Évszám
2011
Beküldő
Maszkacsa
Nem vagyok Napóleon. Őrültség lenne azt hinnem, hogy én vagyok Napóleon. Talán nem fognak megjegyezni a történelemkönyvek, nem kell majd az életrajzomat tanulniuk a kölyköknek... Kölykök... Nem lesznek leszármazottaim se, akiknek elmesélhetném a történetemet... Szóval, talán nem leszek híres, de van, amiben jobb vagyok Napóleonnál: Én nem szenvedtem vereséget. Persze az én időm még nem járt le. Az ellenség még nem adta fel a harcot.
De mi sem.
A főhadiszállásunk egy hatalmas épületben van, amit elmegyógyintézetnek álcáztak. Megpróbáljuk fenntartani a látszatot, hogy az intézmény még működik. Egyesek őrültet játszanak, mások ápolót. Ha lelepleződnénk, az ellenség az utóbbiakat végezné ki először, ezért a tisztek mind az őrültek bőrébe bújtak.
Így lettem én is elmeháborodott és így kerültem a csoportos foglalkozásnak álcázott hadigyűlésre. A főbb tisztek már helyet is foglaltak: Polgár őrnagy, Marschalkó alezredes, Weissman ezredes... Még Rafael százados is. Csak az „ápolóra" várunk. Korábban mindig ő hívott össze minket, de már annyiszor volt szerencsénk ilyen gyűlésekhez, hogy ha eljön az ideje, magunktól is összetoljuk a székeket a szokásos kör alakú pozícióba, hogy mindenki halljon mindent és mindenki lásson mindenkit.
A főnővér két perc múlva meg is érkezik. Az igazság az, hogy nem tudom, ki ő valójában, még abban se vagyok biztos, hogy tényleg nő, vagy csak egy feminin vonásokkal rendelkező, kissé koravén tizedest bújtattak jelmezbe a hitelesség kedvéért. Tizedesasszonynak becézem. Különös módon ezúttal egy másik ápolónak öltözött hölgy is megjelent vele. Hölgy... Vagy inkább lány... Vagy a kettő között. Húsz talán már elmúlt, de nincs még harminc. Ha az életkora nem is, de az ő neme biztos. Csodás teremtés. Valószínűleg igazi nővér... Elképzelhető, hogy át akarnak vizsgálni minket?
- Látom, már összeült a társaság. - kezdi mondandóját a tizedesasszony - Némileg rendhagyó lesz a mai foglalkozás. Szeretném, ha köszönnének Rattkay nővérnek.
- Üdv, Rattkay nővér! - ismétlem a többiek után, a nővér bólint, majd a tizedesasszony folytatja:
- A nővér azért van itt, hogy tapasztalatot szerezzen, hamarosan ő is egy ilyen csoporttal foglalkozik majd és szeretné látni, mire számíthat. Kérem önöket, viselkedjenek rendesen és legyenek természetesek.
- Most akkor melyik legyen?
- Marschalkó! Így kell bemutatkozni a nővérnek?
- Nem, asszonyom.
- A kérdésére válaszolva: Maga inkább legyen rendes, a többiek meg természetesek. Azt szeretném, ha elmesélnék, hogy miért kerültek ide, hogy a nővér kicsit megismerje magu...
- Mut... mut ... mutatok csodát! A ki-kisasszonynak! - kiáltja Rafael százados.
A tizedesasszony már szidná is le a szokásos szövegével, de váratlanul Rattkay nővér szólal meg:
- Köszönöm. A csoda jól jönne. De nem vagyok kisasszony.
- Ma-majd jön a cso-csoda... Csa-csak meg kell várni, amíg a többiek be-beszélnek...
- Rafael úr, kérem addig nyugodjon le.
„Rafael úr" még csak tizenhat éves. Nagyjából két hete lehet itt. Talán túlságosan is belemerül a szerepébe, a dadogása már idegesítő. Ráadásul folyton izeg-mozog. Általában a kezeivel csinál mindenféle bizarr mozdulatokat, de most épp egy pohár vizet tart velük, így helyette a lábát lengeti. Egy fokkal jobb.
- Tehát, az idekerülésük történetét szeretném hallani. Pontosabban nem én, hanem a nővér, úgyhogy neki meséljék el, kérem. - folytatja a tizedesasszony - Kránicz úr, szeretné kezdeni?
Nem vártam, hogy engem fog kérdezni. Most mindenki rám bámul. Miért nem kérdezett mást? Miért...?
- Természetesen! - válaszolom.
Hát legyen. Előadom a hamis történetet, amit meg kellett tanulnom, nehogy lelepleződjek.
- Hajrá, Tábornok!
Az az idióta Marschalkó alezredes már megint Tábornoknak szólított. Le fog minket leplezni. Talán tényleg őrült? Na mindegy, elkezdem.
- Nos, rólam annyit kell tudni, hogy közlegényként szolgáltam a seregben...
Ez persze nem igaz. Pontosabban igaz, de idővel eljutottam a tábornoki rangig.
- Tudja kedves, apám már gyermekkorom óta készített a harcra. Igazi hazafi volt, a példaképem...
Ezzel viszont nem hazudtam.
- Hat éve, március közepén küldtek minket felderítésre...
Valójában két éve. Nem hat. De néha úgy érzem, mintha tegnap lett volna.
- Ekkor öltem először...
Már sokadszorra tettem.
- ...először és utoljára.
Fogok még.
- Meghátráltam.
Soha nem tenném.
- Elmenekültem, hátrahagyva a társaimat.
Ott maradtam és harcoltam velük.
- Szerencsém volt, hogy nem futottam bele az ellenségbe. Sikerült eljutnom az egyik táborunkig. Később ott tudtam meg, hogy a többieket mind lemészárolták.
Nem igaz. Még élnek. Nem tudom, most hol vannak, de tudom, hogy élnek.
- Aztán, véget ért a háború...
Ez az, amit nem értettem soha. Miért kell eljátszanunk, hogy vége a háborúnak? Már többször panaszt tettem, de akkor mindig úgy kezeltek, mintha dilis lennék. Megkínoztak és megvertek. Azóta az ő verziójukat mondom mindig.
- Az orvos őrültnek nyilvánított és idehoztak. Ennyi.
Ez a fedősztorim.
***
Az az idióta főnővér már megint beveszi a Tábornok szövegét. Hihetetlen. Nem látja, hogy ez csak neki szól. Néha, amikor nincs itt, suttogva elkezdi mesélni a kitalált háborús történeteit.
- Az orvos őrültnek nyilvánított és idehoztak. Ennyi. - mondja büszkén az az álkatona.
- Köszönjük, Kránicz úr. Nagy fejlődésen ment keresztül, amióta idekerült.
Főnővér, magának tényleg itt a helye. De nem ápolóként, hanem kezelni kéne.
- Nagy fejlődésen, igen. - szólok oda Tábornoknak. A főnővér talán nem érzi a gúnyt.
- Marschalkó! Essünk túl a maga történetén!
De, talán mégis megérezte.
- Rendben. Figyeljen, kedves Rattkay nővér. - fordulok a lányhoz. A szemei is szépek, észre se vettem, amíg a lábait vizslattam. Ha őt kapjuk a boszorkány helyett, ki se lehetne innen kergetni. - Tudja, meglehetősen szegény családból származom. A szüleim meghaltak, amikor tizenegy éves voltam, aztán az utca nevelt. Az utca jó szülő, sok dologra megtanít. Azért néha nem árt a fedél az ember feje felé. Nekem is arra volt szükségem, ezért költöztem be egy elhagyott házba. Pontosabban azt hittem, hogy elhagyott. Igaz, nem látszott kiköltözés nyoma, a bútorok, meg minden egyéb a helyén volt, de egyik éjszaka se tért haza senki. Arra gyanakodtam, hogy a katonák vitték el őket. Gondoltam, akkor beköltözök helyettük én, kár lenne egy ilyen szép lakást üresen hagyni. Felfeszítettem az egyik ablakot és azon járkáltam be esténként. Napközben meg az utcákat jártam. Egyik éjjel fájó hassal tértem haza. Tudja, kedves, az utcai koszt néha kifog az ember emésztésén. Szóval, bemásztam az ablakon és szaladtam oda, ahová a király is gyalog jár. Éppen a dolgomat végeztem, amikor hangokat hallottam. Nem kintről, hanem a házból jöttek. Na, ott helyben magam alá is csi...
- Marschalkó úr, kérem. Egy hölgyhöz beszél.
Mit szólsz bele, boszorkány?
- Elnézést főnővér.
- Ne tőlem kérjen elnézést, hanem Rattkay nővértől.
Persze, boszorkány.
- Természetesen. Elnézést a viselkedésemért, Rattkay nővér... Szóval, ott ültem a mellékhelyiségben és meghallottam azokat a hangokat. Mit is mondjak? Magam alatt voltam. Szó szerint és nyakig.
- Marschalkó...
- Bocsánat, bocsánat... Szóval, gyanítottam, hogy a ház lakói tértek vissza. Hát, nem tévedtem. Azt mondjuk azóta se tudom, előtte hol lehettek napokig. Na mindegy. Próbáltam volna elmenni onnan észrevétlenül, de az emésztésem ugye nem engedett. Aztán nagy meglepetésemre egy kislány nyitott rám. Maga is biztosan ijedt már meg póktól kislány korában. Mit csinált akkor? ... Hát sikított. A kislány is ezt tette nagy bánatomra. Az apja pedig meghallotta. Ami ezt követően történt velem, arról meg az orvost kellene kérdezni, mert arra már nem emlékszem. Azért szépen összevarrt az öreg. Ő tanácsolta, hogy nem kerülök börtönbe, ha azt mondom, hogy dilis vagyok és ezért törtem be a családhoz. Sajnos ebben tévedett.
- Ez nem börtön, Marschalkó úr.
- A fegyőrnek a börtön is csak munkahely, kedves főnővér asszony.
***
Hihetetlen ez a Marschalkó. („Marslakó, hehe.") Képes egy idegennek bevallani, hogy csak azért jött ide, hogy megússza a börtönt. („Szerintem vicces alak, hehe.")
- A fegyőrnek a börtön is csak munkahely, kedves főnővér asszony.
Ráadásul miket nem mond a főnővérnek! Elképesztő. Szerintem tényleg őrült. („Inkább merész, hehe.")
- Erre inkább nem mondok semmit. Meséljen inkább maga, kedves Polgár úr.
Na, most én jövök. („Csodás.")
- Oh, nagyon szívesen, asszonyom.
- Polgár úr a legilledelmesebb betegem. - („súgja a banya a szépségnek...")
- Ugyan, asszonyom. Szerintem ez a természetes viselkedés.
(„Tudom, hogy csak akkor engednek ki, ha meg van elégedve velem, maga beképzelt vénasszony.")
- Az én történetem egészen egyszerű. Már gyermekkorom óta hallok hangokat... Azért vagyok itt, hogy a hangok eltűnjenek. Nagyon szeretném, hogy eltűnjenek.
(„Dehogy szeretnéd.")
- És hallja még őket? - kérdi a szimpatikus, fiatal nővér. Milyen csodás hangja van!
(„Ahh... a lábai! Bele akarok harapni a lábaiba! Zabálnivalók, hehe.")
- Oh, nagyon kedves, hogy megkérdezi. Nem, már csak nagyon ritkán. A főnővérnek hála - („Az ostoba banyának nem köszönhetek semmit!") - már szinte teljesen elmúltak.
- Érdekes... - folytatja a társalgást a lány - És miket hallott régebben? Mit mondtak a hangok?
- Oh, semmi különöset. Össze-vissza beszéltek. Nem volt semmi értelme. Akkor se éreztem igazán őrültnek magamat, amikor hallottam őket, csak fájt tőlük a fejem.
(„Leharapom a bőrt a nyakadról! Ülj az ölembe, hehe...")
***
Milyen szép nő. Olyan gyönyörű arca van. Hogy tudnám szeretni őt...
- Oh, semmi különöset. Össze-vissza beszéltek. Nem semmi volt értelme. Akkor se éreztem igazán őrültnek magamat, amikor hallottam őket, csak fájt tőlük a fejem. - mondja Talpnyaló.
Nem szeretem Talpnyalót. Mindig kedves mindenkivel, de egyszer hallottam magában beszélni. Csúnya dolgokat mondott akkor. Nagyon csúnya dolgokat mindenkiről.
- Köszönjük, Polgár úr. Rafael úr! Most maga jön.
Jaj! Csak ne dadogjak megint. Olyan szép nő...
- É... én...
- De az úr ott a babával még nem beszélt. Én őt szeretném előbb hallani.
Jaj! A szép nőt nem érdeklem! Pedig akartam neki mutatni csodát! Néma bezzeg érdekli.
- Weissman úr sajnos nem tud beszélni. - közli a főnővér.
- Nagyon sajnálom. Néma?
- Nos, nem egészen, de halljuk inkább Rafael úr történetét. Rendben?
- Rendben.
A szép nő bánatos. Miért nem akar engem hallani?
- É-én... Akkor kezdhetem?
- Kezdheti, Rafael úr. - bólint a főnővér. A szép nő viszont lehajtja a fejét, mintha félne tőlem. Talán csak tetszem neki és bátortalan?
- Én egy ga-gazdag családnál do-dolgoztam az apukámmal. Apa nevelt fe-fel engem és megtanított mindenre, amit ő is tu-tudott. Ke-kertész volt. Ő nagyon sze-szerette a családot, akinél do-dolgozott, de engem sajnos nem akart be-bemutatni nekik, mert félt, hogy me-megijesztem őket. Azt mo-mondta, dilis vagyok. De néha segíthettem a mu-munkában. Egyszer mégis ta-találkoztam egy ki-kisfiúval a kertben. A gazdag csa-családból származott, láttam a ru-ru-ru-ruhá...
- Ruháin. - segít a főnővér. A szép nő közben eltakarja az arcát. Mi lehet a baja?
- A fiú bo-bottal járt és én se-segíteni akartam rajta. E-ezért...
- Ezért elrúgta a botjait? - vádol meg a főnővér. A szép nő mintha sírna.
- Ne-nem. Én nem... Én csak...
- Aztán belefojtotta a kisfiút a kútba!
- Nem. Nem fo-fojtottam...
A szép nő gyönyörű arca tele van könnyekkel. Fel kell vidítanom.
- Ki-kisasszony! Ne sírjon! Mu-mutatok csodát! - mondom.
Aztán megtörténik a csoda.
***
Ez hihetetlen volt, azt mondta:
- Ki-kisasszony! Ne sírjon! Mu-mutatok csodát!
Aztán felállt az az idióta, kiöntött egy pohár vizet a padlóra, de úgy, hogy a főnővér és az a lány is tiszta víz lett, aztán elkezdett ugrálni a tócsában. Ez egy őrült. Őrült itt mindenki, Attila! Á, épp erre jön a főnővér és a lány is... Különös. Úri ruhákat visel. Így már nem is lánynak, inkább fiatal hölgynek tűnik. Félrehúzódok, ne lássák, hogy épp a havat lapátolom. Hallani fogom, mit beszélnek.
- ...zést kérek ezért, kedvesem. - mondja a főnővér.
- Semmi baj. Csak egy kis víz. Bár úgy tűnik, nem volt sok értelme ápolónak álcáznom magam. Ha civilként jövök, akkor nem öntenek le? - kérdi a fiatal hölgy. Tehát nem is volt valódi nővér.
- De, valószínűleg akkor is így járt volna. Azonban az ápolók felé könnyebben megnyílnak. Az ő kis világukban csak az ápolók léteznek, az őrültek, meg ők maguk. Az idegeneket kizárják.
- Az őrültek és ők maguk?
- Az őrült nem tudja magáról, hogy őrült. Önmagát épelméjűnek tartja.
- Érdekes...
Megtorpannak a kapunál. Valószínűleg kocsira várnak. Az ajtó eltakar engem, mindent hallani fogok.
- Sajnálom, hogy ezért kellett idejönnie. - folytatja a főnővér.
- Ne sajnálja. Amiért jöttem, megtudtam.
- Valóban?
- Ó, igen. Megkapja az intézet a támogatást.
Támogatást?
- Komolyan? De hiszen...
- Igen, komolyan. Tudja, talán az élet kegyetlen volt velem. Egy őrült fiú belefojtotta a gyerekemet a kutunkba. El kellett adnunk a telket, mert ott minden őrá emlékeztetett minket. Engem és a férjemet is. A férjemet, aki elhagyott, de nem vált el tőlem, és bár ő most nőcskékkel találkozgat, hogy „felejtsen", engem mindenfélének elmondanak, ha férjes asszonyként bárkire rá merek nézni. Mindezek ellenére annak az intézetnek adom a pénzem egy részét, ahol a fiam gyilkosa él. Az ön elmélete szerint egyetlen érv szól amellett, hogy nem vagyok őrült.
- Mi lenne az?
- Azt mondta, az őrültek azt hiszik magukról, hogy épelméjűek. Én tudom, hogy őrült vagyok.
- Kérem, ne mondjon ilyeneket...
Megjön a kocsi. Kilépnek a kapun és megpillantanak engem.
- Ő a babás, ugye? - kérdi a fiatal hölgy.
- Igen, Weissman. Róla kérdezte, hogy néma-e. Az igazság az, hogy nem tudjuk. A nyelve még a szájában van, így valószínűbb, hogy csak némasági fogadalmat tett. Azt mesélték róla, hogy katonák elől rejtőzött el egy pincében az öccsével, de amikor meglátta a fegyvereket, ijedtében kiáltott, erre a katonák lőni kezdtek rájuk és lelőtték a fiatalabb fiút. Azt hiszem, Attilának hívták.
- Ez szörnyű. Ő hogy élte túl?
- A katonák nem az ellenséges csapattól voltak. Csak a kiáltás miatt lőttek.
A lány idejön hozzám.
- Nagyon sajnálom. A baba... A baba az öcsédé volt, igaz?
Rólad kérdez, Attila. Nem adlak oda!
- Nyugodj meg, nem akarom elvenni. Tudom, milyen érzés, amikor elveszik a...
- A kocsija indulásra kész, asszonyom. - szól egy hang a kocsi felől.
- Rögtön megyek!
Szerencsére elfordul tőlem és újból a főnővérhez kezd beszélni:
- Szörnyű ez a világ. Nem csoda, ha az emberek megőrülnek. A legrosszabb az egészben, hogy ha lejegyeztük volna az elhangzott történeteket, majd odaadtuk volna valakinek, az nem tudná megállapítani, mikor is játszódtak. Háborút emlegettünk, de pár év múlva ki tudná megmondani, melyiket? Hisz mikor nem volt?
A lány megint szomorúnak tűnik. Pedig jobban megnézve, igazán erős jellem lehet. A főnővér megpróbálja elterelni a szót:
- Nagyon köszönjük az adományt. Bár még mindig nem értem, miért teszi ezt...
- Pedig egyszerű. Az őrültek tartsanak össze. Talán, ha jobban megismertem volna a kertészünket, be merte volna mutatni a fiát. Ki tudja? Lehet, hogy jobban meg tudnám érteni, mint bármelyik ápoló ebben... ebben az őrültekházában.
- A fiú beteg. Ezen nincs mit megérteni.
A lány a fejét rázza, miközben beszáll a kocsiba, majd két szót szól:
- Messisás komplexus.
- Tessék? - értetlenkedik a főnővér.
- Tudta, hogy a Rafael név jelentése „Isten meggyógyít"? - kérdi a fiatal hölgy, immár a kocsiban ülve.
- Nem...
- A kertészünk gyakran mondogatta. Valószínűleg a fiának is, aki ezt másképp értelmezte. Azt hitte, hogy a név kötelez és hogy csodás képességei vannak. Csak segíteni akart a gyerekemen, aki sánta volt. „Kelj fel és járj!" - rémlik valahonnan? Természetesen a fiam nem gyógyult meg ennyitől, de a kölyök nem adta fel. Nem tudom pontosan, mit akart a kúttal, talán szentelt víznek hitte, de valószínűbb, hogy meg akarta keresztelni, hátha pogány és ezért nem hat rá a csoda. A lényeg, hogy nem akarta megfojtani. Meg akarta menteni. Lehetnék rá dühös, de mi értelme lenne? Mindent elveszítettem, így már én se vagyok különb nála, csak egy őrült nő. Mindkettőnknek megértésre van szüksége. Úgy tervezem, időnként eljövök majd hozzá, hogy meglátogassam.
- Nem sok ember lenne képes egy ilyen dolog után megbocsátani. Minden tiszteletem az öné.
- Sokáig nem is akartam. De mikor megtörtént a csoda, mindent megértettem és tudtam, mit kell tennem. Úgy látszik, valódi csoda volt.
- Csoda? A kölyök csak kiöntött egy pohár vizet, aztán elkezdett ugrálni benne!
- Főnővér, dobja el egy kicsit az épelméjűséget és gondolja át, mit látott: A fiú járt a vízen. Mi a csoda, ha ez nem?
A nővér szóhoz sem jut. A kocsi elindul, én pedig lapátolom tovább a havat. Még hogy csoda! Úgy látszik, az intézeten kívül se józanabbak az emberek. Ebben a világban mindenki őrült, csak mi nem, ugye Attila?
De mi sem.
A főhadiszállásunk egy hatalmas épületben van, amit elmegyógyintézetnek álcáztak. Megpróbáljuk fenntartani a látszatot, hogy az intézmény még működik. Egyesek őrültet játszanak, mások ápolót. Ha lelepleződnénk, az ellenség az utóbbiakat végezné ki először, ezért a tisztek mind az őrültek bőrébe bújtak.
Így lettem én is elmeháborodott és így kerültem a csoportos foglalkozásnak álcázott hadigyűlésre. A főbb tisztek már helyet is foglaltak: Polgár őrnagy, Marschalkó alezredes, Weissman ezredes... Még Rafael százados is. Csak az „ápolóra" várunk. Korábban mindig ő hívott össze minket, de már annyiszor volt szerencsénk ilyen gyűlésekhez, hogy ha eljön az ideje, magunktól is összetoljuk a székeket a szokásos kör alakú pozícióba, hogy mindenki halljon mindent és mindenki lásson mindenkit.
A főnővér két perc múlva meg is érkezik. Az igazság az, hogy nem tudom, ki ő valójában, még abban se vagyok biztos, hogy tényleg nő, vagy csak egy feminin vonásokkal rendelkező, kissé koravén tizedest bújtattak jelmezbe a hitelesség kedvéért. Tizedesasszonynak becézem. Különös módon ezúttal egy másik ápolónak öltözött hölgy is megjelent vele. Hölgy... Vagy inkább lány... Vagy a kettő között. Húsz talán már elmúlt, de nincs még harminc. Ha az életkora nem is, de az ő neme biztos. Csodás teremtés. Valószínűleg igazi nővér... Elképzelhető, hogy át akarnak vizsgálni minket?
- Látom, már összeült a társaság. - kezdi mondandóját a tizedesasszony - Némileg rendhagyó lesz a mai foglalkozás. Szeretném, ha köszönnének Rattkay nővérnek.
- Üdv, Rattkay nővér! - ismétlem a többiek után, a nővér bólint, majd a tizedesasszony folytatja:
- A nővér azért van itt, hogy tapasztalatot szerezzen, hamarosan ő is egy ilyen csoporttal foglalkozik majd és szeretné látni, mire számíthat. Kérem önöket, viselkedjenek rendesen és legyenek természetesek.
- Most akkor melyik legyen?
- Marschalkó! Így kell bemutatkozni a nővérnek?
- Nem, asszonyom.
- A kérdésére válaszolva: Maga inkább legyen rendes, a többiek meg természetesek. Azt szeretném, ha elmesélnék, hogy miért kerültek ide, hogy a nővér kicsit megismerje magu...
- Mut... mut ... mutatok csodát! A ki-kisasszonynak! - kiáltja Rafael százados.
A tizedesasszony már szidná is le a szokásos szövegével, de váratlanul Rattkay nővér szólal meg:
- Köszönöm. A csoda jól jönne. De nem vagyok kisasszony.
- Ma-majd jön a cso-csoda... Csa-csak meg kell várni, amíg a többiek be-beszélnek...
- Rafael úr, kérem addig nyugodjon le.
„Rafael úr" még csak tizenhat éves. Nagyjából két hete lehet itt. Talán túlságosan is belemerül a szerepébe, a dadogása már idegesítő. Ráadásul folyton izeg-mozog. Általában a kezeivel csinál mindenféle bizarr mozdulatokat, de most épp egy pohár vizet tart velük, így helyette a lábát lengeti. Egy fokkal jobb.
- Tehát, az idekerülésük történetét szeretném hallani. Pontosabban nem én, hanem a nővér, úgyhogy neki meséljék el, kérem. - folytatja a tizedesasszony - Kránicz úr, szeretné kezdeni?
Nem vártam, hogy engem fog kérdezni. Most mindenki rám bámul. Miért nem kérdezett mást? Miért...?
- Természetesen! - válaszolom.
Hát legyen. Előadom a hamis történetet, amit meg kellett tanulnom, nehogy lelepleződjek.
- Hajrá, Tábornok!
Az az idióta Marschalkó alezredes már megint Tábornoknak szólított. Le fog minket leplezni. Talán tényleg őrült? Na mindegy, elkezdem.
- Nos, rólam annyit kell tudni, hogy közlegényként szolgáltam a seregben...
Ez persze nem igaz. Pontosabban igaz, de idővel eljutottam a tábornoki rangig.
- Tudja kedves, apám már gyermekkorom óta készített a harcra. Igazi hazafi volt, a példaképem...
Ezzel viszont nem hazudtam.
- Hat éve, március közepén küldtek minket felderítésre...
Valójában két éve. Nem hat. De néha úgy érzem, mintha tegnap lett volna.
- Ekkor öltem először...
Már sokadszorra tettem.
- ...először és utoljára.
Fogok még.
- Meghátráltam.
Soha nem tenném.
- Elmenekültem, hátrahagyva a társaimat.
Ott maradtam és harcoltam velük.
- Szerencsém volt, hogy nem futottam bele az ellenségbe. Sikerült eljutnom az egyik táborunkig. Később ott tudtam meg, hogy a többieket mind lemészárolták.
Nem igaz. Még élnek. Nem tudom, most hol vannak, de tudom, hogy élnek.
- Aztán, véget ért a háború...
Ez az, amit nem értettem soha. Miért kell eljátszanunk, hogy vége a háborúnak? Már többször panaszt tettem, de akkor mindig úgy kezeltek, mintha dilis lennék. Megkínoztak és megvertek. Azóta az ő verziójukat mondom mindig.
- Az orvos őrültnek nyilvánított és idehoztak. Ennyi.
Ez a fedősztorim.
***
Az az idióta főnővér már megint beveszi a Tábornok szövegét. Hihetetlen. Nem látja, hogy ez csak neki szól. Néha, amikor nincs itt, suttogva elkezdi mesélni a kitalált háborús történeteit.
- Az orvos őrültnek nyilvánított és idehoztak. Ennyi. - mondja büszkén az az álkatona.
- Köszönjük, Kránicz úr. Nagy fejlődésen ment keresztül, amióta idekerült.
Főnővér, magának tényleg itt a helye. De nem ápolóként, hanem kezelni kéne.
- Nagy fejlődésen, igen. - szólok oda Tábornoknak. A főnővér talán nem érzi a gúnyt.
- Marschalkó! Essünk túl a maga történetén!
De, talán mégis megérezte.
- Rendben. Figyeljen, kedves Rattkay nővér. - fordulok a lányhoz. A szemei is szépek, észre se vettem, amíg a lábait vizslattam. Ha őt kapjuk a boszorkány helyett, ki se lehetne innen kergetni. - Tudja, meglehetősen szegény családból származom. A szüleim meghaltak, amikor tizenegy éves voltam, aztán az utca nevelt. Az utca jó szülő, sok dologra megtanít. Azért néha nem árt a fedél az ember feje felé. Nekem is arra volt szükségem, ezért költöztem be egy elhagyott házba. Pontosabban azt hittem, hogy elhagyott. Igaz, nem látszott kiköltözés nyoma, a bútorok, meg minden egyéb a helyén volt, de egyik éjszaka se tért haza senki. Arra gyanakodtam, hogy a katonák vitték el őket. Gondoltam, akkor beköltözök helyettük én, kár lenne egy ilyen szép lakást üresen hagyni. Felfeszítettem az egyik ablakot és azon járkáltam be esténként. Napközben meg az utcákat jártam. Egyik éjjel fájó hassal tértem haza. Tudja, kedves, az utcai koszt néha kifog az ember emésztésén. Szóval, bemásztam az ablakon és szaladtam oda, ahová a király is gyalog jár. Éppen a dolgomat végeztem, amikor hangokat hallottam. Nem kintről, hanem a házból jöttek. Na, ott helyben magam alá is csi...
- Marschalkó úr, kérem. Egy hölgyhöz beszél.
Mit szólsz bele, boszorkány?
- Elnézést főnővér.
- Ne tőlem kérjen elnézést, hanem Rattkay nővértől.
Persze, boszorkány.
- Természetesen. Elnézést a viselkedésemért, Rattkay nővér... Szóval, ott ültem a mellékhelyiségben és meghallottam azokat a hangokat. Mit is mondjak? Magam alatt voltam. Szó szerint és nyakig.
- Marschalkó...
- Bocsánat, bocsánat... Szóval, gyanítottam, hogy a ház lakói tértek vissza. Hát, nem tévedtem. Azt mondjuk azóta se tudom, előtte hol lehettek napokig. Na mindegy. Próbáltam volna elmenni onnan észrevétlenül, de az emésztésem ugye nem engedett. Aztán nagy meglepetésemre egy kislány nyitott rám. Maga is biztosan ijedt már meg póktól kislány korában. Mit csinált akkor? ... Hát sikított. A kislány is ezt tette nagy bánatomra. Az apja pedig meghallotta. Ami ezt követően történt velem, arról meg az orvost kellene kérdezni, mert arra már nem emlékszem. Azért szépen összevarrt az öreg. Ő tanácsolta, hogy nem kerülök börtönbe, ha azt mondom, hogy dilis vagyok és ezért törtem be a családhoz. Sajnos ebben tévedett.
- Ez nem börtön, Marschalkó úr.
- A fegyőrnek a börtön is csak munkahely, kedves főnővér asszony.
***
Hihetetlen ez a Marschalkó. („Marslakó, hehe.") Képes egy idegennek bevallani, hogy csak azért jött ide, hogy megússza a börtönt. („Szerintem vicces alak, hehe.")
- A fegyőrnek a börtön is csak munkahely, kedves főnővér asszony.
Ráadásul miket nem mond a főnővérnek! Elképesztő. Szerintem tényleg őrült. („Inkább merész, hehe.")
- Erre inkább nem mondok semmit. Meséljen inkább maga, kedves Polgár úr.
Na, most én jövök. („Csodás.")
- Oh, nagyon szívesen, asszonyom.
- Polgár úr a legilledelmesebb betegem. - („súgja a banya a szépségnek...")
- Ugyan, asszonyom. Szerintem ez a természetes viselkedés.
(„Tudom, hogy csak akkor engednek ki, ha meg van elégedve velem, maga beképzelt vénasszony.")
- Az én történetem egészen egyszerű. Már gyermekkorom óta hallok hangokat... Azért vagyok itt, hogy a hangok eltűnjenek. Nagyon szeretném, hogy eltűnjenek.
(„Dehogy szeretnéd.")
- És hallja még őket? - kérdi a szimpatikus, fiatal nővér. Milyen csodás hangja van!
(„Ahh... a lábai! Bele akarok harapni a lábaiba! Zabálnivalók, hehe.")
- Oh, nagyon kedves, hogy megkérdezi. Nem, már csak nagyon ritkán. A főnővérnek hála - („Az ostoba banyának nem köszönhetek semmit!") - már szinte teljesen elmúltak.
- Érdekes... - folytatja a társalgást a lány - És miket hallott régebben? Mit mondtak a hangok?
- Oh, semmi különöset. Össze-vissza beszéltek. Nem volt semmi értelme. Akkor se éreztem igazán őrültnek magamat, amikor hallottam őket, csak fájt tőlük a fejem.
(„Leharapom a bőrt a nyakadról! Ülj az ölembe, hehe...")
***
Milyen szép nő. Olyan gyönyörű arca van. Hogy tudnám szeretni őt...
- Oh, semmi különöset. Össze-vissza beszéltek. Nem semmi volt értelme. Akkor se éreztem igazán őrültnek magamat, amikor hallottam őket, csak fájt tőlük a fejem. - mondja Talpnyaló.
Nem szeretem Talpnyalót. Mindig kedves mindenkivel, de egyszer hallottam magában beszélni. Csúnya dolgokat mondott akkor. Nagyon csúnya dolgokat mindenkiről.
- Köszönjük, Polgár úr. Rafael úr! Most maga jön.
Jaj! Csak ne dadogjak megint. Olyan szép nő...
- É... én...
- De az úr ott a babával még nem beszélt. Én őt szeretném előbb hallani.
Jaj! A szép nőt nem érdeklem! Pedig akartam neki mutatni csodát! Néma bezzeg érdekli.
- Weissman úr sajnos nem tud beszélni. - közli a főnővér.
- Nagyon sajnálom. Néma?
- Nos, nem egészen, de halljuk inkább Rafael úr történetét. Rendben?
- Rendben.
A szép nő bánatos. Miért nem akar engem hallani?
- É-én... Akkor kezdhetem?
- Kezdheti, Rafael úr. - bólint a főnővér. A szép nő viszont lehajtja a fejét, mintha félne tőlem. Talán csak tetszem neki és bátortalan?
- Én egy ga-gazdag családnál do-dolgoztam az apukámmal. Apa nevelt fe-fel engem és megtanított mindenre, amit ő is tu-tudott. Ke-kertész volt. Ő nagyon sze-szerette a családot, akinél do-dolgozott, de engem sajnos nem akart be-bemutatni nekik, mert félt, hogy me-megijesztem őket. Azt mo-mondta, dilis vagyok. De néha segíthettem a mu-munkában. Egyszer mégis ta-találkoztam egy ki-kisfiúval a kertben. A gazdag csa-családból származott, láttam a ru-ru-ru-ruhá...
- Ruháin. - segít a főnővér. A szép nő közben eltakarja az arcát. Mi lehet a baja?
- A fiú bo-bottal járt és én se-segíteni akartam rajta. E-ezért...
- Ezért elrúgta a botjait? - vádol meg a főnővér. A szép nő mintha sírna.
- Ne-nem. Én nem... Én csak...
- Aztán belefojtotta a kisfiút a kútba!
- Nem. Nem fo-fojtottam...
A szép nő gyönyörű arca tele van könnyekkel. Fel kell vidítanom.
- Ki-kisasszony! Ne sírjon! Mu-mutatok csodát! - mondom.
Aztán megtörténik a csoda.
***
Ez hihetetlen volt, azt mondta:
- Ki-kisasszony! Ne sírjon! Mu-mutatok csodát!
Aztán felállt az az idióta, kiöntött egy pohár vizet a padlóra, de úgy, hogy a főnővér és az a lány is tiszta víz lett, aztán elkezdett ugrálni a tócsában. Ez egy őrült. Őrült itt mindenki, Attila! Á, épp erre jön a főnővér és a lány is... Különös. Úri ruhákat visel. Így már nem is lánynak, inkább fiatal hölgynek tűnik. Félrehúzódok, ne lássák, hogy épp a havat lapátolom. Hallani fogom, mit beszélnek.
- ...zést kérek ezért, kedvesem. - mondja a főnővér.
- Semmi baj. Csak egy kis víz. Bár úgy tűnik, nem volt sok értelme ápolónak álcáznom magam. Ha civilként jövök, akkor nem öntenek le? - kérdi a fiatal hölgy. Tehát nem is volt valódi nővér.
- De, valószínűleg akkor is így járt volna. Azonban az ápolók felé könnyebben megnyílnak. Az ő kis világukban csak az ápolók léteznek, az őrültek, meg ők maguk. Az idegeneket kizárják.
- Az őrültek és ők maguk?
- Az őrült nem tudja magáról, hogy őrült. Önmagát épelméjűnek tartja.
- Érdekes...
Megtorpannak a kapunál. Valószínűleg kocsira várnak. Az ajtó eltakar engem, mindent hallani fogok.
- Sajnálom, hogy ezért kellett idejönnie. - folytatja a főnővér.
- Ne sajnálja. Amiért jöttem, megtudtam.
- Valóban?
- Ó, igen. Megkapja az intézet a támogatást.
Támogatást?
- Komolyan? De hiszen...
- Igen, komolyan. Tudja, talán az élet kegyetlen volt velem. Egy őrült fiú belefojtotta a gyerekemet a kutunkba. El kellett adnunk a telket, mert ott minden őrá emlékeztetett minket. Engem és a férjemet is. A férjemet, aki elhagyott, de nem vált el tőlem, és bár ő most nőcskékkel találkozgat, hogy „felejtsen", engem mindenfélének elmondanak, ha férjes asszonyként bárkire rá merek nézni. Mindezek ellenére annak az intézetnek adom a pénzem egy részét, ahol a fiam gyilkosa él. Az ön elmélete szerint egyetlen érv szól amellett, hogy nem vagyok őrült.
- Mi lenne az?
- Azt mondta, az őrültek azt hiszik magukról, hogy épelméjűek. Én tudom, hogy őrült vagyok.
- Kérem, ne mondjon ilyeneket...
Megjön a kocsi. Kilépnek a kapun és megpillantanak engem.
- Ő a babás, ugye? - kérdi a fiatal hölgy.
- Igen, Weissman. Róla kérdezte, hogy néma-e. Az igazság az, hogy nem tudjuk. A nyelve még a szájában van, így valószínűbb, hogy csak némasági fogadalmat tett. Azt mesélték róla, hogy katonák elől rejtőzött el egy pincében az öccsével, de amikor meglátta a fegyvereket, ijedtében kiáltott, erre a katonák lőni kezdtek rájuk és lelőtték a fiatalabb fiút. Azt hiszem, Attilának hívták.
- Ez szörnyű. Ő hogy élte túl?
- A katonák nem az ellenséges csapattól voltak. Csak a kiáltás miatt lőttek.
A lány idejön hozzám.
- Nagyon sajnálom. A baba... A baba az öcsédé volt, igaz?
Rólad kérdez, Attila. Nem adlak oda!
- Nyugodj meg, nem akarom elvenni. Tudom, milyen érzés, amikor elveszik a...
- A kocsija indulásra kész, asszonyom. - szól egy hang a kocsi felől.
- Rögtön megyek!
Szerencsére elfordul tőlem és újból a főnővérhez kezd beszélni:
- Szörnyű ez a világ. Nem csoda, ha az emberek megőrülnek. A legrosszabb az egészben, hogy ha lejegyeztük volna az elhangzott történeteket, majd odaadtuk volna valakinek, az nem tudná megállapítani, mikor is játszódtak. Háborút emlegettünk, de pár év múlva ki tudná megmondani, melyiket? Hisz mikor nem volt?
A lány megint szomorúnak tűnik. Pedig jobban megnézve, igazán erős jellem lehet. A főnővér megpróbálja elterelni a szót:
- Nagyon köszönjük az adományt. Bár még mindig nem értem, miért teszi ezt...
- Pedig egyszerű. Az őrültek tartsanak össze. Talán, ha jobban megismertem volna a kertészünket, be merte volna mutatni a fiát. Ki tudja? Lehet, hogy jobban meg tudnám érteni, mint bármelyik ápoló ebben... ebben az őrültekházában.
- A fiú beteg. Ezen nincs mit megérteni.
A lány a fejét rázza, miközben beszáll a kocsiba, majd két szót szól:
- Messisás komplexus.
- Tessék? - értetlenkedik a főnővér.
- Tudta, hogy a Rafael név jelentése „Isten meggyógyít"? - kérdi a fiatal hölgy, immár a kocsiban ülve.
- Nem...
- A kertészünk gyakran mondogatta. Valószínűleg a fiának is, aki ezt másképp értelmezte. Azt hitte, hogy a név kötelez és hogy csodás képességei vannak. Csak segíteni akart a gyerekemen, aki sánta volt. „Kelj fel és járj!" - rémlik valahonnan? Természetesen a fiam nem gyógyult meg ennyitől, de a kölyök nem adta fel. Nem tudom pontosan, mit akart a kúttal, talán szentelt víznek hitte, de valószínűbb, hogy meg akarta keresztelni, hátha pogány és ezért nem hat rá a csoda. A lényeg, hogy nem akarta megfojtani. Meg akarta menteni. Lehetnék rá dühös, de mi értelme lenne? Mindent elveszítettem, így már én se vagyok különb nála, csak egy őrült nő. Mindkettőnknek megértésre van szüksége. Úgy tervezem, időnként eljövök majd hozzá, hogy meglátogassam.
- Nem sok ember lenne képes egy ilyen dolog után megbocsátani. Minden tiszteletem az öné.
- Sokáig nem is akartam. De mikor megtörtént a csoda, mindent megértettem és tudtam, mit kell tennem. Úgy látszik, valódi csoda volt.
- Csoda? A kölyök csak kiöntött egy pohár vizet, aztán elkezdett ugrálni benne!
- Főnővér, dobja el egy kicsit az épelméjűséget és gondolja át, mit látott: A fiú járt a vízen. Mi a csoda, ha ez nem?
A nővér szóhoz sem jut. A kocsi elindul, én pedig lapátolom tovább a havat. Még hogy csoda! Úgy látszik, az intézeten kívül se józanabbak az emberek. Ebben a világban mindenki őrült, csak mi nem, ugye Attila?