a történetet, miközben a társai többször is belekérdeztek. Másrészt nem értették, mi jó lehet abban, ha egy viadalon elmarad a bajnokválasztás. Azt remélték, hogy varázserejű harangjával Silence lett a verseny győztese. Hát nem érdemelte meg?
A harangmúzeum igazgatója derűsen nézett a szeplős kisfiúra, majd így szólt:
- A viadal után sokféle mendemonda terjedt - már csak azért is, mert a közös harangozás végén Silence egyszerűen eltűnt. Hiába keresték, nyoma veszett, mint ahogy az öszvéres kordét sem találták sehol! Persze rögtön megindult a találgatás, ki lehetett ő, aki így felkavarta a viadal menetét, és akinek oroszlánrésze volt abban, hogy nem tudták megválasztani a Hét Torony Bajnokát. Egyesek szerint a híres verseny megalapítóinak egyik leszármazottja lehetett. Sokan állították, hogy egy földre szállt angyal volt, aki emberi testbe költözött. Még többen úgy vélték, hogy csupán egy közönséges csaló vagy hipnotizőr lehetett, akinek az volt a célja, hogy minél nagyobb feltűnést keltsen. Mások szerint az ördöggel cimborált, és a legendás viadal szent hagyományát akarta lejáratni. Ez utóbbiak állítását, de az angyalpártiak véleményét is megerősíteni látszott mindaz, ami a holtverseny kihirdetése után történt!
Az elbeszélő ismét szünetet tartott. A gyerekek tágra nyílt szemekkel, izgatottan várták a folytatást. A szeplős arcú kisfiú elrévedő tekintettel nézett a semmibe, mintha már látná, mi történt a viadal végén. Ha valaki jobban megfigyelte - és a múzeumigazgató is éppen ezt tette -, jól látszott, hogy a gyermek pillantása Silence harangján nyugszik. Az idős férfi nem csigázta tovább a várakozást, hanem folytatta a történetet:
- Miután a verseny véget ért, a közönség alig akart hazamenni. Lázasan tárgyalták, hogy mi történt, mert ahányan voltak, annyiféleképpen élték át az eseményeket. Csupán egy csendes tábor tagjai szereztek egymáshoz hasonló élményeket, méghozzá olyan nagyszerűeket, amelyek teljesen megváltoztatták az életüket. A város papjai azonban fel voltak dúlva: a rangidős főpap csalást és ördögöt emlegetett! Nagy tekintély övezte, így senki se merészelt az útjába állni, amikor felmászott a középső torony harangállásába. Mivel ott semmiféle gyanús eszközöket nem talált, amelyek csaláshoz nyújtottak volna segítséget, és a nyelv nélküli harangon sem látszott semmilyen rendkívüli dolog, dühödt kíváncsisággal megrángatta a kötelét, és várta, hogy mi fog történni...
A gyerekek izgalmukban egészen közel nyomultak a múzeumigazgatóhoz. A szeplős arcú kisfiú, aki nem mozdult a helyéről, egy lépésnyivel a hátuk mögé került. De csöppet sem zavarta a dolog, sőt észre sem vette, mert továbbra is az üres harangot szemlélte áhítattal. Az idegenvezető végignézett lelkes kis hallgatóságán, azután tovább mesélt:
- A nyelv nélküli harang erősen kilengett. Több szemtanú egybehangzó állítása szerint a hetedik billenésnél történt, hogy a csillagos égből villám csapott a középső torony csúcsába! Ibolyakéken vakított, és akkorát dördült, hogy az emberek ijedtükben térdre rogytak, vagy a földre omlottak.
A polgármester ocsúdott fel először, és felszaladt a toronyba. A főpap mozdulatlanul feküdt, mintha meghalt volna. Iszonyúan megijedt: azt hitte, eljött az Utolsó Ítélet. Rémülten felkiáltott, amikor a polgármester felemelte őt, hogy levigye a toronyból. Csak nehezen tudta elhinni, hogy nem az ördög jött érte, hogy magával hurcolja a pokol fenekére! Mire a polgármester leért vele, már alig volt valaki a Hét Torony környékén. Csupán azok maradtak, akik a középső toronyra lesújtó villám dördülésében is meghallották a Csend harangszavát.
A hét gyermek, akárcsak a történetet elbeszélő idős férfi, sokáig hallgatott. Végül a múzeumigazgató törte meg a csendet:
- Azt hiszem, most már érdemes elindulnotok, hiszen a harangöntő mesterek bármelyik pillanatban megérkezhetnek a városkapuhoz. Ha látni akarjátok őket a viadal előtt, akkor ott van a helyetek!
Hat gyermeknek rögtön felcsillant a szeme. Indultak is sebtében kifelé, amikor hirtelen megtorpantak. Észrevették, hogy hetedik társuk, a szeplős arcú kisfiú nem mozdul a helyéről.
- Menjetek csak nyugodtan, ha akar, majd utánatok megy! Ha meg elkerülnétek egymást, este úgyis találkozni fogtok a szálláshelyen - mondta búcsúzóul az igazgató, mire a kis gyermekcsapat gyorsan elsietett. A harangmúzeum vezetője és a szeplős arcú kisfiú kettesben maradt a harangok alatt.
- A többiek a nagy sietségben el is felejtették megköszönni a történetet, amit mesélni tetszett nekünk - szólalt meg a kisfiú. - Helyettük is nagyon köszönöm! De honnan tetszik ilyen jól ismerni az eseményeket?
- Én voltam akkoriban a város polgármestere, és egyben a Hét Harang Viadalának zsűrielnöke is - felelte a férfi, s hangjában nyoma sem volt semmiféle büszkeségnek. - Zsűrielnökként eldönthettem volna, ki legyen a bajnok. Talán mondanom sem kell, hogy Silence harangjára adtam le a szavazatomat... de nem láttam értelmét, hogy győztest faragjak belőle. Egy olyan harang készítőjéből, aki túl van már minden versengésen? Aki belépett az Örök Győzelembe, és minden tettével erről tanúskodik? Nem, ennek igazán nem lett volna semmi értelme!
A múzeumigazgató és a szeplős arcú kisfiú hallgatott. Tökéletesen értették egymást.
- Szabad megszólaltatni ezeket a harangokat? - kérdezte azután a gyermek.
- Igen. Aki nagyon akarja, és jól akarja, annak szabad.
- A nyelv nélküli harangot is?
- Amióta a villám belecsapott a középső toronyba, azóta senkise merte! Na, jó, egy-két kivétel azért akadt - tette hozzá hamiskásan mosolyogva az idős férfi, majd így folytatta:
- Most magadra hagylak a harangokkal, és visszamegyek a helyemre. Amikor csak akarod, mindig megtalálsz engem, vagy valaki mást, aki segíteni fog neked, mint ahogy téged is megtalálnak majd mindazok, akiken segíteni tudsz!
Mint két felnőtt vagy két gyermek, úgy néztek egymás szemébe. Nem volt szükség már szavakra.
A harangmúzeum igazgatója, az egykori zsűrielnök elindult az irodája felé. Félúton járt, amikor meghallotta az első harang hangját. Tudta, melyikről van szó, mint ahogy a többiét is rögtön felismerte. Mindegyik harang hétszer kondult meg, a szokásos sorrendben. A szeplős arcú kisfiú értette a dolgát! Amikor a hatodik harang is megszólalt, az idős férfi megállt. Visszafordult, és messziről nézte, ahogy a kicsi gyermek - tanakodás és félelem nélkül - a középső haranghoz megy, és meghúzza a kötelét.
A nyelv nélküli harang mozgásba lendült, ám a hetedik billenést követően sem sújtott le a villám. Az ég olyan kéken ragyogott, mint a tenger, és a nagy kékségből mélységesen mély csönd ereszkedett alá. Ebben a csendben újra hallani lehetett a szívekben rejlő kis aranyharangok csilingelését: a Csend harangszavát.
Éjfélkor aztán megtörtént a sorsolás. Az öszvérrel érkező mester, aki Silence néven mutatkozott be, a középső tornyot kapta. Az ősi hagyomány szellemében mindig a szélső tornyok harangjaival kezdődött az egyenkénti meghallgatás; a bal, illetve jobb oldali tornyok között felváltva, kívülről befelé haladva következtek az újabb és újabb harangok. Így tudni lehetett, hogy a középső toronyba kerülő harang, vagyis Silence harangja fog utoljára megszólalni a viadalon. A sorsolás után a mesterek aludni tértek. Rájuk már csak vasárnap este, a Hét Harang Viadalán lesz szükség, ahol saját kezűleg fogják húzni a harangjukat. Már leadták féltett kincsként őrzött művüket, amelyek napkeltétől új helyükön, a kijelölt toronyban fognak csüngeni, egyelőre még letakart állapotban. Egészen napnyugtáig, amikor a viadal kezdetén lehull róluk a lepel!
A harangöntő mesterek közül csak Silence aludt nyugodtan. A többieknek állandóan a verseny járt az eszükben, és ha végre sikerült elaludniuk, akkor is arról álmodtak. Győzelmi sikerek és kudarcok kergették egymást a fejükben...
Hajnalban leemelték helyükről a hét évvel korábbi versenyharangokat, és átszállították a város szabadtéri múzeumába, ahol több száz harang állított emléket a régi mesterek dicsőségének. A kelő nap sugarai a tágas ablaknyílásokon át beszöktek a Hét Torony harangállásaiba, és megpróbálták kifürkészni az új harangok díszítőmotívumait a lepleken át. A tornyokat olyan nyitottra építették, hogy a közönség ne csak hallja, hanem kitűnően láthassa is a harangokat.
A viadal napján hatalmas tömeg hömpölygött az utcákon. Mindenki az esélyeket latolgatta, hiszen Silence kivételével mindegyik harangöntő mester szerepelt már itt. Késő délutánra zsúfolásig megtelt a hegy, a környező utcákon is sokan várakoztak. A tornyokhoz vezető utat szabadon hagyták, hiszen itt araszoltak felfelé az ünnepi fogatok, hátukon a Hét Harang Viadalának főszereplőivel, illetve a zsűritagokkal és a díszvendégekkel.
A tornyok valószínűtlenül nagynak látszottak az útról, amelyen kanyart kanyar követett. Az ősi építmények büszkén ostromolták az eget, mintha egymáson is túl akarnának tenni! Pedig teljesen egyformák voltak, csak a lepellel takart harangok különböztek bennük. A középső toronyban lepkebábként csüngő „csomag" jóval kisebb volt a társainál. A káprázatos ruhákba öltözött harangöntő mesterek lesajnáló pillantásokkal méregették, akárcsak újonc versenyzőtársukat, aki csendesen üldögélt közöttük egyszerű ruhájában. Ám ha összetalálkozott vele a tekintetük, riadtan elkapták, mert olyan erőt és nyíltságot sugárzott, amit alig bírtak elviselni!
A menet alkonyat előtt felért a hegytetőre. A negyvenkilenc fős zsűri tagjai és a díszvendégek elfoglalták helyüket az emelvényen, illetve a díszpáholyokban. A mesterek is a helyükre vonultak, ki-ki a maga tornyához és harangjához.
Nagy dobpergéssel és a zsűriben is elnöklő polgármester köszöntő szavaival kezdetét vette a viadal. Tetőfokára hágott az izgalom, amikor az égbolton alászálló napkorong elérte a láthatár peremét, és a hét versenyharangról e pillanatban lehullott a lepel. Távcsövek ezrei szegeződtek a tornyokra. Mindenki fel rá volt készülve, hogy szebbnél szebb harangokkal fog találkozni, akár szokatlan díszítésűekkel is. Arra azonban senki sem számított, amit a középső toronyban lehetett látni, ahol egy dísztelen, sőt foltokban rozsdás kisharang függött... De a legmegdöbbentőbb az volt, hogy hiányzott a nyelve! Az emberek nem hittek a szemüknek. Hogyan fog megszólalni ez a szerencsétlen jószág? Bolondját járatja velük az új versenyző, vagy megőrült talán?
A felháborodás hullámai fenyegetően tornyosultak. A zsűrielnök ekkor megrázta a kolompját, aminek hallatán elült a zajongás. A tömeg visszafojtott lélegzettel várta, mi fog történni. A polgármester egy hangosbeszélő segítségével, hogy mindenki hallja, így szólt:
- Felkérem a középső torony versenyzőjét, Silence harangöntő mestert, hogy adjon magyarázatot: miféle harangot hozott a Hét Torony Viadalára?!
A toronyból halkan csengő válasz érkezett, mégis mindenki hallotta:
- A legkedvesebb harangomat hoztam el ide, melyet az Ég Urának dicsőségére készítettem. Az Ő szavát, a Csend harangszavát fogja zengeni ebből a toronyból. Hallgassátok figyelemmel, mert ilyet még nem hallottatok!
A lenyugvó nap sugarai fénypásztával búcsúztak a középső torony harangjától. A zsűri elnöke, aki egyébként jó szándékú és igazságos ember volt, zavartan köhintett, majd megköszörülte a torkát, és így folytatta:
- Jól van. Nem sokat értettem abból, amit mondtál, de kíváncsian várom a harangszót, amit elhoztál nekünk - mint ahogy a többiekét is. Bejelentem, hogy a Hét Harang Viadala rendben folytatódik... vagyis megkezdődik végre! Az ismert sorrendben, hétpercenként fognak megszólalni a harangok, és ha letelik a 49 perc, akkor hét percig együtt fognak zengeni. Utána következik az eredményhirdetés. Tessék az órákat figyelni, mert a pontatlanság kizáráshoz vezethet! Három perc múlva, pontosan nyolc órakor szólaljon meg az első harang!
Hétágú lámpákban gyúltak fel a fények, hogy elűzzék a közelgő sötétséget. Minden tekintet a toronyórákra szegeződött. Amikor nyolc órát jeleztek, bal oldalon megmozdult a harang, melyet szépséges csillagjelek és virágdíszek borítottak. Mind jobban kilengett, majd egyszer csak megkondult - eleinte halkan, aztán egyre hangosabban. A harangból érces hangú csillagok távoli éneke és virágok lágy dala zengett! Az emberek felsóhajtottak a gyönyörűségtől. A harang úgy hajladozott, mint egy harangvirág kelyhe a rét fölött kergetőző szélben. A hét perc szinte pillanatok alatt elszállt. A jelenlévők egyszer csak arra eszméltek, hogy a halkan elenyésző kongást a túlsó oldalról egy egészen más, új hangzás váltja fel.
Elrévedve hallgatták a hétpercenként váltakozó harangszót, amelyek mindegyike másmilyen volt, de egytől egyig tökéletesek önmagukban. A versenyzők igencsak kitettek magukért: ilyen nagyszerű mezőnyre a legidősebb vendégek sem emlékeztek! A zsűritagok buzgón figyeltek, füleltek és jegyzeteltek, vagy éppen tanácstalanul vakargatták a fejüket. Mindenki elfelejtette már, hogy mi történt a viadal kezdetén... Szinte derült égből villámcsapásként érte őket, amikor az utolsó előtti harang is elhallgatott, és a középső toronyban Silence nyelv nélküli harangja lendült mozgásba. Jaj, most mi lesz?
Az emberek szívverése elakadt, néhányuké pedig épp ellenkezőleg, heves dobpergésbe kezdett. Dermedten ültek a helyükön, mert egy különös erő a földhöz szegezte őket: hirtelen nyakukba szakadt a Valóság! Mintha maga az ég zuhant volna rájuk, mindent elsöprő erejével és súlyával. Legtöbbjüket soha nem érzett félelem járta át, másokat pedig süket csend vett körül. De akik szemüket nyitott szívvel az üresen lengő harangra emelték, azokról minden teher lefoszlott. Végtelen csönd ereszkedett le rájuk a magasból. Szívükből aranyharangok lettek, és a sok apró harang gyönyörűségesen csengett-bongott. Ezt a hét percet ők az időtlenség szárnyai alatt tölthették - ám akik a félelem és süketség búrájába zárták magukat, azoknak egy soha véget nem érő gyötrelemnek tűnt!
A 49. perc után eljött az ideje, hogy a hét harang együtt szólaljon meg, miközben a zsűritagok leadják a szavazatukat, és megállapítják a végeredményt.
Silence harangja lassan megállt. A korábbi sorrendben, hétütemnyi kivárással sorra megkondultak a harangok, hogy együtt ünnepeljék meg ezt a nagyszerű eseményt. A Hét Harang Viadalának mindig is fénypontja volt az ilyen ráadás hét perc! Most viszont ez is másképp történt... a pompás harangok, amelyek egytől egyig méltán lehettek volna győztesek bármelyik korábbi viadalon, nem fértek meg egymással! Lenyűgözően szóltak egymagukban, ám együtt olyan zavaróan, mintha szólóhangszerek próbálták volna túlharsogni egymást. Amikor azonban a nyelv nélküli harang is mozgásba lendült, a többiek szinte varázsütésre lecsendesedtek, és nagyszerűen összehangolódtak egymással. A hét harang olyan szépen szólt együtt, hogy sokan sírtak vagy nevettek a gyönyörűségtől! A harangok örömtáncot jártak a tornyokban. Először csak imitt-amott, majd egyre többfelé táncra perdültek az emberek, és csakhamar egy hatalmas körtánc lüktetett a Hét Torony körül.
Ám sokakat megzavart mindez... Értetlenül nézték a táncolókat, akik mintha el lettek volna varázsolva, vagy ami még rosszabb: mintha elment volna az eszük! Alig várták, hogy véget érjen ez az őrület, és megkezdődjön az eredményhirdetés.
A hetedik perc végén elnémultak a harangok, de a táncosok még sokáig nem eresztették el egymás kezét. A lüktetés akkor is jelen volt a levegőben, amikor eljött az eredményhirdetés ideje.
Az idős férfi, aki a történetet mesélte, itt szünetet tartott. Hét lelkesen csillogó szempár nézett a harangmúzeum igazgatójára. Hét gyermek tekintete. Ahány, annyiféle, de mindegyik ragyogott! A híres szabadtéri múzeum belsejében, egy valóságos harangerdő közepén álltak az idegenvezető körül. Fölöttük hét harang függött. A középső kicsi volt és rozsdafoltos, a nyelve is hiányzott. Mellette három-három jóval nagyobb harang sorakozott, és egyik szebb volt, mint a másik!
- És aztán mi történt? Ki lett a verseny győztese? - kérdezte izgatottan a legnagyobb gyerek. Fiú volt - kicsit kezdett már kiserkenni a bajusza, a hangja pedig viccesen mutált. A többiek is kíváncsian várták a választ, ami nem is késlekedett sokáig:
- Ennek a versenynek, ami leghíresebb volt a Hét Harang Viadalának története során, nem volt nyertese. Ez alkalommal senkit sem választottak meg a Hét Torony Bajnokának!
A gyerekek döbbent tekintete láttán az idős férfi elmosolyodott. Mintha csak mesét mondana, tovább folytatta:
- Az történt ugyanis, hogy minden harangra pontosan ugyanannyi szavazat jutott. A 49 zsűritagból mindegyik harangra heten adták le voksukat, vagyis hét-hét szavazatot kaptak a harangok. Még sohasem történt ilyen szavazategyenlőség! Az emberek úgy gondolják, hogy ismeretlen elődeink sem számítottak ilyen fordulatra, akik a viadal szabályait annak idején megalkották...
A gyermekcsapat tagjai, akik között vegyesen voltak fiúk és lányok, tanácstalanul hümmögtek, és lázasan gondolkodtak.
- Szerintem tudták, hogy lesz ilyen eset. Talán éppen azt akarták elérni, hogy legalább egyszer ne legyen győztese a Hét Harang Viadalának! - mondta az egyik fiú, akinek az arca olyan szeplős volt, mint a pulykatojás.
A többi gyerek csodálkozva nézett rá. Egyrészt, mert a szeplős fiú ritkán szokott beszélni, és most is szó nélkül hallgatta végig a történetet, miközben a társai többször is belekérdeztek. Másrészt nem értették, mi jó lehet abban, ha egy viadalon elmarad a bajnokválasztás. Azt remélték, hogy varázserejű harangjával Silence lett a verseny győztese. Hát nem érdemelte meg?
A harangmúzeum igazgatója derűsen nézett a szeplős kisfiúra, majd így szólt:
- A viadal után sokféle mendemonda terjedt - már csak azért is, mert a közös harangozás végén Silence egyszerűen eltűnt. Hiába keresték, nyoma veszett, mint ahogy az öszvéres kordét sem találták sehol! Persze rögtön megindult a találgatás, ki lehetett ő, aki így felkavarta a viadal menetét, és akinek oroszlánrésze volt abban, hogy nem tudták megválasztani a Hét Torony Bajnokát. Egyesek szerint a híres verseny megalapítóinak egyik leszármazottja lehetett. Sokan állították, hogy egy földre szállt angyal volt, aki emberi testbe költözött. Még többen úgy vélték, hogy csupán egy közönséges csaló vagy hipnotizőr lehetett, akinek az volt a célja, hogy minél nagyobb feltűnést keltsen. Mások szerint az ördöggel cimborált, és a legendás viadal szent hagyományát akarta lejáratni. Ez utóbbiak állítását, de az angyalpártiak véleményét is megerősíteni látszott mindaz, ami a holtverseny kihirdetése után történt!
Az elbeszélő ismét szünetet tartott. A gyerekek tágra nyílt szemekkel, izgatottan várták a folytatást. A szeplős arcú kisfiú elrévedő tekintettel nézett a semmibe, mintha már látná, mi történt a viadal végén. Ha valaki jobban megfigyelte - és a múzeumigazgató is éppen ezt tette -, jól látszott, hogy a gyermek pillantása Silence harangján nyugszik. Az idős férfi nem csigázta tovább a várakozást, hanem folytatta a történetet:
- Miután a verseny véget ért, a közönség alig akart hazamenni. Lázasan tárgyalták, hogy mi történt, mert ahányan voltak, annyiféleképpen élték át az eseményeket. Csupán egy csendes tábor tagjai szereztek egymáshoz hasonló élményeket, méghozzá olyan nagyszerűeket, amelyek teljesen megváltoztatták az életüket. A város papjai azonban fel voltak dúlva: a rangidős főpap csalást és ördögöt emlegetett! Nagy tekintély övezte, így senki se merészelt az útjába állni, amikor felmászott a középső torony harangállásába. Mivel ott semmiféle gyanús eszközöket nem talált, amelyek csaláshoz nyújtottak volna segítséget, és a nyelv nélküli harangon sem látszott semmilyen rendkívüli dolog, dühödt kíváncsisággal megrángatta a kötelét, és várta, hogy mi fog történni...
A gyerekek izgalmukban egészen közel nyomultak a múzeumigazgatóhoz. A szeplős arcú kisfiú, aki nem mozdult a helyéről, egy lépésnyivel a hátuk mögé került. De csöppet sem zavarta a dolog, sőt észre sem vette, mert továbbra is az üres harangot szemlélte áhítattal. Az idegenvezető végignézett lelkes kis hallgatóságán, azután tovább mesélt:
- A nyelv nélküli harang erősen kilengett. Több szemtanú egybehangzó állítása szerint a hetedik billenésnél történt, hogy a csillagos égből villám csapott a középső torony csúcsába! Ibolyakéken vakított, és akkorát dördült, hogy az emberek ijedtükben térdre rogytak, vagy a földre omlottak.
A polgármester ocsúdott fel először, és felszaladt a toronyba. A főpap mozdulatlanul feküdt, mintha meghalt volna. Iszonyúan megijedt: azt hitte, eljött az Utolsó Ítélet. Rémülten felkiáltott, amikor a polgármester felemelte őt, hogy levigye a toronyból. Csak nehezen tudta elhinni, hogy nem az ördög jött érte, hogy magával hurcolja a pokol fenekére! Mire a polgármester leért vele, már alig volt valaki a Hét Torony környékén. Csupán azok maradtak, akik a középső toronyra lesújtó villám dördülésében is meghallották a Csend harangszavát.
A hét gyermek, akárcsak a történetet elbeszélő idős férfi, sokáig hallgatott. Végül a múzeumigazgató törte meg a csendet:
- Azt hiszem, most már érdemes elindulnotok, hiszen a harangöntő mesterek bármelyik pillanatban megérkezhetnek a városkapuhoz. Ha látni akarjátok őket a viadal előtt, akkor ott van a helyetek!
Hat gyermeknek rögtön felcsillant a szeme. Indultak is sebtében kifelé, amikor hirtelen megtorpantak. Észrevették, hogy hetedik társuk, a szeplős arcú kisfiú nem mozdul a helyéről.
- Menjetek csak nyugodtan, ha akar, majd utánatok megy! Ha meg elkerülnétek egymást, este úgyis találkozni fogtok a szálláshelyen - mondta búcsúzóul az igazgató, mire a kis gyermekcsapat gyorsan elsietett. A harangmúzeum vezetője és a szeplős arcú kisfiú kettesben maradt a harangok alatt.
- A többiek a nagy sietségben el is felejtették megköszönni a történetet, amit mesélni tetszett nekünk - szólalt meg a kisfiú. - Helyettük is nagyon köszönöm! De honnan tetszik ilyen jól ismerni az eseményeket?
- Én voltam akkoriban a város polgármestere, és egyben a Hét Harang Viadalának zsűrielnöke is - felelte a férfi, s hangjában nyoma sem volt semmiféle büszkeségnek. - Zsűrielnökként eldönthettem volna, ki legyen a bajnok. Talán mondanom sem kell, hogy Silence harangjára adtam le a szavazatomat... de nem láttam értelmét, hogy győztest faragjak belőle. Egy olyan harang készítőjéből, aki túl van már minden versengésen? Aki belépett az Örök Győzelembe, és minden tettével erről tanúskodik? Nem, ennek igazán nem lett volna semmi értelme!
A múzeumigazgató és a szeplős arcú kisfiú hallgatott. Tökéletesen értették egymást.
- Szabad megszólaltatni ezeket a harangokat? - kérdezte azután a gyermek.
- Igen. Aki nagyon akarja, és jól akarja, annak szabad.
- A nyelv nélküli harangot is?
- Amióta a villám belecsapott a középső toronyba, azóta senkise merte! Na, jó, egy-két kivétel azért akadt - tette hozzá hamiskásan mosolyogva az idős férfi, majd így folytatta:
- Most magadra hagylak a harangokkal, és visszamegyek a helyemre. Amikor csak akarod, mindig megtalálsz engem, vagy valaki mást, aki segíteni fog neked, mint ahogy téged is megtalálnak majd mindazok, akiken segíteni tudsz!
Mint két felnőtt vagy két gyermek, úgy néztek egymás szemébe. Nem volt szükség már szavakra.
A harangmúzeum igazgatója, az egykori zsűrielnök elindult az irodája felé. Félúton járt, amikor meghallotta az első harang hangját. Tudta, melyikről van szó, mint ahogy a többiét is rögtön felismerte. Mindegyik harang hétszer kondult meg, a szokásos sorrendben. A szeplős arcú kisfiú értette a dolgát! Amikor a hatodik harang is megszólalt, az idős férfi megállt. Visszafordult, és messziről nézte, ahogy a kicsi gyermek - tanakodás és félelem nélkül - a középső haranghoz megy, és meghúzza a kötelét.
A nyelv nélküli harang mozgásba lendült, ám a hetedik billenést követően sem sújtott le a villám. Az ég olyan kéken ragyogott, mint a tenger, és a nagy kékségből mélységesen mély csönd ereszkedett alá. Ebben a csendben újra hallani lehetett a szívekben rejlő kis aranyharangok csilingelését: a Csend harangszavát.