Csodás emelkedés

Évszám
2010
Beküldő
Nalis Kiano

Oly rég történt, hogy annak pontos helyét az idő fonalának gombolyagjában még a kimagasló tiszteletnek örvendő nagykobakok sem tudták meghatározni, hogy három bölcs hétszer hét évig tanulmányozta az ismert világ legnagyszerűbb tudományait és tanait, majd amikor ezzel megvoltak, hétszer hét hétig vetették papírra törvényeiket és intelmeiket. Ezután elhagyták a tudományok várát, szakadatlan gyalogoltak, míg nem két öreg már mezítláb poroszkált, amikor a harmadik lábán lévő lábbeli elfeslett, a talpa végleg levált. Végre elnyűtték hát személyenként a három pár cipőt. Ekkor éppen egy völgyben tartózkodtak, jelentőségteljesen összenéztek, egymásnak kölcsönös apró fejbiccentéssel jeleztek, majd egymás hátának támaszkodva a földre ültek és vártak, csak vártak...
Odafönn biztosan tudták, hogy a türelemnek az ücsörgők bővében vannak, így aztán nincs is szükségük annak fejlesztésére, mert a tarisznyájukban még akadt élelem, a kulacsukban lötyögött némi ital, a fejüket csak kétszer áztatta eső, abból is csak az egyik volt jeges, és máris egyikük tisztán látta a hegy tetején megjelenő ember alakot, ami aztán részleteiben is egyre jobban és jobban kivehetővé vált ahogy közeledett, egyenesen feléjük tartott.
Mire az ifjú olyan közelségbe ért, hogy a vének halk szavát is képes lett volna meghallani, azok feltápászkodtak, közülük a legidősebb elébe lépett, és a következő kérdést intézte hozzá:
Akarsz-e törvényeinket betartva, mindenkinél gyorsabban, a legnagyobb magasságba emelkedni?
– Hiszen éppen ezt kerestem! – lelkendezett a fiú.
Erre az öregek közül az, amelyik másodiknak látta meg a napvilágot, a botjával egy húsz lépéses oldalakkal rendelkező négyzetet rajzolt a földbe, úgy hogy annak középpontja éppen a völgy középpontja legyen, s eközben a legfiatalabb vén, ki azért még így is matuzsálem volt, ingét levetette és a zsebéből előhúzott széndarabbal a ruhadarab hátára írta: „Csodás emelkedés földje”. Az ingujjakat a botra csomózták, így nem volt már többé bot, és az ing is megszűnt létezni, a kettő együtt zászlóvá lényegült át, melyet négyük közös erőfeszítése által a középpontba szúrtak.


  Szerencsés idők jártak felettünk, az elöljárók elégedetten szónokoltak az ünnepségeken, Csodás emelkedés földjének határai már jóval a hegyeken túlra nyúltak, a birodalom egyre csak nőtt, mind többen kívántak csatlakozni hozzánk. Mi szinte mindenkit befogattunk, úgy a Magasságosban bizonyosakat, mint azokat, kik szerint a Magasságos csak káprázat, azokat kik a testüknek éltek és azokat is kik csak néhány növényfélét voltak hajlandóak fogyasztani, a tudósokat és az írástudatlanokat is egyaránt. Egy feltétel volt csupán, a Próbán meg kellett felelni. E birodalomnak az lehetett tagja, ki megtanulta és elkötelezte magát a bölcsek törvényeinek betartása mellett, valamint nyolc másik jelentkezővel együtt, egy közös agyagképet a kitűzött határidőre elkészített.

  A magas hőmérséklet időszakának beköszönte közeledett, amikor egy nyugalmas délutánon kopogtattak a házam ajtaján. Nem ért meglepetésképpen, sőt ellenkezőleg, felkészülten vártam a jelentkezőt, kiről az elöljárómtól már informálódtam, és az előzetes felmérés alapján annyit lehetett róla tudni, hogy tisztában van a betűvetés művészetével, valamint nagy tapasztalata van hajók készítésében. Ajtót nyitottam. Egy frissen tisztálkodott ember fénylő szembogara szegeződött rám, a  barna színű, szakadozott anyagú ruhájából csöpögött a víz, gúnyáját csak néhány perce moshatta ki, nemrég még bizonyára az út porával volt átitatva.
– Nalis vagyok és Kianot keresem - törte meg a bámészkodásom miatt a kelleténél hosszabbra nyúló csendet a bebocsájtásra váró idegen.
– Megtaláltad, kerülj beljebb vándor - invitáltam otthonomba.

Hellyel és uzsonnával kínáltam Nalist, aki szemlátomást nagyon éhes volt, ám az ételt mégis mértékletesen és lassan fogyasztotta, olybá tűnt, már ismerős volt számára ez az állapot, ezért könnyedén uralkodott magán. Az étkezés befejeztével elpakoltam az asztalról és beszélgetésbe, vagy inkább tájékoztatásba kezdtem:
– A következő napokban itt fogsz nálam lakni, én délelőttönként a közösség számára szükséges élelem megtermelésében veszek részt, ez lesz számodra a törvények tanulásának ideje. Mivel tisztában vagy a betűvetés művészetével, bizton meg is tudod fejteni az írásokat, ezért nem bíztak meg számodra felolvasót, ha ez mégsem így lenne, kérlek jelezd felém.
– Még a határnál való átkeléskor a kapuőrtől kaptam egy példányt a Törvényekből és amíg a  Jelentkezés viskójáig kísértek beleolvastam. Szükségtelen másnak a felolvasásra energiát fordítania, megbirkózom magam is a feladattal – hárította el a felesleges kisegítést.
  – Délután a madarak tanulmányozásával és a nekik való segítségnyújtással foglalkozó egyesületben szoktam tevékenykedni, a vizsgázásodig hátralévő időre az ottani feladataim teljesítését átvállalták, így ezeket az órákat fogom veled tölteni, hogy amennyiben szükséged van rá, a segítségedre legyek. Az estéket a tanulmányaimnak szentelem, jelenlegi tudásom alapján érdemesnek találtattam arra, hogy a Magas torony harmadik szintjén gyarapíthassam ismereteimet. Amint bizonyára észrevetted én fehér köpenyt viselek, neked és a társaidnak, amíg a Próbát ki nem álljátok, narancssárgát kell majd hordanotok, a tiédet már oda is készítettem az ágyadra, - mutattam ujjammal a fekhelye felé. Az ágyad melletti asztalra odatettem a számodra kiutalt falécet, amelyből a képrészleted keretét kell elkészítened. Mivel a hajók építésénél nagy jártasságra tettél szert, azt hiszem ezt egyedül is könnyedén megoldod majd. A vitrinben megtalálod az én fakeretemet, amelybe az agyagképemet sok évvel ezelőtt készítettem, a csatlakozni kívánok által készítendő kép és így annak kilenc egyforma részének mérete az idők folyamán mindvégig változatlan maradt, ezért használd nyugodtan az enyémet mintául.
– A keret pontosan megfelelő méretű lesz - jelentette ki határozottan.
– Ezután el fogunk menni agyagért, mely a képed alapanyagául fog szolgálni. – folytattam az elkövetkező napok tervezett lefolyásának ismertetését. – Ha a képedhez szükséges agyag már benne lesz a keretben, elsőnek a hátuljába kell majd egy rád jellemző szöveget belevésned úgy, hogy az minél inkább a képrészlet közepére essen, ugyanúgy ahogy a Magas torony is Csodás emelkedés földjének egykori középpontjában áll és tetején az alapítok iránti tiszteletből ma is ott található az ing formájú zászló pontos mása. A következő mozzanat az agyagtábla megfordítása és a képrészleted motívumainak bekarcolása. Amikor ez is elkészült elvisszük és kiégettetjük az agyagtáblát. A képet még ki is kell majd színezni, ehhez festékeket kell keverni. Én nem szólhatok bele, hogy milyen tempóban dolgozol, de azt tudnod kell, hogy hat  napfelkelte múlva készen kell lenned. És most bocsáss meg, de vár a tanárom – búcsúztam el sietősen, és dolgomra mentem.

Másnap délután Nalis elégedett mosollyal az arcán fogadott:
– Képzeld a törvényeket elosztottam a megtanulásukra rendelkezésre álló időmnél egy nappal kevesebbel, hogy maradjon tartalékom az ismétlésre is, és nekifogtam az így eredményül kapott adag emlékezetembe vésésébe. A nap felének elteltét jelző harangszó még fel sem hangzott, amikor már az eredetileg kitűzött cél kétszeresénél jártam, nem szerettem volna jobban előrerohanni ezen a téren, ezért a törvények tanulását abbahagytam, és elkészítettem a képrészletem keretét.
Nagy meglepetésben volt részem, erre nem számítottam. Láttam már száz és száz ilyen keretet első ránézésre tudtam, hogy ez kisebb a kelleténél.
– Mond csak Nalis, a hajók melyek ácsolásában részt vettél kifutottak valaha a vízre? – kérdeztem némi szándékos gúnnyal a hangomban.
– Igen, mindig elégedettek voltak a munkámmal.
– Tudod minden jelentkező csak egy keretet készíthet, mert különben nagyon pazarolnánk az amúgy is szűkös fakészletet. A te kereted kisebb lett a kelleténél, ha így készül el a képrészleted, nem fog beleilleni a közös képetekbe és ezzel a többiek Próbáját is veszélybe sodortad.- fedtem meg a gondjaimra bízott narancssárga köpenyes tanoncot.

A feladatom az volt, hogy minden körülmények között, a tudásom legjavát adva, segítsem a jelentkezőt a képrészletének minél tökéletesebb elkészítésében, nem hátrálhattam meg még most sem, amikor az összes többi erőfeszítés értelmetlennek látszott a Próba sikerességének szempontjából.
Leemeltem hát a képrészletek megformálásához szükséges agyag szállításához és tárolásához rendszeresített edényt a polcról és nehéz szívvel, de határozott léptekkel elindultam Nalis társaságában a folyópartra.

Néztem ahogy Nalis az agyagot az edénybe szedi, és láttam amint pontosan a szükséges mennyiséget jelző titkos karcolásig ér az alapanyag szintje, máskor örültem is volna ennek, mivel azonban az ő kerete kisebb a szokásosnál, ez most ahhoz képest túlzás, ezért rá is kérdeztem:
– Nem lesz ez sok?
– De sok lesz. – válaszolta –, csakhogy ő nem az agyag mennyiségére gondolt, hanem a vízparton vonuló hangyák sorát figyelte. Különös módon a boly útvonala egy sziklánál ketté vált, de mindkét menetoszlop útja a egyenes talajon folytatódott, amelyet egy köves rész szakított meg. Nalis a kis dolgozók egyik csoportjának útjából elkezdte eldobálni a köveket, én némi késlekedés után a másik csoport köveihez léptem, és nyúltam is volna az elsőért...
– Ne tedd! – szólt rám keményen Nalis.
– Gondoltam segíthetnénk együtt a hangyákon. – kezdtem elbizonytalanodni.
– Segítünk is, hiszen mind az Egytől származunk, sőt ha jól belegondolunk megérthetjük, mai különváltságunk is csak látszólagos. A hangyák, a víz, a levegő, a szél, de még a gondolat is, és  minden tárgy, valamint az összes élettel bíró, beleértve minket is, mind-mind egyek vagyunk, együtt változó, fejlődő egységet alkotunk. Észrevettem, hogy mióta itt vagyunk a víz szintje folyamatosan emelkedik, a folyóhoz közelebb vonuló hangyákat hamarosan el is éri, ezért nekik segítünk, hiszen pusztulásukkal az egész kolónia megsemmisülhetne. Ha figyeled, alig néhány dolgozó cipel élelmet, a bolyban ebből a kevésből mindre szüksége lehet. A feljebb vonulók biztonságban vannak, őket nem kíméljük meg a kihívástól, melyen képesek úrrá lenni, és ezáltal fizikálisan és tapasztalatilag is erősödni fognak. 

Újabb délután, újabb meglepetés, Nalis nincs a házban. A keresésére indulok, a kemencénél találok rá. Elkészült a képrészlet bekarcolásával és már égetteti is ki. Amikor a kemence gyomrából előkerül a kerámia elmegyünk a színeket kikevertetni, azt mondja ebben járatlan, így hallgat a tanácsaimra, ám a mennyiségeket már ismét a saját arányérzékére hallgatva határozza meg, de már nem is csodálkozom, hogy némelyik igencsak sokra sikerül, hiszen a papíron lévő vázlathoz képest egy darab lemaradt a képről, és amikor a kihűlt agyagtáblát megfordítom, a hátulján lévő szöveg is el van csúszva, ráadásul a mondatok kisbetűvel kezdődnek:

 az a fontos ki vagy,
nem az, hogy kinek kell lenned.

ész és egész.



A festést Nalis gyorsan és pontos kézmozdulatokkal végezte el, bárhogy is szemléltem, nem találtam javítani valót ebben a munkafolyamatban, mondhatni tökéletesre sikeredett.

Nalis a ház előtti lócán a barna köpönyegét foltozgatta, leültem mellé.
– Nem maradsz itt ugye?
– Vándorrá lettem, sokat barangolok, hogy mindig éppen odaérjek, ahol szükség van rám és éppen annyit tartózkodhassam ott, amennyire azt az Egész igényli. Most hozzád jöttem tanulni, és szerény tudásomból neked egy darabkát átadni, a hangyáknak segíteni. De hamarosan indulnom kell tovább, ha kivárnám a Próba időpontját, már nem érnék oda valakihez, kinek a mostani testében eltöltendő idejét jelző homokórában lévő szemek közül immár az utolsók peregnek le. Még ebben az életében hírt kell vinnem számára Csodás emelkedésről. 
– Mit mondasz majd neki?
– Ez a derék, haldokló atyafi életének jelentős darabját az ember tanulmányozásával töltötte és úgy találta, hogy az önző viselkedésétől a Mindenségért való létezésig vezető út az Ember útja. Olyan hosszú út ez, hogy néha azt képzelhetnénk, az embernek nem is hét, hanem mindjárt nyolc teste van, s ennek a nyolcadiknak a neve: közösség test. Számos vallás, csoportosulás, közösség megkísérelte már az idő folyamán a minden ember számára érvényes útmutatást elkészíteni, és a hozzájuk való csatlakozással ezen út gyorsabb megtételét kínálni. El fogom neki beszélni, hogy Csodás emelkedés földje is szép eredményeket ért el ezen a téren, számtalan olyan egyénnel találkoztam itt, kinek nagy előrelépés, hogy saját maga helyett egy közösségért képes létezni, de alapvetően ez is csak olyan hely, mint bármely másik a bolygón:
Vannak akik nincsenek itt, pedig itt kellene lenniük, vannak akik itt vannak, és itt is kell lenniük, és vannak akik itt vannak, de már nem kellene itt lenniük.
Mindazonáltal Csodás emelkedés létezik, de nem a látható világban kell keresni, hanem ott belül, magadban. Azokban a pillanatokban fogod megtalálni, amikor a saját próbatételeden mész keresztül úgy, hogy az Egész szempontjából leszel a Szükséges.


A langymeleg délután ellenére az otthonom hűvösen fogadott. A sarokban nem volt már ott a vándor botja, a vendégágyon a gondosan összehajtogatott narancssárga köpeny pihent, az asztalon a keretem közepére helyezve Nalis képrészlete várakozott, az edényben lévő agyagra víz volt öntve, a maradék festékeket fedél védte a kiszáradástól.
Napok váltak a jelenből múlttá, ám ez az állapot azon kívül, hogy a kezemben volt a két különböző időpontban kiégetett agyag eggyé olvasztásához szükséges ragasztó, mit sem változott.
Álltam az asztal felett és csak csóváltam a fejem. Ha készítenék egy agyagkeretet, ami kitölti a maradék helyet, akkor legalább a többiek sikeresen teljesíthetnék a Próbát, mert ez a képrészlet  méretében illene a többi közé, de a mintázat és a színek harmóniáját így sem tudnám megoldani.
– Ó hát miért épp ezzel a lehetetlen, önfejű alakkal vert engem meg a sors?! – mérgelődtem magamban Nalisra gondolva, mivel azonban túlcsordult érzelmemet a messze járó vándoron nem tudtam levezetni, a magát cselekvéssé kinövő dühöm más célpontot keresett magának, és indulatosan meglöktem a képrészletet. Az agyagdarab kimozdult eddigi helyéről és a keretem bal alsó sarkáig utazott, ott megállapodott. Megdöbbentem azon ami szemem elé tárult, idáig is előttem volt minden, és bár néztem, de nem láttam, vak voltam a lényegre, majd átestem rajta, mégsem vettem észre. A felismeréstől megindultan akkorát csaptam a homlokomra, hogy az ablak szegletében eddig békében megbúvó legyek ijedt körtáncba kezdtek. Arccal a kis állatok felé fordulva háromszor sebes tempóban le is borultam, remélve hogy a nyugalmuk megzavarását így megbocsájtják nekem. Tudtam, hogy figyelmetlenségemnek és haragomnak, mely mint mindig, most is felesleges és ostoba érzelemnek bizonyult, az árát hamarosan meg kell majd fizetnem, hiszen jó néhány percet elfecséreltem, nem azt tettem, amit kellett volna és a késedelmet valamilyen módon be kell hozni.

A várakozás izgalmával áthatottan láttam munkához. Nalis képrészlete, valamint az én keretem felső- és jobboldali része között tátongó üres helyre átmertem az edényben lévő agyagot, elsimítottam, majd a keretet óvatosan, teljes tartalmával együtt, megfordítottam. A keretben lévő szöveg majdnem középen volt, ahhoz hogy a szimmetria szabályainak jobban megfeleljen, a nedves agyag területén már csak néhány betűvel kellett kiegészíteni az írást, amely, amikor a Naliséhoz hasonló betűk bekarcolásával végeztem, így nézett ki:

Nem az a fontos ki vagy,
Hanem az, hogy kinek kell lenned.

Rész és egész.


Helyreállt bennem a béke, immár nyugalom vett körül. Nagy elővigyázatossággal fordítottam vissza a színére az újra formálódásnak indult alkotást. Aprólékos gondossággal hosszabbítottam meg a Nalis által bekarcolt vonalakat, pótoltam a hiányzó motívumokat. Közben rám sötétedett, már gyertyafénynél tevékenykedtem, amikor a tanítóm küldöncével üzentem, hogy ma kivételesen nem megyek el a tanórákra, mert csak a testem vihetném oda, a Lelkem úgy is máshol járna.
Sötétben mifelénk már nem szokás bizonyos munkákat végezni. A kiégető kemence üzemeltetőit csak két egész holdtölte ciklus alatt hozzám jutó , ám de nélkülözhető, ízgyönyört kiváltó élelmiszer  részükre történő átengedésével tudtam rábírni, hogy most mégis kivételt tegyenek. Amíg arra vártam, hogy az agyagban a hő hatására a kívánt változások létrejöjjenek elrágcsáltam egy maroknyi szezámmagot és magamba töltöttem egy bögre forró teát. Mikor végre kihűlt a kezem nyomát magán viselő agyagdarab, szapora léptekkel hazasiettem vele, és a kanóccal rendelkező viasztestek jóvoltából áradó fényben, nagy műgondot fordítva a pontosságra, a Nalis készítette alkotással először összeillesztettem, majd pedig összeragasztottam.

Valamennyi, a magas hőmérséklet időszakának végéig rendelkezésemre álló, gyertyát elhasználtam egyetlen éjszaka alatt, de nem bántam a majdan rám köszönő sötét órák sorát, hiszen a mostani fényárban jól tudtam gazdálkodni a társam által kimért festékmennyiséggel. Meg kell hagyni, hajszál pontosan adagolt, nem remeghetett meg a kezem, nem hagyott hibázási lehetőséget. Pirkadt mire elkészültem a festéssel.
Kialvatlan, a fáradságtól égő szemeimmel mit sem törődve, kezemben a képrészletet fogva, ügyelve, hogy a karomon lógó narancssárga köpeny ne lógjon le a földre, léptem ki az ajtón, és indultam el a Próba helyszínének irányába...



(Tisztelt Olvasó! Amennyiben van hozzá kedved, légy most te Kiano, és úgy ahogy ő kiegészítette Nalis művét, sződd tovább, fejezd be legjobb belátásod szerint ezt a történetet.)