A délutáni kicsengetésre várva Dani már inkább a
faliórát figyelte, minthogy tanult volna. A tanárnőnek többször rá kellett
szólnia, mire megelégelte, hogy egész délután fegyelmeznie kell a kis
kelekótyát, és kihívta felmondani a verset. Erre csend lett az osztályteremben.
A gyerekek, mind elhallgattak. Tudták, ha nem sikerül hibátlanul elmondania,
akkor gyöngybetűs másolás lesz a büntetése. A másolás pedig igazán gyötrelmes
feladat olyankor, amikor egy diák fél lábbal már kint van az általános
iskolából, mint Dani. S a figyelmét egy ideje nem csak a tanulás kötötte le,
hanem egy lány is.Ezt senki sem gondolta bajnak. Kati sem, aki a
tolltartójában gyűjtötte a papírdarabokat, amikre Dani szívecskéket rajzolt
neki. A fiúk kinevették őket, a lányok pedig várták, hogy ők mikor, és kitől
fognak szívecskéket kapni. A tanárok pedig emlékeikben kutatva megmosolyogták
ezt a kis ártatlan első szerelmet, ami a gyermekkor elmúlásához terelte a két
serdülő diákot. Amikor az órákon felszólították, felelet helyett újabban csak
hebegett-habogott a nagyfiú, pedig korábban, ha egy-egy kérdés elhangzott,
mindig az elsők között jelentkezett válaszolni. A tanárok azt gondolták, hogy
ez a szerelem zavarhatta meg a fejét ennyire. Éva néni is ezt remélte. Nem
meglepő, hogy az osztálytársai csendben figyelték a fiút, aki úgy ment ki a
tanári asztalhoz, mint aki attól tart, hogy a legféltettebb titkairól akarják
kérdezni.
„Gondolom, már el tudod mondani a verset, ha van időd az órát figyelni."-
jegyezte meg Éva néni, amikor Dani megállt a tanári asztal mellett. A fiú pedig
csak állt, csak állt ott, majd ránézett a hátsó sorban ülő Katira, aki kedvesen
mosolyogva biztatta őt. Nagyot dobbant a szíve, elpirult, majd belekezdett a
szavalatba. A gyerekek mind szorítottak neki. Éva néni pedig ismét ámulattal
figyelte Danit, hogy milyen tehetség van benne, hogy nem csak, hogy milyen
rövid idő alatt hibátlanul tanulta meg a verset, hanem úgy adja elő, ahogyan
arra a kortársai közül csak kevesen képesek. Érezte, hogy kincs ez a fiú, akit
korán elhunyt édesanyja helyett ő is próbált terelgetni. Örült, hogy ismét jól
teljesített Dani.
A fiú a hátsó sort megkerülve indult a helyére. Remélte, hogy sikerül meglesnie
a szívecskéket Kati tolltartójában. De megszólalt a csengő mire odaért, és a
lány elkezdett pakolni a táskájába.
Mielőtt a zsivaj lett volna úrrá a termen Éva néni újból felhívta a gyerekek
figyelmét arra, hogy napközi után várja őket a színjátszó szakkörre. A tanárnő
csalódott volt amiatt, hogy Dani a második félévtől már nem járt szakkörökre,
és szerette volna, ha ismét kedvet kapna ezekhez. Elszomorodott, amikor látta,
hogy a fiú aznap is sietve hagyta el a termet. Nem tudta, hogy hova járhat
napközi után, amikor a mamájához csak később szokott menni. A többi fiú mondta
el neki, hogy mióta Dani megkapta a BMX-et, azóta az új barátai vannak a BMX
edzésekről, és velük tölti az idejét. Elfordult tőlük, mert amikor őket is
hívta biciklizni, akkor azt mondták neki, hogy inkább az iskolában maradnak
napközi után, ahogyan szoktak. Éva néni olyannak ismerte Danit, aki nem megy
bele butaságokba, a hallottak alapján mégis aggódott érte. Elgondolni sem
tudta, hogy hol, és milyen új barátaival biciklizik a szakkörök helyett. A
tanárnő elhatározta, hogy beszélni fog a fiú édesapjával. Szükségesnek érezte,
hogy szóljon neki amiatt, hogy próbáljon jobban figyelni a fiúra. Bár tudta,
hogy sokat dolgozik, és esténként későn ér haza, ezért tölti a gyermek az
estéket a nagymamánál. Másnap megkérdezte a fiútól, hogy hova szokott menni napközi
után. Az megszeppenve azt válaszolta, hogy a BMX-es barátaival szokott
biciklizni, mert az jobb, mint estig az iskolában lenni. Majd hozzátette
dacosan, hogy az az igazi élet, nem az, ha egész nap az iskolában van, és
semmit sem lát az életből. Éva néni hirtelen nem tudta, hogy mit gondoljon.
Kavarogtak benne az érzések, majd amikor a fiú barna szemeiben meglátta a
könnyes csillogást, akkor nem tudott haragudni rá. Nem értette, hogy mitől
változott meg ez a fiú, akit végtelenül szelídnek ismert meg. Próbálta nem
megriasztani, ezért csak annyit mondott neki, hogy aggódik miatta, és szeretné,
ha jobban vigyázna magára. Ennek ellenére Dani aznap is sietve távozott a
napköziből. A következő napokban is így történt.
Majd egyik reggel kék-zöld foltokkal jelent meg az iskolában, és bár nem
panaszkodott, mindenki azt gondolta, hogy bajban van. Az osztálytársai
próbálták meggyőzni, hogy nem az a jó, amit az új barátaival csinál, hanem az,
amit együtt csináltak még nem is olyan régen, de ő csak a fejét rázta, és azt
ismételte nekik, hogy a szabadság az iskolán túl van. Büszkén mutatta a
foltjait, amikről azt mondta, hogy nem fájnak, és azok a szabadság és az élet
jelei. Persze senki sem hitt neki.
Éva néni tudta, hogy már többet kell tennie annál, minthogy ismét telefonáljon
a fiú édesapjának amiatt, hogy jobban kellene vigyázzon a fiúra. Mivel aznap
nem tartott szakkört, úgy döntött, elkíséri a fiút a nagymamájához, és beszél
vele. A kerékpártárolóhoz érve észrevette, hogy az utcán egy csapat kerékpáros
fiú várakozik, akik amikor meglátták őket, azt kezdték el kiabálni, hogy
„Nyuszi Dani, nyuszi Dani...". Ekkor Dani majdnem elpityeredett, majd azt
mondta, hogy többé nem akar edzésre menni, és már nem kell neki a BMX kerékpár.
Éva néni próbálta csendesíteni, de semmi sem nyugtatta meg a fiút. Egyre azt
ismételte, hogy már nem akar ugratni, és trükköket gyakorolni, mert neki nem
sikerülnek ezek, és a BMX-es fiúk csak kigúnyolják őt emiatt. Majd eszébe
jutott, hogy az osztályban levő fiúk biztosan nem nevették volna ki őt, hanem
segítettek volna neki, a trükkök gyakorlásában, ahogyan segítették korábban,
amiben csak tudták.
A nagymamához menve út közben Dani megállt a kerékpárüzlet kirakata előtt, és
elmesélte Éva néninek, hogy korábban meg-megállt csodálni azt a biciklit, ami a
kirakatban van, most pedig a sajátját fogja, ami ugyanolyan, mint az. Látszott,
hogy ez az öröme a gúnyolódó fiúk miatt már nem felhőtlen. Elgondolkodott,
mielőtt kimondta volna, hogy ezzel egy álmát váltotta valóra az édesapja. Nagy
szavak ezek egy tizennégy esztendős fiútól. Amikor Éva néni azt mondta neki,
hogy az édesapja álma pedig az lehet, hogy tisztességes ember váljon belőle,
aki szorgalmas, és becsületes, akkor a dacos kamasz fiú szemébe könnyek
gyűltek, amiket már nem törölt le, hanem hagyta, hogy a fájdalom lecsurogjon az
arcán.
A nagymama házához érve Buksi kutya boldog csaholással fogadta őket. A
kutya ugatásából már tudta a nagymama, hogy Dani érkezett meg. Amint kilépett
az ajtón, meglátta, hogy elkísérte a napközis tanárnő. Az üdvözlés után azt
kérdezte, hogy valami rosszat tett-e az unokája, amiért elkísérte őt. Éva néni
azt felelte, nem tudja, hogy tett-e rosszat Dani, de reméli, hogy nem. A
tanárnő csak azt tudta elmondani a nagymamának, amit a fiútól megtudott, hogy a
kerékpárral gyakorolt mutatványokat, és aközben szerezte a sérüléseit. De
olyan horzsolások, és foltok voltak a fiún, amikről nehéz volt elhinni, hogy
azokat valóban biciklizés közben szerezte. A nagymama elmondta a tanárnőnek,
hogy ő nem tartotta jó ötletnek, hogy megvásárolják azt a kerékpárt, mert a
gyereknek volt kerékpárja, amit néhány évig tudott volna még használni, de a
veje ragaszkodott ahhoz, hogy megvegyék, mert tudta, hogy Dani szeretné
megkapni azt. A nagymama beigazolódottnak látta, amitől tartott, hiszen az
unokája tele volt kék-zöld foltokkal. Tanácstalan volt, mert nem akarta
eltiltani Danit a BMX-ezéstől, de nem akarta azt sem, hogy össze-vissza törje
magát a fiú azért, mert nem akar lemaradni az új barátaitól. Amikor arról
beszélt, hogy nem örül annak, hogy Dani olyan társaságba került, akkor a
tanárnő, és a fiú is elmosolyodott. Ebből már gondolta Dani, hogy a mamája nem
fog haragudni azért, ha arra kéri, segítsen meggyőzni az apukáját, hogy
mégiscsak írassa be arra a két szakkörre, amikre a BMX hóbortja előtt járt. S a
mamája valóban nem haragudott. Örült, hogy Dani a régi barátaival szeretné
tölteni a délutánjait. Azokkal, akiket ő is ismert már, hiszen a fiúk gyakran
jártak hozzá csapatostul. Ám aggódott amiatt, hogy mi lesz az új kerékpárral,
ami sok pénzbe került. De amint meghallotta Dani tervét arról, hogy ezután az
iskolaudvaron szeretne gyakorolni a barátaival, akkor megnyugodott. Éva néni is
nyugodtabb lett, mert úgy látta, sikerült jó döntéseket hoznia Daninak. Már
csak az aggasztotta, hogy ezeket a terveket hogyan fogják fogadni a fiú
osztálytársai. Bízott abban, hogy a társai kedvelik őt, és megbocsátanak neki.
Dani nagymamája hálás volt a tanárnőnek, amiért ennyire törődött az unokájával.
Érezte, hogy bármelyik gyerekért megtenné ugyanezt. Úgy köszöntek el egymástól,
hogy a tanárnő tudta, úgy bízta rá a fiút a nagymama, hogy édesanyjaként
vigyázzon rá, a tanárnő pedig tudta, hogy a nagymama nem csak a szeretetével
halmozza el a fiút, hanem az élet rögös útjain is próbálja terelgetni, amiben
az ő segítségére is számít. Mikor hazaindult, már biztos volt abban, Dani
vissza fog térni arra az útra, amin azelőtt járt. Amikor a fiú kikísérte őt,
akkor azt mondta neki, hogy becsülje meg magát, és többször is gondolja át,
hogy kinek mit mond. Tudta, hogy a fiú bízik benne, ezért hitt abban, hogy meg
fogja fogadni a szavait.
Másnap délután a terembe lépve a korábban megszokott csibészes zsongás fogadta
a tanárnőt, amiből már tudta, hogy minden rendben van. Legalábbis addig, amíg
senki sem vágyik a kerítésen túlra.