Égető napsugarak

„A legmagasabb torony... Hát persze. A kastély összes szintje, szárnya és tornya közül hol máshol is rendezné be a maga szobáját egy vámpír? Amilyen megalomániások, elképzelhetetlen lenne számukra nem a csúcson lenni, ahol minden más fölött érezhetik magukat." - mondta magában Soleil.

A Demenus-kastély kész labirintus volt. Az élőholtakkal folytatott harcokkal, időnkénti pihenéssel, öngyógyítással, evéssel, alvással és minden mással együtt több napba telt a fiatal vámpírvadásznak, hogy megtalálja a legmagasabb torony alját.

És ami ott fogadta Soleil-t, az minden volt, csak megnyugvás és elégedettség nem, hiszen a lépcső teljesen le volt omolva. Nem csak helyenként hiányoztak fokok vagy akár nagyobb egységek, a torony abszolút járhatatlannak, mászhatatlannak bizonyult. A kastély urát, lévén tudott repülni, ez bizonyára nem zavarta, de Soleil mérgében legszívesebben az egész tornyot ledöntötte volna. Teljes erővel hozzá is vágta világító pajzsát a falnak, de az csak keményen, hidegen magaslott továbbra is, és a pajzs földhöz koccanása és annak elnyúló visszhangjai gúnyos nevetésként hatottak a vámpírvadász számára.

Nem volt mit tenni, más módon kellett feljutni a torony tetejére. Soleil lentről egy ablakról észrevette, hogy fent egy híd köti össze ezt a tornyot egy másikkal, aminek a tetejére a fiú reményei szerint már fel lehetett jutni.

Így is tett Soleil, és elindult egy olyan folyosón, amely a kívánt irányba vezetett, persze végül több kitérőre és kanyarra került sor, mint amennyit a környék hegyi patakjai tesznek csobogásuk során. Útja mentén vértócsák, csonthalmok és millió fekemágiával életre hívott szörny szétszaggatott belei „díszítették" tovább az egyébként sem üres és szegényes kastélyt. Mikor a fiú időnként visszanézett „alkotására", kettős érzés fogta el. Egyfelől undorító volt a látvány, és ha Soleil nem lett volna erős idegzetű, még egy nagy adag hányást is hozzá tett volna az eleve gyomorforgató képhez. Másrészt viszont örömmel töltötte el, hisz mindez ékes bizonyítéka volt erejének, tudásának, megállíthatatlanságának. A hozzá képest nagyon gyenge ellenfelekkel már néha úgy szórakozott el, hogy maradványaik szimmetrikusan helyezkedjenek el az adott teremben, hogy kevésbé legyen monoton a kaszabolás.

Végül is elért a toronyhoz, annak fel a tetejére, készen rá, hogy kilépjen a szabadba a hídra, és elinduljon az egyenes úton végső célja felé. Viszont ekkorra már olyan sűrű köd szállt a kastélyra, amihez képest a méz édes víznek, a kőszikla pedig puha szivacsnak számított. A Hold és a csillagok fényét úgy szívta magába és oszlatta szét, mint a fekete kávé a kockacukrot, vagy az áldozat vérkeringése a kígyómérget.

Soleil nem látott jobban előre két-három méretnél, de lefelé sem, így a híd vastag tartóoszlopai elvesztek a fiú szeme számára a feneketlennek tűnő mélységben. Észrevette, hogy nem teljesen egyenesen megy előre, hanem enyhén emelkedik a híd, ami nem csoda, hisz egy magasabb torony teteje felé vezetett. Mindez egy bizarr, földöntúli érzéssel töltötte el Soleil-t, mintha eltűnne a végtelen szürke semmiben. És ezt csak fokozta az a tény, hogy egy árva lélek, egy ellenséges csontváz, de még egy eltévedt denevér se akadt Soleil útjába. Síri csend uralkodott, a kőhíd és a vadász bakancsának egymáshoz érésének hangját leszámítva közelről és távolról semmi sem érte el a fülét.

Lassú léptekkel, óvatosan haladt előre, elveszve térben és időben - mikor látótávolságon belülre került a legmagasabb torony teteje, már fogalma sem volt, mennyi időt töltött a hídon. Az ablakból fény szűrődött ki, Soleil készenlétbe helyezte magát, ellenőrizte fegyvereit, felszereléseit, biztos volt benne, hogy harcra fog sor kerülni. Gyorsítani kezdett, hisz ennyi nap várakozás után még pár másodpercet nyerni is megérte türelmetlenségének.

Odalépett a vastag faajtóhoz, látta, hogy nyitva van. Vett egy nagy lélegzetet, majd hirtelen, határozottan berúgta az ajtót, és belépett. Gyorsan körbenézett a szobában, amely nem sokban különbözött attól, ahogy elképzelte. De csak pár másodpercet szánt a szép faragott asztalra, a selyempaplanos franciaágyra, a több polcnyi borra és pezsgőre, meg a falra aggatott kötelekre és bilincsenkre, mert szemeit a királyok trónját idézően díszes karosszékre, az azon ülő vámpírra szegezte.

- Áh, Soleil, a hirhedt vámpírvadász! - mondta Demenus, és kortyolt egyet a kezében tartott, borral töltött pohárból. - Kíváncsi voltam már, mikor látogatsz meg.

- Pusztulj, szörnyeteg! Nincs helyed ezen a világon! - kiáltotta Soleil.

- Hahaha! Mintha téged oly szívesen fogadna a világ!

Soleil összeszorította a fogát. Ez most övön alul érte, hirtelen nem tudott mit válaszolni. Ezt kihasználva Demenus ivott még egy korty bort, majd ismét megszólalt:

- Sokat tudok ám rólad, Soleil. Bámulatos a harci tudásod és az elszántságod is. De mondd... miért jöttél mégis ide?

Könnyű volt a kérdés, Soleil olyan határozottsággal válaszolt, mint mikor először szólt a vámpírhoz:

- Hogy téged átküldjelek a másvilágra, aljas gyilkos!

- Na de mégis miért szeretnéd ezt ennyire? Miért vagy kiért akarod a halálomat?

- Hogy jobb hellyé tegyem ezt a világot, azért!

- Ezt a világot? - Demenus gúnyosan nevetett. - Azt a világot, amely bolondnak tart, hogy nem telepedsz le és tengetsz valami „normális" életet? Azt a világot, amely elítél, mert nem bűntudattal gondolsz és beszélsz a drága barátnődről, és mindarról, amit vele csináltok? Azt a világot, amely magasról tesz rád, és csak akkor nem nézi rossz szemmel a jelenlétedet, ha épp fenyegetve van az élete? Azt a világot, ahol azzal hálálják meg az erőfeszítéseidet, hogy valami tolvaj kirabol álmodban?

- Elég! - üvöltötte Soleil. - Nem mindenki ilyen!

- Tudod mit? - a vámpír továbbra is olyan nyugodt volt, mint a poharában a bor felszíne, szavai pedig oly egyenletesen folydogáltak, akár az ital időnként le a torkán. Látszott, hogy készült erre a párbeszédre. - Igazad van. Nem mindenki ilyen. Van az a rengeteg boldogtalan ember, aki mer álmodni és többet akarni, aztán vágyait kegyetlenül elfojtja a környezet.  Akik megpróbálnak valami jobbat és szebbet elérni a mindent elborító posványnál, de végül kénytelen megmártózni a büdös szennyben, mert egydül életben maradni képtelen. Akik lelkében színes virágok nyílnak, de a többiek mind letépik, és ugyanolyan szürke gazokkal ültetik be, mint ami az ő fejükbn burjánzik halálukig?

Soleil el volt képedve. Nem azért, mert Demenus gondoltai olyan őrültek és radikálisak lettek volna, hanem épp ellenkezőleg: Mert a fiú mindezt ugyanígy, majdnem szó szerint megfogalmazta már, és maximálisan egyetértet vele.

- Hahaha! Látom rajtad, meg egyébként is tudom rólad, hogy ugyanígy érzel. És mégis engem nevezel az ellenségednek, és engem akarsz megölni, nem a rengeteg gonosz és begyepesedett embert?

- Te rabolod el, erőszakolod meg és ölöd meg azokat a fiatal lányokat, úgyhogy igen, te vagy az, akit pokolra küldök!

- Még mindig nem érted a lényeget, igaz, jó vadász? Én nem elrabolom őket. Önszántukból tartanak velem a kastélyomba. Mert nem olyan vagyok, mint az összes felszínes, kopár lelkű férfi. És azt a titokzatosságot, szenvedélyt, örömöt nyújtom nekik, amire vágynak. Körberepítem őket a hegyekben, megmutatva a világot egy más, egy szebb nézőpontból. Utána felviszem őket ide, megiszok velük pár pohár finomságot, majd kényelembe helyezem őket az ágyon. Aki szeretné, azt meg is kötözöm, és hidd el, rengetegen szeretnék. Imádják az érzést, hogy teljes egészében átadhatják magukat valakinek, aki elbűvöli őket, és kiutat mutat az unalmas, több száz éve megrohadt szennyből. Aztán magamévá teszem őket, és életük legszebb élményét adom meg nekik. És amikor eljutnak az orgazmusig, akkor szívom ki a vérüket, hogy életük a csúcson érjen véget. Érted már, Soleil? Én nem gyilkos vagyok, hanem megmentő. Boldoggá teszem ezeket a lányokat, és megmentem őket atól, hogy ugyanolyan elfonnyadt, begyepesedett, céltalan életű banyák váljanak belőlük, mint akik közt felnőttek.

- Értem. - mondta Soleil. Már nem volt ideges, és fejében összeálltak az ellentámadás lépései. - De gondolom, nem kéred a beleegyezésüket, hogy megölhesd őket.

- Mégis miért kértem volna? A „nem" választ úgyis megbánják előbb-utóbb, elég sok nőt láttam már, hogy tudjam.

- Ennyit rólad. Nem vagy semmi több, mint tolvaj és gyilkos. Ellopod az emberek szabadságát és életét.

- Talán ugyanez elmondható az összes vallásról...

- Így igaz, de te sem vagy jobb semmivel. Ha jobbá akarnád tenni a világot, a gonosz embereket öldösnéd, nem az ártatlanokat. Az emberiségnek nincs szüksége ilyen megmentőre, mint te!

- Emberiség! - Demenus hangjából megvetés áradt, és Soleil legnagyobb örömére végre harag is. Felállt a székéből, és földhöz vágta a kezében lévő poharat. - Egy szánalmas kis rakás gyűlölet és hazugság! Hát legyen... Harcolj értük, és halj meg a bűneikért! És utánad a következő áldozatom a te drága Breeze-ed lesz, akár önként tart velem, akár nem!

Ezt hallva Soleil azonnal felemelte kardját és maga elé emelte pajzsát, ami nagyon hasznosnak bizonyult, mivel a fiú még alig fogta fel, mi történik, de máris egy tűzgolyó csapódott neki a pajzsnak.

„A rohadt... ez a vámpír nagyon gyors!" - jegyezte meg magában a vadász, és ez a ki nem mondott kijelentés újabb megerősítést nyert: Alig nézett ki a pajzsa mögül, Demenus kezében ismét egy forrongó tűzlabda jelent meg, és villámsebességgel repült feléje, megint csak egy hajszálon múlott, hogy kivédte.

Ezután se hagyott időt a vámpír ellenfelének arra, hogy átvegye a kezdeményezést, folyamatosan hajigálta a tűzgolyókat, hol magasra, hol alacsonyra célozva. És nem csupán egy helyben állt, gyorsan mozgott, szinte siklott a levegőben, próbálta oldalról vagy hátulról eltalálni Soleil-t. Neki pedig mindig épp annyi ideje volt, hogy oldalirányba tegyen egy gyors ugrást, vagy a megfelelő helyre emelje világító pajzsát, nem jutott oda, hogy egyszer ő támadjon.

Aztán a fiú karjai, lábai és szívverése folyamatosan alkalmazkodtak a harc ritmusához, és egyre gyorsabban védte ki a vámpír varázslatait. Remélte, sikerül neki is meglepnie ellenfelét, így mikor épp viszonylagos biztonságban érezte magát, előrántott egy dobókést és eldobta Demenus felé.

Nem találta el, de annyit ért, hogy valóban nem számított rá a vámpír, és ettől kicsit megingott. Eközben Soleil tett két gyors lépést felé, és egy újabb kést hajított el. Demenus ez elől is kitért, de legalább addig se tudott újabb tűzgolyót varázsolni.

Folyamatosan támadtak és védekeztek így, olyan sebességgel, hogy két veszett kutya párbaja lassú sakkjátszmának tűnhetett mellette. Soleil próbált egyre közelebb és közelebb kerülni ellenfeléhez, hisz neki véges számú kés állt rendelkezésre, és bár biztos volt benne, hogy Demenus varázsereje se kiapadhatatlan, de abban is, hogy még el se kezdett fáradni. A sok védekezni megállás, elhajolás és elugrálás mellett - főleg, hogy Demenus is ezt tette - ez nagyon lassan ment, de a harcoló felek folyamatosan egyre közelebb kerültek egymáshoz.

Mikor már szinte kartávolságba kerültek, Soleil gyorsan előrántotta a már vámpírok tucatjainak életét kioltó kardját, és szúrt vele. A penge bele is fúródott Demenus testébe, viszont nem úgy reagált rá, mint ahogy az emberek szoktak ilyen helyzetben, olyan volt, mintha alig érezte volna meg. Nem hagyta abba a támadást sem, és mivel már nagyon közelről lőtte a tűzgolyót a vadász lábai felé, és neki nem volt ideje arra, hogy ezt időben észrevegye és ki is védje.

Soleil hatalmas égető fájdalmat érzett jobb lábán, össze is esett tőle. Gyorsan nyúlt egy üvegcse szentelt vízért, de még mielőtt kezébe vehette volna, Demenus gyomron rúgta, és újabb tűzgolyót küldött felé, ezúttal a bal lábára - a pajzs takarta Soleil felsőtestét és fejét, ahol a legsebezhetőbb.

Természetesen Demenus sem hagyta kárba veszni eme fölényét, így gyorsan ismét rúgott egy nagyot a földön fekvő fiúba. Soleil testét iszonyú fájdalom járta át, de nem vesztette, nem veszthette el önuralmát, és a következő rúgást már sikeresen hárította, méghozzá kardjának suhintásával.

A vágás nem volt elég erős ahhoz, hogy megszabadítsa a vámpírt végtagjától, ahhoz viszont igen, hogy kibillenjen az egyensúlyából, időt adva arra Soleil-nek, hogy felüljön. De ekkor Demenus megint támadott tűzgolyóval, ezúttal mellkason találta a vámpírvadászt.

Soleil úgy érezte, lassan szénné ég, ha nem tesz sürgősen valamit. Itt volt az ideje, hogy használja azt a bizonyos fegyverét, amelyet hosszú hónapok óta tartogatott arra az esetre, amikor igazán szüksége lesz rá, és soha nem merte elpazarolni. Most viszont úgy gondolta, ez az az eset, mert ha most nem fordítja meg a küzdelmet, akkor nincs következő harc.

Egy aprócska gömbről volt szó, amelybe egy igen ritka és bonyolult varázslattal nagy mennyiségű szentelt vizet sűrítettek bele. Vékony üvegszerű anyag borította, benne pedig élénk kéken fénylett a koncentrált folyadék. Soleil megfogta az övére erősített gömböt, és tiszta erővel felfelé dobta.

Amint a parányi tárgy ütközött a plafonnal, felrobbant, és szétrepült minden felé a benne lévő anyag: Mintha szentelt vízből álló eső esne, de olyan sűrűn, gyorsan és nagy cseppekben, amilyet ritkábban lehetett látni, mint fehér hollót - egy várbörtön mélyén.

A víz eloltotta a lángokat és enyhítette Soleil fájalmát, és míg rá hűsítően hatott, Demenus-ra úgy, mintha magára lőné a tűzgolyóit: mélyen megégette a bőrét, ahol hozzáért.

Bár Soleil iszonyú kimerült volt, nem várhatta meg, hogy az összes szentelt víz leessen és Demenus ismét cselekvőképessé váljon. Gyorsan felállt, előrántotta karját, és megint szúrt egyet a vámpírba. Majd megint, majd megint, gyorsan húzogatta ki-be kardját testéből, újabb és újabb sebeket ejtve, miközben a szentelt víz cseppjei is újabb és újabb égésnyomokat hagytak arcán. Soleil arca is égett a Demenus iránt érzett dühtől, és attól az elégedettségtől, amelyet a haldokló vámpír szenvedése okozott.

A kastély ura összeesett, fejjel egyenesen a bőrét égető tócsába. Torkaszakadtából ordíott - amíg tudott, mert hangszálai is nemsokára elégtek. Soleil közben kardjával ütötte-szútra-vágta, egészen addig, míg már lassan egy perce nem mozdult a test és nem adott ki semmiféle hangot se - Soleil már egészen biztos volt benne, hogy ellenfele halott.

Ekkor kifújta magát, felállt, majd lassan, amennyire fájó lábai engedték, ellépkedett a legközelebbi ablak felé, felült a párkányra, és körülnézett a helyiségben.

A földet szentelt vízből és vérből álló tócsák borították, a terem közepén Demenus szétégett és szétszaggatott maradványai terültek el, a berendezés szétégett Soleil ruhájának alsó felével együtt, de ez a látvány neki mégis nagyon kellemes és megnyugtató volt. Küldetését teljesítette - egy újabb csepp párolgott el a napfényben a gonoszság óceánjából.