Évszám
2011
Beküldő
lujza24
Hol volt, hol nem volt, talán nem is ezen a réten, hanem egy másikon élt egyszer egy tarka lepke. Elhatározta, hogy átrepüli a világ legmagasabb hegyét. Szállt, szálldogált egyik virágról a másikra, míg csak ezek a virágok egyszer el nem fogytak. Akkor megijedt.
– Istenem! – kiáltott fel hangosan – mégsem fogok tudni átrepülni a hegyen?
–De igen – válaszolta egy belső hang – te csak repülj, ne hagyd megmerevedni a szárnyaidat, mert akkor azok megkeményednek és megfagysz, elérted a csúcs lábát, itt már nagyon hideg van. Ha megállsz, és engedsz a kísértésnek, meghalsz, ha folyamatos mozgásban maradsz, akkor meg tudod csinálni a kitűzött célt.
A lepke megfogadja, nem áll meg, míg meg nem hallja ezt a csodás hangot újra, hogy megállásra szólítja majd fel.
– Hahó!– bökdösi oldalba valami érdekes hideg nyálkás izé.
– Te ki vagy? – kérdezi a pille tőle.
– Én vagyok az esőcsepp, aki friss vízzel látott el eddig is téged, meg a virágaidat, melyek szirmai alá bújtál el tőlem mindig. Most eljöttél hozzám, üdvözöllek.
– De te túl hideg vagy, és nem elég vizes – válaszolja neki a pillangócska, még erősebben csapkodva szárnyacskáit, nehogy elázzanak azok ebben a valamiben.
– Így van, mert én az ónos eső vagyok – válaszolja neki az idegen –, itt a hegyen már a kisöcsém megöregszik, és egyesülni szokott velem – ez az én birodalmam, kérlek, jöjj be a házamba, és vacsorázz velem.
Csábító a meghívás, de a pillangó belső hangja nem szólal meg, így ő nem fogadja el a kedves invitálást, még erősebben csapkodva száll magasabbra, egyre magasabbra. A jeges eső meg még jobban csapkodja, fájdalmasabb annak minden érintése, de ő meg nem áll, csak repül a kitűzött célja irányába. Egyszer csak valami mennybéli szépség csillan az orra hegyén. Egy helyben röpködve, picikét lassítva, de meg nem állva teljesen, megkérdezi a hideg csodát:
– Te ki vagy?
– Én a hópehely vagyok – csiklandozza az meg már nem csak az orra hegyét.
– Mit akarsz tőlem, miért állítasz meg?
– Nem állítalak meg, te jöttél el ide hozzám, az én birodalmamba. Nézz körül, itt minden az enyém, vagy eljössz velem vacsorázni a házamba, vagy rád telepedek egyre nagyobb és nagyobb súllyal, és akkor lehúzlak a mélybe, oda, ahonnan elindultál.
A pillangó picikét gondolkodik, de akkor rájön, ez csapda, ő nem állhat meg, nem mehet el vacsorázni ezzel a hópehellyel. Száll tovább és tovább. Kínos fájdalom szakítja testét, fázik, csapkodja a hópehely, folyamatosan sugdos valamit a fülébe, amit ő már egyáltalán nem hall meg, mert nem akarja meghallani.
– Repülj pillém, repülj!– visszhangzik egyre messzebbről a már jól ismert hang.
Összeszorított szájjal száll célja felé. Ahogy repked egyre magasabbra és magasabbra, eltűnnek a hópihék is körüle. Ám valami még borzalmasabb dolog közelít irányába, hasonló alakzattal ütlegelve hátát, a hat ága csupa ólomsúlyú éles késként szabdalja testét. Megtámadja szárnyát is, megpróbálja felaprózni, de ő egyre gyorsabban száll még magasabbra, hogy ne tudja a sok él őt eltalálni. Ki vagy te, hogy ilyen borzalmas fájdalmat okozol nekem? Bántottalak én, hogy meg akarsz ölni? – kérdezte a lepkécske könyörögve és kétségbeesve.
– Ki vagy te, hogy ily kegyetlenül akarsz engemet megölni? – kérdi szinte életéért esedezve a tarka lepke.
– Én vagyok a jég – válaszolja amaz –, te törtél be a birodalmamba, ide nem illik ám csak úgy kéretlenül bejönni, előtte tedd tiszteletedet a házamban, vacsorázz velem, majd eldöntöm, melyik úton haladhatsz tovább – válaszolja keményen a hideg jég.
A pillangó egyből érzi, hogy nagy bajban van, most nem szabad megállnia, mert ha megáll, akár egyetlen percre is, meghal. Hát tovább repül. Csapkodva a jég szilánkjaival minden oldalból, a pillangó halad feljebb és feljebb, a kitűzött cél felé, nem törődve testének nyilalló fájdalmaival.
Egyszer csak, nagy hirtelen hatalmas fény támad előtte. Nem mer felnézni, csak száll tovább. Apró csillagok simogatják testét, és lágyan kenegetik sebeit valami finom puha anyaggal, amiről nem tudja, mi lehet.
– Kik vagytok? – kérdezi tőlük kétkedve.
– A kitartás angyalai. Azért jöttünk, hogy segítsünk neked átkelni a hegyen, begyógyítjuk sebeidet, melyeket a hó és a jég okozott az úton. Jer és pihenj meg házunkban, vacsorázz velünk, majd reggel ráérsz továbbsietni utadon.
A pillangó rettenetesen fáradt, folyamatosan érezi a gyötrelmes fájdalmat, de tudja, nem állhat meg, mennie kell tovább, mígnem egyszer túljut ezen a hatalmas hegyen. Még erősebb a fény, és ő még jobban beszorítja szemecskéit, száll magasra a hegy csúcsa felé. Hirtelen lanyhás, kellemes szellőt érez, ami magával ragadja és segíti feljutni a csúcsra. Már majdnem leáll a csapkodással, mert érezi, azt a felesleges könnyebbséget, ami ebből a jó erőből árad, ez a csodálatos valami most azért jött, hogy neki segítségére legyen, hogy segítse elérni a célját, hisz felrepíti, nem kell már tennie érte semmit sem. Megkérdezi tőle:
– Te ki vagy?
– Én vagyok a jó szándék szele, eljöttem hozzád, hogy a segítségedre legyek és feljuttassalak a csúcsra, jöjj, támaszkodj belém, pihenj meg, mire megvacsorázol és kialszod magadat az ölemben, már ott is leszünk, gyűjts erőt a lefelé menethez.
De a pillangó egyből tudja, hogy csapda a lágy szél érintése, ő nem állhat meg, s bár hálásan fogadja a szellő segítségét, hiszen az jócskán megkönnyíti harcát az elemekkel, nem áll meg, nem fekszik bele annak ölébe, és nem vacsorázik vele. Halad egyre feljebb és feljebb, a kitűzött célja irányába.
Ahogy így szálldogál, egyszer valami hihetetlen dolog történik vele. Kezdi érzékelni, hogy útja már nem felfelé vezet, hanem egyenletesen, kellemes hőmérséklet veszi körbe, és már nem csapkodja testét a jeges eső, sem hó, sem jég, sem szél, hanem a nap lágy sugarai veszik körbe. Imitt-amott megjelenik egy-egy kedves színfolt alatta.
– Jé! – csodálkozik el! – de hiszen ez is valamiféle virág. Száll, szálldogál, megállni nem mer, mert nem hallja a korábbi hangot, ami megígérte, hogy ha kitartó lesz, majd ő szólni fog, csak repüljön tovább és tovább. Megkordul a pocakja is, éhes szer felett, de tudja, még nem érkezett el az ő vacsorájának ideje. Ahogy így halad tovább és egyre tovább, nagyobb színfoltok jelennek meg előtte, útja hirtelen lefelé vezet és a sok inger, ami szemeit éri, fájdalommal hasít a lelkébe.
– Hol vagy, hang? – kérdi könyörgőre véve – miért nem szólalsz meg már?
De az hallgat. Szipogva repdes tovább, egyre tovább, egyre mélyebbre. Kétségbeesve, ijedtségtől majdnem megdermedve repül, a pánik, ami úrrá lesz rajta, egyre fáradtabbá teszi, mire végül megszólal a hang:
– Miért félsz ennyire? Miért nem bízol magadban?
– Bízom én – válaszolja elcsigázott hangon, csak vártalak és megijedtem. Amíg a sok rossz vett körül és felfelé repültem, tudtam, hogy csapda mindaz, ami körülvesz, de már nem lefelé vezet az utam, és nem is hív senki sem vacsorázni. Most mi történik velem? – kérdi kétségbeesve, egyre fáradtabban csapkodva, egyre kimerültebben az aprócska tarka lepke.
– Milyen kishitű vagy… Látod? Míg bántottak, hittél, s most, hogy szeretve vagy, hogy semmilyen erőfeszítést nem kell tenned, csak szép egyenletesen haladnod a kitűzött célod felé, most pánikba esel.
– De ez olyan szokatlan – válaszolja a kis lepke, és már kezd megnyugodni, nem verdes annyira szárnyaival, a fáradtság is kezd elmúlni, pocakja sem korog, újra lendületesen száll tovább és tovább.
– Te mit gondolsz, én ki vagyok? – kérdi ekkor meg szelíden a hang.
– Fogalmam sincsen – válaszolja a kis pillangó, majd megtorpan, hisz tényleg, ő ezen még el sem gondolkodott, lehet, a hang is csak egy csapda? Gyorsan csap még nagyobbat a szárnyaival, és még nagyobb iramban halad tovább útján. Érzi, a célt még nem érte el.
– Tudod mi a cél? – kérdi ekkor meg a hang.
– Nem – válaszolja szégyenkezve a pille.
– A cél, az egy csoda. Pedig azt mondják az emberek, hogy csodák nincsenek – mondja ekkor szerényen a hang –, elárulom neked, vannak ám, mert ki-ki a maga csodája ezen a világon, bárki képes a célját elérni, ha igazán akarja. Ha most itt lenne egy tiszta vizű tavacska, és azon ringatózna egy falevél, te rászállnál, megpihenni rajta, akkor meglátnád magadat a víz tükrében, milyen szép is vagy, mert ahogyan kinézel, az is egy csoda. Ahogyan abból a csúf hernyóból megszülettél, akire mindenki undorral nézett, milyen nagy csoda… Megküzdöttél az ártó erőkkel, az főleg nagy csoda, és az, hogy most nem csábított el a saját hangod, az a te éned, az aztán a legnagyobb csoda – ekkor a hang örökre elhallgatott benne.
A kis lepke már tudta, hogy célhoz ért, nem kell tovább szállni, átrepülte a hegyet. Megállt egy szép tavacskánál, helyben repkedve megkereste azon a levelet. Rászállt, rátérdelt annak szélére:
– Tényleg, milyen szép vagyok! – álmélkodott el a maga látványán. Majd lepihent, és hagyta, hogy a levelecske, víg nótájú békalányok kíséretében elringassa őt a nagy út után. A Hold apró sarlója már szépen megfodrozta a tó tükrét, megvetvén neki a világnak csodaágyát, a csillagok kórusa kíséri a tájba beleolvadó nóta szépséges hangját lágy hárfájával, lengén, majd nesztelenül az ultramarinkék lepellel takarja be, hogy elnémítsa a visszhangot, nehogy az felébressze a hosszú útról hazatért vándort.
Van-e ebben a mesében tanulság? Nem tudom, de azt hagyd, hogy a belső hangocskád súgja a füledbe, mit kell tenned, hiszen te is egy ilyen nagy csoda vagy a teremtés kertjében.
– Istenem! – kiáltott fel hangosan – mégsem fogok tudni átrepülni a hegyen?
–De igen – válaszolta egy belső hang – te csak repülj, ne hagyd megmerevedni a szárnyaidat, mert akkor azok megkeményednek és megfagysz, elérted a csúcs lábát, itt már nagyon hideg van. Ha megállsz, és engedsz a kísértésnek, meghalsz, ha folyamatos mozgásban maradsz, akkor meg tudod csinálni a kitűzött célt.
A lepke megfogadja, nem áll meg, míg meg nem hallja ezt a csodás hangot újra, hogy megállásra szólítja majd fel.
– Hahó!– bökdösi oldalba valami érdekes hideg nyálkás izé.
– Te ki vagy? – kérdezi a pille tőle.
– Én vagyok az esőcsepp, aki friss vízzel látott el eddig is téged, meg a virágaidat, melyek szirmai alá bújtál el tőlem mindig. Most eljöttél hozzám, üdvözöllek.
– De te túl hideg vagy, és nem elég vizes – válaszolja neki a pillangócska, még erősebben csapkodva szárnyacskáit, nehogy elázzanak azok ebben a valamiben.
– Így van, mert én az ónos eső vagyok – válaszolja neki az idegen –, itt a hegyen már a kisöcsém megöregszik, és egyesülni szokott velem – ez az én birodalmam, kérlek, jöjj be a házamba, és vacsorázz velem.
Csábító a meghívás, de a pillangó belső hangja nem szólal meg, így ő nem fogadja el a kedves invitálást, még erősebben csapkodva száll magasabbra, egyre magasabbra. A jeges eső meg még jobban csapkodja, fájdalmasabb annak minden érintése, de ő meg nem áll, csak repül a kitűzött célja irányába. Egyszer csak valami mennybéli szépség csillan az orra hegyén. Egy helyben röpködve, picikét lassítva, de meg nem állva teljesen, megkérdezi a hideg csodát:
– Te ki vagy?
– Én a hópehely vagyok – csiklandozza az meg már nem csak az orra hegyét.
– Mit akarsz tőlem, miért állítasz meg?
– Nem állítalak meg, te jöttél el ide hozzám, az én birodalmamba. Nézz körül, itt minden az enyém, vagy eljössz velem vacsorázni a házamba, vagy rád telepedek egyre nagyobb és nagyobb súllyal, és akkor lehúzlak a mélybe, oda, ahonnan elindultál.
A pillangó picikét gondolkodik, de akkor rájön, ez csapda, ő nem állhat meg, nem mehet el vacsorázni ezzel a hópehellyel. Száll tovább és tovább. Kínos fájdalom szakítja testét, fázik, csapkodja a hópehely, folyamatosan sugdos valamit a fülébe, amit ő már egyáltalán nem hall meg, mert nem akarja meghallani.
– Repülj pillém, repülj!– visszhangzik egyre messzebbről a már jól ismert hang.
Összeszorított szájjal száll célja felé. Ahogy repked egyre magasabbra és magasabbra, eltűnnek a hópihék is körüle. Ám valami még borzalmasabb dolog közelít irányába, hasonló alakzattal ütlegelve hátát, a hat ága csupa ólomsúlyú éles késként szabdalja testét. Megtámadja szárnyát is, megpróbálja felaprózni, de ő egyre gyorsabban száll még magasabbra, hogy ne tudja a sok él őt eltalálni. Ki vagy te, hogy ilyen borzalmas fájdalmat okozol nekem? Bántottalak én, hogy meg akarsz ölni? – kérdezte a lepkécske könyörögve és kétségbeesve.
– Ki vagy te, hogy ily kegyetlenül akarsz engemet megölni? – kérdi szinte életéért esedezve a tarka lepke.
– Én vagyok a jég – válaszolja amaz –, te törtél be a birodalmamba, ide nem illik ám csak úgy kéretlenül bejönni, előtte tedd tiszteletedet a házamban, vacsorázz velem, majd eldöntöm, melyik úton haladhatsz tovább – válaszolja keményen a hideg jég.
A pillangó egyből érzi, hogy nagy bajban van, most nem szabad megállnia, mert ha megáll, akár egyetlen percre is, meghal. Hát tovább repül. Csapkodva a jég szilánkjaival minden oldalból, a pillangó halad feljebb és feljebb, a kitűzött cél felé, nem törődve testének nyilalló fájdalmaival.
Egyszer csak, nagy hirtelen hatalmas fény támad előtte. Nem mer felnézni, csak száll tovább. Apró csillagok simogatják testét, és lágyan kenegetik sebeit valami finom puha anyaggal, amiről nem tudja, mi lehet.
– Kik vagytok? – kérdezi tőlük kétkedve.
– A kitartás angyalai. Azért jöttünk, hogy segítsünk neked átkelni a hegyen, begyógyítjuk sebeidet, melyeket a hó és a jég okozott az úton. Jer és pihenj meg házunkban, vacsorázz velünk, majd reggel ráérsz továbbsietni utadon.
A pillangó rettenetesen fáradt, folyamatosan érezi a gyötrelmes fájdalmat, de tudja, nem állhat meg, mennie kell tovább, mígnem egyszer túljut ezen a hatalmas hegyen. Még erősebb a fény, és ő még jobban beszorítja szemecskéit, száll magasra a hegy csúcsa felé. Hirtelen lanyhás, kellemes szellőt érez, ami magával ragadja és segíti feljutni a csúcsra. Már majdnem leáll a csapkodással, mert érezi, azt a felesleges könnyebbséget, ami ebből a jó erőből árad, ez a csodálatos valami most azért jött, hogy neki segítségére legyen, hogy segítse elérni a célját, hisz felrepíti, nem kell már tennie érte semmit sem. Megkérdezi tőle:
– Te ki vagy?
– Én vagyok a jó szándék szele, eljöttem hozzád, hogy a segítségedre legyek és feljuttassalak a csúcsra, jöjj, támaszkodj belém, pihenj meg, mire megvacsorázol és kialszod magadat az ölemben, már ott is leszünk, gyűjts erőt a lefelé menethez.
De a pillangó egyből tudja, hogy csapda a lágy szél érintése, ő nem állhat meg, s bár hálásan fogadja a szellő segítségét, hiszen az jócskán megkönnyíti harcát az elemekkel, nem áll meg, nem fekszik bele annak ölébe, és nem vacsorázik vele. Halad egyre feljebb és feljebb, a kitűzött célja irányába.
Ahogy így szálldogál, egyszer valami hihetetlen dolog történik vele. Kezdi érzékelni, hogy útja már nem felfelé vezet, hanem egyenletesen, kellemes hőmérséklet veszi körbe, és már nem csapkodja testét a jeges eső, sem hó, sem jég, sem szél, hanem a nap lágy sugarai veszik körbe. Imitt-amott megjelenik egy-egy kedves színfolt alatta.
– Jé! – csodálkozik el! – de hiszen ez is valamiféle virág. Száll, szálldogál, megállni nem mer, mert nem hallja a korábbi hangot, ami megígérte, hogy ha kitartó lesz, majd ő szólni fog, csak repüljön tovább és tovább. Megkordul a pocakja is, éhes szer felett, de tudja, még nem érkezett el az ő vacsorájának ideje. Ahogy így halad tovább és egyre tovább, nagyobb színfoltok jelennek meg előtte, útja hirtelen lefelé vezet és a sok inger, ami szemeit éri, fájdalommal hasít a lelkébe.
– Hol vagy, hang? – kérdi könyörgőre véve – miért nem szólalsz meg már?
De az hallgat. Szipogva repdes tovább, egyre tovább, egyre mélyebbre. Kétségbeesve, ijedtségtől majdnem megdermedve repül, a pánik, ami úrrá lesz rajta, egyre fáradtabbá teszi, mire végül megszólal a hang:
– Miért félsz ennyire? Miért nem bízol magadban?
– Bízom én – válaszolja elcsigázott hangon, csak vártalak és megijedtem. Amíg a sok rossz vett körül és felfelé repültem, tudtam, hogy csapda mindaz, ami körülvesz, de már nem lefelé vezet az utam, és nem is hív senki sem vacsorázni. Most mi történik velem? – kérdi kétségbeesve, egyre fáradtabban csapkodva, egyre kimerültebben az aprócska tarka lepke.
– Milyen kishitű vagy… Látod? Míg bántottak, hittél, s most, hogy szeretve vagy, hogy semmilyen erőfeszítést nem kell tenned, csak szép egyenletesen haladnod a kitűzött célod felé, most pánikba esel.
– De ez olyan szokatlan – válaszolja a kis lepke, és már kezd megnyugodni, nem verdes annyira szárnyaival, a fáradtság is kezd elmúlni, pocakja sem korog, újra lendületesen száll tovább és tovább.
– Te mit gondolsz, én ki vagyok? – kérdi ekkor meg szelíden a hang.
– Fogalmam sincsen – válaszolja a kis pillangó, majd megtorpan, hisz tényleg, ő ezen még el sem gondolkodott, lehet, a hang is csak egy csapda? Gyorsan csap még nagyobbat a szárnyaival, és még nagyobb iramban halad tovább útján. Érzi, a célt még nem érte el.
– Tudod mi a cél? – kérdi ekkor meg a hang.
– Nem – válaszolja szégyenkezve a pille.
– A cél, az egy csoda. Pedig azt mondják az emberek, hogy csodák nincsenek – mondja ekkor szerényen a hang –, elárulom neked, vannak ám, mert ki-ki a maga csodája ezen a világon, bárki képes a célját elérni, ha igazán akarja. Ha most itt lenne egy tiszta vizű tavacska, és azon ringatózna egy falevél, te rászállnál, megpihenni rajta, akkor meglátnád magadat a víz tükrében, milyen szép is vagy, mert ahogyan kinézel, az is egy csoda. Ahogyan abból a csúf hernyóból megszülettél, akire mindenki undorral nézett, milyen nagy csoda… Megküzdöttél az ártó erőkkel, az főleg nagy csoda, és az, hogy most nem csábított el a saját hangod, az a te éned, az aztán a legnagyobb csoda – ekkor a hang örökre elhallgatott benne.
A kis lepke már tudta, hogy célhoz ért, nem kell tovább szállni, átrepülte a hegyet. Megállt egy szép tavacskánál, helyben repkedve megkereste azon a levelet. Rászállt, rátérdelt annak szélére:
– Tényleg, milyen szép vagyok! – álmélkodott el a maga látványán. Majd lepihent, és hagyta, hogy a levelecske, víg nótájú békalányok kíséretében elringassa őt a nagy út után. A Hold apró sarlója már szépen megfodrozta a tó tükrét, megvetvén neki a világnak csodaágyát, a csillagok kórusa kíséri a tájba beleolvadó nóta szépséges hangját lágy hárfájával, lengén, majd nesztelenül az ultramarinkék lepellel takarja be, hogy elnémítsa a visszhangot, nehogy az felébressze a hosszú útról hazatért vándort.
Van-e ebben a mesében tanulság? Nem tudom, de azt hagyd, hogy a belső hangocskád súgja a füledbe, mit kell tenned, hiszen te is egy ilyen nagy csoda vagy a teremtés kertjében.