Évszám
2011
Beküldő
Mozartfan
Alta trinita beata – zengett fel az ének a Szentháromság Vegyeskar nyári koncertjén. A templom megtelt, de a nő nem ezért maradt állva. Ki akarta rekeszteni a külvilágot, hogy kizárólag a zenére összpontosíthasson. Nekidőlt az egyik karzattartó oszlopnak – jól is esett a hűvös támasz -, és engedte, hogy a harmóniák átjárják a pórusait.
Még soha nem hallotta őket kívülállóként énekelni, hisz Húsvétig ő is a kórus tagja volt; s ott az első sorban, a csilingelő szopránok között dalolva nem élhette át azt a hangzást, ami a nézők kiváltsága volt. Egyébként is az ember lánya a fellépés előtt izgult, - szegény Kati, hogy remeg a kezében a kotta -, megszorult a levegő, a cipő is szorított, így legtöbbször a karnagy szeme villanásából vagy félmosolyából bizonyosodott meg arról, hogy szépen szólt a darab. Csak az altnak sikerüljön az utolsó sor, ezt el szokták rontani, most lendületes volt és messze hangzó, diadalmasan hirdette a Szentháromság örökkévalóságát.
Az első percek feszült izgatottsága után már külön-külön a szólamokra is tudott figyelni. Mint mindig, most is a basszus földhöz szögező búgása hallatszott legerősebben, s bátran, mégis finoman tört velük előre a tenor. Ó, Krisztus, béke Istene, győzd le a kérges lelkeket – kérlelt az alt.
Csodálatosan cseng a szoprán, mindenki mondja, hogy ez a legdallamosabb szólam, örülhet, aki ezt énekelheti. A nő nem ítélte kérgesnek a lelkét, ellenkezőleg, nagyon is meg volt győződve arról, hogy neki finom lelke van, sőt, talán túl finom is, amit mások sokszor meg sem értenek. Ő lánykorában is mindig alsó szólamot énekelt, hangja ebben a regiszterben telten, erőlködés nélkül szól, s ebbe a kórusba is azzal az elhatározással jelentkezett, hogy altos lesz. S mindjárt a bemutatkozáskor a karvezető közölte, hogy a kórusnak ugyan mindenkire szüksége van, de legégetőbben szopránra. Vonakodva, kényszerből beült a fülemüle hangú asszonyok közé, de minden próba után feltüzelte magát, hogy az volt az utolsó. A torka fájt - csak úgy zeng a fohász, pedig a karnagy az eredeti magasságnál egy egész hanggal feljebb énekelteti, mert szerinte így még szebb – és nagyon feszélyezte, hogy a „d„ feletti hangokat erőlködve, s cseppet sem kellemes hangszínben tudta kierőlködni. A szopránnak van szüksége erősítésre, mondta panaszaira a karvezető, Ámen.
Égből kiesni, bűnben elveszni, ne hagyj, Mária! Bűn volna, hogy ragaszkodtam ahhoz, hogy ott énekelhessek, ahol akarok? A nő egy rebbenő pillanatra megszédült, de az oszlop rendületlenül állt.
Mi mást tehetett volna, minthogy azon a márciusi estén bejelentse, többé nem fagyoskodik a biciklin próbákra kerekezve, nem kucorodik be a többiekkel a padba, nem ölti magára a fekete-fehér fellépő ruhát, mert nem képes a szelídnek álcázott kényszert elviselni. Holott régóta szeretett volna egy közösséghez tartozni, hiszen gyermekkorában városról-városra költözött családjával, s mostani lakhelyén nem fogadták maguk közé őt a gimnáziumban, iskolában, netalán óvodában megszületett, évtizedek alatt együtt megélt élményekből egybefűződött csoportok. A karének szeretete meg a magány karöltve taszigálták a templomi kórusba; éppen azért szeretett volna az altba kerülni, hogy tudása legjavát adhassa, jusson neki végre valamiféle elismerés. A karnagynak még a háta is mosolyog elégedettségében, olyan erővel árad az irdatlan térbe a záróakkord.
A férfi azon az estén is mosolygott, igaz, kínjában, nem értette, hogy mi és miért történik. Mondott néhány szót az alázatról, ezt a nő feldúltságában nem is értette pontosan, végül kifejezte reményét, hogy kis idő és gondolkodás után újból a kórusban üdvözölheti majd a távozót.
A művek növekvő tapsot és ráfigyelést váltottak ki a közönségből. A nő már a kezdőhangok megadásnál borzongott a rá váró gyönyörűségtől. Nem hallottam még, elképzelni sem tudok fenségesebb dallamot – s már magában együtt énekelte a többiekkel: cuius latus perforatum, fluxit aqua et sanguinem – „akinek átdöfött oldalából víz és vér folyt”, Mozart az ég küldöttje volt, másképp hogyan tudta volna a Megváltó másik létbe vivő szenvedését természetfölötti minőségben megalkotni? A kórus átszellemült, a karnagy, az énekesek és a Mű egyszeri, megismételhetetlen egysége ajándékként zengett a légben.
A nő végre megértette.
Mint a mesében, amikor Kay forró könnycseppjei Gerda szeméből kimosták az önzés jégszilánkját, úgy világosodott benne a gondolat: „vagyok, mert vagyunk”. S attól a pillanattól fogva, hogy már nem a gőgös „én” köré szerveződött a világ, a nő nem érezte magát egyedül. Mert csak az magányos, aki senkivel sem törődik. Az alázat maga köré hívja és gazdaggá teszi az embereket.
Daloljatok az Úrnak citerával, citerával és zengő muzsikával! – pengett, zsongott a kórus. A szólamok kézen fogták egymást, úgy ropták hol párban, hol négyesben az életteli hálaadást. Azt hittem, hogy az éneklés nagyszerű szórakozás és élvezet, és a legfontosabb, hogy én ki tudjak teljesedni benne. A templomi kórus hangja ennél több: szolgálat és köszönet. Ihletett alkalmakkor kézen fogja, s Isten tenyerére helyezi közönségét. S az énekben nem eltűnnek, de lassanként előválnak az „én”-ek.
A nő érzékelte, hogy egyre többen tekintenek rá egykori kórustársai közül. Ezek a tekintetek kérdők, simogatók és hívogatók voltak. A műsorvezető felvezette a koncert utolsó darabját. A karnagy még egyszer a nézőtér felé fordult, meghajtotta fejét. Tekintete végigsuhant a közönségen, rápillantott a nőre, s intett neki. Az tétovázás nélkül megindult felé, odalépett megszokott helyére, s már nyitotta is éneklésre a száját: Dona nobis pacem - könyörgött együtt a többiekkel, társaival, barátaival. S a legmagasabb hangok is angyali könnyedséggel suhantak elő a lelkéből.
Még soha nem hallotta őket kívülállóként énekelni, hisz Húsvétig ő is a kórus tagja volt; s ott az első sorban, a csilingelő szopránok között dalolva nem élhette át azt a hangzást, ami a nézők kiváltsága volt. Egyébként is az ember lánya a fellépés előtt izgult, - szegény Kati, hogy remeg a kezében a kotta -, megszorult a levegő, a cipő is szorított, így legtöbbször a karnagy szeme villanásából vagy félmosolyából bizonyosodott meg arról, hogy szépen szólt a darab. Csak az altnak sikerüljön az utolsó sor, ezt el szokták rontani, most lendületes volt és messze hangzó, diadalmasan hirdette a Szentháromság örökkévalóságát.
Az első percek feszült izgatottsága után már külön-külön a szólamokra is tudott figyelni. Mint mindig, most is a basszus földhöz szögező búgása hallatszott legerősebben, s bátran, mégis finoman tört velük előre a tenor. Ó, Krisztus, béke Istene, győzd le a kérges lelkeket – kérlelt az alt.
Csodálatosan cseng a szoprán, mindenki mondja, hogy ez a legdallamosabb szólam, örülhet, aki ezt énekelheti. A nő nem ítélte kérgesnek a lelkét, ellenkezőleg, nagyon is meg volt győződve arról, hogy neki finom lelke van, sőt, talán túl finom is, amit mások sokszor meg sem értenek. Ő lánykorában is mindig alsó szólamot énekelt, hangja ebben a regiszterben telten, erőlködés nélkül szól, s ebbe a kórusba is azzal az elhatározással jelentkezett, hogy altos lesz. S mindjárt a bemutatkozáskor a karvezető közölte, hogy a kórusnak ugyan mindenkire szüksége van, de legégetőbben szopránra. Vonakodva, kényszerből beült a fülemüle hangú asszonyok közé, de minden próba után feltüzelte magát, hogy az volt az utolsó. A torka fájt - csak úgy zeng a fohász, pedig a karnagy az eredeti magasságnál egy egész hanggal feljebb énekelteti, mert szerinte így még szebb – és nagyon feszélyezte, hogy a „d„ feletti hangokat erőlködve, s cseppet sem kellemes hangszínben tudta kierőlködni. A szopránnak van szüksége erősítésre, mondta panaszaira a karvezető, Ámen.
Égből kiesni, bűnben elveszni, ne hagyj, Mária! Bűn volna, hogy ragaszkodtam ahhoz, hogy ott énekelhessek, ahol akarok? A nő egy rebbenő pillanatra megszédült, de az oszlop rendületlenül állt.
Mi mást tehetett volna, minthogy azon a márciusi estén bejelentse, többé nem fagyoskodik a biciklin próbákra kerekezve, nem kucorodik be a többiekkel a padba, nem ölti magára a fekete-fehér fellépő ruhát, mert nem képes a szelídnek álcázott kényszert elviselni. Holott régóta szeretett volna egy közösséghez tartozni, hiszen gyermekkorában városról-városra költözött családjával, s mostani lakhelyén nem fogadták maguk közé őt a gimnáziumban, iskolában, netalán óvodában megszületett, évtizedek alatt együtt megélt élményekből egybefűződött csoportok. A karének szeretete meg a magány karöltve taszigálták a templomi kórusba; éppen azért szeretett volna az altba kerülni, hogy tudása legjavát adhassa, jusson neki végre valamiféle elismerés. A karnagynak még a háta is mosolyog elégedettségében, olyan erővel árad az irdatlan térbe a záróakkord.
A férfi azon az estén is mosolygott, igaz, kínjában, nem értette, hogy mi és miért történik. Mondott néhány szót az alázatról, ezt a nő feldúltságában nem is értette pontosan, végül kifejezte reményét, hogy kis idő és gondolkodás után újból a kórusban üdvözölheti majd a távozót.
A művek növekvő tapsot és ráfigyelést váltottak ki a közönségből. A nő már a kezdőhangok megadásnál borzongott a rá váró gyönyörűségtől. Nem hallottam még, elképzelni sem tudok fenségesebb dallamot – s már magában együtt énekelte a többiekkel: cuius latus perforatum, fluxit aqua et sanguinem – „akinek átdöfött oldalából víz és vér folyt”, Mozart az ég küldöttje volt, másképp hogyan tudta volna a Megváltó másik létbe vivő szenvedését természetfölötti minőségben megalkotni? A kórus átszellemült, a karnagy, az énekesek és a Mű egyszeri, megismételhetetlen egysége ajándékként zengett a légben.
A nő végre megértette.
Mint a mesében, amikor Kay forró könnycseppjei Gerda szeméből kimosták az önzés jégszilánkját, úgy világosodott benne a gondolat: „vagyok, mert vagyunk”. S attól a pillanattól fogva, hogy már nem a gőgös „én” köré szerveződött a világ, a nő nem érezte magát egyedül. Mert csak az magányos, aki senkivel sem törődik. Az alázat maga köré hívja és gazdaggá teszi az embereket.
Daloljatok az Úrnak citerával, citerával és zengő muzsikával! – pengett, zsongott a kórus. A szólamok kézen fogták egymást, úgy ropták hol párban, hol négyesben az életteli hálaadást. Azt hittem, hogy az éneklés nagyszerű szórakozás és élvezet, és a legfontosabb, hogy én ki tudjak teljesedni benne. A templomi kórus hangja ennél több: szolgálat és köszönet. Ihletett alkalmakkor kézen fogja, s Isten tenyerére helyezi közönségét. S az énekben nem eltűnnek, de lassanként előválnak az „én”-ek.
A nő érzékelte, hogy egyre többen tekintenek rá egykori kórustársai közül. Ezek a tekintetek kérdők, simogatók és hívogatók voltak. A műsorvezető felvezette a koncert utolsó darabját. A karnagy még egyszer a nézőtér felé fordult, meghajtotta fejét. Tekintete végigsuhant a közönségen, rápillantott a nőre, s intett neki. Az tétovázás nélkül megindult felé, odalépett megszokott helyére, s már nyitotta is éneklésre a száját: Dona nobis pacem - könyörgött együtt a többiekkel, társaival, barátaival. S a legmagasabb hangok is angyali könnyedséggel suhantak elő a lelkéből.