• Tudja, sokszor töprengtem már azon, miért nem értjük meg egymást.
• Töpreng? Micsoda kellemes meglepetés. Nem hittem volna, hogy néha más is foglalkoztatja, mint az élet gyakorlati része.
• Tartsa meg a cinizmusát. Sosem voltam vevő rá.
• Ezek szerint semmi nem változott.
• Semmi. Leszámítva a tudományt. Fejlődünk, professzor úr. Miközben maga ugyanazt a régi kérdéskört járja végig újra meg újra, addig az emberek előremozdítják a történelmet. Nézze az átlagéletkort! Ötven év múlva talán a száz évet is eléri. A plasztikai sebészetet, technikai fejlődést vagy a közlekedést! Az ember szinte bárhogy kinézhet, nemet válthat, és egyre gyorsabb járművekkel utazhat és egyre messzebb. Kitágult számunkra a világ, és kitágult mindenki számára.
• A régi utakon ugyanaz a régi sor áll. Csak most már csillognak a sort alkotó autók ablakai. És mi a helyzet a moralitásokkal, doktor úr? Azok mintha nem tartanának sehová. Mit segít az emberen, ha úgy néz ki, ahogy akar, hogyha e mögött nincs semmilyen erkölcsi tartás, nincs belső konszenzus?
• Az erkölcs csak egy fogalom. Mindenkinek mást jelent. Nem számít.
• A szó maga valóban nem. De ha a szó változik, vele mozdul az eszme? Vagy netán az eszme változása alkot új szavakat, új jelentést, új irányt?
• Ismét ugyanaz a vita. Nem unja már? Lassan tíz éve tart közöttünk.
• Türelmes ember vagyok.
• Kevesen vannak. A világ elrohan maga mellett. Ezért választják az emberek mindig a külső változást, amely vonja magával a belsőt. Gondoljon bele… akit szeplős arca miatt egész gyerekkorában gúnyoltak, nem érezné jobban magát, ha eltűnnének a szeplői? Úgy érezné, megszűnt az, ami a nehézségeket jelentette az életében, és felszabadulna.
• Vagy megtalálná magában az új hibát. A szeplők valójában csak őt zavarták, de mindenki más szavában látta meg a saját problémáját.
• Azt állítja, nincs rosszindulat, amellyel valaki tudatosan bántaná a társát? Azt állítja, a kövéren, a szeplősön, a csúnyán múlik az, hogy gúnyolják?
• Ki ne forgassa a szavaimat doktor úr! Csak azt akarom jelezni, hogy az ember mindig úgy érzi az utak fókuszpontjában, hogy hozzá fut az összes. Pedig talán pont belőle indulnak ki.
• Ennyire szereti a rébuszokat?
• Mindig költői ember voltam, elismerem. Kedvelem az elegáns fogalmazásmódot.
• Én magam a tárgyilagosság híve vagyok.
• Elismerem, annak is megvannak a maga előnyei. Mégis néha úgy érzem a racionális logikája tévútra viszi. Ahhoz, hogy az ember elégedetten hátradőlhessen, mindig meg kellett küzdenie az eredményért. Nem gondolja?
• Nem értek egyet. Mégis, miért érzi úgy, hogy a nehéz szükségképpen jobb? Mennyivel egyszerűbb, mennyivel kellemesebb először kívül megváltozni, ami aztán vonja magával a belsőt…
• Mindig volt egy különös kapcsolat a nehéz és az értékes között.
• Ugyanakkor az ember szereti az értékeset, de nem kedveli a nehezet.
• Sok ember azt hiszi, valami lehet értékes nehézség nélkül. Mikor megveszed az arany nyakláncot, eszedbe sem jut az aranyat kitermelők munkája, nem igaz?Nekik viszont ott van a nehézség. Maga is nehéz munkával keresi a pénzét, és pont ezért tartja értékesnek. Mikor az utcára szórják a pénzt marokszámra, mindenki tudja, hogy már nem ér annyit mint korábban, hiszen ki dobná széjjel, amit korábban kemény munkával szerzett meg? Ilyen alapon helyes, ha a változás nehéz. Csak akkor lesz igazi jelentősége. Hallotta már Parmenidész filozófiájának alapját? „Ami a változásban létrejön, nem létezett a változás előtt.“
• Szórakoztató elgondolás... maga szerint ha a páciensnek volt orra már korábban is, netán ajka, akkor a sebész tulajdonképpen nem tett semmit?
• A változás az emberben megszülető érzés. Az önmagával szembeni elégedettség.
• Akkor pontosan miért is ítéli el a munkámat? Megannyi ember érzi, hogy megváltozott az élete!
• Térjünk inkább vissza Parmenidészre... ő állította, hogy az, amit mi változásnak érzékelünk, puszta látszat az elménk játéka, hiszen a nagy létezésből sosem lesz valami. Manapság úgy tartjuk, hogy a semmiből nem lesz valami, akkoriban azonban úgy hitték, az alapvető valami az, ami meggátolja az új dolgok létrejöttét. Hiszen ami végállapotában van, az nem szorul fejlődésre...
• Hová akar kilyukadni?
• Ne szakítson félbe! Sosem kedveltem Parmenidészt. Nézzük másképpen... Szent Tamás arról beszélt, hogy a változás előtt még csak a változás lehetősége van jelen. Maga a változást előidéző hatás lesz az, amit a változás kezdetének tekintünk. A maga munkája ilyen alapon lehet a lehetőség megteremtője... Persze, minek a lehetősége? Meg ne sértődjön, de sokakat a műtőasztalra visz a média által beléjük táplált irreális önkép.
• Meg ne sértődjön, de egy székben ülve, kávét kortyolgatva, húsz éve ugyanazt csinálva könnyű változásról papolni. Én legalább tényleg igyekszem tenni valamit.
• Elbeszélünk egymás mellett. Maga mindig fizikai szempontból közelíti meg a témát. De a mennyiségi, minőségi megállapítások nem jelentenek mindent. A fizikai cselekedet, ha nem kapcsolódik össze semmilyen szellemi tevékenységgel, nem sokat ér.
• A filozófia szépségéről akar meggyőzni?
• Talán. Még magam sem tudom, mi az a filozófia. Ahhoz, hogy igazán megértsem, még sokat kell fejlődnöm, sokat kell változnom. Ismeri a buddhizmus tanításait a három csarnokról?
• A rövid verziót magyarázza, kérem.
• A három csarnok a Tudatlanság, a Tudás, és a Bölcsesség csarnokai, amelyeken túl ott a mindentudás forrása. A legtöbb ember a Tudatlanságéban éli le az életét, mások eljutnak a Tudáséig, ami azonban csapda, a benne nyíló virágok elcsábítják az idetévedőt, és az alattuk rejtőző kígyó megmarhatja. Csak nagyon kevesen érik el a harmadikat. Maga az aki leragadt a másodikban. A tudás csarnokában megszagolt egy virágot, de elérte az alatta összegömbölyödő kígyó.
• Maga talán továbbjutott?
• Talán. Vagy nem. Talán most is a kígyó beszél belőlem. De remélem, egy napon elzavarom magamtól.
• És mi van, ha valaki nem képes magán változtatni? Ha valaki le akar fogyni, küzd érte, de képtelen rá... azt mondja, ő a hibás? Nem elég elszánt?
• Sosem értette meg a lényeget. Fogadják el a jelent, és aztán azt is, hogy annak pusztán egy apró szelete módosul. Ez nem is igazi változás. Az még az elfogadáskor történt. A maga legtöbb páciense azonosítja magát a külsejével, és állítják, ha majd a külső megváltozik, húzza magával a belsőt.
• És ha tényleg így van?
• Nem a vékonyabb derék, vagy a formásabb orr az, ami segít, hanem a dicséret, amit kap érte. Nem állítom, hogy a külső manapság nem fontos, de ez nem biztos, hogy pozitívum a társadalom egészének szempontjából. A változás modellje összeomlik, ha az ember mindent túl gyorsan akar véghez vinni. A fontolgatás, a felkészülés, a cselekvés, a fenntartás, és a befejezés közül több is kiesik.
• Ismételten kérdezem:És maga mit csinál? Én nem cselekszem?
• Én még fontolgatok barátom. Azt fontolgatom, hogy miképpen változtassak a szemléletemen ezen vita után. Még nem döntöttem el, kell-e kiigazítás, hiszen még nem jutottunk közös nevezőre sem.
• Tehát tíz éve fontolgat? Amióta vitatkozunk?
• Mondhatni. Nem szoktam sietni.
• Lenne még egy kérdésem. Ha maga szerint az embernek nem szabad azonosítani magát a külsejével. De akkor mégis, mit tehetne? Ki legyen?
• Legyen ő a változtató.
• Változtató?
• Még Newton is beszélt róla. A változások nem lehetnek önmaguk farkába harapó kígyók. Nem indíthat el minden változás egy újabbat, mert ha nincs kezdet, egy paradoxonba torkollik az egész. Kell valami, ami elindítja. Maga vallásos?
• Materialista vagyok.
• A keresztények Istennek nevezik. Én embernek hívom.
• Hogy érti ezt?
• Segíts magadon, Isten is megsegít. Gyűlölöm a közhelyeket, a nagy üzenetek manapság csak nevetést váltanak ki az emberekből miattuk... A lényeg, hogy oldja meg maga a problémáit. Ne várjon másra.
• Vagyis mégis elismeri, hogy változtathatok?
• Természetesen. De nem a munkája az, amivel igazán tesz valamit. Ezért nem szeretem a maguk módszereit. Elfedi azt az igazságot, hogy az embernek magának kell tennie valamit. Emlékszik a beszélgetésünk elejére? Hogy a moralitások nem tartanak sehová?
• És a régi utakon ugyanazok az autók állnak, csak már jobban csillognak az ablakok? Persze, hogy emlékszem.
• Maguk, és ez a mai világ elhiteti az emberekkel, hogy el tudják fordítani helyettük a slusszkulcsot. Hogy beindítják helyettük a motort, és elviszik őket a sorból. És pontosan ezért, mert hiszik, hogy már nem állnak a többiek között, ezért ragadnak ott hosszú időre. Érti már? A problémát mindenkinek magának kell megoldani. Hiszen ki indulna el hazafelé, ha azt hiszi, már otthon van? És ki az, aki képes felismerni, hogy valójában még mindig a kocsisorban áll?
• Tehát a változás mégsem állandó?
• Dehogynem. Egyedül a változás az. Hérakleitosz folyója megy tovább, és változik... de az ember csak áll, és nem megy a folyóval. Az volna a helyes, ha eggyé válna a változással, de ellenáll neki. Gondoljon most a saját munkájára. Az emberek félnek a haláltól és az öregedéstől, hát elmennek, feltöltetik a ráncaikat, felvarratják bőrüket, ám ettől, valójában nem lesznek fiatalabbak. Csak megtagadják a változást, az öregedést, és igen, megtagadják a halált is. Pedig az is csak egy változás, akkor is, ha nem tudjuk, mi lesz a végállapot.
• Maga szokás szerint spekulál. Fogalma sincs a statisztikákról, a realitásokról... Azt mondja, tagadás, ha az ember tovább él? Megtagadja a változást? Bánja talán az orvostudomány eredményeit, amelyek miatt ma már hosszú életet élhet, ülhet ebben a fotelban, és napokig merenghet lényegtelen dolgokról? Most pedig min mosolyog ennyire?
• Semmi, barátom, semmi. Csak ezek szerint semmi sem változott.