Évszám
2010
Réges-régen, valahol nagyon-nagyon messze, ahol a szárazföld a hatalmas vizekkel találkozik, csuda dolgok történtek. Még ma is így mesélik a tengereket járó hatalmas hajók matrózai és a parton élő halászok.
Előbb a matrózok vettek észre valami csodalényt a tenger hullámaiban, később a halászok is azzal a hírrel tértek haza, hogy különös teremtményt láttak a habokban. Hiába kérdezgették őket a szárazföld lakói, mondanák el, mi volt az a furcsa lény, nem kaptak világos választ. A halászok nem tudták leírni, mit is láttak, milyen volt amit, vagy akit láttak, mert a tüneményes jelenség csak egy-egy pillanatra bukkant elő a hullámokból. Egy dologban azonban minden mesélő megegyezett. Egybehangzóan állították, hogy akit láttak, csodaszép volt. Ezüstös színben játszott a teste, s sebesebben úszott, mint a halak. Deréktól lefelé ezüstpikkelyek borították haltestét, de halljatok csodát, deréktól felfelé meg világszép lány volt! Még a sokat tudó, megfontolt öregebb halászok is megerősítették, hogy a titokzatos lény emberarcú, s mi több, uszonyok helyett szép emberkezei vannak. Mégsem ember, mert lábak helyett farkuszonyokkal csapkodja a vizet. A különös teremtmény halovány arcát csodálatosan hosszú hullámos haj keretezi, de olyan hosszú és olyan dús, hogy sűrű fátyolként derékig betakarja! Teste, haja átveszi a tenger állandóan változó kékes-zöldes színét, de ha kiemelkedik a habokból, haján, karján a Nap aranya csillog, a szeme a tenger kékségét tükrözi vissza.
Amióta látták, nem is volt más beszédtéma esténként, csak a titokzatos lény. Egy öreg matróz váltig állította, hogy amit láttak, csak is sellő lehet, semmi más. Neki már az apja és a nagyapja is mesélt arról, hogy a tengereken néha feljönnek a mélyből a sellők, a félig hal, félig emberi lények. „Úgy biz' ám!" - mondta, s a nyomaték kedvéért nagyot szívott a pipájából, majd hatalmas füstöt eregetve gondolataiba merült.
Egy kis halászinas álmodozva szólt közbe, ő nem tudja, mi az, hogy sellő, de úgy véli, vízitündérek bizonyosan vannak! Ők csalóka tünemények, a habokban kergetőznek, s mire elérné őket az ember, úgy eltűnnek, mintha ott sem lettek volna.
Egy fiatal halász bosszúsan nézett a fiúcskára, s azt bizonygatta, hogy akit ő látott, nem látszat, nem csalóka tünemény, hanem csodaszép lány. Ha újra felbukkan, ő az életét kockáztatva is kimenti a vízből, s menten feleségül veszi.
Mások azon a véleményen voltak, hogy semmi esetre sem lehet ember, mert az embernek levegőre van szüksége, csak igen rövid ideig képes a víz alatt tartózkodni. Akit ők láttak, többet volt a víz alatt, mint azt egy ember kibírhatná. Talán egy kis játékos bálnát láttak.
„Az nem lehet! A kis lény nem volt nagyobb, mint egy öt, hat éves kislány, már pedig egy újszülött bálna is nagyobb, mint egy felnőtt ember. Arról nem is beszélve, hogy a bálnának sehol sem pikkelyes a teste!"- szólt közbe tárgyilagosan egy matróz.
Így teltek-múltak a napok, este tanakodtak, vitatkoztak, nappal dolgoztak és izgatottan várták, hogy a kis sellő ismét felbukkanjon, de a kis sellő többet nem jelentkezett. Nem látták őt sem a következő, sem az azt következő napokban. Lassan talán elfeledték, vagy csak nem beszéltek róla, de a lelkük mélyén mindig arra vágytak, bárcsak újra láthatnák. A fiatal halász még nagyon sokáig látott álmában egy aranyhajú lányt, de hiába kémlelte naponta a vizet, soha többé nem látta viszont a kis csodalényt.
*
A kis lény valóban sellő volt, de már máshol szelte a habokat, új és újabb partokat látogatott meg, új élményeket keresett. Űzte, kergette őt a kíváncsiság, s egyre közelebb vitte a partokhoz, de este mindig hazatért otthonába. Ahol a legeslegmélyebb a tenger, ott van a sellők birodalma. Van ott minden, ami a mi világunkban is fellelhető, de ott minden más, mint nálunk. Minden átlátszó üvegből, csillogó drágakövekből és vízből van megalkotva. Vannak ott üveghegyek, gyémánt házak, smaragd füvek és fák, drágakő virágok. A levelek gyöngysorokként függnek a növényeken. Az óvoda sem téglákból, hanem gyöngyökből van felépítve! Hihetetlen szép formájú és tündöklő színű itt minden, még az élőlények is. Itt, ebben a csodavilágban élnek a sellők, békességben, boldogságban. Semmiben sem szenvednek hiányt. Ha éhesek, hát lakomáztak. Az ételek ugyanúgy néznek ki, mint az emberek táplálékai, de ha megérintenénk őket, kiderülne, hogy ezek is kövek. Furcsa módon úgy működnek, mint a nyalókák. Mindegyiknek más-más az íze. Ha valaki sült krumplira vágyik, odamegy a kisebb borostyánokhoz, és máris azt az ízt élvezheti, amire vágyott. Van itt minden, még jóféle fagylalt is van bőven. A rubin adja az eperfagyi ízét, a zafír a szilváét, a smaragd a kiviét, s sorolhatnánk tovább, mert igen nagy ám a választék! Azért valljuk be, igen különös ételek ezek!
Mondani sem kell, nem ez az egyetlen furcsaság, van itt más is, ami különbözik a mi világunktól! Hihetetlen, de itt nincsenek szagok, sem illatok! A virágok szépek, de nem illatoznak. A gyümölcsök finomak, de semmi illatuk sincs, legfeljebb a tengervíz sós illata jár át mindent, virágot, gyümölcsöt egyaránt. Mit ér egy finom sárgadinnye, ha nem lehet egy jót harapni belőle és nem érezni az illatát! Fele élvezet, de a sellőket ez nem zavarja, mert ők így szokták meg, hát így szeretik a körülöttük lévő világot.
Abban viszont hasonlítanak az emberekhez, hogy minden sellőnek van valami elfoglaltsága, akárcsak az embereknek. A kicsik játszadoznak, ismerkednek a tenger titkaival, a nagyok igyekeznek hasznossá tenni magukat a vizek mélyén. Ki a kristályokat tisztítja, ki a kis sellőket tanítja, ki a vizeket vigyázza. Van, aki a hajókat követi. Dologtalan sellő nincs, mindegyik maga választja meg, mi szeretne lenni. Némelyikük kiérdemli a vízitündér nevet, ők nagy tiszteletnek örvendenek a sellők között.
Ha ma is vannak még sellők, akkor most is ugyanígy történik náluk minden, mert az ő világukban nem változnak gyorsan a dolgok, sem a szokások. Na, de térjünk vissza a kis sellő történetéhez!
*
A kis sellő sokat volt távol az otthonától, a tanulás után nem hazafelé vette az irányt, hanem úszkált a tengeren, s egyre közelebb jutott a partokhoz. Mindent meg akart ismerni. A többi sellő, főleg az idősebbek, óva intették őt. „Ne menj közel a partokhoz, mert az veszélyes!" „Beleakadhatsz a halászok hálóiba, a dagály kilökhet a partra. Megtalálnak az emberek, s akkor ki tudja, mi történik." „ Vigyázz, nagyon vigyázz! Legyél óvatos! Játssz a halakkal, nézd a tenger virágait, gyűjts kagylókat, látogasd meg a tengeri sünöket, keresd fel a delfineket, menj el a fókákhoz! Annyi érdekesség van, soha nem lehet megunni a tenger világát." Mindhiába az okos szó, a jó tanács! A kis sellő szívesen megnézte a medúzákat, versenyt úszott a bálnákkal, játszadozott a delfinekkel, fókákkal, de amióta meglátott egy hajót, s rajta embereket, egyre jobban szerette volna közelebbről is látni őket.
A sellők között is beszédtéma volt az ember, akárcsak a halászok közt a kis sellő, s a tenger egyéb csodája. Tapasztaltabb sellők mesélték, hogy az ember furcsa lény, mert egyáltalán nincs uszonya, s a testét sehol sem fedik pikkelyek, ellenben nem két, hanem négy keze is van. „Nem, a lentiek nem kezek, hanem lábak." - szólalt meg egy vízitündér, majd hozzátette: „Ezekkel mozogni is lehet a földön, de nem ám kúszva, hanem felegyesedve! Ilyet még egy sellő sem próbált meg! Talán nem is lenne rá képes egyetlen vízi lény sem. Ámbár, hallottam fókákról, akiket azért mutogatnak az emberek, mert képesek felegyenesedni, s pár lépést megtenni." Ekkor egy idősebb sellő szólt közbe: „Mi sellőnek születtünk, ezért nem tudunk járni. Mi a vízben érezzük jól magunkat. Az emberek viszont a vízben ügyetlenebbek nálunk. Víz alatt meg élni sem lennének képesek!" Minél többet hallotta a kis sellő ezeket a beszédeket, annál jobban szerette volna saját szemével is látni, milyenek is valójában az emberek.
Egyszer, ahogy a parthoz közeledett, egyre több csónakot látott meg. Ezek a vízi alkalmatosságok kisebbek voltak, mint egy hajó. mindegyiken több ember is volt, s valamit minden csónakról a vízbe dobtak, majd egy idő után kihúztak. Talán okosabb lenne azt mondani, hogy valamit a vízbe merítettek, mert amikor kihúzták, mindig voltak benne halak.
Egyik alkalommal olyan közel volt a kis sellőgyerek a csónakhoz, hogy baleset érte. Amikor a halászok nagy erővel vízbe dobták azt a valamit, súrolta a testét. Nagyon kellemetlen érzés volt, ilyen ütést még sohasem érzett. Előbb megtapogatta az ütés helyét, majd azt a lyukacsos valamit, ami hozzáért, s megállapította magában, ez lehet a háló, amiről a sellők beszéltek. Ettől kezdve egy kicsit óvatosabb lett. Hiába, mindenki, a kis sellő is, a maga kárán tanul!
A kis sellő újra a delfinek társaságát kereste. Velük kergetőzött, fickándozott és táncolt a habokban. Máskor meg versenyt úsztak. Egy ilyen verseny alkalmával megint közel kerültek a partokhoz, de itt a táj egészen más volt, mint a kis halászfalunál. A part menti vizekben emberek lubickoltak. A partot finom homok borította, s itt is emberek voltak. Egyesek a homokban feküdtek, mások, - többségében gyerekek - valamilyen gömb alakú tárggyal játszadoztak. Hallott már ilyesmiről a vízitündérektől, ez lehet a labda! - gondolta. Voltak, akik a parton sétáltak. Nahát, ilyet, egyik lábukat a másik elé tették, majd fordítva! A látvány annyira lefoglalta, hogy elfeledkezett az úszóversenyről. Felegyenesedett a vízben, s csak nézte, nézte, amit látott. A parton mozgó embereket!
*
Látott ő már mindenféle embert a nagy hajókon vagy a csónakokban, de sohasem látott még két lábon járó embert. Erős vágyat érzett, hogy ő is megpróbálja ezt a mozgást. Az öblöt az északi oldalról sziklás hegyek védték a szelektől. A sziklák belenyúltak a vízbe, s különös alakzatokat képeztek, olyanok voltak, mintha óriások a lábukat mosnák a hatalmas vizekben. A kis sellő odaúszott a parttól legtávolabbi sziklához, s annak egy alkalmas pontján megpróbált felegyenesedni. Nem sikerült. Amíg a vízben nem okozott neki problémát ez a mozdulat, most a száraz talajon képtelen volt rá. A legkisebb próbálkozás is nehézségekbe ütközött, s minden kísérletnél tehetetlenül esett vissza a talajra.
Bánatában leült a szikla peremére, derékig a vízben maradt, s csak nézte a távolban vidáman mozgó gyerekeket. Nagyon vágyott rá, hogy ő is járhasson. Minél tovább nézte őket, annál jobban elszomorodott, s annál jobban sajnálta magát. A könnyei patakokban csorogtak a tenger vizébe. Az egyik kis delfin egy idő után elunta, hogy kis barátja észre sem veszi. Megkérdezte, mi a baja?
„Ó, nagyon nagy a baj! Nézd az embereket, s nézz meg engem! Derékig hasonlítok hozzájuk, de attól lefelé olyan vagyok, mint a halak. Nincs lábam, s soha sem fogok járni. Mi értelme így az életemnek?"
„Talán másban vagy máshol kellene keresned az élet értelmét. Eddig boldog voltál, most mi változott meg ilyen hirtelen? ... Majd elgondolkodva hozzátette: „Való igaz, nem tudsz járni, de csodálatosan úszol, az emberek nyomodba sem érnek. Olyan helyekre is eljuthatsz a tenger mélyén, ahova az emberek aligha. Legfeljebb rövid időre ereszkednek le, s oxigénpalackok nélkül, meg búvárszemüvegek nélkül semmire sem képesek. Nem is beszélve a hallásukról! Tegnap is nekem kellett erővel kitolnom egy búvárt a vízből, mert cápák csapata közeledett, ő nem érzékelte a közeledő veszélyt. ... Én sem tudok járni, de ez egy cseppet sem bánt."
„Hát te nem szeretnél járni? - hitetlenkedett a kis sellő. „ Nem, egyáltalán nem. Én a legügyesebb, legokosabb delfin szeretnék lenni. S mindent megteszek, hogy az is legyek. Most úszkálok egy kicsit, addig gondolkodjál el azon, amit mondtam!"
A kis sellő nem gondolkodott, egy szavát sem hitte el a kis delfinnek, tovább búslakodott. Bezárta magát a bánatába. Ettől kezdve gyakran kiült a szikla egy védett részére, s onnan figyelte vágyakozva az emberek mozgását. Egyik nap egy kerekes székben ülő fiúra figyelt fel. Amikor kisegítették a székéből, a kis sellő csodálkozva látta, hogy a fiú alig tud járni. Ennek ellenére a fiú éppen olyan vidám volt, mint a többiek. Hogy lehet ez? Napokig ezen járt az esze, még sírni is elfelejtett. Ezután még figyelmesebben nézte az embereket, s észrevette, hogy az emberek között is vannak, akik nehezen mozognak. Ezen már egy kicsit elgondolkodott. A sellők között nincsenek olyanok, akik ne tudnának úszni, az emberek között meg vannak, akik nem tudnak járni?
*
A szárazföld felöl különös szagok és illatok áradtak a tenger felé. A kis sellőt zavarta ez a sok, számára új illat és szag, majd belekábult, de igyekezett nem törődni ezzel a zavaró körülménnyel. Mindig egy kicsit közelebb merészkedett a parthoz, hogy többet lásson.
Egyik nap, talán a hetediken, hirtelen vihar tört ki, a fürdőzők gyorsan kimenekültek a vízből, de voltak olyanok, akiknek már nem volt elég idejük, hogy kijussanak. A vihar felkorbácsolta a hullámokat. A kis sellő észrevette, hogy az egyik úszó eltűnik a vízben, majd kisvártatva feldobja a víz, majd újra elsüllyed. Nem gondolkodott egy percet sem, nyílsebesen a fuldoklóhoz úszott, s a víz fölé tartotta az eszméletlen fiút, hogy levegőt kapjon. A vízi mentők is azonnal csónakokba ugrottak, s összeszedték a vízben maradt embereket, a fiút is. A kis sellő észrevétlen maradt. Az emberek napokig a fiú esetéről beszéltek. Sokak szerint valóságos csoda, hogy megmenekült.
Ezen a napon a kis sellő elfeledkezett a maga bajáról. Nagyon fáradtan, de jó érzéssel tért haza, a sellők birodalmába. Elmesélte, mi történt vele. Minden este így történt ez eddig is, de most azt vette észre, hogy a sellők nagy elismeréssel hallgatják őt. Amikor a megmentett fiúról beszélt, odaúszott hozzá az egyik azok közül, akiket vízitündérnek hívtak a többiek, s jelentőségteljesen megszólalt. „Jót tettél! Jól cselekedtél! Ezért a tettedért megérdemled, hogy ezentúl téged is vízitündérnek szólítsunk. Ugye tudod, hogy a vízitündérek mindig emberekre vigyáznak, s nemcsak véletlenül mentenek meg valakit, hanem ez a foglalkozásuk. Ha közénk akarsz tartozni, befogadunk, mert kiérdemelted. Akarsz-e vízitündér lenni, embereket menteni? Zárkózz be a kristály palotába, és gondolkozz, mi az, amit igazán akarnál! Ha továbbra is járni szeretnél, akkor az emberek között kell élned. Tőlünk el kell búcsúznod! Az emberek sok mindenre képesek, jóra is, rosszra is. Lehet, hogy megoperálnak, lábakat kapsz tőlük, és megtanítanak járni. Ugyanúgy az is lehet, hogy akváriumba zárva mutogatnak, s örökre rab leszel. Dönthetsz így is, úgy is! Mit szeretnél jobban? Csak három nap múlva válaszolj!"
A kis sellő három nap, három éjjel gondolkozott. Gyötrelmes napjai és éjszakái voltak, de a negyedik nap reggelén, amikor a Nap sugara átmelegítette a mélységes víz felszínét, újra találkozott a vízitündérrel, lelke már nyugodott volt, és pontosan tudta, mit szeretne.
Mit gondoltok, mit választott a kis sellő?
Bizonyosan senki sem tudja, hogyan döntött a kis sellő. Erről nem mesélnek a hajósok, a halászok sem tudják. Az azonban egészen biztos, hogy azon a strandon, ahol a fiú olyan csodálatosan megmenekült, már jó ideje nem fulladt a vízbe senki. A hajósok és a halászok meg néha-néha ismét látni vélnek valami csodálatos lényt a tengereken.
Előbb a matrózok vettek észre valami csodalényt a tenger hullámaiban, később a halászok is azzal a hírrel tértek haza, hogy különös teremtményt láttak a habokban. Hiába kérdezgették őket a szárazföld lakói, mondanák el, mi volt az a furcsa lény, nem kaptak világos választ. A halászok nem tudták leírni, mit is láttak, milyen volt amit, vagy akit láttak, mert a tüneményes jelenség csak egy-egy pillanatra bukkant elő a hullámokból. Egy dologban azonban minden mesélő megegyezett. Egybehangzóan állították, hogy akit láttak, csodaszép volt. Ezüstös színben játszott a teste, s sebesebben úszott, mint a halak. Deréktól lefelé ezüstpikkelyek borították haltestét, de halljatok csodát, deréktól felfelé meg világszép lány volt! Még a sokat tudó, megfontolt öregebb halászok is megerősítették, hogy a titokzatos lény emberarcú, s mi több, uszonyok helyett szép emberkezei vannak. Mégsem ember, mert lábak helyett farkuszonyokkal csapkodja a vizet. A különös teremtmény halovány arcát csodálatosan hosszú hullámos haj keretezi, de olyan hosszú és olyan dús, hogy sűrű fátyolként derékig betakarja! Teste, haja átveszi a tenger állandóan változó kékes-zöldes színét, de ha kiemelkedik a habokból, haján, karján a Nap aranya csillog, a szeme a tenger kékségét tükrözi vissza.
Amióta látták, nem is volt más beszédtéma esténként, csak a titokzatos lény. Egy öreg matróz váltig állította, hogy amit láttak, csak is sellő lehet, semmi más. Neki már az apja és a nagyapja is mesélt arról, hogy a tengereken néha feljönnek a mélyből a sellők, a félig hal, félig emberi lények. „Úgy biz' ám!" - mondta, s a nyomaték kedvéért nagyot szívott a pipájából, majd hatalmas füstöt eregetve gondolataiba merült.
Egy kis halászinas álmodozva szólt közbe, ő nem tudja, mi az, hogy sellő, de úgy véli, vízitündérek bizonyosan vannak! Ők csalóka tünemények, a habokban kergetőznek, s mire elérné őket az ember, úgy eltűnnek, mintha ott sem lettek volna.
Egy fiatal halász bosszúsan nézett a fiúcskára, s azt bizonygatta, hogy akit ő látott, nem látszat, nem csalóka tünemény, hanem csodaszép lány. Ha újra felbukkan, ő az életét kockáztatva is kimenti a vízből, s menten feleségül veszi.
Mások azon a véleményen voltak, hogy semmi esetre sem lehet ember, mert az embernek levegőre van szüksége, csak igen rövid ideig képes a víz alatt tartózkodni. Akit ők láttak, többet volt a víz alatt, mint azt egy ember kibírhatná. Talán egy kis játékos bálnát láttak.
„Az nem lehet! A kis lény nem volt nagyobb, mint egy öt, hat éves kislány, már pedig egy újszülött bálna is nagyobb, mint egy felnőtt ember. Arról nem is beszélve, hogy a bálnának sehol sem pikkelyes a teste!"- szólt közbe tárgyilagosan egy matróz.
Így teltek-múltak a napok, este tanakodtak, vitatkoztak, nappal dolgoztak és izgatottan várták, hogy a kis sellő ismét felbukkanjon, de a kis sellő többet nem jelentkezett. Nem látták őt sem a következő, sem az azt következő napokban. Lassan talán elfeledték, vagy csak nem beszéltek róla, de a lelkük mélyén mindig arra vágytak, bárcsak újra láthatnák. A fiatal halász még nagyon sokáig látott álmában egy aranyhajú lányt, de hiába kémlelte naponta a vizet, soha többé nem látta viszont a kis csodalényt.
*
A kis lény valóban sellő volt, de már máshol szelte a habokat, új és újabb partokat látogatott meg, új élményeket keresett. Űzte, kergette őt a kíváncsiság, s egyre közelebb vitte a partokhoz, de este mindig hazatért otthonába. Ahol a legeslegmélyebb a tenger, ott van a sellők birodalma. Van ott minden, ami a mi világunkban is fellelhető, de ott minden más, mint nálunk. Minden átlátszó üvegből, csillogó drágakövekből és vízből van megalkotva. Vannak ott üveghegyek, gyémánt házak, smaragd füvek és fák, drágakő virágok. A levelek gyöngysorokként függnek a növényeken. Az óvoda sem téglákból, hanem gyöngyökből van felépítve! Hihetetlen szép formájú és tündöklő színű itt minden, még az élőlények is. Itt, ebben a csodavilágban élnek a sellők, békességben, boldogságban. Semmiben sem szenvednek hiányt. Ha éhesek, hát lakomáztak. Az ételek ugyanúgy néznek ki, mint az emberek táplálékai, de ha megérintenénk őket, kiderülne, hogy ezek is kövek. Furcsa módon úgy működnek, mint a nyalókák. Mindegyiknek más-más az íze. Ha valaki sült krumplira vágyik, odamegy a kisebb borostyánokhoz, és máris azt az ízt élvezheti, amire vágyott. Van itt minden, még jóféle fagylalt is van bőven. A rubin adja az eperfagyi ízét, a zafír a szilváét, a smaragd a kiviét, s sorolhatnánk tovább, mert igen nagy ám a választék! Azért valljuk be, igen különös ételek ezek!
Mondani sem kell, nem ez az egyetlen furcsaság, van itt más is, ami különbözik a mi világunktól! Hihetetlen, de itt nincsenek szagok, sem illatok! A virágok szépek, de nem illatoznak. A gyümölcsök finomak, de semmi illatuk sincs, legfeljebb a tengervíz sós illata jár át mindent, virágot, gyümölcsöt egyaránt. Mit ér egy finom sárgadinnye, ha nem lehet egy jót harapni belőle és nem érezni az illatát! Fele élvezet, de a sellőket ez nem zavarja, mert ők így szokták meg, hát így szeretik a körülöttük lévő világot.
Abban viszont hasonlítanak az emberekhez, hogy minden sellőnek van valami elfoglaltsága, akárcsak az embereknek. A kicsik játszadoznak, ismerkednek a tenger titkaival, a nagyok igyekeznek hasznossá tenni magukat a vizek mélyén. Ki a kristályokat tisztítja, ki a kis sellőket tanítja, ki a vizeket vigyázza. Van, aki a hajókat követi. Dologtalan sellő nincs, mindegyik maga választja meg, mi szeretne lenni. Némelyikük kiérdemli a vízitündér nevet, ők nagy tiszteletnek örvendenek a sellők között.
Ha ma is vannak még sellők, akkor most is ugyanígy történik náluk minden, mert az ő világukban nem változnak gyorsan a dolgok, sem a szokások. Na, de térjünk vissza a kis sellő történetéhez!
*
A kis sellő sokat volt távol az otthonától, a tanulás után nem hazafelé vette az irányt, hanem úszkált a tengeren, s egyre közelebb jutott a partokhoz. Mindent meg akart ismerni. A többi sellő, főleg az idősebbek, óva intették őt. „Ne menj közel a partokhoz, mert az veszélyes!" „Beleakadhatsz a halászok hálóiba, a dagály kilökhet a partra. Megtalálnak az emberek, s akkor ki tudja, mi történik." „ Vigyázz, nagyon vigyázz! Legyél óvatos! Játssz a halakkal, nézd a tenger virágait, gyűjts kagylókat, látogasd meg a tengeri sünöket, keresd fel a delfineket, menj el a fókákhoz! Annyi érdekesség van, soha nem lehet megunni a tenger világát." Mindhiába az okos szó, a jó tanács! A kis sellő szívesen megnézte a medúzákat, versenyt úszott a bálnákkal, játszadozott a delfinekkel, fókákkal, de amióta meglátott egy hajót, s rajta embereket, egyre jobban szerette volna közelebbről is látni őket.
A sellők között is beszédtéma volt az ember, akárcsak a halászok közt a kis sellő, s a tenger egyéb csodája. Tapasztaltabb sellők mesélték, hogy az ember furcsa lény, mert egyáltalán nincs uszonya, s a testét sehol sem fedik pikkelyek, ellenben nem két, hanem négy keze is van. „Nem, a lentiek nem kezek, hanem lábak." - szólalt meg egy vízitündér, majd hozzátette: „Ezekkel mozogni is lehet a földön, de nem ám kúszva, hanem felegyesedve! Ilyet még egy sellő sem próbált meg! Talán nem is lenne rá képes egyetlen vízi lény sem. Ámbár, hallottam fókákról, akiket azért mutogatnak az emberek, mert képesek felegyenesedni, s pár lépést megtenni." Ekkor egy idősebb sellő szólt közbe: „Mi sellőnek születtünk, ezért nem tudunk járni. Mi a vízben érezzük jól magunkat. Az emberek viszont a vízben ügyetlenebbek nálunk. Víz alatt meg élni sem lennének képesek!" Minél többet hallotta a kis sellő ezeket a beszédeket, annál jobban szerette volna saját szemével is látni, milyenek is valójában az emberek.
Egyszer, ahogy a parthoz közeledett, egyre több csónakot látott meg. Ezek a vízi alkalmatosságok kisebbek voltak, mint egy hajó. mindegyiken több ember is volt, s valamit minden csónakról a vízbe dobtak, majd egy idő után kihúztak. Talán okosabb lenne azt mondani, hogy valamit a vízbe merítettek, mert amikor kihúzták, mindig voltak benne halak.
Egyik alkalommal olyan közel volt a kis sellőgyerek a csónakhoz, hogy baleset érte. Amikor a halászok nagy erővel vízbe dobták azt a valamit, súrolta a testét. Nagyon kellemetlen érzés volt, ilyen ütést még sohasem érzett. Előbb megtapogatta az ütés helyét, majd azt a lyukacsos valamit, ami hozzáért, s megállapította magában, ez lehet a háló, amiről a sellők beszéltek. Ettől kezdve egy kicsit óvatosabb lett. Hiába, mindenki, a kis sellő is, a maga kárán tanul!
A kis sellő újra a delfinek társaságát kereste. Velük kergetőzött, fickándozott és táncolt a habokban. Máskor meg versenyt úsztak. Egy ilyen verseny alkalmával megint közel kerültek a partokhoz, de itt a táj egészen más volt, mint a kis halászfalunál. A part menti vizekben emberek lubickoltak. A partot finom homok borította, s itt is emberek voltak. Egyesek a homokban feküdtek, mások, - többségében gyerekek - valamilyen gömb alakú tárggyal játszadoztak. Hallott már ilyesmiről a vízitündérektől, ez lehet a labda! - gondolta. Voltak, akik a parton sétáltak. Nahát, ilyet, egyik lábukat a másik elé tették, majd fordítva! A látvány annyira lefoglalta, hogy elfeledkezett az úszóversenyről. Felegyenesedett a vízben, s csak nézte, nézte, amit látott. A parton mozgó embereket!
*
Látott ő már mindenféle embert a nagy hajókon vagy a csónakokban, de sohasem látott még két lábon járó embert. Erős vágyat érzett, hogy ő is megpróbálja ezt a mozgást. Az öblöt az északi oldalról sziklás hegyek védték a szelektől. A sziklák belenyúltak a vízbe, s különös alakzatokat képeztek, olyanok voltak, mintha óriások a lábukat mosnák a hatalmas vizekben. A kis sellő odaúszott a parttól legtávolabbi sziklához, s annak egy alkalmas pontján megpróbált felegyenesedni. Nem sikerült. Amíg a vízben nem okozott neki problémát ez a mozdulat, most a száraz talajon képtelen volt rá. A legkisebb próbálkozás is nehézségekbe ütközött, s minden kísérletnél tehetetlenül esett vissza a talajra.
Bánatában leült a szikla peremére, derékig a vízben maradt, s csak nézte a távolban vidáman mozgó gyerekeket. Nagyon vágyott rá, hogy ő is járhasson. Minél tovább nézte őket, annál jobban elszomorodott, s annál jobban sajnálta magát. A könnyei patakokban csorogtak a tenger vizébe. Az egyik kis delfin egy idő után elunta, hogy kis barátja észre sem veszi. Megkérdezte, mi a baja?
„Ó, nagyon nagy a baj! Nézd az embereket, s nézz meg engem! Derékig hasonlítok hozzájuk, de attól lefelé olyan vagyok, mint a halak. Nincs lábam, s soha sem fogok járni. Mi értelme így az életemnek?"
„Talán másban vagy máshol kellene keresned az élet értelmét. Eddig boldog voltál, most mi változott meg ilyen hirtelen? ... Majd elgondolkodva hozzátette: „Való igaz, nem tudsz járni, de csodálatosan úszol, az emberek nyomodba sem érnek. Olyan helyekre is eljuthatsz a tenger mélyén, ahova az emberek aligha. Legfeljebb rövid időre ereszkednek le, s oxigénpalackok nélkül, meg búvárszemüvegek nélkül semmire sem képesek. Nem is beszélve a hallásukról! Tegnap is nekem kellett erővel kitolnom egy búvárt a vízből, mert cápák csapata közeledett, ő nem érzékelte a közeledő veszélyt. ... Én sem tudok járni, de ez egy cseppet sem bánt."
„Hát te nem szeretnél járni? - hitetlenkedett a kis sellő. „ Nem, egyáltalán nem. Én a legügyesebb, legokosabb delfin szeretnék lenni. S mindent megteszek, hogy az is legyek. Most úszkálok egy kicsit, addig gondolkodjál el azon, amit mondtam!"
A kis sellő nem gondolkodott, egy szavát sem hitte el a kis delfinnek, tovább búslakodott. Bezárta magát a bánatába. Ettől kezdve gyakran kiült a szikla egy védett részére, s onnan figyelte vágyakozva az emberek mozgását. Egyik nap egy kerekes székben ülő fiúra figyelt fel. Amikor kisegítették a székéből, a kis sellő csodálkozva látta, hogy a fiú alig tud járni. Ennek ellenére a fiú éppen olyan vidám volt, mint a többiek. Hogy lehet ez? Napokig ezen járt az esze, még sírni is elfelejtett. Ezután még figyelmesebben nézte az embereket, s észrevette, hogy az emberek között is vannak, akik nehezen mozognak. Ezen már egy kicsit elgondolkodott. A sellők között nincsenek olyanok, akik ne tudnának úszni, az emberek között meg vannak, akik nem tudnak járni?
*
A szárazföld felöl különös szagok és illatok áradtak a tenger felé. A kis sellőt zavarta ez a sok, számára új illat és szag, majd belekábult, de igyekezett nem törődni ezzel a zavaró körülménnyel. Mindig egy kicsit közelebb merészkedett a parthoz, hogy többet lásson.
Egyik nap, talán a hetediken, hirtelen vihar tört ki, a fürdőzők gyorsan kimenekültek a vízből, de voltak olyanok, akiknek már nem volt elég idejük, hogy kijussanak. A vihar felkorbácsolta a hullámokat. A kis sellő észrevette, hogy az egyik úszó eltűnik a vízben, majd kisvártatva feldobja a víz, majd újra elsüllyed. Nem gondolkodott egy percet sem, nyílsebesen a fuldoklóhoz úszott, s a víz fölé tartotta az eszméletlen fiút, hogy levegőt kapjon. A vízi mentők is azonnal csónakokba ugrottak, s összeszedték a vízben maradt embereket, a fiút is. A kis sellő észrevétlen maradt. Az emberek napokig a fiú esetéről beszéltek. Sokak szerint valóságos csoda, hogy megmenekült.
Ezen a napon a kis sellő elfeledkezett a maga bajáról. Nagyon fáradtan, de jó érzéssel tért haza, a sellők birodalmába. Elmesélte, mi történt vele. Minden este így történt ez eddig is, de most azt vette észre, hogy a sellők nagy elismeréssel hallgatják őt. Amikor a megmentett fiúról beszélt, odaúszott hozzá az egyik azok közül, akiket vízitündérnek hívtak a többiek, s jelentőségteljesen megszólalt. „Jót tettél! Jól cselekedtél! Ezért a tettedért megérdemled, hogy ezentúl téged is vízitündérnek szólítsunk. Ugye tudod, hogy a vízitündérek mindig emberekre vigyáznak, s nemcsak véletlenül mentenek meg valakit, hanem ez a foglalkozásuk. Ha közénk akarsz tartozni, befogadunk, mert kiérdemelted. Akarsz-e vízitündér lenni, embereket menteni? Zárkózz be a kristály palotába, és gondolkozz, mi az, amit igazán akarnál! Ha továbbra is járni szeretnél, akkor az emberek között kell élned. Tőlünk el kell búcsúznod! Az emberek sok mindenre képesek, jóra is, rosszra is. Lehet, hogy megoperálnak, lábakat kapsz tőlük, és megtanítanak járni. Ugyanúgy az is lehet, hogy akváriumba zárva mutogatnak, s örökre rab leszel. Dönthetsz így is, úgy is! Mit szeretnél jobban? Csak három nap múlva válaszolj!"
A kis sellő három nap, három éjjel gondolkozott. Gyötrelmes napjai és éjszakái voltak, de a negyedik nap reggelén, amikor a Nap sugara átmelegítette a mélységes víz felszínét, újra találkozott a vízitündérrel, lelke már nyugodott volt, és pontosan tudta, mit szeretne.
Mit gondoltok, mit választott a kis sellő?
Bizonyosan senki sem tudja, hogyan döntött a kis sellő. Erről nem mesélnek a hajósok, a halászok sem tudják. Az azonban egészen biztos, hogy azon a strandon, ahol a fiú olyan csodálatosan megmenekült, már jó ideje nem fulladt a vízbe senki. A hajósok és a halászok meg néha-néha ismét látni vélnek valami csodálatos lényt a tengereken.