Évszám
2011
Beküldő
kilakikitt
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. Gyémánt falunak hívták, hiszen az összes házat arany és ezüst borította. Amikor a Nap rávetítette sugarait, gyönyörű színekben és fényekben pompáztak.
Ezen a vidéken mindig tavaszi és nyári idő honolt, itt soha nem esett se eső ,se hó. Jómódú emberek lakták a falut és mindenki arcán csak mosoly ült. Ha valaki örömkönnyeket hullajtott, ott nyomban egy aranytallér nőtt. A sok összegyűlt tallért megolvasztották és befestették vele a házak falait. A falu lakói egy nagy családot alkottak, hiszen mindenki segített a másiknak, az idősebbek főztek a falura, a gyerekek iskolába jártak, és mindenki végzete a dolgát, mindenki aszerint cselekedett, hogy a másiknak örömet okozzon. Ezen a vidéken nem volt helye se féltékenységnek, se rosszindulatnak. A falu legszebb házába a bíró lakott a feleségével és két fiával. A nagyobb fiút Kristófnak a kisebbet Péternek hívták. A bíró család minden erejével a falunak segített. A feleség nap mint nap főzött az embereknek és a család többi tagja is minden erejét a jótékonykodásra fordította. Egy nap amikor Péter elindult az iskolába egy hatalmas fát pillantott meg. Elindult a fa irányába, és egy rettentően rémisztő kunyhóhoz ért. A falu szélén állt ez a kunyhócska , ami arany és ezüst szín helyett korom fekete mázban ékeskedett. Hatalmas nagy diófák vették körül, így a nap sugarai még csak nem is karcolták a kunyhó öreg, kopott falait. A kertben a fű alig látszott, hiszen mindent beborított az elkorhadt, lepotyogott dió. A kunyhó ablakain nem szűrődött be fény, se kacagás, se boldogság. Az ütött-kopott kerítések szinte az egekbe szöktek. Még senki nem vette a bátorságot, hogy meglátogassa az ott lakót. A kertet valószínűleg már évek óta nem gondozta senki, hiszen annyira elhagyatott volt. Az elszáradt virágok csak úgy sugározták magukból a szomorúságot. Péter annyira megrémült, hogy azonnal elszaladt a rémes helyről. Amikor beért az iskolába, elújságolta pajtásainak mit látott. Ekkor az egyik fiú arcot vágott és mesélni kezdett a többieknek, hogy a kunyhócskában egy idősnénike lakik, akit a falu lakói boszorkánynak tartanak , hiszen már egy jó ideje nem tette ki a lábát a kertjébe, mert fél, hogy szívét elönti a szomorúság, hogy az ő háza nem tündököl arany színben, csupán elhagyatottságban és szomorúságban. A fiúkat ez a történet megrémítette, de Péter nem hit a társának, hiszen ő saját szemével látta a nő házát, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy Gyémánt faluba egy boszorkány lakjon. Haza fele úton ismét megleste a házat, de megint nem látott senkit a ház körül. Másnap Péter és a pajtásai labdázni mentek, a labda hevesen pattogott és egyszer csak begurult a pöttyös labdájuk a kertkapuján. Nagyon megrémültek, hiszen féltek, hogy a rémes házban tényleg egy boszorkány lakozik, de Péter vette a bátorságot és elindult a labda felé. Amikor be akart volna menni, hirtelen becsapódott a kapu, a fiú nagyon megrémült, de nem szerette volna elveszíteni a labdájukat. Próbált átmászni a szinte égbe nyúló kerítésen, de nem sikerült neki. Ezért fogott egy kavicsot és megpróbálta eltalálni vele a ház ajtaját, hogy a néni e koppanás hallatára kinyissa a kaput és visszaadja neki a labdát. A kavics szerencsétlenül betörte a kunyhó ablakát, és a hatalmas csörömpölés végett , a kisfiú pajtásai elszaladtak, de a kisfiú nem. Nagyon megrémült, de nem lódított a ház közeléből. Az összetört szilánkok olyan porosak voltak, hogy a Nap sugarai se verték vissza rajta a fényt. Lassan kitántorgott az idős néni a házból ,lába alatt hangosan reccsent a fapadló, hiszen már olyan régi volt. A látvány még csak meg sem közelítette azt, amire számított. Az asszonynak kedves arcán mosoly ült és egy cseppet sem hasonlított egy boszorkányra. Fabotjával lassan lelépkedett a rozoga lépcsőkön a kertjébe, kettőt tapsolt és kinyílt a kapu. Kedvesen, mosolygósan nézett a kisfiúra és fabotjával visszagurította neki a labdát. A Péter felkapta és ijedtében elszaladt. Szorosan magához szorította a labdát, és torkaszakadtából kiabálni kezdte a társai nevét, de nem látta őket. Édesanyja aggódva fogadta kisfiát ,hiszen később ért haza ,mint szokott. Fehér pólója csupa piszok és szakadás volt. Arcát horzsolások tömkelege borította és gyorsan kapkodta a levegőt. Amikor a fiú elmesélte édesanyjának, mi történt vele, az anya azt feltételezte, hogy ez mind csak kitaláció. Sértődötten feltrappolt a szobájába, és hirtelen könnyek borították az arcát, hiszen rettenetesen megsajnálta a nénit, és megbánta, hogy elszaladt. Igazságtalannak tartotta, hogy egy ilyen jószívű, kedves embert, ennyire elítéljenek, és hogy igazságtalan vádakkal illessék. Az este azon töprengett, hogyan tudna segíteni neki. Másnap reggel az iskolába menet ismét az öregnő háza felé ment, de ugyancsak nem látott senkit. Az osztályterembe mindenki ijedten és lepődötten fogadta Pétert. A fiú elmesélte, mi történt vele, és hogy szerinte a nő nem más mint egy átlagos ember mint ők. Délután miután befejezte a házi feladatait és segített a szüleinek egy gereblyével és egy hatalmas zsákkal a hóna alatt elindult az idős asszonyhoz. Amikor odaért észre vette, hogy a kapu nyitva van, lassan és óvatosan lépett közelébe, és az tátva maradt így be tudott lépni azon. Bekopogott az ajtón, a néni meglepődött arccal fogadta a kisfiút, hiszen még életébe nem volt egy vendégje se, mert mindenki félt tőle. A néni kedves hangon így szólt:
- Mit szeretnél drága gyermekem, miben segíthetek?- és rá mosolygott a kisfiúra, hiszen nagyon örült annak, hogy valaki meglátogatja.
- Szeretnék segíteni a néninek, hiszen tegnap betörtem az ablakát és szeretném jóvá tenni.
- Igazán nem szükséges, hiszen úgyse veszik észre az emberek, mert senki nem mer a házam közelébe lépni- eközben az idősasszony elkeseredve bámulta a padlót.
- Én nem hiszek, abban amit a falu a néniről mesélt- a kisfiú hangja elcsuklott.
- Mit mesélnek rólam?
- Azt hogy maga boszorkány, hiszen soha nem jön ki a házából, magának nem arany vagy ezüst a háza mint mindenki másnak.
- Kedves tőled, hogy te nem úgy ítélsz meg, hogy nem is ismersz. Az emberek nem is ismernek engem, csupán olyanokat feltételeznek rólam, ami nem is igaz, mert én nem vagyok olyan gazdag mint mások. Azért elhagyatott a kertem, mert túl idős vagyok bármiféle megerőltető munkához. A kunyhóm falai azért nem virulnak arany vagy ezüst színben, mert szegény vagyok, mint a templom egere és nincs okom meg alkalmam arra, hogy örömkönnyeket hullajtsak. Évek óta nem látogat meg senki, magamra vagyok utalva. Minden álmom az, hogy végre újra éledjen a kertem, de képtelen vagyok ehhez a feladathoz, hiszen eljárt felettem az idő kereke. Próbáltam segítséget kérni mástól, de senki nem merészkedik erre felé.
- Én segítek a néninek szívesen, széppé varázsolom a kertjét- a kisfiú eközben annyira meghatódott, hogy elsírta magát. Hiszen elképzelni se tudta, volna hogy Gyémánt faluba létezik szomorúság. Az idős asszony kedvesen rámosolygott és elfogadta ajánlatát. Elköszönt az időshölgytől és már sietett is haza. Édesanyjának nem említette a történteket, hiszen tudta, hogy úgyse hitte volna el neki. Mielőtt álom jött volna a szemére, azon töprengett, hogy hogyan szépíthetné meg az idősnő kertjét. Éjszaka furcsa álmot látott, ahol az idősnő arcára mosoly virult és az emberek szeretete körül vette. Másnap iskola utána ismét átment az időshölgyhöz. Összegyűjtötte az összes földre hullott diót és egy zsákba tette. A diókat kiválogatta, és ami még nem rohadt el azt a vödörbe rakta. Az elszáradt növényeket kigyomlálta ,és helyére újakat ültetett. A lehullott faleveleket összegereblyézte és egy zsákba szórta, a kemény munka után az öreg néni látta, hogy a fiú mennyit szenved a munkával ezért behívta magához:
- Amíg te keményen dolgoztál, én addig sütöttem neked valami finomat.
Amikor belépett a házba mennyei illatra lett figyelmes, a ház belülről egyáltalán nem olyan volt, mint kívülről, hiszen színekben és tisztaságban pompázott. A szoba közepén egy régies asztalon, egy hatalmas tálcán sütemények milliói sorakoztak. A néni megkínálta a kisfiút, a fiúnak annyira ízlett a sütemény, hogy utána mind a tíz ujját megnyalta. A néni körbevezette a Pétert a házba, virág és sütemény illata keveredett össze a konyhában. A nappaliban könyvek milliói sorakoztak a polcon, felettük egy-egy régi kép. Az időshölgy mesélt a képekről, a családtagjai szerepeltek a csodálatosan szép arany képkeretben. A ház olyan volt akár egy meseszép múzeum. A nappaliba a falon egy régi faóra lógott, amiből egy kakukk bújt ki, jelezve hogy 6 óra van. A kisfiú kapkodva felkapta a batyuját, hiszen már otthon kellett volna lennie. Kedvesen elköszönt a nénitől és megköszönte a süteményt, de mielőtt kilépett volna az ajtón, a zsebébe rejtett még hét két szemet a finomságból. Az úton négyet még elmajszolgatott de a többit a testvérének és a szüleinek adta, mondván , hogy a sarki pékségben vette. Amikor hazaért az édesanyja ismét nagyon aggódott a fiáért, hiszen megint később ért haza a szokásosnál. A kisfiú bocsánatot kért édesanyjától és megkínálta a őt és édesapját a süteményekkel. A szülei is megnyalták mind a tíz ujjukat. Ekkor a kisfiú bevallotta, hogy valójában nem is a pékségben vette, hanem az idős hölgy készítette, míg ő lelkesen segített neki a házkörüli munkákban. Az anyja ekkor se hitt fiának, hiszen teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy a nő egy boszorkány. Este mielőtt a kisfiú elaludt volna egy tündér szállt az ablakába, és így szólt:
-Mivel ma lovagiasan cselekedtél, és segítettél az idős hölgynek jutalomban részesítelek- azzal előrántotta varázspálcáját, megsuhintotta és egy papír tekercs bukkant elő.
A kisfiú széthajtotta és ez állt benne:
- Jó cselekedeted miatt, ma teljesítem egy kívánságodat. Rakd ezt a tekercset a párnád alá és amit megálmodsz rögvest valóra válik.
A kisfiú nagyon megörül a tekercsnek, berakta a papírt a párnája alá, és már álom is jött a szemére. Álmába látta, ahogy az idősnő arcára mosoly ül nagyon megörült, hiszen a tekercsen az állt,, Rakd ezt a tekercset a párnád alá és amit megálmodsz rögvest valóra válik.”
Másnap a fiú ismét elindult a nénihez, és útközbe remek ötlet jutott az eszébe. A fiú azt ötlötte ki, hogy a megmaradt diókból süteményeket készítenek a falunak ,hiszen sehol nem nő diófa kivéve az öregasszonynál. A néni helyeselte az ötletet, és már elő is készíttette a tepsiket. A fiú a falhoz állított régi, kopott gerendákból széles bódét tákolt, a fa olyan régi és megmunkálatlan volt, hogy a kisfiú keze telis-tele lett szálkákkal. Utána megpucolták az összes diót és az idős asszony süteményeket készített belőle. A sütemény sütés közben az időshölgy mesélni kezdett.
Szereted a meséket?- kérdezte a néni
Igen, édesanyám mindig mesél nekem esténként.
Akkor most elmesélem az én történetemet. Amikor tizenhárom éves voltam a szüleimmel és két testvéremmel a ideköltöztünk Gyémánt faluba.
Te hány éves voltál, amikor ide költöztetek?
Én itt születtem, még a nagyszüleim költöztek ide.
Szeretsz itt élni?
Igen, mert a családomnak az a legfontosabb, hogy segítsünk más embereken, ne csak magunkkal foglalkozzunk. Az édesapám bíró és rengeteg emberen segít, az édesanyám nap mint nap főz a falura, hogy segítse azokat az embereket, kiknek nincs annyi idejük, hogy magukra főzzenek.
Neked is fontos, hogy másoknak segíts?
Természetesen, ezért vagyok itt. Nekem fontos, hogy bebizonyítsam, hogy a néni igenis nem boszorkány.
Nagyon szépen köszönöm a kedvességed. Elkészültek a sütemények.
Legalább vagy 100vödörnyi készült el, az asszony ettől el is pilledt, és lefeküdt pihenni. A fiú a süteményeket kirakta a fabódékra, és rögvest el is kezdtek illatozni és az egész falu megérezte ezt a mennyei illatot. Hirtelen az egész falu a bódé köré zúdult és pillanatok alatt el is fogyott az összes sütemény. A fiú édesanyja is megjelent a bódénál, ekkor már hitt fiának, magához szorította és bocsánatot kért tőle, amiért nem hitt neki. A lakók el ismerték, hogy a kisfiúnak igaza volt, hiszen egy boszorkány nem lenne képes ilyen jó tettre, és szörnyen furdalta őket a lelkiismeret. Másnap összedugták fejüket és elhatározták, hogy lefestik az öregasszony kormos kunyhóját aranyra, és mire felkel addigra arany pompában fog tündökölni házikója.
Amikor az öregasszony felkelt a háza addigra már arany színben fénylett. Az idős hölgy annyira elérzékenyült, hogy egy könnycsepp csöppent ki szeméből, hiszen még soha se törődött vele senki. Ahogy lepottyant a könnycsepp azonnal aranylani kezdett, és aranytallér helyett egy arany dió nőtt ki a földből. A néni ezt az aranydiót a kisfiúnak adta és megcsókolta homlokát. A falu lakói nap mint nap, a néni háza körül tevékenykedtek és az idősasszonynak nem csak a háza, de kertje is arannyá változott. A diófa levelei át engedték a napfényt a kertre és csillogó fénysugarak szinte megvakították az embereket. Az idős hölgy nap mint nap örömkönnyeket hullajtott és immár az egész falu arany mámorban pompázott. A néni háza lett a legszebb a faluba, mindenki szívesen segített neki, és a boszorkány név helyett már a falu nagymamája nevét viseli magán.
Hálából a néni mindennap sütött sütemény a falura, és Gyémánt faluból Dió falu lett.
Ezen a vidéken mindig tavaszi és nyári idő honolt, itt soha nem esett se eső ,se hó. Jómódú emberek lakták a falut és mindenki arcán csak mosoly ült. Ha valaki örömkönnyeket hullajtott, ott nyomban egy aranytallér nőtt. A sok összegyűlt tallért megolvasztották és befestették vele a házak falait. A falu lakói egy nagy családot alkottak, hiszen mindenki segített a másiknak, az idősebbek főztek a falura, a gyerekek iskolába jártak, és mindenki végzete a dolgát, mindenki aszerint cselekedett, hogy a másiknak örömet okozzon. Ezen a vidéken nem volt helye se féltékenységnek, se rosszindulatnak. A falu legszebb házába a bíró lakott a feleségével és két fiával. A nagyobb fiút Kristófnak a kisebbet Péternek hívták. A bíró család minden erejével a falunak segített. A feleség nap mint nap főzött az embereknek és a család többi tagja is minden erejét a jótékonykodásra fordította. Egy nap amikor Péter elindult az iskolába egy hatalmas fát pillantott meg. Elindult a fa irányába, és egy rettentően rémisztő kunyhóhoz ért. A falu szélén állt ez a kunyhócska , ami arany és ezüst szín helyett korom fekete mázban ékeskedett. Hatalmas nagy diófák vették körül, így a nap sugarai még csak nem is karcolták a kunyhó öreg, kopott falait. A kertben a fű alig látszott, hiszen mindent beborított az elkorhadt, lepotyogott dió. A kunyhó ablakain nem szűrődött be fény, se kacagás, se boldogság. Az ütött-kopott kerítések szinte az egekbe szöktek. Még senki nem vette a bátorságot, hogy meglátogassa az ott lakót. A kertet valószínűleg már évek óta nem gondozta senki, hiszen annyira elhagyatott volt. Az elszáradt virágok csak úgy sugározták magukból a szomorúságot. Péter annyira megrémült, hogy azonnal elszaladt a rémes helyről. Amikor beért az iskolába, elújságolta pajtásainak mit látott. Ekkor az egyik fiú arcot vágott és mesélni kezdett a többieknek, hogy a kunyhócskában egy idősnénike lakik, akit a falu lakói boszorkánynak tartanak , hiszen már egy jó ideje nem tette ki a lábát a kertjébe, mert fél, hogy szívét elönti a szomorúság, hogy az ő háza nem tündököl arany színben, csupán elhagyatottságban és szomorúságban. A fiúkat ez a történet megrémítette, de Péter nem hit a társának, hiszen ő saját szemével látta a nő házát, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy Gyémánt faluba egy boszorkány lakjon. Haza fele úton ismét megleste a házat, de megint nem látott senkit a ház körül. Másnap Péter és a pajtásai labdázni mentek, a labda hevesen pattogott és egyszer csak begurult a pöttyös labdájuk a kertkapuján. Nagyon megrémültek, hiszen féltek, hogy a rémes házban tényleg egy boszorkány lakozik, de Péter vette a bátorságot és elindult a labda felé. Amikor be akart volna menni, hirtelen becsapódott a kapu, a fiú nagyon megrémült, de nem szerette volna elveszíteni a labdájukat. Próbált átmászni a szinte égbe nyúló kerítésen, de nem sikerült neki. Ezért fogott egy kavicsot és megpróbálta eltalálni vele a ház ajtaját, hogy a néni e koppanás hallatára kinyissa a kaput és visszaadja neki a labdát. A kavics szerencsétlenül betörte a kunyhó ablakát, és a hatalmas csörömpölés végett , a kisfiú pajtásai elszaladtak, de a kisfiú nem. Nagyon megrémült, de nem lódított a ház közeléből. Az összetört szilánkok olyan porosak voltak, hogy a Nap sugarai se verték vissza rajta a fényt. Lassan kitántorgott az idős néni a házból ,lába alatt hangosan reccsent a fapadló, hiszen már olyan régi volt. A látvány még csak meg sem közelítette azt, amire számított. Az asszonynak kedves arcán mosoly ült és egy cseppet sem hasonlított egy boszorkányra. Fabotjával lassan lelépkedett a rozoga lépcsőkön a kertjébe, kettőt tapsolt és kinyílt a kapu. Kedvesen, mosolygósan nézett a kisfiúra és fabotjával visszagurította neki a labdát. A Péter felkapta és ijedtében elszaladt. Szorosan magához szorította a labdát, és torkaszakadtából kiabálni kezdte a társai nevét, de nem látta őket. Édesanyja aggódva fogadta kisfiát ,hiszen később ért haza ,mint szokott. Fehér pólója csupa piszok és szakadás volt. Arcát horzsolások tömkelege borította és gyorsan kapkodta a levegőt. Amikor a fiú elmesélte édesanyjának, mi történt vele, az anya azt feltételezte, hogy ez mind csak kitaláció. Sértődötten feltrappolt a szobájába, és hirtelen könnyek borították az arcát, hiszen rettenetesen megsajnálta a nénit, és megbánta, hogy elszaladt. Igazságtalannak tartotta, hogy egy ilyen jószívű, kedves embert, ennyire elítéljenek, és hogy igazságtalan vádakkal illessék. Az este azon töprengett, hogyan tudna segíteni neki. Másnap reggel az iskolába menet ismét az öregnő háza felé ment, de ugyancsak nem látott senkit. Az osztályterembe mindenki ijedten és lepődötten fogadta Pétert. A fiú elmesélte, mi történt vele, és hogy szerinte a nő nem más mint egy átlagos ember mint ők. Délután miután befejezte a házi feladatait és segített a szüleinek egy gereblyével és egy hatalmas zsákkal a hóna alatt elindult az idős asszonyhoz. Amikor odaért észre vette, hogy a kapu nyitva van, lassan és óvatosan lépett közelébe, és az tátva maradt így be tudott lépni azon. Bekopogott az ajtón, a néni meglepődött arccal fogadta a kisfiút, hiszen még életébe nem volt egy vendégje se, mert mindenki félt tőle. A néni kedves hangon így szólt:
- Mit szeretnél drága gyermekem, miben segíthetek?- és rá mosolygott a kisfiúra, hiszen nagyon örült annak, hogy valaki meglátogatja.
- Szeretnék segíteni a néninek, hiszen tegnap betörtem az ablakát és szeretném jóvá tenni.
- Igazán nem szükséges, hiszen úgyse veszik észre az emberek, mert senki nem mer a házam közelébe lépni- eközben az idősasszony elkeseredve bámulta a padlót.
- Én nem hiszek, abban amit a falu a néniről mesélt- a kisfiú hangja elcsuklott.
- Mit mesélnek rólam?
- Azt hogy maga boszorkány, hiszen soha nem jön ki a házából, magának nem arany vagy ezüst a háza mint mindenki másnak.
- Kedves tőled, hogy te nem úgy ítélsz meg, hogy nem is ismersz. Az emberek nem is ismernek engem, csupán olyanokat feltételeznek rólam, ami nem is igaz, mert én nem vagyok olyan gazdag mint mások. Azért elhagyatott a kertem, mert túl idős vagyok bármiféle megerőltető munkához. A kunyhóm falai azért nem virulnak arany vagy ezüst színben, mert szegény vagyok, mint a templom egere és nincs okom meg alkalmam arra, hogy örömkönnyeket hullajtsak. Évek óta nem látogat meg senki, magamra vagyok utalva. Minden álmom az, hogy végre újra éledjen a kertem, de képtelen vagyok ehhez a feladathoz, hiszen eljárt felettem az idő kereke. Próbáltam segítséget kérni mástól, de senki nem merészkedik erre felé.
- Én segítek a néninek szívesen, széppé varázsolom a kertjét- a kisfiú eközben annyira meghatódott, hogy elsírta magát. Hiszen elképzelni se tudta, volna hogy Gyémánt faluba létezik szomorúság. Az idős asszony kedvesen rámosolygott és elfogadta ajánlatát. Elköszönt az időshölgytől és már sietett is haza. Édesanyjának nem említette a történteket, hiszen tudta, hogy úgyse hitte volna el neki. Mielőtt álom jött volna a szemére, azon töprengett, hogy hogyan szépíthetné meg az idősnő kertjét. Éjszaka furcsa álmot látott, ahol az idősnő arcára mosoly virult és az emberek szeretete körül vette. Másnap iskola utána ismét átment az időshölgyhöz. Összegyűjtötte az összes földre hullott diót és egy zsákba tette. A diókat kiválogatta, és ami még nem rohadt el azt a vödörbe rakta. Az elszáradt növényeket kigyomlálta ,és helyére újakat ültetett. A lehullott faleveleket összegereblyézte és egy zsákba szórta, a kemény munka után az öreg néni látta, hogy a fiú mennyit szenved a munkával ezért behívta magához:
- Amíg te keményen dolgoztál, én addig sütöttem neked valami finomat.
Amikor belépett a házba mennyei illatra lett figyelmes, a ház belülről egyáltalán nem olyan volt, mint kívülről, hiszen színekben és tisztaságban pompázott. A szoba közepén egy régies asztalon, egy hatalmas tálcán sütemények milliói sorakoztak. A néni megkínálta a kisfiút, a fiúnak annyira ízlett a sütemény, hogy utána mind a tíz ujját megnyalta. A néni körbevezette a Pétert a házba, virág és sütemény illata keveredett össze a konyhában. A nappaliban könyvek milliói sorakoztak a polcon, felettük egy-egy régi kép. Az időshölgy mesélt a képekről, a családtagjai szerepeltek a csodálatosan szép arany képkeretben. A ház olyan volt akár egy meseszép múzeum. A nappaliba a falon egy régi faóra lógott, amiből egy kakukk bújt ki, jelezve hogy 6 óra van. A kisfiú kapkodva felkapta a batyuját, hiszen már otthon kellett volna lennie. Kedvesen elköszönt a nénitől és megköszönte a süteményt, de mielőtt kilépett volna az ajtón, a zsebébe rejtett még hét két szemet a finomságból. Az úton négyet még elmajszolgatott de a többit a testvérének és a szüleinek adta, mondván , hogy a sarki pékségben vette. Amikor hazaért az édesanyja ismét nagyon aggódott a fiáért, hiszen megint később ért haza a szokásosnál. A kisfiú bocsánatot kért édesanyjától és megkínálta a őt és édesapját a süteményekkel. A szülei is megnyalták mind a tíz ujjukat. Ekkor a kisfiú bevallotta, hogy valójában nem is a pékségben vette, hanem az idős hölgy készítette, míg ő lelkesen segített neki a házkörüli munkákban. Az anyja ekkor se hitt fiának, hiszen teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy a nő egy boszorkány. Este mielőtt a kisfiú elaludt volna egy tündér szállt az ablakába, és így szólt:
-Mivel ma lovagiasan cselekedtél, és segítettél az idős hölgynek jutalomban részesítelek- azzal előrántotta varázspálcáját, megsuhintotta és egy papír tekercs bukkant elő.
A kisfiú széthajtotta és ez állt benne:
- Jó cselekedeted miatt, ma teljesítem egy kívánságodat. Rakd ezt a tekercset a párnád alá és amit megálmodsz rögvest valóra válik.
A kisfiú nagyon megörül a tekercsnek, berakta a papírt a párnája alá, és már álom is jött a szemére. Álmába látta, ahogy az idősnő arcára mosoly ül nagyon megörült, hiszen a tekercsen az állt,, Rakd ezt a tekercset a párnád alá és amit megálmodsz rögvest valóra válik.”
Másnap a fiú ismét elindult a nénihez, és útközbe remek ötlet jutott az eszébe. A fiú azt ötlötte ki, hogy a megmaradt diókból süteményeket készítenek a falunak ,hiszen sehol nem nő diófa kivéve az öregasszonynál. A néni helyeselte az ötletet, és már elő is készíttette a tepsiket. A fiú a falhoz állított régi, kopott gerendákból széles bódét tákolt, a fa olyan régi és megmunkálatlan volt, hogy a kisfiú keze telis-tele lett szálkákkal. Utána megpucolták az összes diót és az idős asszony süteményeket készített belőle. A sütemény sütés közben az időshölgy mesélni kezdett.
Szereted a meséket?- kérdezte a néni
Igen, édesanyám mindig mesél nekem esténként.
Akkor most elmesélem az én történetemet. Amikor tizenhárom éves voltam a szüleimmel és két testvéremmel a ideköltöztünk Gyémánt faluba.
Te hány éves voltál, amikor ide költöztetek?
Én itt születtem, még a nagyszüleim költöztek ide.
Szeretsz itt élni?
Igen, mert a családomnak az a legfontosabb, hogy segítsünk más embereken, ne csak magunkkal foglalkozzunk. Az édesapám bíró és rengeteg emberen segít, az édesanyám nap mint nap főz a falura, hogy segítse azokat az embereket, kiknek nincs annyi idejük, hogy magukra főzzenek.
Neked is fontos, hogy másoknak segíts?
Természetesen, ezért vagyok itt. Nekem fontos, hogy bebizonyítsam, hogy a néni igenis nem boszorkány.
Nagyon szépen köszönöm a kedvességed. Elkészültek a sütemények.
Legalább vagy 100vödörnyi készült el, az asszony ettől el is pilledt, és lefeküdt pihenni. A fiú a süteményeket kirakta a fabódékra, és rögvest el is kezdtek illatozni és az egész falu megérezte ezt a mennyei illatot. Hirtelen az egész falu a bódé köré zúdult és pillanatok alatt el is fogyott az összes sütemény. A fiú édesanyja is megjelent a bódénál, ekkor már hitt fiának, magához szorította és bocsánatot kért tőle, amiért nem hitt neki. A lakók el ismerték, hogy a kisfiúnak igaza volt, hiszen egy boszorkány nem lenne képes ilyen jó tettre, és szörnyen furdalta őket a lelkiismeret. Másnap összedugták fejüket és elhatározták, hogy lefestik az öregasszony kormos kunyhóját aranyra, és mire felkel addigra arany pompában fog tündökölni házikója.
Amikor az öregasszony felkelt a háza addigra már arany színben fénylett. Az idős hölgy annyira elérzékenyült, hogy egy könnycsepp csöppent ki szeméből, hiszen még soha se törődött vele senki. Ahogy lepottyant a könnycsepp azonnal aranylani kezdett, és aranytallér helyett egy arany dió nőtt ki a földből. A néni ezt az aranydiót a kisfiúnak adta és megcsókolta homlokát. A falu lakói nap mint nap, a néni háza körül tevékenykedtek és az idősasszonynak nem csak a háza, de kertje is arannyá változott. A diófa levelei át engedték a napfényt a kertre és csillogó fénysugarak szinte megvakították az embereket. Az idős hölgy nap mint nap örömkönnyeket hullajtott és immár az egész falu arany mámorban pompázott. A néni háza lett a legszebb a faluba, mindenki szívesen segített neki, és a boszorkány név helyett már a falu nagymamája nevét viseli magán.
Hálából a néni mindennap sütött sütemény a falura, és Gyémánt faluból Dió falu lett.