EGY CSEPP EMBERSÉG

Évszám
2010

Városi Kórház, Gyermekosztály, Vérvétel. Veszett ordítás. Két éves kisfiammal lassan elsétálunk a félig nyitott ajtó előtt, ösztönös kíváncsisággal kémlelve befelé, hátha megpillantunk valami „véres jelenetet". Szerencsére nem. A falakon színes festmények sora végig a folyosón. Próbálom gyermekem figyelmét azok részletes kielemzésével elterelni a nem szűnő visításról. Nem teljes a siker.

- Mét síj a baba? - kérdezi az ajtó felé mutatva.

- Nem tudom, kicsim - válaszolom. A lehető legrosszabb válasz, amibe az a szülő menekül, aki nem akarja megosztani gyermekével a valóságot.

- Nézd csak, ott van Malacka is! - fordulok a tényfeltáró beszélgetés helyett inkább indokoltan indokolatlan lelkesedéssel a következő festmény felé, amivel nyerek vagy két percet. Ám ez is lejár.

- Mét síj a baba? - teszi fel kisfiam a kérdést ismét, amire joggal számítok, merthogy a visítás nemcsak hogy nem szűnik, de megerősítést nyer egy a folyosón várakozó 3 év körüli kislány részéről, aki szintén keserves sírásba kezdett a következő mondatok kísértében:

- Nem akarok bemenni! Nem akarok oda bemenni!

Ez tökéletesen érthető. Ha vérvételre készülő kislány lennék, én sem akarnék oda bemenni. Ez persze cseppet sem könnyít az én helyzetemen, aki Füles és Malacka színárnyalatának elemzésével ezúttal már tökéletes sikertelenséggel próbálom elvonni apró sarjam figyelmét.

- Mét síj a kisjány?

Ments ötlet: - Biztos nincs vele az anyukája - mondom, miközben tudom persze, hogy ez nem igaz, de indoknak egész elfogadható. 

És ekkor egy kis törpe emberke surran ki az ajtón, beleszárnyalva édesanyja ölébe. Megható kép, hogy a csend szinte fel sem tűnik mellette, a logikai következtetés pedig már végképp nem jut el agyamba, hogy ez valójában mit is jelent. Ám nem kellett gondolkodnom rajta, mert a következő pillanatban már a nővérke éles hangja szabdalta szét az idilli csendet, ami valójában csak egy felkészülésnyi lélegzetvétel a következő menetre.

- Miklós Mátyás!

Ezek mi vagyunk, kétségtelen. Amit kell, azt kell, minél hamarabb, annál jobb. Bátor belépés, és a meglepetés:

- Az anyuka, legyen szíves, menjen ki!

- Hogyan? - biztos csak félrehallottam valamit. 30 év felett ilyen már megesik az emberrel.

- Az anyukák kint várják meg a vérvételt.

Sejtem, valamiféle beszédes kifejezés ülhetett ki arcomra, mert egy másik, a szobában tartózkodó nővérke, megerősítette a számomra oly képtelennek tűnő elképzelést:

- Az anyukák nem lehetnek bent vérvételnél. Ki kell menniük.

Mindez persze többes szám harmadik személyben, valószínűleg nem tudatos nyelvtani elemzések eredményeképp jutva arra a végkövetkeztetésre, hogy az ehhez hasonló esetekben jóval előnyösebb a tömegvonzást előmozdító: „az anyukák így, vagy úgy" kifejezés, mint a személyes megszólítás. Érezze csak az az egy bizony anyuka, hogy ha erkölcsi és társadalmi felelősséget érez önként felvállalt anyukai szerepével, akkor bizony azt kell tennie, amit minden más anyukának is tennie kell, azaz, adott esetben elhagynia a helyiséget. Hatásos nyelvi eszköz, csak épp nálam, aki örök életemben a kiváláson fáradoztam, mint inkább a beilleszkedésen, épp az ellenkező hatást éri el, s már amúgy is ébredező lázadásom kellő lendületet kapott ahhoz, hogy eltökélten kijelentsem:

- Én nem megyek ki.

Ez legalább olyan nyilvánvalónak tűnt számomra, mint számukra az, hogy kimegyek.

- Ez szabály - szól határozottan az első nővér. - Az anyukák nem lehetnek bent.

- Pedig én nem fogok kimenni - jelentem ki, és kezdem élvezni a küzdelmet, próbára téve a nővérkék problémamegoldó készségét. - Nem ez az első vérvételünk, és még egyetlen alkalommal sem küldtek ki.

- Nálunk viszont ez a szabály.

Szabály, szabály, szabály. Nagyon hivatalosan hangzik, de vajon komolyan azt képzelik, elég riasztó a hatása? Megsérteni a szabályt. Bizonyára van, aki ettől inkább kihátrál, ám engem csak tovább tüzel.

- Mindig bent szoktam lenni, a kicsi bent ül az ölemben, így legalább nem sír.

- Ja, minden anyuka ezt mondja. Aztán meg elnyúlnak a kövön.

Ez most komoly? Az még hagyján, hogy rám akarnak kényszeríteni egy olyan szabályt, ami rájuk talán vonatkozik, de nem valószínű, hogy akaratom ellenére rám is, de hogy mindemellett még meg is kérdőjelezik a szavam, és nekem kell bizonygatnom - hozzáteszem mindhiába - a tényt, hogy én nem az a kövön elnyúlós fajta volnék...

- Más is azt mondja, mindenki azt mondja, hogy ő nem, aztán mégis van, aki elájul.

Nem akarnám mondani, hogy van, aki lazán kitépi magából az infúziót, és orvosi engedély nélkül egy szál hálóingben vetélésgyanús vérzéssel távozik a kórházból - hét hetes szülészosztályi tartózkodásom alatt szemtanúja lettem cifra eseményeknek - de ettől még nem kötöznek az ágyhoz minden egyes infúziós esetet. Vagy lassan már az is elképzelhető, hogy kényszerzubbonyt húznak a végbéltükrözéses páciensekre?

- Én nem megyek ki - jelentem ki, talán számukra irreleváns módon.

Egy anyuka, aki bosszantó módon nem ért a szóból. Végső megoldásként jön a megfélemlítés:

- Akkor meg kell várnia a Főorvost - néznek rám várva a várt hatást.

Hű-ha! Ez most már tényleg komoly! Főorvos úr, kérem, könyörüljön nyomorult életemen! Tudom, hogy véresen komoly, és életbevágóan humánus és gyermekpárti szabálysértés elkövetésére bírnám rávenni a kórházi személyzet egyes tagjait, amivel azon kép megerősítésére törekednék, amit a fenti kizárásos szabály meghozói valószínűleg hevesen elleneztek, miszerint egy gyermek - akár  sír, akár nem - mégiscsak nagyobb biztonságban érzi magát az anyja kezében, mint kifeszítve egy idegen ágyon, fehér köpenyes idegen emberek által lefogva, ami, meglátásom szerint, már önmagában is drámai, és akkor az injekciótűs beavatkozásról még szót sem ejtettem. Csak úgy mellékesen jegyezném meg: a XXI. században vagyunk, vagy nem? Nem egy elmaradott afrikai ország dzsungelrengetegében, bár sejtem, e térem még ott is inkább érvényesülnek azok a módszerek, amiket inkább lehet nevezni emberségesnek. A gyermekségességről nem is beszélve, csak hogy megalkossam az emberiség történetének ezen modern szakaszában témába vágó szóújításom. Bár adott esetben inkább gyermekségességtelenségről beszélek, ami példa nélküli, ha csak azt nézem, hogy 3 hónapja az indonéz szigetvilág egy felkapott, ám kicsiny szigetén, ugyanezen kicsiny gyermekemmel megjelenve a helyi S.O.S Klinika 24 órás ügyeletén, dengee-láz gyanúja miatt szintén vérvételen kényszerültünk átesni, kedves nővéri hozzáállással, helyi, azaz felületi érzéstelenítés mellett. Érzéstelenítés mellett! Nem külön kérésre, pusztán a gyermekre való tekintettel. Igazán luxus, ilyent, vagy hasonlót, még álmomban sem mernék kívánni egy vidéki városi kórháztól Magyarországon. De, hogy gyermekemmel lehessek, azt igen. És milyen érdekes, pár hónapja ugyanilyen vérvételen, ugyanezen kórházban még fel sem merült távozásom ötlete. Ez a szabály csak és kizárólag erre a vizsgáló teremre vonatkozik? Tőlem átmehetünk egy másikba is...

Most persze csak viccelek, de tény, hogy közben némileg módosult az ellenem és kérésem ellen folytatott hatástalan küzdelmi stratégia, és előkerült egy orvosnő, akiről a nővérkék végül úgy ítélték meg, mégiscsak megfelel a Főorvos helyett.

- Miért ragaszkodott ahhoz, hogy én vegyem le a vért? - kérdi az orvosnő, miközben kisfiam kézfejébe böki a tűt, majd panaszkodik, hogy ezer fontosabb dolga lenne, és egyébként sem olyan gyakorlott ebben.

- Fáj, fáj! - kiált fel a kicsi, és pár könnycsepp végiggurul az arcán, majd csendben figyel tovább.

- Én nem ragaszkodtam Önhöz. A nővérek akarták...

És a vér lecsorgott: az ölembe ülve, nem fehér ágyon fekve, nem kifeszítve, nem lefogva, nem végzetesen kiszolgáltatva, nem veszettül ordítva: mellettem, együtt, Velem. Az anyával, aki ugyan nem vállalt közösséget a szó nélkül kimenőkkel, ám közösséget vállalt a bennmaradó emberkezdeménnyel. Nem alapvető joga ez anyának és gyermeknek? Kiváltképp, ha a csepp csak két éves. Hisz egy vérvétel sehogy sem kellemes. Sem anyával, sem nélküle. Persze az anya jelenléte sem garancia a csendre, sem az együttműködésre, de ha már szükséges, nem mindannyiunk érdeke, hogy a lehető legstresszmentesebb környezetben és körülmények közt bonyolódjon le? A vér pedig tovább csorog, csepeg, kémcsőről kémcsőre, veszett ordítással kísérve, vagy esetleg nélküle. Városi kórház, Gyermekosztály, Vérvétel.