Ébredés

Évszám
2010
Már majdnem tizenegy óra volt, de még mindig nem tudta letenni a könyvet. Jó érzéssel töltötte el, hogy végre felszabadultan tud olvasni, hogy leköti a mű. Amikor a fejezet végére ért, becsukta, félretette a könyvet és a szekrényre ragasztott fényképre nézett. A képet a barátja készítette magáról nemrég. A lány belegondolt hogy mikor látta utoljára, hogy milyen nehéz, hogy ilyen messze élnek egymástól. Elképzelt egy házat valahol egy kisvárosban, kutyaugatást és gyerekricsajt, a fiú hangját, és, hogy nevetve átöleli. El sem tudott volna nagyobb boldogságot képzelni, mint vele élni, tudni, hogy bármikor láthatja. Kinyitotta a tőle kapott utolsó levelet, újra elolvasta, összehajtogatta és a borítékot az éjjeliszekrényre tette. Ekkor történt.

Épp a villanykapcsolóért nyúlt, mikor a kézfeje olyan furcsán idegennek tűnt. Lassan közelebb emelte és döbbenten meredt rá. Először nem értette, hogy mi változott. Aztán egyszerre rájött: a ráncok. Ráncos a keze. Hirtelen előrántotta a másik kézfejét is és tompa kiáltás-féle hang hagyta el a torkát. Először azt hitte, hogy kiszáradt, hogy a tél miatt. De a bőre olyan volt, mint egy idős asszonyé. Kintről halk beszélgetést hallott. „Ki lehet az? A mami már rég lefeküdt aludni"- próbált gondolkozni, de minden olyan zavarosnak tűnt. Mintha a szoba is megváltozott volna.

- Megint azt a könyvet olvassa. Már ki tudja hányadszor. - A könyvre nézett. Egy öreg, szinte elrongyolódott mű volt. Az nem lehet, hiszen két hete volt karácsony, arra kapta. Egyre érthetetlenebb volt minden, zavartan kapkodta körbe a fejét. A fénykép. A fénykép színtelen, alig ismerhető fel rajta a barátja. Összeszorult a gyomra. Mi folyik itt? Nem értem. Megint a kezére meredt. Ráncos. Ekkor valami kiabálás-félét hallott, de a hang ismeretlen volt. Csak később jött rá, hogy a saját hangját hallja. Egy fiatal nő rohant be a szobába.

- Anya, mondtam, hogy időben feküdj le! Pihenned kell, el fogom venni azt a könyvet, ha nem fogadsz szót!

- Ki maga? Hol vagyok? mit csináltak velem? - Ekkor egy tíz év körüli kislány jelent meg az ajtóban.

- Mi történt?

- Semmi picim, most feküdj szépen le. A mama rosszat álmodott. - A nő az ágyban ekkorra alig kapott levegőt, kiabált és hadonászott. A levelet kereste. Az éjjeliszekrényen volt, ott ahová tette. Csak éppen gyűrött, sárga, agyonolvasott.

- Nem értem! Nem értem! Mi folyik itt? Kik maguk? Segítsen valaki! Mit műveltek velem? Egy tükröt!  Egy tükröt!

 

 

Pár nappal később a kislány a szobájában imádkozott. Az anyukája lépett be hozzá.

- Anya?

- Igen Picim?

- Jobban lesz a mami? Tudod mindig furcsa volt, de én jobban szerettem úgy, mikor nem kiabált folyton és mindig mosolygott, és olyan volt, mint egy kislány. Akkor olyan boldognak tűnt. Tudod anya én mindig imádkoztam, hogy milyen jó lenne, ha az én nagyim is olyan lenne, mint a többieké a suliban. Ha megismerne, mesélne nekem, mesélne, hogy milyen volt a papa.. De ezt nem akartam.. Anya, tudod én nem ezt akartam. Miért nem ismer meg? És téged sem! Jobb lenne, ha minden úgy lenne, mint volt. Azt hiszem akkor boldogabb lehetett.