Dióbölcső

Évszám
2010
Beküldő
tavasztündér

Nem ismertem őt, de sok mesét hallottam róla. Történeteket, melyek – akár igazak, akár nem -, a részemmé váltak, segítettek felnőnöm. Legtöbbször a nagyanyám mesélt róla, részlettelen, fukar, lényegre törő szavakkal, kevés mondattal, mégis megkapóan. Emlékszem, mindig csak a történet vázát építette fel, a részleteket nekem kellett kitalálni, a tájat képzeletben festettem a lélekhez, az arcot a gondolatokhoz. Így találkoztam a nagyapámmal.  Azt mondják, fiatalon vidám ember volt, afféle furfangos székely különös bajusszal és rejtélyes szófordulatokkal. De az is lehet, hogy egyáltalán nem hasonlított e megrajzolt képhez, talán nem is volt bajusza, s a haja sem fekete, hanem barna volt. Nem tudhatom, nem maradt utána fénykép. Csak az biztos, hogy hatalmas termete volt, és szívmelegség jellemezte. Erdőmérnöknek tanult, és rajongott mindenért, ami él, zöldül vagy virágzik. Birtokain csodás gyümölcsfák nőttek. Különösen szerette a diófát, mert azt nehéz termésre bírni, igazi kihívás megfelelő helyre ültetni, s ha ki is hajt, évtizedekig nem hoz termést. Ki kell várni az idejét: diófát Ádám-fia a gyermekének ültet, s ő sokat ültetett. Szeretett várakozni. De a cselekvést sem vetette meg. Alapjában véve mindig tudta, hogy épp mit kell tennie: ültetett és várt, vagy határozott és szüretelt, de mindig a megfelelő időben.

Szellemes ember hírében állt, s népszerű volt a hölgyek körében, mégis hajszál híján agglegény maradt. (Nem szerette fényűzést, mértéktartás és önfegyelem voltak iránymutatói.) De találkozott egy lánnyal, aki elbűvölte, akit rajongva tudott szeretni. Ő lett a nagyanyám. A háború előtti években házasodtak össze. Tökéletes harmóniában éltek annak ellenére, hogy 20 év korkülönbség nem nevezhető átlagosnak: az agglegény találkozik Hajnal lányával, és beleszeret. Igazi tündérmese (lehetne). Kár hogy az élet ennél bonyolultabb.

Kitört a háború, menekülniük kellett. Együtt keresték a biztonságot. Hátrahagytak mindent, egész addigi életüket, a meleg hajlékot, a diófákat. Aztán minden elcsendesedett, s visszatérhettek a romokhoz. Nekiálltak újra felépíteni mindazt, amit elveszítettek. A jobb jövő reményével alkottak, egy nagy család tervével, boldog és békés jelent álmodtak. És sikerült a terv: a ház ablakait újra üveg borította, s a kertben a kupacba hordott gyomok füstje a felhők talpát nyaldosta. Új tavasz kacérkodott sugaraival, fényárban úsztak a mezők, s a fecskék már meg-megjelentek a híres diófák ágain. Csend honolt, a teremtés meleg csendje, s úgy tűnt, a telet végre elkergeti a boldog nyár. De a vész kitört, mind szokott a túl mély csend után, s az élet megint szilánkjaira hullott körülöttük.

Egy éjjel teherautó érkezett az udvarra, s elvitte nagyanyámat a városba, az éppen csak újjáépített otthonból egy szurkos pincébe, ahol sem meleg, sem család, de még ablak sem várta. Nagyapám nem volt otthon, a birtok ügyeit intézte, így a kitelepítéskor más városba kerültek. Messze egymástól, a teljes bizonytalanságban hónapokig úgy tűnt, soha többé nem találkozhatnak, de ő erős ember volt: a lehetetlent sikerült valóra váltania, elintézte, hogy nagyanyámat áthelyezzék, hogy újra együtt élhessenek. És egy másik csoda is történt: kiderült, hogy nagyanyám gyermeket vár. A lehető legrosszabb helyzetben, egy szál ruhában, munka és fedél nélkül kellett szembe nézniük a ténnyel: gyermekük lesz.

Erdőmérnök volt, mégis elvállalta a legalantasabb munkákat is, csakhogy pénzhez jusson. Sikerült szereznie egy padlásszobát, melyet új otthonuknak nevezhettek, és újra építeni kezdte az életüket. De ezúttal már nagyobb volt a tét: nemcsak feleségéről kellett gondoskodnia, hanem gyermekéről is, egy új életről, s ez erőt adott neki. Hitet a harchoz az életben maradásért. Lassan, keserves munkával végül sikerült felépítenie egy menedéket. Bár nem volt saját otthonuk, sőt túl sok reményük sem egy szebb jövőre, mégis meleg családba született első lányuk. Utána pedig a többi gyermekük is: két fiú, s még egy kislány, az édesanyám.

Nagyapám ugyan távol dolgozott családjától, ha szükség volt rá, mégis mellettük volt. Amíg élt, sosem hagyta cserben szeretteit, gyermekeit pedig kitartásra, hitre és becsületességre nevelte.


Néhány éve visszakaptuk nagyszüleim államosított udvarházát a birtok egy részével együtt. Amikor családommal meglátogattuk, csak romos épületekre és burjánzó kertekre leltünk. Sétálgatni kezdtem a gazban, a gyümölcsfák között, s szinte elestem, mikor ráléptem egy kerek tárgyra. Egy dió volt, hatalmas, kemény héjú, ízletes. Nem igazán szeretem, mégis nagyapám diójánál finomabbat nem sokszor ettem. Talán mert a diófában lelkének egy darabkája lapult, egy rész hatalmas szeretetéből, nagy szívéből.

Azóta is gyakran járok ide, az óriás napernyők alá. Bölcsőben érzem magam alattuk: lábam alatt a gyökerek, fölöttem koronájuk – igazi menedék.