Évszám
2009
Álomhegyen túl, hol a mesés képzelet jár, találtam rá csoda országra. Türkizkék ég, smaragd rétek, ezüst folyók, virágos bokrok, gyümölcseiket kínáló fák, csupa elégedett ember és igazságos király az ország trónján…
Jóságos királynak, - mert, így nevezték el az emberek - egyetlen felnőtté sarjadó gyönyörű leánya volt. Mivel a király már kissé öregecske volt, így szerette volna leányát a huszadik születésnapján férjhez adni, hogy az ifjú férj levegye válláról az uralkodás terhét. Az engedelmes leány, akit Tündérszépnek hívtak, - mert az volt - szerette az apját és fejet hajtott óhajának. Sokat sétált az udvarban és a kertben a virágokkal átkarolt parkban, ahol mindig mosolygó gyümölcsök várták. Nézegette is a délceg legényeket, akik, gyakran ölre mentek miatta.
De, legjobban a kert hátsó sarkában szeretett üldögélni a százesztendős öreg almafa alatt. Zamatos piros gyümölcseit kínálta Tündérszépnek. Arra őrzött a kondáslegény, s furulyájának csengő dallama, mintha oda bilincselte volna a leányt. Amikor szülei megelégelték a távollétét és kerestették, a szolgák mindig ott találták.
A közelgő kézfogó és Tündérszép szépségének híre szerteröppent a szomszédos országokba is. Jöttek ifjú hercegek, grófok, hogy hódolatukat fejezzék ki Tündérszép előtt. No, a legények külsejében nem is volt semmi kivetni való, de egyikük sem tudott szavaival a szívéhez olyan szépen szólni, mint a furulyaszó a fa alatt. Ezért, azt találta ki, hogy ahhoz megy férjhez, aki hangszerével kinyitja szíve kapuját.
A hír messzi országokba is elért. Oda is, ahol Jóságos király nagy ellensége uralkodott, a Rémfejű varázsló. Már régóta nem hallottak róla Jóságos király országában, de bizony volt idő, hogy harcban álltak egymással.
Népét rettegésben tartó Rémfejű –aki visszataszító külseje miatt kapta nevét- elhatározta, hogy tűzön-vízen megszerzi magának a gyönyörű királylányt. Tervéhez, egyik szolgáját galambbá változtatta.
- Elmégy Tündérszép királylány ablakába és kihallgatod minden szavát, aztán sietsz vissza elmesélni tűiről- hegyire!
Parancsolta a Rémfejű.
- Nem mennék, uram, királyom olyan messzi idegen országba!
- Neeem-e? Akkor örök életedben galambként röpködsz!
Mit volt tenni a szegény szolgának? Elindult hát a hosszú útra. Néhány hét alatt oda is ért. Jóságos király már kezdte unni lánya szeszélyét. Nap mint nap újabb kérők sora sereglett a palotába. Reggeltől estig hallgatták a sok zenebonát. Bement hát a lányához, hogy jobb belátásra bírja.
- Egyetlen kislányom, Tündérszép! Áruld el, miért nem nyitja meg szíved egyetlen dallam sem?
- Édesapám! Jöjjön velem a kertbe, ott hallok egy gyönyörű dallamot az öreg almafa alatt, de hozzá hasonlót senki nem játszott nekem.
- Na, most már aztán igazán kíváncsivá tettél gyermekem!
Válaszolta a király, miközben elindultak az almafához. A galamb meg utánuk repült és a faágán hallgatódzott. Valóban szép furulyaszó ütötte meg a fülüket.
- Honnét jön ez a csengő dallam?
Kérdezte a király.
- Nem tudom édesapám, még a disznókon kívül nem láttam arra hátra senkit!
Válaszolta a leány fejét lehajtva szomorúan. A galamb mindent hallott a fán. A király küldte a szolgákat, hogy kerítsék elő a főkondást, az biztosan tudja ki furulyál. Jött is az sietősen.
- Főkondás, te furulyálsz olyan szépen a hátsó kertben?
Kérdezte a király a kondás szemébe nézve. Az, már majd földig hajolt tisztelete jeléül.
- Nem tudok én furulyálni jóságos királyom. Furulyás Miska, aki napközben az állatokat vigyázza. Azért is kapta a nevét, mert, ha nem eszik, akkor állandóan a furulya lóg a szájában.
- Azonnal küldjék elém azt a Miska legényt!
Parancsolta meg a király.
- Halljam fiam, ki játszik olyan szép muzsikát ott hátul a kertben?
- Megbocsásson felsége uram, én. Én játszok a disznóknak, hogy jobban egyenek.
- Szóval te vagy a Furulyás Miska?
- Ha lehet, csak Miska. A Furulyást gúnyból akasztották rám.
Hajtotta le pironkodó arcát a legény.
- No, te Miska, tetszik neked az én lányom?
- Kinek ne tetszene a királykisasszony?
Válaszolt Miska. Nagy zavarában vörös lángnyelvek nyaldosták a képét egészen a füléig. Tündérszépnek is tetszett a hetykebajszú legény, de igyekezett nem a tudtára adni, nehogy elbízza magát.
- Ugyan apám, mondta dacosan legyintve a leány.
A király fejéhez kapott mindkét kezével. Jelezve, hogy ő már nem ért semmit.
- Most már aztán végkép nem tudom mit akarsz te lány!
Csattant fel a király.
- Még egy kis időt kérek édesapám! Hadd jöjjenek még a legények és két hét múlva meg lesz a választottam.
Na, a galambnak se kellett több repült a hírrel Rémfejű gazdájához.
A királylány titokban arra várt, hogy Miska is vitézi vértet ölt és beáll a lánykérők sorába, de a kondásfiúnak a dacos királylány elutasító válasza után ez meg sem fordult a fejében. Rémfejű király viszont kiöltözött, fejére csuklyát húzott, és addig nyúzta a szolgát, amíg egy apró dallamsort meg nem tanított neki a furulyán hallottakból. Ezalatt varázzsal és egyéb bűbájjal szolgákat kényszerített, hogy az óriás almafa tetején építsenek egy kis palotát, méghozzá szélsebesen,mert oda viszi az új mátkát. Kénytelen-kelletlen elindultak, hogy eleget tegyenek a felettük uralkodó Rémfejnek, aki táltosára pattant és szálltak árkon-bokron, míg a királyi udvarhoz nem értek.
Elvegyült a sok szerencsepróbás lovag között, aztán ahogy tehette, a királylány ablaka alá settenkedett és elkezdte játszani az ismert dallamot.
- Édesapám, meg van az én választottam! Küldje haza a kérőket!
Pattant fel a királylány és lába se érte a földet, úgy rohan le a sok lépcsőn. Rémfej abbahagyta a zeneszót.
- Játsz még!
Kérlelte vidáman a leány.
- Menjünk a kertbe! A fa alatt játszok neked!
Tündérszép boldogan karolt kísérőjébe, gondolván, hogy a kondáslegény az. A fa alá érve Rémfej egy furulyához hasonlító sípot vett elő, belefújt és táltosa ott termett. Ölbe kapta a fel sem ocsúdó Tündérszépet, felpattantak rá és huss! Felröpültek a fa tetejére, az égbenyúló palotájukba.
- Te nem is Miska vagy!
Kiabálta sírva a királylány, miközben lerántotta fejéről a csuklyát. Menten el is ájult, amikor meglátta a rémség csúf arcát.
A kondásfiú látta, hogy Tündérszépet akaratán kívül vitte magával a magát fel nem fedő titokzatos lovag. Gondolkodott, hogy mitévő legyen. Arra a bölcs elhatározásra jutott, hogy jelenti az esetet a királynak.
- Miska fiam, hát a lányom hol hagytad?
Kérdezte a király, amikor meglátta, mert ő is abban a tudatban engedte le a lányt, hogy hozzá rohan.
- Én biz a, nem hagytam sehol, de ha jól láttam elvitték!
- Elvitték? Hova?
- Egy titokzatos sötét lovag, táltosával száguldott vele a hatalmas almafára.
- Jaj, jaj, mi lesz most?
Szörnyülködött a király és a királyné. A király meggondoltan összevetette a dolgokat, és arra az elhatározásra jutott, hogy annak adja a lányát, aki visszahozza.
Jöttek is a vitézek, sere sorjáztak, de a fa olyan magas volt, hogy az ágak között kellett éjszakázni, azt meg nem szokták, így reggelre a legügyesebb mászók is a nyakukat szegték. Ez így ment hetekig. Senki sem jutott fel a fára. Alig győzték eltemetni a sok szerencsepróbálót. Aztán, már nem mert mászni senki. A király és a királyné majd belehalt a bánatba.
Hanem annak a Miskának is elkezdte valami perzselni a szívét. Miért ne próbálhatnám meg, hisz azt hitte én vagyok, miattam került bajba. –Gondolta magában. Esténként gyakran aludt a fán, mivel messze lakott és sokat kellett gyalogolni haza és vissza. Felmászott és a vacsorája is a szájába lógott.
Elhatározta magát, jelentkezett a királynál.
- Felséges Jóságos király! Ha nem bánod, én is megpróbálnám megmászni a fát!
- Örülök kedves fiam, csak nehogy úgy végezd, ahogy a többiek!
- Lenne néhány kérésem!
Ált elő átszellemült alázattal Miska.
- Csupa fül vagyok, mondjad fiam, miben segíthetek?
- Csináltasson nekem egy olyan kardot, melyet ha előhúzok a hüvelyéből, úgy csillogjon, hogy megvakítsa fénye az ellenséget!
- Meg lesz Miska.
- Kovácsoltasson egy olyan sisakot, mely a nyakamat sem hagyja lenyisszantani, és leér a szívemig!
- Kérésed reggelre teljesítve lesz.
- Még van egy! Ennek a kardnak és páncélnak kérek egy pillekönnyű zsákocskát, melyet fel tudok akasztani faágról-faágra a mászáskor.
- Meg lesz minden, csak hozd vissza a lányunkat!
Felelte a király bizakodón. Miska a fán aludt. A kelő nap korán megcsiklandta a szemét. Gyorsan lemászott. A király már személyesen vitte elé a kért holmikat.
- Ha nem lennék ilyen koros, magam mennék…
Mentegetődzött, miközben Miska már neki is lódult a hatalmas, végeláthatatlan fának. Enni nem vitt, hisz, tele volt a fa éretten mosolygó almákkal. A király ott állt, amíg csak látta a kis pontnak látszó legényt. A királyné egész éjjel imádkozott az életéért.
A király már hajnalban kiszaladt a kertbe a fa alá pillantani, hogy nincs-e ott Miska szörnyethalva. De nem volt ott biz semmi és senki. Miska pedig csak mászott, mászott egyre feljebb és feljebb.
A király minden nap többször is kiment, hogy megnézze nem-e pottyant le a legény. Már több mint egy hete csak mászott az ifjú, amikor a felhők között meglátta az aranyozott palotát csillogni. Lepihent, hogy másnap hajnalban új erővel, páncélba felöltözve beléphessen rajta. Korán kelt, igazszívére öltötte a páncélos sisakot, derekára csatolta a kardot, amikor közel ért, kihúzta azt a hüvelyéből és a szájába vette, hogy annak nagy csillogásától ne lássák meg. Sikeresen felért a palotába. Tündérszép szinte állandóan ájultan hevert, mert ahogy feleszmélt és meglátta Rémfejű elrablóját, azonnal el is alélt. Miska kardjának csillogását úgy szórták vissza az aranyozott falak, mintha tükör lett volna.
De, Rémfej megérezte a szagát, így ő is kardot rántott, s így fogadta. Kemény küzdelem volt. Elsőre Miska fejét akarta elválasztani a nyakától, de az erős páncélról lepattant a kardja. Utána próbálta szíven döfni, de az sem sikerült a páncélon keresztül. Csak a karját sikerült megsebesíteni. Ez is épp elég! –Gondolta Miska, s miután sikerült a szörny fejét eltávolítani, azon gondolkodott, hogyan kerülnek le az égig érő fa tetejéről sebesülten.
- Minket is megszabadítottál!
Hálálkodtak a szolgák.
- Ott találod tündérszépet!
Mutattak egy ajtóra. Ott is volt, de eszméletlen. Miska a karjába vette és paskolni kezdte az arcát. Tündérszép azt hitte álmodik, aztán kezdett felocsúdni.
- De hát, te vérzel!
Tépett le egy darabot a szoknyájából és bekötözte szíve választottját, aki búsongó gondolkodásba esett.
- Miért búsulsz?
Kérdezte Tündérszép. Azon töprengek, hogyan is jutunk innen haza.
- Majd én tudom!
Azzal kiemelte Rémfej zsebéből a sípot, megfújta és ott termett a táltos paripa. Felpattantak a hátára és hazáig meg sem álltak.
Lett nagy öröm a szomorúságra. Meg is tartották a huszadik születésnapon a hetedhét országra szóló kézfogót. Azóta is a bölcs és meggondolt Miska király uralkodik országukban. Ha nem hiszitek, járjatok utána!