A csoda

Évszám
2012
Beküldő
Pusztai Pálma
Soha nincsenek egyedül azok, akiknek társaságát nagy gondolatok alkotják.

Mikor odaért, zajos turistacsoport szivárványlott a térdig érő cölöp körül. Nem tudta miért, de Örkény Istvánt és Esterházy Pétert idézte fel benne a jelenet. A kirándulók biztatták, bátorították egymást, hogyha valaki felkapaszkodott, boldogan ujjongtak. De a felhangzó kiáltást nyomban tanácsok követték, és már ráncigálták is le a megszégyenült próbálkozót. Senki sem volt elég jó. A nőket már eleve kételkedve figyelték, holott a szűk felsőben operaénekes mellkast domborító szálfalegények sem jártak több szerencsével. A tömeg állandó véleményező morajában nem csendült fel Echo válasza. Helyette egyre erőteljesebben gyűrűzött a csalódás hangja. Piaci fogás, amivel a gyanútlan kirándulókat ámítják, mesebeli lény, akár a tóban úszó óriáshüllő, vagy a majomember. Hamar megunták a kísérletezést, már indultak volna, mikor új csapat érkezett. Ezekkel persze, hogy meg kellett osztaniuk a kudarcélményeket, a visszhang-csalogató technikákat. A frissen születő kurjantások is nyomtalanul eltűntek, mint madár lábnyomai a hóban.

Őt nem zavarta a lárma. Szépen elbeszélgetett a Nimfával, igazi úriemberként bemutatkozott neki. Elmondta milyen távoli tájakról sodorta ide egy álom, milyen viszontagságokon ment keresztül. Hogy az átkelésnél gombócba szorult a gyomra és nem is alaptalanul. Bár homlokát a hideg ablaküveghez szorította, később sem tudta elűzni a múlt mocsarából felbukkanó képet. A reflektorfénnyé sűrítődő alattomos lámpát, a homályban izzó arcokat és cigarettacsikkeket, a bántóan éles, rövid kérdéseket. Pedig ő világéletében jámbor ember volt. Mégis sort kerítettek rá, ma sem tudja miért. Talán a kollégák? A háta mögött Alvajárónak csúfolták, s ez a gyerekek közé is kiszivárgott. Voltaképpen igazuk volt. A felesége is hányszor nevezte élhetetlennek, de hangjában nem vád, hanem bánat bujkált. Mert mit is tudott ő? A fizikus meg lehetett győződve róla, hogy ha leugrik a fáról, a földre huppan, ami ha úgy vesszük, mégiscsak egy biztos pont A matematikus kapásból meg tudta mondani, hány zoknit kell kivennie a fiókból, amíg összekerül a két fél barna. De ő? Könnyen el tudta képzelni, hogy ha kilép a teraszról, nyírfalevélként szédül bele az ég hullámzó, kék tavába. A zoknikkal kapcsolatban pedig örült, ha talált két hasonló színárnyalatút, tekintet nélkül a mintára, méretre vagy lyukakra. Szegény megboldogult felesége eleget stoppolgatta, ám a végére sohasem ért. Annak is már egy esztendeje. Öt év szüntelen gondoskodás, virrasztás mit sem használt. Nem lázadt, pedig szíve mélyén hitt a csodákban. De abban is, rendületlenül, hogy odaát majd találkoznak. S míg az a pillanat eljön, útra kelt, megvalósítani az álmát.

Valamikor sok volt belőlük. Sorra szerette volna járni azokat a helyeket, amelyekről minden évben beszélt. Úgy érezte, nem lehet elég meggyőző, amíg a saját tapasztalataira nem támaszkodik. A gyerekek szemében csak gomolygó homályt látott, mint amikor Jóskáéknál, összetákolt és a padlásra telepített alkalmatossággal, a magyar, vagy legalább a bolgár adót szerették volna fogni a fekete-fehér televízión. Lelkesedése töretlen volt, de az évek múltával egyre inkább elhatalmasodott benne a vágy, hogy le is horgonyozza képzeletbeli világát, ezer finom szállal kösse a valósághoz. Mikor a pusztáról beszélt maga előtt látta a végtelen rónát, gémeskútjaival, delelő csordáival, hallotta a pásztorok furulyázását s a legfűtetlenebb tanteremben is kimelegedett, de valahol legbelül mégis hiányérzete volt. Míg nem lehetett, addig szenvedett, mint a tömbházban tartott kuvasz, s mikor időtlen idő elteltével az út végre szabad volt, csak szavalta otthon fogát csikorgatva a Harc a Nagyúrral című verset. Lassacskán lemondott arról, hogy a Szinva-patak vízesése mellett üldögéljen, hogy megkeresse Adyt a Kerepesiben vagy a Tisza partján érje az est. Egyetlen vágya maradt, de ez, ahogy öregedett, egyre erősebb lett: Csokonai nyomdokaiba lépve odakiáltani a tihanyi visszhangnak minden bánatát, kirekesztettségét és megaláztatását. Lerakni a terhet, amit szótlanul cipel hét évtizede s könnyen, gondtalanul siklani át az örökkévalóságba. Erre várt egész életében, mit számított most az a pár óra, amit a Nimfa társaságában töltött.

Már jócskán esteledett, mikor végre felkapaszkodott az emelvényre. Megigazította ruházatát, mint egy pódiumra lépő színész, ősz feje megcsillant, ahogy kihúzta magát. Akkora lélegzetet vett, hogy úgy érezte a pislákoló csillagok beleszaladnak tüdejébe, majd elkiáltotta magát:

- Itt vagyok!

Aztán behunyta a szemét és várt. Pár pillanat múlva megérkezett a válasz. Erőteljesen és ércesen, háromszor is visszakanyarodva az apátság faláról, mintha fiatalkori önmaga felelt volna. S meg mert volna esküdni, hogy azt zengte hosszan: itthon vagyok.

Többet nem is kiáltott. A fák álmélkodva emelték meg koronájukat, mikor lelépett a magaslatról és az illatos, árnyas balatoni éjszakában megindult hazafele.