Az égig érő fa

Kedves Olvasók!

Ez a kis történet amit átadok Önöknek, egy hosszú mesébőlvaló részlet, egy kaland.

Azért fogtam lelkesen tollat az ecset helyett három éve,mert szerettem volna megismerni és a gyerekekkel megismertetni a hét legfőbbgabonát.Ma amikor a szupermarketek polcairól visszük haza akenyeret, honnan is tudnák gyermekeink, miért is tisztel az ember egyuzsonnazsömlét.Ennek jár utána Julianna manóbarátjával Kruppitával világokonát, a hét legfőbb gabona tündéreivel találkozva.Mire leítam az utolsó szót már tudtam, én néztem szembe afélelemmel, gondoltam végig újra mi a felelősség, a tisztelet, és a főhősselegyütt én is megváltoztam.A mesének ezt a címet adtam: Az égig érő fa.

Kedves Olvasók! E kalandból most megismerhetik a kölest. Afejezet címe:

A FÉNY

- Hát újra itt vagyunk - sóhajtotta Julianna a lépcsőtetejére felérve, amint a kapu szárnyait nyitották kifelé.

Kiléptek az ajtón, és meglepődve álltak meg a sziklás,meredek lejtő tetején. Lenéztek az útra, ami a mélyben a szurdok aljánkanyargott, egészen a lapályig, amire kifutott aztán, és a távolba veszett avége.

A táj vad volt, kövek, és mindenhol sötétzöld, a sziklákbaerősen kapaszkodó növények.

Látszott a fákon, hogy nagy szelek tépázzák őket, mertnémelyik, egészen kicsavarodva, helyenként szinte vízszintesen nőve, nyújtózotta fény felé, a szurdok oldalán lévő sziklarésekben kapaszkodva erősgyökereivel. Ebben a homályban, ami a mély völgy alján honolt, ott ragyogottegy gyönyörű valami.

Juli és Kruppita még soha nem láttak ilyen építményt.

Olyan, mint egy aranyozott kalitka, alacsony oldalaitsárkányok képei díszítik színesen. Négy szép oszlopon álló teteje van, négyélűenboltozatos tető, ami ragyog a sziklafalak közötti keskeny résen bevetődő vékonykis napsugárban, mert a nappal rokon arannyal vonták be, ugyanúgy, mint adíszt, ami a csúcson pompázik, ahol a négy él találkozik.

Persze egy kalitkánál jóval nagyobb, akár két-három ember isbelekucorodhatna. Biztosan van is benne valaki, akinek nagyon melege lehet,mert a finom anyagból készült függönyszárnyak, amik a tetőről hullanak alá azoszlopok között, meg-meglibbennek a hosszú szárú legyezők által keltett hűsítőlégfuvallatokban. Mert hát emberek is vannak a kalitka mellett. A legyezőkkelkét férfi mozgatja a levegőt - igencsak meleg van, még itt a völgyben is.

Még nyolc másik szolga ül, szemmel láthatóan elcsigázva, akalitka körül a földön. Fekete hajuk varkocsba kötve böngyörödik a fejükbúbján, ruhájuk, cipőjük poros, legtöbben becsukják szemüket, élvezve a ki tudja,meddig tartó pihenőt.

- Lila! Lila! - kiabált fojtott hangon Juli. Gyertek már,mondjátok, most mit tegyünk? Kik lehetnek ezek az emberek? Mi ez az aranyoskalitka, hová kerültünk?

Puha suhogás hallatszott, és már meg is jelentek a színesek.

Persze Kék rögtön kukucskálni kezdett, a meredély szélérekuporodva, ha nem tündér lenne, az ember reszketne, hogy mindjárt lezuhan, úgykihajolt fölé.

- Van odalent még valaki, díszes, földig érő ruhában! Olyanszéles a gallérja, mint egy sál, és vörös, mint a ruhaujja! Hú, de előkelőennéz ki! - tudósít onnan a szélről a kicsi tündér.

- Ők mind benneteket várnak - mondta halkan Lila. Nehabozzatok! Emlékezz Julianna, azt mondta a Fűtündér, nyitottnak kell lenneteka számotokra új dolgok iránt, elfogadónak, hisz bárkit küldhet hozzátok, hogysegítsen nektek! Az a furcsa jármű, ami lent van (az a szép kalitka), egygyaloghintó. Az a nyolc férfi cipeli, akik most odalent pihennek, a földönülve. Itt, Kínában, az előkelők régen ilyen járművekkel tettek meg akár nagyutakat is.

- Gondoljátok csak el, milyen nehéz munka azokat a hosszúrudakat markolva a vállukra emelni, csak vinni, vinni a hordszéket? Tudjátok-e,hogy majdnem futnak a gyaloghintó hordozói, egymáshoz igazodva. Ringatják, ésnem zötyögtetik a bennülőket a hosszú utakon -sajnálkozott a pihenő embereketnézve Kék. - Akár ketten-hárman is ülhetnek a hintóban.

Becsukta a szemét, és azt suttogta: Küldök nekik egy kisszeretetet, rájuk fér.

Amint kimondta, már látták is a többiek a fénylő szalagot,ami a férfiakhoz ért egy pillanat alatt, és ott szétbomlott, szálaira.Mindenkit körbeölelt a fény, ami csak áradt, áradt, Kéktől a völgy aljáig.Addig folyt, hömpölygött, még a gyaloghintóba is beömlött, míg mindenkit körülnem vett egy jó nagy fénytojás.

Julianna és Kruppita csak ámult-bámult. A manó már hallotterről a varázslatról, de még sosem látott ilyet. De Juliból ömlöttek a kérdések:Hogy van ez? Hogy csináltad?

Nézzétek, kihúzzák magukat ültükben, már mosolyognak, márbeszélgetnek is, pedig az előbb még fáradtak, rosszkedvűek voltak! Én ismegtanulhatnám ezt a csodatételt?

- Nem csoda, nem varázslat, csakSZERETET - mondta komolyan Rózsaszín, ami nála nagyon szokatlan volt. Mármint akomolyság. - Te is, ő is, mindenki meg tudja csinálni.

- De én nem vagyok tündér, még amanók is ügyesebbek ilyen dolgokban, mint az emberek. Hogy fogjak hozzá? - siránkozottNyenye.

- Emlékszel, mit mondott a rizstündére? - ölelte át vigasztalóan Kék. - Csak nyisd ki a szíved, szeress!

- Kívánd, hogy eljusson ahhoz aszereteted, akinek küldöd. A fejed nem is igen kell. Ne gondolkozz, hogyantörténik, csak hagyd megtörténni - tette hozzá Rózsaszín.

Juli becsukta a szemét, ahogy Kéktől látta, és befeléfigyelt. És akkor meglátta a fényt.

Valahonnan föntről ömlött, körbefolyta, betöltötte, amellkasában felgyűlt, mint egy tóban, aztán, mikor már nem fért, annyi volt, akinyílt szívén át kizúdult, és a fényszalag vagy patak vagy micsoda mindenkihezegy pillanat alatt elért.

Olyanok lettek mind, mint akiket fénybe csomagoltak.

Juli is.

Boldogító, jó érzés volt.

- Nnnnna, nem olyan különleges dolog ez, bárki megteheti,bármikor. Az anyák meg alapjáraton tudják. Ha mindig látnátok a szeretetfényét, észrevennétek, hogy minden reggel egy csomó fénybe csomagolt gyerekgyalogol az iskolába, óvodába - mondta Lila ünneprontóan.

- Dologra fel! Azért keltetek útra,hogy megismerjétek a kölest.

- Ti pedig, gyerekek, ki tudja,miért, Kínába jöttetek, és még az időben is visszautaztatok - mosolygottRózsaszín.- Melyikőtök gondolta ki ezt az időutazást a Sang-kori Kínába?

- Én biztos nem!

- Én sem! - tiltakoztak mindketten. Biztos a Nagy Fűtündérintézte így a dolgot. - Most hogyan tovább? - néztek tanácskérő arccal atündérekre.

- Hogyan, hogyan! Hát induljatok lefelé! Vagy tánvisszafordultok inkább? - tudakolta kedvesen Kék. - Segítünk lemenni a meredeklejtőn, aztán elköszönünk, ti pedig kalandra fel!

15.

A TANÍTÓ

Mikor leértek, a két gyerek nem sokáig nézelődhetett, mertegy fekete hajú és bajuszú, okos tekintetű férfi lépett oda hozzájuk. Valóbannagyon előkelően festett, igaza volt Kéknek. Ebben a porban, melegben is tisztaés friss volt, mintha nem is lett volna mögötte hosszú út.

- Üdvözöllek benneteket, kedves vendégeink - hajolt megelőttük. - Nagy örömünkre szolgál, hogy megérkeztetek. A dicső császár olyannagylelkű volt, hogy gondoskodott róla, minél kényelmesebben utazzatok.

- Csak nem ezt a szép hintót küldte értünk? - kotyogottközbe Juli.

A férfit szemmel láthatóan meglepte ez a feltételezés.

- Maga az uralkodó utazik a gyaloghintóban természetesen,hiszen ti is, mi is, vendégek leszünk, a nagy Köles tündér vendégei.

De a dicső uralkodó öszvéreket rendelt nektek.

Díszes takarókkal ékes, békés jószágokat, hogy ne kelljen azút porában gázolniuk, amíg megteszik az utat a vendéglátóhoz.

- De furán beszél! - gondolta Juli, de igyekezett elfogadni,hogy ez az ember más, mint akiket eddig ismert, mert észben tartotta a Nagy Fűtündértanácsait.

- Én a császári udvarban élő tanító vagyok, és uram, bölcselőrelátással, engem rendelt mellétek, okítsalak benneteket. Hogy ne kelljenszégyenkeznetek tudatlanságotok miatt a lakomán, ahová, császárunkkal együtt,titeket is meghívtak - folytatta a felvilágosítást a mester.

- Köszönjük, kedves tanító. De először tán beköszönnénkannak a császárnak, legalább egy sziával. Nem gondolod? Úgy illene - javasoltaKruppita.

A tanító szemmel láthatóan megrökönyödött ennyi lazasághallatán. Szemöldökét magasra húzva, azt válaszolta:

- Majd a szertartásoknak megfelelően bemutatnak titeket minda két nagyhatalmú uraságnak, ha megérkezünk a Köles tündéréhez.

16.

AZ ELSŐ TANÍTÁS

Elindult a menet, és szelíd öszvéreik egymás mellettballagtak a hintó után, amit a nyolc szürkeruhás cipelt. A tanító odaügetettmelléjük szép kis barna lován.

- Megtudtuk a nagyhatalmú Fűtündértől, hogy tudatlan vagymég, kicsi lány, abban, hogy miért tisztelik az emberek az ételeiket.Nagyrabecsülésetek jeléül venném, ha meghallgatnátok a tiszteletről szólótanításomat. Így az út egyhangúságát és unalmát is elűznénk.

- Olyan furán beszélsz, kedves tanító! - bukott ki Julibólmégis a csodálkozás. - Nekem is van otthon tanítóm, Daninak hívják, de őmásképp beszélget velem.

Kruppita is bólogatott, ő is ismerte Danit.

- A mi hazánk a nagy Kínai Birodalom. Nálunk minden fontoshagyományok szerint történik. Azért minket bízott meg a Fűtündér, azért mimutatjuk meg nektek, mi a tisztelet, mert nálunk a tiszteletre épül minden.

- Mi az a tisztelet? - kíváncsiskodott Juli. - Az, hogy szótfogadok?

- Várj csak, hogy mondjam el? Tudod-e, mi a tisztelethezvezető első lépés?

Mindkét gyermek a fejét rázta.

- A megismerés. Lám, ti is hogy törekszetek a megismerésre.Elindultatok, hogy megnézzétek, megtapasztaljátok, megismerjétek, milyenek agabonák. Mondjuk a búzák.

- A következő lépés, ami a tisztelethez vezet, az értékekfelismerése. Ez azt jelenti, hogy a búzákat megismertétek és láttátok, mennyiérdemük van. És örültetek ezeknek, a tulajdonságaiknak, éreztétek, hogy ez ígyjó. Mennyi mindent tettek ők az emberekért, lelkiismeretesen végzik amunkájukat, vigyáznak a rájuk bízott növényekre, és kedvesek, békések,szeretettel telik.

A harmadik lépés, ami a tisztelethez vezet: az értékekmegbecsülése. Ez azt jelenti, hogy mikor már megismertétek a búzákat, a jótulajdonságaiknak, az érdemeiknek örültetek, az az érzés kezdett bennetekfelébredni, hogy ennyi jó valami „jutalmat" érdemel.

Nem ajándékot vagy fizetséget, hanem valamit, amitmagatokból, belülről csak ti tudtok nekik adni. És ez volt a timegbecsülésetek, tiszteletetek, amit a búzák iránt éreztetek.

- Értem, értem! - kiabált a nyeregből is felemelkedve,hadonászva Juli. - Ez a tisztelet! Hogy jól megismerünk valakit, megbecsüljükbenne, ami értékes és jó! Aztán adunk neki külön ajándékot, csak tőlünk, csakneki - a tiszteletünket!

- Hát igen, de a negyedik lépés az, hogy a megbecsülést, a tiszteletetki kell mutatni. Például azzal, hogy nem vágsz a szavamba.

Van egy nagyon lényeges ötödik szabály is: Magad is ismerdmeg, ismerd fel a magad értékeit, becsüld meg őket.

Tudd, hogy te is tiszteletre méltó vagy.

- Ééén? - húzta a szót Juli, szégyenlősen mosolyogva.

- Én is tisztellek téged és Kruppitát, mert ismerem azértékeiteket.

- A tiszteletreméltóság fő erény, és elnyeri jutalmát. Az,hogy itt lehettek, az értékeiteket mutatja, tiszteletre méltó barátaim -bólogatott derűsen a tanító.

- A zsömle is azért tiszteletreméltó, mert értékei vannak? -kérdezte Kruppita.

- De hiszen ismered a búzákat, a zsömle meg az ő adományuk!Nézd, hogy kik vannak a dolgok mögött! - felelte a mester.

Most egy ideig csendben lovagoltak, illetve öszveregeltek atanítványok. Volt min gondolkodni.

Ha nem tiszteli az ember az ételét, mondjuk a zsömléjét,megsérti azokat, akik a zsömle mögött állnak. A kedves és jó búzatündéreket.Tiszteletlen velük.

- Talán jobb is, hogy ezt eddig nem tudtam - gondolta Juli.

A múltkori vendégségben hogy szégyelltem volna magam abúzatündérek előtt!

17.

MESÉLA TANÍTÓ

- Gyerekek! Csak vidáman! Nézzétek, amíg tanultunk, kiértünka völgyszorosból, kiléptünk a sötétből a fényre, és észre se vettük. Pedig hogyragyog a nap! Elő a kalapokkal, ott vannak hátul a nyeregkápára akasztva, azelemózsiás tarisznya mellett! Délig biztosan nem állunk meg pihenni,falatozzunk menet közben. Míg eszegetitek az édes lepényt, mesélek nektek.

A két kalandozó már fordult is hátra ültében, és a fejükretették a széles karimájú kalapokat, amelyek valami növény száraz levelébőlkészültek. Most vették csak észre, hogy eddig hogy hunyorogtak, a naptól védvea szemüket. Hát így rögtön jobb volt. Akkor meg még jobb, mikor már a finomsüteményt eszegetve, mesét hallgattak. Ti is szeretitek a meséket, kedvesolvasók? Akkor ti is figyeljétek, mit regélt barátainknak a nagy tudásútanítómester.

- Füleljetek hát, hogy hívogatja az ősöket a kínai költő!

A család áldoz néked,az ősnek,

Nyüzsgő vendég-hadtódul elébed.

Oltárodon rizs, koraitermés,

Egyszerű köles, magaaz élet.

Édes, csípős, sós,keserű,

Ahány zamat van,felvonul itten!

(Weöres Sándor fordítása)

- Mesélek nektek a kölesről, jó? Tudjátok, hogy hívták aCsou-dinasztia ősatyját? Hou Csínek. Azt jelenti, Köles Úr.

Ezen aztán muszáj volt nevetni. Hogy hívhatnak kölesnek valakit!Ez olyan, mintha Julit, Tejbegríz Juliannának hívnák! Vége szakadt a nagyhallgatásnak, újra kíváncsian ágaskodott a nyeregben Juli, és hát Kruppita ishegyezte a fülét.

- Szegényke! Milyen furcsa nevet kapott! - mosolygott mégmindig Nyenye.

- Nem, nem, ez nem furcsa név volt, hanem megtisztelték veleőt, hogy így hívták. A kínai nép, ha azt mondta, mag, az mindig is a kölestjelentette. Ez a fő táplálékuk. A rizst drága, újfajta gabonának tartják ekorban a kínaiak.

A kínai birodalomban maga a császár veti el elsőnek mindenévben a kölest, hagyományos szertartások keretei között. Sőt a fejedelem, attólfüggően, hogy milyen évszak van, mindig költözik.

Tudjátok, a kínai paloták egy hatalmas kertben állnak, éssok különálló épület szolgál otthonul, külön a feleségeknek, külön ahivatalnokoknak, külön a szolgáknak, szakácsoknak, és így külön-különmindenkinek. Úgy hívják ezeket, hogy pavilonok. A kert szépséges. Tavak,patakok, vízesések, szépen elhelyezett kövek, hatalmas és kisebb fák, sokvirág. Temérdek kertész dolgozik, hogy minden mindig megfelelő legyen.

Magas fal veszi körül a kertet, és persze őrök is. Még egyikudvarból a másikba sem lehet engedély nélkül bárkinek átsétálnia. Az uralkodóé,természetesen, mindenből a legszebb. Hallgassátok csak, hogyan kell acsászárnak költöznie egyik pavilonból a másikba!

Tavasszal a keleti pavilonjába költöztetik őt, a ruhái azöld szín árnyalataiban pompáznak,

ételeit a búza adja.

Nyáron a déli pavilonba hurcolkodik, vörös színekbe öltözik,és szakácsai olyan ételeket készítenek javarészt, művészi szinten bánva afűszerekkel, amik babot tartalmaznak.

Ősszel a nyugati pavilon az otthona, fehérbe öltözik, ésételei között fő hangsúlyt kap a kendermag.

Télen az északi pavilon következik, szolgái előveszik komolyfekete selyemkabátjait, hisz a tél a csend, az elmélyedés ideje, ilyenkor acsászári konyhán sok kölessel készített étel fő, azt tálalják neki.

- Jó sok dolga van nálatok egy uralkodónak! Gabonát vetni,mint a parasztnak! Meg ez a sok költözés! - sápítozott Nyenye. - Én azt hittemmindig, királynak lenni jó mulatság lehet. Pláne királylánynak! Azt sokszorjátszom Zoéval még most is, hogy királylányok vagyunk.

- Hát igen. Uralkodni nem is olyan könnyű - mondta a tanító.

A császár gondoskodik arról, hogy ne legyen éhínség azországban. Tartalékolnak gabonákat, persze főleg kölest. Mégpedig kétfélemódon:

Van a Pej: A gabonát megfőzik, megszárítják, megőrölik.

Van a Csin: A gabonát megpirítják, megszárítják, megőrölik.

- Még a császár is pejen él, mikor utazik. Mert ez az ételnem romlik meg, Hosszú utakra lehet magunkkal vinni. Hallgasd csak, ez érdekeslehet neked, amit most mondok, Julianna! Hiszen te Magyarhonból jöttél.

Egyszer, az ázsiai hunoknak majdnem félmillió liter pejtadtunk ajándékba. Gazdagok voltunk gabonában, az ég áldása volt a munkán, ésjól tartalékolt az uralkodó.

- Nahát! Ki tud ennyi kölest megenni? - csodálkozottKruppita.

- A ti időtökben is, ha gondolatban három részre osztjátok aföldön élő összes embert, a három részből az egyiknek még mindig fő tápláléka aköles.

- Erről jut eszembe! Mindjárt megérkezünk a lakomára.Elmondom, hogyan viselkedjetek.

18.

A MÁSODIK TANÍTÁS:

ILLEMTAN

- A házigazdának kijár a tisztelet! - kezdte a leckét amester. - Emlékezzetek, hány embernek ad enni a földön!

- Meghajlással köszöntsétek. Illedelmesen üljetek le agyékényre az asztalhoz, és a csészéteket felemelve mondjátok meg neki, hogyméltatlannak érzitek magatokat erre a megtiszteltetésre, hogy az asztalánálehettek. Ő majd köszönt, és azt mondja, neki megtiszteltetés.

- Hú, de bonyolult - mondta Kruppita. - Otthon sokkalegyszerűbb. Azt mondjuk: Jó étvágyat!

- Van még szabály? - érdeklődött aggódva Nyenye. Hogy fogjamindezt megjegyezni, már így is tele a feje a sok furcsasággal, gondoltamagában.

- A többi könnyű:

Jobb kézzel egyél, vagy pálcikával!

A csészédből ne szürcsöld ki alevest, a zöldséggel együtt!

A rizst ne lapogasd, vagygöngyölgesd, hogy hűljön!

Csendben egyél!

Ha közös tálba nyúlsz, ne siessjóllakni, kis falatokat vegyél, kóstolgass!

A köleshez ne használjevőpálcikát!

- Látod, ezt biztosan betartom, nem is tudom, hogy kell! -ijedezett Juli.

- Sebaj! Ott a jobb kezed - mondta a tanító. - Ha vége avendégségnek, a gyékényszőnyeged mellé térdelve kezdjed összeszedni azevőcsészéket!

- Ezt otthon is így kell, anyának is segíteni szoktunkleszedni az asztalt, ez menni fog -mondta Nyenye.

- Nekem is! - kontrázott a barátja.

- De itt elhárítják majd ezt a szolgálatot, majd meglátod -mosolygott a tanító.

Még beszélgettek egy ideig arról, milyen érdekes szokásokvannak egy másik nép életében, nekik meg a miénk lenne furcsa.

Egyszer csak megállt a menet egy szép kétszárnyú kapu előtt.A magas falon lombok kandikáltak át, mint egy szép kert ígéretei: Fenségesvagyok, gyönyörű, hűs és kellemes, várlak! Gyere, itt megpihenhetsz!

- Juli! Nemsokára meglátjuk, milyen egy palotakert, meg apavilonok! - súgta a manófiú. -Úgy izgulok, mint még sehol eddig.

- Figyelj! Figyelj! Most segítik ki a szolgák a császárt ahintóból! Odasüss! Ha a tanító elegáns, mit mondhatnánk a császár ruhájára!Azt, hogy káprázatos? Nézd, nézd, Ránk nézett!

A császár apró biccentéssel üdvözölte messziről Juliannát ésKruppitát, majd mindannyian, a császárral együtt, mélyen meghajoltak azüdvözlésükre kisiető Kölestündér előtt, tiszteletük jeléül.

És akkor ott, a pompázatos palotakertben, az egyik pavilonszépen lakkozott asztalánál, amely roskadozott a finom ételek és italok alatt,melyek mind kölesből készültek, elkezdődött a lakoma.