Évszám
2010
A kaszás kis házának ajtajában állt és nézte a virágokat. Szerette őket, mindig lenyűgözte szépségük, kecsességük és persze illatuk. A virágokat mindenki szerette. Mindenki örült, ha virágot látott, de őt, a vén halált senki nem szerette. Sokat gondolkodott, miért is nem szereti senki, hisz szorgalmasan, precízen dolgozik, soha nem hagy élve senkit, akinek megírták, hogy mennie kell. Ennek ellenére mégsem volt kedves az embereknek. Bár mindig voltak olyanok, akik míg éltek, várták, de amikor megjelent ajtójukban, már nem volt szívesen látott vendég.
Egyedül volt, egyes egyedül, az öreg kaszáján kívül nem volt társa a világon. Néha elnézte csontos ujját, koponyája gödreit, tükrébe meredve minduntalan összehasonlította magát a gyermekek és ifjak húsos puha testével, akiket levágott. Nem szerette a munkáját, de sokszor eszébe jutottak azok az üveges szemek, amik kitisztultak és megnyugodtak érkezésekor, mindig mondott pár nyugtató szót, amitől kisimultak a haldoklók arcai és béke szállt lelkükbe. Sokszor elgondolkodott, lehetne-e másképp, hisz ő is, mint minden lény a világon, szeretetre vágyott. Nem többre, de nem is kevesebbre.
- Mi lehet a baj? - gondolkodott egyre többet – tán ez a fekete, gyolcs ruha, mi fáradt csontjaimat takarja?
- Nem, ez mégsem lehet, a papok közül néhány szintén gyolcs ruhát visel, nem drágaköveket, fényt és pompát, és nem hizlalja a pórnép véréből zsírosra a húsát, mint a legtöbb pap. Nekik nagyobb a tisztességük az emberek előtt, mert ők próbálják igaz hittel hinni az Istent.
- Igen, a kaszám lesz az – gondolta a kaszás. Lehet, hogy éles-fényes pengéje, bús fekete fája és a suhintása, ami kioltja az életet, rémisztő lehet.
- Igen, a kaszám lesz az, már tudom, váltani fogok, nem suhintok, inkább vidáman zenélek, minden halódó lélek gyönyörűségére.
Fogta magát az öreg kaszás, naphosszat fúrt és faragott, egy frissen vágott asszonysípcsontból ékes furulyát alkotott. Faragott rá angyalokat, vidám, bánatos kerubokat, virágtengert, kis házat, patakot és fákat.
Csiszolta és polírozta, szépségesnek megálmodta, várta már, majd hogy dalol a furulya, ha belefúj. Eltelt egy nap, eltelt kettő, a munkáját befejezte, kiállt háza kapujába, s a művét megszemlélte.
- Szép. Szép, mi több, ékes, míves és a hangja olyan édes.
Tiszta csuhát húzott gyorsan. Megöntözte a virágokat. Régi, öreg, jó kaszáját elrakta a szekrényébe, nem suhint többet az emberek keserűségére. Megfogta a furulyáját, kilépett az otthonából, leballagott az úton, és rázendített egy vidám dalra. Szólt a zene, mily muzsika, ilyet nem halott még emberfia, ahogy lépdel, már szökdécsel nagy vidáman, örömében a víg halál. Annyira a muzsikáját figyelte és semmi mást, hogy nem látta a virágokat az út két oldalán, mihelyt a furulyaszó érte őket, elaléltak-elterültek, halva hulltak le a porba, ott maradtak elpusztulva. A vén kaszás csak ugrált egyre, a várost is útba vette, gondolta, majd megtapsolják, hoz vidám dalt, szép muzsikát.
Felejtette minden búját a városnak kapujában, rázendített egy vidám dalra minden ember bánatára. Nem figyelt, csak a furulya szavára, hogy minél jobban cifrázza. Az emberek, ahogy meghallották furulyája szavát, sikítva estek össze, aki tudott menekült, szaladt a nép, futott, de a furulyaszó szétterjedt a városban, bekúszott az alvó gyermekek ágyába, a szerelmesek ölelésébe és a részegek mámorába. A halál végigjárta a várost és büszkén gondolt a tapsra, amit a muzsikájáért kap cserébe. Elképzelte magát, ahogy lánykák virágot hoznak és öreg, csontos kezébe adják. Szinte hallani vélte a tapsot, az elismerő kiáltásokat, ezért még jobban fújta furulyáját, ahogy csak erejéből telt.
Bemasírozott a piactér közepére, lábát ütemesen verte az utca kövéhez, pont úgy, mint ahogy sokszor látta a katonazenészektől. Szemben állt a király palotájával és befejezte trilláját. Leengedte kezéből a furulyát és ekkor először szétnézett.
Jaj, de amit látott, az cseppet sem hasonlított arra, amit lelki szemeivel elképzelt. Mindenütt halottak, elhullott állatok, eltorzult arcú emberek hevertek körülötte.
A halál körbejárta a várost, mindenütt csak holtak, és csend, mélységes csend. A jó kaszás elkeseredett. Legszívesebben sírt volna, de nem volt mivel. Nézte, csak nézte munkája eredményét, majd visszaballagott a piactér közepére. A téren állt egy kút. Fogta furulyáját, a kút káváján darabokra törte, és maradványait a kútba hajította, ne is lássa senki, és soha-soha meg ne találhassa! Megfordult és haza poroszkált kis házához.
A halál soha sem tudta meg, hogy a víz, amibe belehajította a furulyáját, széterjedt a földben és minden, amihez hozzáért megmérgeződött, a város környékének földje sivataggá vált és messze a környéken nem nőtt más növény, csak a halál kertjének virágai.
Vége.
Egyedül volt, egyes egyedül, az öreg kaszáján kívül nem volt társa a világon. Néha elnézte csontos ujját, koponyája gödreit, tükrébe meredve minduntalan összehasonlította magát a gyermekek és ifjak húsos puha testével, akiket levágott. Nem szerette a munkáját, de sokszor eszébe jutottak azok az üveges szemek, amik kitisztultak és megnyugodtak érkezésekor, mindig mondott pár nyugtató szót, amitől kisimultak a haldoklók arcai és béke szállt lelkükbe. Sokszor elgondolkodott, lehetne-e másképp, hisz ő is, mint minden lény a világon, szeretetre vágyott. Nem többre, de nem is kevesebbre.
- Mi lehet a baj? - gondolkodott egyre többet – tán ez a fekete, gyolcs ruha, mi fáradt csontjaimat takarja?
- Nem, ez mégsem lehet, a papok közül néhány szintén gyolcs ruhát visel, nem drágaköveket, fényt és pompát, és nem hizlalja a pórnép véréből zsírosra a húsát, mint a legtöbb pap. Nekik nagyobb a tisztességük az emberek előtt, mert ők próbálják igaz hittel hinni az Istent.
- Igen, a kaszám lesz az – gondolta a kaszás. Lehet, hogy éles-fényes pengéje, bús fekete fája és a suhintása, ami kioltja az életet, rémisztő lehet.
- Igen, a kaszám lesz az, már tudom, váltani fogok, nem suhintok, inkább vidáman zenélek, minden halódó lélek gyönyörűségére.
Fogta magát az öreg kaszás, naphosszat fúrt és faragott, egy frissen vágott asszonysípcsontból ékes furulyát alkotott. Faragott rá angyalokat, vidám, bánatos kerubokat, virágtengert, kis házat, patakot és fákat.
Csiszolta és polírozta, szépségesnek megálmodta, várta már, majd hogy dalol a furulya, ha belefúj. Eltelt egy nap, eltelt kettő, a munkáját befejezte, kiállt háza kapujába, s a művét megszemlélte.
- Szép. Szép, mi több, ékes, míves és a hangja olyan édes.
Tiszta csuhát húzott gyorsan. Megöntözte a virágokat. Régi, öreg, jó kaszáját elrakta a szekrényébe, nem suhint többet az emberek keserűségére. Megfogta a furulyáját, kilépett az otthonából, leballagott az úton, és rázendített egy vidám dalra. Szólt a zene, mily muzsika, ilyet nem halott még emberfia, ahogy lépdel, már szökdécsel nagy vidáman, örömében a víg halál. Annyira a muzsikáját figyelte és semmi mást, hogy nem látta a virágokat az út két oldalán, mihelyt a furulyaszó érte őket, elaléltak-elterültek, halva hulltak le a porba, ott maradtak elpusztulva. A vén kaszás csak ugrált egyre, a várost is útba vette, gondolta, majd megtapsolják, hoz vidám dalt, szép muzsikát.
Felejtette minden búját a városnak kapujában, rázendített egy vidám dalra minden ember bánatára. Nem figyelt, csak a furulya szavára, hogy minél jobban cifrázza. Az emberek, ahogy meghallották furulyája szavát, sikítva estek össze, aki tudott menekült, szaladt a nép, futott, de a furulyaszó szétterjedt a városban, bekúszott az alvó gyermekek ágyába, a szerelmesek ölelésébe és a részegek mámorába. A halál végigjárta a várost és büszkén gondolt a tapsra, amit a muzsikájáért kap cserébe. Elképzelte magát, ahogy lánykák virágot hoznak és öreg, csontos kezébe adják. Szinte hallani vélte a tapsot, az elismerő kiáltásokat, ezért még jobban fújta furulyáját, ahogy csak erejéből telt.
Bemasírozott a piactér közepére, lábát ütemesen verte az utca kövéhez, pont úgy, mint ahogy sokszor látta a katonazenészektől. Szemben állt a király palotájával és befejezte trilláját. Leengedte kezéből a furulyát és ekkor először szétnézett.
Jaj, de amit látott, az cseppet sem hasonlított arra, amit lelki szemeivel elképzelt. Mindenütt halottak, elhullott állatok, eltorzult arcú emberek hevertek körülötte.
A halál körbejárta a várost, mindenütt csak holtak, és csend, mélységes csend. A jó kaszás elkeseredett. Legszívesebben sírt volna, de nem volt mivel. Nézte, csak nézte munkája eredményét, majd visszaballagott a piactér közepére. A téren állt egy kút. Fogta furulyáját, a kút káváján darabokra törte, és maradványait a kútba hajította, ne is lássa senki, és soha-soha meg ne találhassa! Megfordult és haza poroszkált kis házához.
A halál soha sem tudta meg, hogy a víz, amibe belehajította a furulyáját, széterjedt a földben és minden, amihez hozzáért megmérgeződött, a város környékének földje sivataggá vált és messze a környéken nem nőtt más növény, csak a halál kertjének virágai.
Vége.