Ecsetvonások

Amikor Annát megismertem egyike voltam azoknak az embereknek, akik nem hittek a mesékben, a mesék hétköznapi csodájának erejében, a játék varázsában. Ő volt az első olyan ember az életemben, akin sosem tudtam igazán kiigazodni, úgy éreztem, nagyon messze jár tőlünk, noha minden társasági összejövetelkor kiharcolta magának a szónok szerepét, hogy elmondhasson egy újabb kacagtató történetet. Szerettük őt hallgatni, akkor kicsit elfeledkeztünk arról, hogy következő naptól záróvizsgára kell készülnünk, rákövetkező napon kemény megmérettetés vár ránk egy másik tárgyból, elfelejtettük, hogy a most elköltött pénzünk helyett mennyi mindent vehettünk volna még, hogy a főnökünk megdorgált minket néhány apró figyelmetlenségünkért, kiszakadtunk a minket körülvevő szürke, monoton valóságból. Ő mindig kérdőjel volt a számomra, hiszen amint végére ért egy történetnek, hátradőlt a székén, leköszönve szónoki szerepétől, csöndben ült körünkben tovább és hallgatott minket. Sok történetét ismerem, mosolyra fakasztó anekdotáit, világmegváltó kedves gondolatait. Egyik talán legderítőbb eszmefuttatása a csokoládépapírok gyűjtése révén született. Szerette a Bounty csokoládét, kókuszos, tejcsokoládés álom, hamar napi szenvedéllyé válhat a fogyasztása. Szerencséjére, erre mások is rájöttek, így reklámfogásként és a szenvedély fokozása érdekében egy olyan akciót hirdettek meg, amelyben a kibontott Bounty szelettel újabb csokoládét nyerhet az ember fia, illetve lánya, és amennyiben Fortuna vele van, igazi Bounty nyereményfolyam szemtanúja lehet. A papírok gyűltek, az ötletek halmozódtak. Mit is kezdhetne ennyi papírral. Az emberek lelki boldogságát mindig szívén viselte, hitt a csokoládé gyógyító erejében, ami nekünk fiataloknak – kiket kettétört a szomorúság ezekben az időkben… - elengedhetetlen társunk kell, hogy legyen. Miért nem lehet a gyógyszertárakban csokoládét kapni? Tette fel egyszer a kérdést, kizárva minden más lehetőséget, ami lelkünk gyógyulását segíthetné elő mesterséges úton. Amikor rájött, hogy ötlete nem kelt nagy visszhangot a világban, arra a döntésre jutott, hogy magánúton szabadul meg a számtalan fecnitől. Úgy gondolta, ha az embereknek nem kell az ő szívből jövő segítsége, akkor az állatok között próbál szerencsét. Elképzelte hogyan osztogatja a környékén élő négylábú és háromlábú ebeknek a lelki megkönnyebbülést hozó édességet.  Természetesen a háromlábú és félig vak kutyák előnyt élveztek nála. A történetének vége természetesen nem ez lett, hanem rafinált módon, feladott hirdetésben árulta tovább a csomagolásokat és végül egy még nála is nagyobb csoki evő gyomrában kötöttek ki a kalandos utat bejárt és végül beváltott csokoládék. Hogy az illető nyert –e vele újabb Bounty-t? Sosem tudtuk meg…

Sokszor találkoztunk társaságban, de igazán meghitt beszélgetésekre csak később került sor, akkor tudtam meg számos részletet addigi kalandos életéről, képzeletben elkalauzolt engem Olaszország meseszép tájaira, gondolatban én is vele lépkedtem Róma macskaköves utcáin, olykor Velence kanálisain gondoláztunk, máskor pedig Szicíliában süttettük magunkat a parton a tikkasztó hőségben. Egyszóval ő volt Anna,  az álom gyárosunk. Az álmokat azért gyártotta, hogy önmagát, illetve minket szórakoztasson. Egy dologhoz mindig ragaszkodott. Sosem hazudott nekünk… noha mesék között járt, azt érzékeltette velünk, hogy kedves hallgatóság, ez bizony fabrikált történet a javából. Szerencsére az évek alatt sikerült közelebb kerülnöm hozzá, így a legfrissebb események azonnal eljutottak hozzám, hol elektronikus üzenet formájában, hol pedig egy türelmetlen, erőszakos csengőhang adta tudtomra, hogy Annácskával bizony zajlik az élet. Ilyenkor néhány órára találkoztunk, én csendben elkortyolgattam a teámat, Anna pedig lelkesen, mindenről megfeledkezve ecsetelte legújabb kalandjának pontos részleteit. Így esett akkor is, amikor egyik délután éppen iskolából hazaérve, a postaládából kihalászott levelekkel a kezemben, a lakáskulcsot előhalászva a táskám legsötétebb bugyrából, a telefonom megtörte a folyosó csendjét. No lám, csak nem Anna keres? Akkor ma este sem fogok unatkozni, gondoltam magamban, miközben kacagva felvettem a telefont.

- Az lehetetlen, hogy ismét történt veled valami… - üdvözöltem őt.

- Szia. Azt hiszem, beszélnünk kell. Szeretnék elmondani neked valamit, amit talán majd te megértesz… helyettem is.

- Ez igazán megtisztelő és örömmel vállalom a detektív szerepet. Ma este jó lesz?

- Leköteleznél… vészhelyzet van.

- Nálad mindig az van… rendben, találkozzunk a Ferenciek terén, a szokott helyen, este 8-kor.

- Ott leszek. És nagyon köszönöm.

Letettem a telefont és azon tűnődtem, hogy Annával mi történhetett, amire az ő meséi között nem talált legalább számára kielégítő választ. Elképzelhető, hogy leszállt közénk és eltévedt a valóságban? Furcsa és ijesztő lehet a rideg valóság egy álmából felébredt Csipkerózsikának is, Annácskáról meg ne is beszéljünk. Mindenre felkészülve elindultam akkor este és kuncogva eltettem a táskámba egy színes mesekönyvet, ha esetleg Annácska vészhelyzete valóban az álomvilág megtöréséről szólna. Gondoltam csak fellapozom előtte, felolvasok néhány sort és minden a régi lesz majd. Meglepetésemre Anna már ott toporzékolt a templom előtt, égő arccal, riadt tekintettel, időt sem hagyva arra, hogy megkérdezzem melyik teázót választja, azonnal belelendült:

- Elment.

- Kicsoda?

- Az orvos.

- Milyen orvos?

- Üljünk le valahová, az a hely ott szemközt jó lesz.

- Ahogy óhajtod…

Ahogy elindultunk a teázó felé, furcsa érzésem támadt. Anna ideges volt és mérhetetlenül nyugtalan, sosem láttam még ilyennek. Csöndben ballagtunk egymás mellett, majd leülve mindketten kikértük a teát, én pedig kérdő tekintettel néztem rá, várva a szóáradatot.

- Emlékszel még arra a történetemre, amikor beleestem a saját üvegpoharamba és az éjszakai ügyeleten kötöttem ki? Nagyjából egy éve lehetett.

- Nem lehet elfelejteni…

- Akkor bizonyára az orvosra is emlékszel, akiről egyszer említést tettem, hogy milyen más, mint a többiek. Tudod, aki összevarrt… és most elhagyta az országot, kiment dolgozni… - panaszolta könnyeivel küszködve.

- Igen, valami múzsaként említetted nekem…

- Igen. Én voltam a múzsaológus, ő pedig az én múzsám – mondta kissé elmosolyodva.

- Na, erre igazán kíváncsi lennék. Mi az a múzsaológus és te miért is vagy az?

- Akkor válok múzsaológussá, amikor valaki igazán megtetszik nekem. Ez egy elég összetett dolog…

- És én kíváncsian meghallgatom…

- Rendben. Meg kell jegyezni, a múzsák ugyanolyan hétköznapi emberek, mint mi magunk. Nevezhetnénk őket akár tudatlan lényeknek is, abból a szempontból, hogy lövésük sincs többnyire arról, hogy ők megteremtődtek. Felbukkanásuk váratlan szituációkban történik  és a későbbi tulajdonosokra erős hatást gyakorolnak. Általában erről a hatásról ismerszik meg a múzsa. Ki kell hangsúlyoznunk, hogy a jelenséget időjárási viszonyok is befolyásolhatják. Megfigyelések alátámasztják, hogy a magunkévá fogadott lények kedvelik a szobahőmérsékletet. Tehát tanácsként elmondható, ha esetleg megijednénk a nem várt találkozástól, ne ássuk el őket a hóba. Jellemzőjük továbbá, hogy a váratlan szituáció elteltével ők is felszívódnak, hogy éljék tovább addigi, jól megszokott életüket. Ilyenkor gazdáik bánkódnak kicsit ugyan, de vigaszul elmondhatják magukról (és többnyire el is mondják... persze nem hencegve), hogy nekik bizony van egy múzsájuk.

- Ha most nem ismernélek azt mondanám, hogy meghibbantál… de ezt most hagyjuk. Tehát. Akkor most te vagy a múzsaológus, vagyis a gazda, ő pedig a te múzsád…

- Pontosan. Azt hiszem elfelejtettem nektek elmondani, hogy egy éve levelezem vele, naponta…

- Ezt valóban elfelejtetted mondani…

- Miután elmondtam neki, hogy ő az én múzsám ( ezzel felvilágosult múzsává tettem, ami igen ritka eset… ) egyszerre csak a képzeletbeli hajónkon találtam magam, ő kapitányként, én pedig a hajó első tiszti teendőit ellátva egy piros gumibugyogós zsiráf gazdájaként éltem a hétköznapjaimat.

- Tessék Annácska?

- Ő olyan volt, mint én. Nem kellett neki háromszor elmagyaráznom a múzsaológiai törvényeket, megértette elsőre. És belemerültünk a játékba, és azon kaptam magam, hogy önfeledten csapkodom a klaviatúrát, kalandozgattunk a tengeren, még egy lakatlan szigetet is meglátogattunk. A hajónk neve Harmónia volt, többnyire azért hívtuk így, mert bálnazsírral kereskedtünk… és ha ez feltűnt volna a Greenpeace- nek, elég valószínű, hogy haragra gerjedtek volna…

- És a felesége nem gerjedt volna haragra, ha meglátja a hajótokat?

- Ne gúnyolódj, nem biztos, hogy van neki…

- Mondta?

- Ha lenne neki, biztosan elmondta volna… illetve feljegyezte volna a hajónaplóba… mert mi ugye egyszer sem találkoztunk… sajnos.

- Hát hol él a mi híres doktorunk? Tanzániában?

- Mellettem lakik, azt mondta…

- Na, álljunk meg egy pillanatra Anna. 1 éve levelezel egy férfival, aki ha jól emlékszem legalább tíz évvel idősebb nálad…

- Kilenc évvel! – csattant fel Anna sértődötten, majd rámosolygott a mellettünk elhaladó pincérfiúra.

- …tehát egy éve levelezel egy férfival, aki nem tíz, hanem kilenc évvel idősebb nálad, nem hajlandó találkozni veled és azt állítod, hogy nincsen felesége.

- Azt nem állítom, hogy nincs, de erős a gyanúm, ha van is, valami nincsen rendben közöttük…

- Mit tudsz te erről az emberről?

- Azt hogy szereti sétáltatni a zsiráfomat… és remekül készíti a bálnazsírt.

- Én ezt képtelen vagyok elhinni… már megbocsáss Anna, de én tényleg azt hittem, hogy azért hívtál fel ilyen kétségbeesetten, mert... – itt nem volt szabad megemlítenem azt, hogy idefelé arra gondoltam, talán felébredt álomvilágából és pánikba esett – áh, mindegy is! De jelenleg egy képzeletbeli hajóskapitány fölött ülünk halotti tort, aki ráadásul meg sem halt, csak külföldre ment gyógyítani és ráadásul nős.

- Nem érted a lényeget! Ő hajlandó volt velem visszamászni a homokozóba, lapátot ragadni és újra gyereknek lenni. Tudod az embereknek ez nem erősségük. Ha sikerül is néha újra meglátni a színeket a szürke hétköznapban, azt nagyon magányosan teszik. Otthon ülnek, álmodoznak végtelen óceánokról, nyáresti csillaghullásról egy homokos tengerparton, még akkor is magányosak gyakran az emberek, amikor a kedves ott gubbaszt mellettük a kanapén, bámulva a befűzött filmet. És ez olyan elszomorító – mondta ajkát lebiggyesztve, megvető pillantást mérve az így szinte megsemmisült teáscsészére.

- Engem pillanatnyilag nem a világ szomorúsága, hanem a te képzelgéseid nyugtalanítanak. Nem tetszik nekem ez Anna, itt valami nagyon nincs rendben…de, mesélj. Hová is ment ez az álomlovag?

- Külföldre, orvosnak. Mi másnak? Ezzel minden lehetőséget elvágva, hogy valaha is én gubbaszthassak a kanapéján…egy hete semmit nem aludtam.

- Ó, Anna! Legyen egy csöpp eszed, az isten szerelmére! Ha ennyire nem látod a fától az erdőt, ülj fel a zsiráfod fejére és nézz kicsit körül…

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani és meg is értem a reakciódat. És ezért is nem meséltem el senkinek sem ezt a történetet.

- Azért nem mesélted el senkinek, mert félsz hallani az igazságot.

- Régóta tudom mi az igazság. Csak az igazság és a valóság nagyon fájó és elviselhetetlen. Tudom, hogy nem azért nem én gubbasztok most a kanapéján, mert egy plüssmackót ölelget éjjelenként. Azt is tudom, hogy amennyiben nem írok neki a múzsaológiai varázstudományomról és nem lebeghetek vele a zöld tengeren, vitorlákat foltozva napközben, este múzsaológiai előadásokat tartva a könyvtárszobában, akkor soha nem ismerhetem meg őt. Kellett találnunk egy közös játszóteret. Ahogy mondtad, tíz év…tíz év és két mérhetetlenül különböző világ. Én egy egyszerű, könyvekbe menekült bölcsészhallgató vagyok, ő pedig valószínűleg egy családos orvos.

- Látva most téged, néha veszélyes az álmok közötti kalandozásod.

- Kétségtelen. Visszafelé sült el a játékom.

- Lehet azért ennyire nem rossz ez a helyzet. Találtál egy játszópajtást. Másoknak a valóságban sem sikerül hajóra szállniuk együtt, anélkül, hogy közben ne kaparnák ki egymás szemét, önfeledten zsiráfot sétáltatni a szigeteken, egymás múzsájává lenni. Ritka dolog ez. És azt hiszem szép is.

- Én nem is a dolog szépsége miatt aggódom. Csupán attól rettegek, hogy elveszítem.

- Szerintem sok szabadon lődörgő játszópajtásod lehet még, csak türelmesnek kell lenned és ki kell várnod. Én úgy tudom a múzsák halhatatlanok, tehát nem kell csüggedned…és még annyira fiatal vagy, annyi minden áll még előtted.

- Ha belegondolunk, még jó is, hogy nem bízta rám a szívét, hiszen amilyen ügyetlen vagyok elejteném, összetörném, majd beleesnék a szilánkjaiba és minden kezdődne elölről... - mondta szomorú, ábrándos tekintettel, majd folytatta elhessegetve bús gondolatait  - de készülök nyáron Rómába...



Sokáig beszélgettünk aznap este Annácskával. Ez csak egy részlet volt, amit ebből leírtam és amin még nagyon sokáig tépelődtem. Tépelődésemnek okot Anna melankóliája adott, ami még hónapokig árnyékként kísérte őt a pesti kövezeten.  Amit sikerült átlátnom a helyzetéből, hogy nagy fába vágta ezúttal a fejszéjét. Ha a fát sikerült is kivágnia, hiszen az erőt senki nem sajnálta tőle annak idején, a kettejük között tátongó szakadék két partja közé stabil híd helyett sajnos csak egy rozoga lengőhidat sikerült eszkábálnia, ami időtállóbbnak és erősebbnek bizonyult minden vasszerkezetnél. Csak nézték egymást a híres orvossal, tisztes távolból, de annál kitartóbban.  Anna azon a nyáron valóban Róma felé vette az irányt. Számtalan levelet kaptam tőle, hol vidámat, hol kicsit szomorkásabbat, de egyikből sem hiányozhattak a kedves anekdoták, a piszeorrú fagylaltos fiú elragadó mosolyáról, a tipegő gyerekekről a Tevere partján, a híres Colosseum esti öltözékéről, ami Annát annyira elvarázsolta, hogy tudomásom szerint minden estéjét a Colosseum melletti kis vendéglőben töltötte, rálátva a dacos kőóriásra. A Colosseum az idővel dacolt, Anna a valósággal. Hamar egymásra találtak, én úgy hiszem.

Azóta sok év eltelt, változtunk is, számtalan kalanddal gazdagodtunk mindketten, de ez az apró kis történet végigkísérte Annát. A barátságukat megőrizték az orvossal, a hajónaplóban a bejegyzések azóta is sokasodnak és ha jól értettem szabadidejükben kókuszdiókat keresgélnek egy távoli szigeten. Az elmondottak igazak és elgondolkodtató, hogy oly sokan miért nem vagyunk képesek észrevenni a képzeletünk adta végtelen lehetőségeket. Hatalmas játszótér áll rendelkezésünkre, hogy néha kicsit közelebb kerüljünk egymáshoz, hátunk mögött hagyva a korlátokat, gátakat. És azt hiszem Anna volt az, aki ráébredt arra, hogy a valóság igenis lehet mesés és nem kizárólag a mese valóságos.