A pályaudvar hét vágánya eléggé hosszan nyúlt el a város szélén. Ahol a váltók voltak, ott volt egy kis bódé, ebben ücsörgött éjjel-nappal, felváltva egy kékruhás vasutas, piros zászlóval. Neki az volt a dolga, hogyha jött egy vonat, akkor a forgalmi irodából ide telefonáltak és megmondták, melyik vágányra jön. A vasutas, pedig különböző karok le és felhúzásával állította a váltókat, meg a jelzőt, hogy szabad a vonatnak bejönni, vagy éppen ott, várakozni kell, kint a jelzőnél.
Ettől a kis bódétól úgy ötszáz méterre, a jelző közelében lakott egy magas fa tetején az Éber Szarka. Nem volt már mai gyerek, jó pár telet megért a környéken, de leginkább itt a vasút mellett szeretett lakni. Mivel őt egy eléggé éber és kíváncsi madárnak tartották, persze erre felé sok minden történt és így volt is miről beszélni. Jöttek, mentek a vonatok. Volt köztük hosszú, sok kocsiból álló tehervonat, de napjában kétszer, egy-egy gyorsvonat is elvágtázott itt. Ez az IC-nek becézett, villanymozdonnyal húzott szerelvény, sokszor, szélsebességgel száguldott el a fészek alatt. Éber Szarka ilyenkor még a kocsikat sem tudta megszámolni, csak a nagy suhanást érzékelte, meg azt tanulta meg, az évek során, ha a karos jelző felfelé áll, az szabad! Ha vízszintesen, akkor a vonatnak, ott meg kell állnia. Ennek ugyan most nem tartott nagy jelentőséget, azt hitte, csak a bódés vasutas jókedvén múlik, hogy felállítja, vagy úgy hagyja.
Napjában többször elhagyta fészkét, élelem után kutatva. Nem volt válogatós, mert megevett ő mindenféle magot, rovart, sokszor még az elhullott madarak maradványát is megkóstolta. Úgy gondolta, ettől olyan csillogó a tolla, szerette ruházatát, amely feketéből és fehérből állt. A szárny végei voltak fehérek, meg a nyakát fogta körül egy fehér gallér. Szóval ez olyan elő kellő viselet volt, nem is titkolta, hogy tetszeleg benne, mert amerre repült csörögve beszélt erről is, meg mindenféléről, amit csak látott. Sokfelé a népek öröm-hozónak, jó hírek futárának mondják. Azonban van, ahol ennek az ellenkezőjét állítják róla, a sötét erők boszorkány madarának tartják. Azért mondják azt, mert fekete-fehér tollazatát tekintve, nem öltött teljes gyászt Krisztus halálakor. A kétféle vélemény nem érdekelte, de azt sem tagadta, hogy ő a tolvajlás szimbóluma, egy biztos, a fényes tárgyak izgalomba hozzák, és ha egy módja van, akkor azt megszerzi.
Egyik nap, élelemszerző körútjából tért hazafelé, elrepült a vasúti őrbódé felett. Látta, hogy az éppen szolgálatot teljesítő vasutas, egy nagy kalitkába tett papagályát etette. Gondolta is, milyen jól megy a dolga ennek a madárnak, neki csak úgy odaszórják a magokat, és kedvére lakmározhat. De aztán tovább repült és éppen lassított, hogy a fészekre leereszkedjen, mikor a sínek között valami fényes, csillogó tárgyat pillantott meg. – Ezt megnézem! – mondta hirtelen és le is ereszkedett. Csőrébe fogta, de nagyon nehéz volt, leejtette, akkor meg éles, csörömpölő hangot adott. Nagyon kemény volt. Nézegetett jobbra is meg balra, a meglepetéstől, tekergette a nyakát, aztán hirtelen megpillantotta, hogy ez a csillogó darab, az egyik vasúti sínből hiányzik. Sok mindent látott ő már, meg hallott is, azt is többek között, hogyha hiányzik a sínből egy darab, kisiklik a vonat! Éber Szarka megijedt, izgalom fogta el, tenni kell valamit. Az egy biztos, mert ezt már tapasztalta, hogy annak a jelzőnek így vízszintesen kell maradnia, mert akkor a vonat ott meg fog állni. Fel reppent, éles hangon csörgött, mondta a magáét, de nem változott semmi. Hirtelen oda repült a bódéhoz, ott elkezdett kiabálni, de a vasutas nem tudta mire vélni a szarka nyugtalanságát. Legyintett a kezével, még fel is kiáltott: - Hess! Hess! – és a bódé felé fordult.
Éber Szarka érezte, itt most minden tudására szüksége lesz, kibeszélő készségét elővette, mondta a körülötte elrepülő madaraknak, de ügyet sem vetettek rá. Már vagy az ötödik kört írta le a bódé, a jelző és a fészek körül, folyton csörögve, kiabálva a veszélyről, amikor egy Öreg Varjú szólította meg: - Mit beszélsz te itt, össze-vissza? Éber Szarka még levegőt sem vett, úgy mondta el a bajt. – Szólni kell a vasutasnak, állítsa meg a vonatot! A varjú nyugodt maradt, annyit mondott, nem tud emberi nyelven, nem tud beszélni a vasutassal. Éber Szarkának eszébe jutott, hogy ott a bódénál van egy papagáj, az tud emberiül beszélni, annak kell megmondani, az majd szól a vasutasnak.
Ebben a bajban az volt a szerencse, hogy a varjú öreg volt, tapasztaltabb, járt már Ázsiában és ott megtanulta a papagáj nyelvet. Az Éber Szarka és az Öreg Varjú gyorsan szárnyra kélt és a vasutas bódéhoz repültek. Röptükben azonban látták, hogy a jelzőt már felállították, tehát a vonatnak szabad bejárást adtak. A bódé tetején landoltak, a papagáj meg is ijedt egy kicsit, de amint az Öreg Varjú tolmácsolta a helyzetet, felborzolta színes tollazatát és ráförmedt a vasutasra: - Azonnal állítsd a jelzőt tilosra, mert eltört a sín! A vasutas tágra nyitotta szemét, nem szólt egy szót sem, egy kart lehúzva, engedelmeskedett.
Éber Szarka és az Öreg Varjú már a levegőben repülve látták, hogy a jelző tényleg tilosat jelez és a gyorsvonat ott áll előtte. Mind a ketten megnyugodtak, Éber Szarka azért, mert érezte, nem volt hiábavaló a rovására felhozott mindenkori kíváncsiság. Ez mentette meg a vonatot a kisiklástól. Az Öreg Varjú pedig azért érzett megelégedést, mert segítségét nyugtázta így: - Mindig jó, az öreg a háznál!