Évszám
2011
Beküldő
lacrima
- Egy holló ül a meztelen faágon, s ahogy elnézem ezt a képet, minden olyan egyszerűnek tűnik; és ezek a mi, emberi szenvedéseink mind felesleges túlzásoknak látszanak. Mindennek megvan a maga helye, nevetségesen könnyű lehetne az életünk, mégis túlbonyolítjuk az egészet. Tűztől ropogó kandalló mellett siránkozunk télen a hideg miatt, nyáron pedig lábunkat vízbe lógatva kesergünk a meleg miatt. Hánynom kell a gondolattól, hogy én is ehhez a fajhoz tartozom és nem ahhoz a másikhoz, amelyik békésen ül ott azon a faágon, nem panaszkodva, mert télen örül annak is, hogy nincs meleg, ahogy nyáron annak, hogy nincs hideg. – megint elkalandoztam gondolataim forgatagában és megfeledkeztem Tamaráról. Megfordultam és döbbentem láttam, hogy unalmasan néz engem, amitől hirtelen elszégyelltem magam figyelmetlenségem miatt.
- Ne haragudj, de úgy érzem csak neked mondhatom el őszintén az érzéseimet. - mondatom végére érve már a földet bámultam, mert olyan élesen leste mozdulataimat, hogy nem bírtam elviselni kutató tekintetét. Amit mondtam neki, az igaz volt, a feszült némaságból ítélve, mégis mintha valami rosszat tettem volna.
- Te folyamatosan csak mást hibáztatsz, kibújsz a felelősség alól. – erélyes hangjára felkaptam fejemet, szeme tűzben égett. – Azt mondod, undorodsz ettől a fajtól, a környezetedtől, de soha nem próbáltál meg tenni azért, hogy a szép oldalát is láthasd. Talán a hiba benned van és nem mindenki másban. – ideges volt, sosem láttam még ilyennek, megijedtem tőle. Előttem állt, egy lépésre tőlem, mégis kilométereket éreztem közöttünk. Nézett még egy ideig, én álltam a pillantását, mert szavaival megsértett. Tüzes villámként csapódtak bennem szavai. Első reakcióként, vak kétségbeeséssel meg akartam bántani őt, hogy neki is annyira fájjon, mint nekem, de nem tudtam mivel. Hosszú csönd ereszkedett ránk, úgy tűnik, ő unta meg előbb a tétlenséget, mert megfordult és tompa puffanással behúzva maga után az ajtót, kilépett a lakásból – akkor, azt hittem az életemből is. Én csak néztem utána, bánatosan, - haragom gyorsan elillant - úgy ahogy ott hagyott, mozdulatlanul, óráknak tűnő percekig.
Sokáig meg se fordult a fejemben, hogy felhívjam Tamarát. Attól tartottam, hogy nem venné fel a telefont, vagy ha mégis, akkor olyan dolgokat vágnánk egymás fejéhez, amik túlságosan nagy súlyként nehezednének további kapcsolatunkra és hosszú kínlódás után, végül elveszíteném. Pedig azzal, amiket mondott, belegyalogolt a lelkembe, s én mégis ugyanúgy szerettem őt, mint azelőtt. És hiányzott. Rettenetes gyötrelem volt nélküle minden percem. Viszont büszkeségem sem engedte, hogy én tegyem meg az első lépést felé és ebben a felállásban az önérzetem ellensúlyozta a hiányérzetemet.
Eltelt még pár nap és lassan elvánszorgott az egész hét. Elkezdtem gondolkodni, napok óta nem láttam senkit. Nem voltam kíváncsi az emberekre, és ők sem voltak kíváncsiak rám – ma már tudom, én is hibás voltam. Sorra vettem minden konfliktusomat, és rájöttem, hogy tényleg könnyebb volt mindig mást hibáztatni.
Ha tönkrement egy barátságom, a másik félt okoltam, amiért nem érdeklődik irántam többet, pedig néha csak én beszéltem magamról túl sokat, ahelyett hogy néha meghallgattam volna a másikat is. Ha alaposabban visszatekintek az elmúlt éveimre, azt kell látnom, hogy nem is egy ilyen eset volt, a legtöbb kapcsolatom így végződött. Ha valakire azt mondtam barátom, elvártam a kölcsönös bizalmat, amit sokórás őszinte beszélgetéssel jutalmaztam, ami az én oldalamról természetesen csak felszínes őszinteség volt. Tamarán kívül soha senkivel nem osztottam meg mély érzéseket, igazán fontos dolgokat. Sajnos a mérleg nyelve hamar elbillent és már csak én beszéltem dolgokról, amiket úgy gondoltam érdekes meghallgatni és értékes elraktározni; ezzel magamat egyre jobban piedesztálra emeltem, mint valami elérhetetlen és tapasztalt, halandó istent, akinek még a lábnyomából is bölcsesség árad. Különös módon, ez sokaknak ellenszenves.
Aztán előbb-utóbb betelik a pohár és nekem szegezik vádjaikat, hogy figyelmetlen vagyok, nem törődöm mással csak magammal és bizonyára csak hallgatóságnak kellenek nekem, hogy fontosnak érezhessem magam. Nincs értelme tagadnom, ez az igazság. Legtöbbjük egyáltalán nem érdekelt, kihasználtam buzgó figyelműket, ahogy eleinte hálás tekintettel nyelték szavaim; majd az első sorból néztem végig vívódásukat saját magukkal, mert nem tudták felfogni, hogyan „változhattam meg” ennyire. És én ezt élveztem.
- Sajnálatos, hogy így érzed, de szerintem rosszul látod a dolgokat. – jött mindig a diadalittas válaszom. (Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy csatát nyertem az emberi kiszámíthatóság, és minden íratlan szabállyal szemben, amik gerincünkre nehezedve próbálnak irányítani minket.) Hazudtam. A szemükbe sem néztem, általában valami könyvet tanulmányoztam. Tiszteletlen akartam lenni velük, éreztetni felsőbbrendűségemet. Ekkor már őszinte felháborodással ugranak nekem és sértegetni próbálnak, ami rólam természetesen lepereg.
- Te beteg vagy. – avagy, szánalmas vagy, önző vagy és egyéb kedvességek.
- Bizonyára igazad van. Beteg vagyok. Mindannyian azok vagyunk. Fertőzöttként éljük napjainkat, azzal a tudattal élünk, hogy egyszer meghalunk; én nem tagadom álszent gyermeki ártatlansággal, én megélem a perceimet és úgy cselekszem, hogy nekem legyen a legjobb, mert más nem fogja ezt helyettem megtenni. – csöndesen és magyarázó stílusban válaszoltam mindig erre, felháborodásnak bennem már nincs hely, de elképedt arcukat látva elégedettség járta át testemet. Színjátékomat azzal koronázom, hogy döbbentségüket kihasználva, emelt fővel hagyom őket magukra.
Színjáték volt és átkozottul jól játszottam a szerepemet. Annyira jól, hogy lassan már el is felejtettem, hogy ez nem a valóság; vagy legalábbis én nem vagyok igazi. Kialakítottam magamnak egy karaktert, akibe nem rúghatnak bele, nem bánthatják meg, mert minden lepattan róla, sőt páncéljáról a támadás vissza is csap a támadóra. Legyőzhetetlennek éreztem magam, biztonságban minden veszély ellen, így nem meglepő, hogy elég hamar azonosultam színpadi karakteremmel. Persze ezeket a dolgokat csak utólag látom ennyire tisztán. Amikor éppen történtek, nem ismertem volna be hibáimat, gyengeségeimet. Ilyenek vagyunk, mi emberek, csak bennem talán erősebb volt ez a reflex.
Átrágtam magamban mindent; a kudarcokat, amikért másokat hibáztattam, de amiknek valójában én voltam a fő okozója; a kapcsolataimat, amik tönkrementek, és amikből mindig nekem sikerült kijönnöm áldozatként, természetesen hazug módon; az akadályok, amiket nem tudtam átugrani, a problémákat, amiket nem tudtam kikerülni, az emberek, akiket nem akartam megismerni. Minden az én hibámból történt úgy, ahogy. Mert gyáva voltam, vagy túl büszke, és ez igazából már teljesen mindegy, mert tetteim megmásíthatatlanok.
Eleinte persze tiltakoztam a felismerésem ellen. Természetes reakció, hogy tagadunk mindent és sajnálni kezdjük magunkat, ha hirtelen lefoszlik testünkről az álruha és lefolyik arcunkról a vastagon kent smink. Így kompenzáljuk az ítéletnek tűnő megaláztatást, amit saját magunk mondtunk ki saját magunk felett, saját elménk börtönébe hullva.
Miért nem kérdezte meg soha senki, hogy jól vagyok-e? Miért nem vették észre, hogy az egész életem csak egy talmi mese? Miért nem kaptam szeretetet? Vádlón tesszük fel kérdéseinket, bennünk fogalmazódnak meg és szerencsére rövid gondolkodás után rájövünk, hogy minden kérdésre van válasz, mert próbáltak hozzánk közel kerülni, szeretni, de falba ütköztek. Szerencsére rájövünk, hogy nincs igazunk, és nem tesszük fel hangosan senkinek a kérdéseket, mert azzal végleg elásnánk magunkat a szemükben.
De a neheze csak ezután jön. Hiszen nem ahhoz kell a legnagyobb erő, hogy felismerjük gyengeségünket, hanem ahhoz, hogy elfogadjuk azt és szembenézzünk vele. Azt bárki tudja mondani, hogy „ostoba voltam”, de csak a legelszántabbak gondolják ezt komolyan. A padlón hasalni könnyű, ordítozva tolni el minden kezet büszkeségre hivatkozva; de onnan felállni segítséggel vagy önerővel, ez az igazán nehéz és becsülni való.
Sajnos, eleinte én a könnyebb utat választottam. Bármennyire is szántam magamat minden miatt, még mindig volt bennem valami dac a többiek felé. Haragtartó vagyok, mindig is az voltam; ha akarnék ezen változtatni, akkor sem tudnék, nem felejtek el egy arcon csapást sem. A mai napig élesen él bennem minden szó és tett, amivel megbántottak; amikor vártam valakire mégsem jött el, amikor kigúnyoltak vagy aljas módon megaláztak. Vannak időszakok, amikor őszintén gyűlölöm mindannyiukat és undorodom tőlük, mert dögevő keselyű módjára csipkedték ki mindennapjaimból a szép perceket; ilyenkor egy aprócska kisgyereknek látom magamat kívülről, akit ok nélkül büntettek meg. Csak sír keservesen, nem igazán tudja mi baj, csak érzi, hogy valami nagyon igazságtalan dolog történt. És minden ilyen alkalommal fel kell nőnie egy kicsit, a lelke már nem ártatlan, sáros cipőnyomok csúfítják, az egykor szűzi fehér szövetet.
Természetesen ma már tudom, hogy túlreagáltam a dolgokat és néha túlságosan borúsan láttam mindent, de nekem hamar rá kellett jönnöm, hogy boldogság eléréséhez hegyes szirteken át vezet az utam. Azt gondoltam, minél többet szenvedek, annál édesebb lesz majd a megérkezésem. Szüleim korán meghaltak, más rokonom nincsen, egyedül maradtam, árvaházban nevelkedtem, ami megedzett és felkészített az életre. Nem kaptam annyi gondoskodást és figyelmet, mint kortársaim túlnyomó része; de e mögé sosem akartam elrejtőzni, értelmetlen kibúvókat keresni. Utólag látom csak azonban, hogy akaratomon kívül mekkora szerepet játszott az emberekhez való viszonyomban.
Hát ezek miatt lettem olyan, amilyen. Olykor fölényes, önző és megfejthetetlen. És ha bár jól éreztem így magam, mert sérthetetlen voltam, változtatnom kellett, mert egyben természetellenes is.
Egyhetes tespedés után, már elviselhetetlen volt a fájdalom, amit Tamara hiánya okozott. Elméletben már legyőztem a démont, ami bennem lakozott, de a cselekvéshez még gyenge voltam. Egyedül képtelen lettem volna megküzdeni vele, kellett hozzá valaki, aki szavak nélkül is, csak a látványával azt sugallja, hogy sikerülni fog. Ez így meseszerűen hangzik; királyfi, királylány, kastély, amit láva tenger vesz körül és ott, a sárkány akit le kell győzni. A vége „happy”, a győzelem dicső, a jutalomért megéri küzdeni.
Végül, mikor már testem kiszáradt és lelkem kezdett el könnyezni, elszántam magam, hogy felhívom Tamarát. Már nem érdekelt, ha a fejemhez vág dolgokat, még ha meg is aláz, hallanom kellett a hangját, majd látnom az arcát, szemeit; megölelni, el nem engedni, belőle erőt meríteni, lénye óvó menedékében újra életre kelni, benne magamra találni. Már tudtam, hogy sok dologban hibás voltam, már nem rejtegettem semmit, de bárkit képes lettem volna magam mögött hagyni, ha ő mellettem van.
Remegő kézzel tárcsáztam, szívem torkomban dobogott és úgy zakatolt, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Végtelennek tűnő másodpercekig vártam, míg kicsöng, majd mikor meghallottam hangját kislányos pánik tört rám.
- Igen?
- Szia. Én vagyok.
- Nocsak, eszedbe jutottam? – hanghordozásán annyira meglepődtem, hogy jó néhány pillanatig meg sem tudtam szólalni, előre eltervezett mondandómat is elfelejtettem, kizökkentett ábrándozásomból és nem értettem miért gúnyolódik. – Na mond, mit szeretnél?
- Találkozzunk. Sokat gondolkoztam. Segítened kell.
- Rendben. Indulok. – ebből éreztem, hogy előbbi ironikus megjegyzése, csak a büszkesége volt. Nem kérdez, - pedig szavaim utasításként hangzottak - cselekszik; tudja, hogy a fellengzős szavak bármennyire szépek, haszontalanok; természetesnek érzi, hogy szükségem van rá, ő a másik felem, „nélküle szürkének látom a kék eget”.
Csakhamar meg is érkezett, én az ablaknál ültem és azt a meztelen fát néztem, aminek ágán múltkor a holló pihent. Most nem ült rajta a madár, esett a hó, az ágat is telehintve fehér reménnyel.
Az ajtón kopogás nélkül jött be, külön kulcsa volt hozzá. Egy éve költöztem ebbe a lakásba, rögtön, amint nagykorúvá nőttem ki magam. Nem volt kérdéses, hogy kap-e saját kulcsot, feltétlenül megbíztam benne; gyakran napokig nálam lakott, ha balhé volt náluk otthon, hozzám menekült. Kölcsönösen támogattuk egymást mindig, együtt minden nehézséget leküzdöttünk. Mindenkinek megvan a maga baja, mindenkinek vannak gondjai, mindenki cipeli a maga keresztjét, és kacagva birkózik meg vele, ha van egy társa, aki segít neki ebben. Mi ezek voltunk egymásnak. Függtem tőle, ahogy ő függött tőlem.
Kapcsolatunkban ő volt az, aki elnézte az én őrültségeimet, aki őrjöngő felindultságomban lenyugtatott, aki tisztában volt vele, hogy ha meg is bántom, nem gondolom komolyan, csak valaki más felé irányuló haragom véletlenszerű áldozata ő. Az egyetlen ember, akit nem csak a közönségemnek tekintek, de figyelek is rá. Akinek nem csak beszélek, de mesélek is.
Túljutva a testi vágyakon, az önzésen, a külsőségeken, a környezet véleményét figyelmen kívül hagyva, őszintén szeretni. Érezni a másik jelenlétét, akkor is, ha az távol van; mindig úgy érezni, mintha csak a szomszéd szobában lenne, még akkor is ha valójában egy messzi városban tartózkodik; mintha a két szívet egy erős madzag kötné össze. A holdfényes éjszakában az ő arcát látni, a csillagokban az ő szeme csillogását csodálni. Ha megsérül vagy beteg lesz habozás nélkül azt mondani: melletted leszek. Még ha tudom is, hogy a kór vagy az ágyban fekvés kínja felemészti teste minden szépségét, akkor sem fordul meg a fejemben, hogy máshol kéne lennem, vagy hogy mellette egy másik ember legyen. A kinézet nem számít, mert az érzelmek elvakítanak és a közelében még a szemétdombon is rózsák nyílnak; amikor csak a gondolat, hogy ő is épp úgy érez, mint én, mosolyra késztet; amikor más nem létezik rajta kívül, mert benne megtaláltam mindent, ami kiegészít engem. Ha létezik, ha az ember tényleg le tudja vetkőzni azokat a dolgokat, amik állattá teszik, ha valóban igazak a mesék, akkor ez a szerelem.
Számomra Tamara a szerelem, akiért bárhol, bármit, bármikor megtennék. Ha nem elvesztésének kockázata lett volna a levegőben, nem próbálok változtatni az életemen, de szavai, amik még a mai napig bennem élnek, megijesztettek. Tudom, hogy nem akart megbántani, de ő meg azt tudta, hogy máshogy nem tudott volna hatni rám. És ahogy belépett az ajtón, ahogy hátranéztem és megláttam, nagyot dobbant a szívem, mert ott állt előttem, megtestesítve mindent, amire szükségem van és nagyon féltem, tudtam, meg kell válogatnom a szavaimat, észnél kell legyek. Őt nem veszíthetem el.
- Köszönöm, hogy eljöttél.
- Jöttem volna előbb is, ha hívsz. – megnyugvással töltött el ez a mondat, felbátorodtam. Közben odajött hozzám, leült mellém és az arcomat fürkészte. – Hogyan tovább? – És igen, ez volt ő. Összerakta a gondolataimat az egy héttel azelőtti beszélgetésből, a telefonálásunkból és abból, amit rólam tudott. Már nem féltem, ismét legyőzhetetlen voltam, mindenem megvolt a csata sikeres végkimeneteléhez.
Néha az események békés, egyenletes futását az rontja el, ha az elképzelt elméleteket meg akarjuk valósítani. Rengeteg nemes eszme kelt szárnya az évszázadok során, majd azok, találkozva a valósággal, görbe úton tragikus véget értek. Naivan azt képzeljük, hogy mi irányítjuk a dolgokat, hogy minden befolyásoló tényező felett állunk. Viszont amikor az idillikus képzelgés összeütközik az emberi realitással, rá kell jönnünk, hogy agyunk látomásának megvalósítása lehetetlen, mert nem uralkodhatunk mások felett azért, hogy minden úgy történjen, ahogyan mi szeretnénk, hogy legyen.
Amikor eldöntöttem, hogy előbújok rejtekemből és lépek mások felé, illetve hagyom, hogy más is közeledjen felém; nem számoltam azzal, hogy nem minden fog az én szájízem szerint működni. Könnyebb volt fejben lejátszani minden elkövetkező kontaktust, mint felemelni a telefont és felhívni azokat, akikkel még menthető volt a kapcsolatom, de erőt vettem magamon, és találkozót kértem mindazoktól, akiktől még reméltem egy kis megértést. Nem sok ilyen ember volt, mégis a velük történő előzetes beszélgetésektől magamba zuhantam. Voltak pillanataim és kirohanásaim, amikor nevetségesnek éreztem ezt az egész „hadjáratot”, amiben öntudatos hadvezér módjára próbálom leigázni saját magam által épített falaimat.
Gusztustalanul hangzott minden mondatom, amiben azt taglaltam, hogyan léptem a változás nehéz de fenséges útjára; és szánalmasnak láttam magamat, amiért megbánó és megtért gyermekként térek vissza a házakhoz, ahonnan akaratom és tudatom teljében jöttem el.
Megbeszéltem az első találkozómat egy gimnáziumi osztálytársammal régi iskolánk előtt. Az egyetlen volt, akivel érettségi után még tartottam egy ideig a kapcsolatot, őt tekintettem csak barátomnak és velem egyenrangú partnernek abból a közegből. Mikor megérkeztem és láttam, hogy már vár rám, megint nevetségesnek tűnt ez az egész felhajtás. Neki is csak annyit mondtam a telefonba, hogy beszélnünk kell valami nagyon fontos dologról és szeretnék bocsánatot kérni. Mint valami eminens kisdiák, akit gyötör a lelkiismerete, mert nem készítette el a háziját, és ezért zokogva megígéri, hogy többet ilyen nem fordul elő. Mélységesen szántam magam mire odaértem hozzá.
- Szia. Ne haragudj, hogy ilyen rejtélyes voltam, de amit mondani akarok az nem telefontéma. – hánynom kellett magamtól, de közben megbánóan mosolyogtam és mondtam fel a szövegemet, amit előre betanultam. Nem őt akartam ezzel még jobban megalázni, hanem magamnak szerettem volna nagyobb esélyt adni a továbbiakban, amit segít a határozott, jó kezdés.
- Jól van, semmi baj. Emlékszel még a régi helyünkre? Menjünk oda, ott nyugodtan beszélhetünk.
Emlékeztem, persze. Sokszor jártunk oda tanítás után és néha helyette is. Egy park, az iskolától nem messze, virágokkal, ápolt bokrokkal és gondozott úttal, szélén padokkal. Egy kis édenkert volt ez, a főváros mocskába ágyazva.
Út közben nem szóltunk egy szót sem, mégsem volt kínos a csend. Magam elé bámulva gondolkoztam és meglepődve tapasztaltam, hogy jó mellette sétálni. Eszembe jutottak régi dolgok, abból az időből, amikor még én sem burkolóztam el teljesen, és együtt élveztük a mindennapok egyszerű báját.
Mikor megtaláltuk nevünkkel összekarcolt padunkat, hirtelen kiugrottak belőlem a szavak engem is meglepő őszinteséggel.
- Kérlek, bocsáss meg mindenért, amit ellened tettem. Miközben jöttünk ide, felidéződtek bennem a közös emlékeink, és nem tudom felfogni, eddig miért nem hiányzott mindaz, aminek nemléte ebben a pillanatban szétmarja lelkemet. Nem tudom mi történt. Magával ragadott az a szélvihar, aminek sebezhetetlenség a neve. A magányt választottam és a fájdalommentes életet. Elvakultan rohantam egy megváltónak hitt hazug próféta karjaiba, csak hogy pillanatnyi gyötrelmeimet enyhítse; ám ez is csak egy kis tapasz volt folyamatosan növekvő, tátongó sebemre. Most szemem kinyílt és azt veszem észre, hogy engem is lassan elnyel ez a verem. Küzdök. Kapaszkodom. Tudom, hogy sokat hibáztam; nem hozhatok mindent helyre, de nagyon kérlek, bocsáss meg nekem, mert megaláztalak, a barátságunkat pedig eldobtam. – jobban kitárulkoztam előtte, mint szerettem volna, de nem a földet pásztáztam zavarodottan, hanem a szemébe néztem, így elkapva annak minden őszinte villanását, testének reakcióját.
Kis önelégültséggel mosolygott, szája szegletében alig észrevehető fintorral. Megremegtem arckifejezésétől, amit kicsit sem akart eltakarni. Első gondolatom az volt, hogy nagyot tévedtem, hogy találkoztam vele, hirtelen pánik tört rám; majd amint visszanyertem önbizalmam egy aprócska részét, már kíváncsian kutattam további mozdulatait, válaszra várva. Csak hosszú csönd után szólalt meg, hangjában sértődöttség és irónia csengett.
- Legutóbb, mikor beszélni óhajtoztál velem, könnyedén léptél át mindenen, amiért most – elmondásod szerint -, sír a lelked. Akkor, megvádoltál azzal, hogy nem értékellek eléggé és nem törődöm veled, pedig egy voltál számomra a legfontosabbak közül. Belém léptél, megtapostál mindent, amit odabent találtál, majd magamra hagytál. Ezek után mit mondhatnék neked?
- Tudom, hogy aljas módon bántam el veled, rájöttem, és tényleg nagyon sajnálom. Ennél többet képtelen vagyok tenni. Büszkeségem még mindig van, térden csúszva megalázkodni nem fogok, mély és őszinte sajnálatomat tudom csak felkínálni. Ismersz, tudod, hogy az is nagy dolog, hogy én tettem meg feléd az első lépést.
- Talán valamikor ismertelek, de ma már nem ismerlek.
Elégedett mosolya ekkor tűnt el és nem is tért vissza többet. Csak most láttam meg arcának igazi érzelmeit. Csalódott volt és fáradt, de határozott. Nem haragudtam rá, álláspontját megértettem. Teste minden porcikája hangtalanul ordított velem, s én tűrtem, mert megérdemeltem. Élesen hasított belém a felismerés, hogy itt már nincs értelme többet mondani.
Utána találkoztam még másokkal is. Nagyrészt pozitív visszajelzéssel, néhány esetben még fölényemet is visszanyertem a régi barátságból. Azok, gyenge jellemek voltak, ő viszont, a régi jó barát, valódi egyéniség. Őt, igazán sajnáltam és beszélgetésünk után még napokig a hatása alatt voltam, ideges keserűséggel szemléltem a világot. Tamara vígasztalt és nyugtatott, belőle merítettem erőt, hogy a kezdeti kudarcomon átléphessek. Sikerült, felemelkedtem ismét, de nem akartam elfelejteni megtört arcának ráncait, ahogy nézett rám az egykori jó barátom, akinek felém nyújtott kezét elutasítottam magamtól. Emlékezni akartam, hogy ne kövessem el többet ugyanazokat a hibákat. Megtanultam a leckét.
Hát ez volt hazug képzeletem kegyetlen valósága. Nehéz úgy beszélni valakivel, bocsánatát kérni, hogy tudom, én az ő helyében, meg sem hallgatnám magam. Nem kérhettem, hogy adjon egy esélyt, mert én is gondolkozás nélkül mondtam ki felette ítéletemet, mikor ellöktem magamtól. Nem voltam már mérges senkire, bűntudat és bánat savanyú elegye keringett csak bennem. Tudtam, hogy mire vállalkozom, mikor feltépem a régi sebeket; tudtam, hogy magamat is megsérthetem; de nem volt fontos, mert azt is tudtam, hogy utána minden jobb lehet.
Ma, ahogy elnézem azt a faágat, ami most rügyekkel van tele, jelezve a tavasz ittlétét, megint látom a hollót. De már nem szeretnék cserélni vele, nem lennék a helyében, mert látom, hogy egyedül van. Rájöttem, hogy az embereknek – beleértve engem is - vannak hibái, és ezt elfogadom. Ha mindig, minden hiányosságon és tökéletlenségen fennakadnék, előbb-utóbb magam maradnék és ezt minden idegesítő tulajdonságnál rosszabb elviselni.
Egyszer, azt mondta nekem valaki, hogy nem az a tapasztalt ember, aki sok mindent átélt, hanem az, aki mindabból, ami vele történt, le tudta vonni a megfelelő konzekvenciát és tévedéseiből okul. Én beláttam, hogy sok dologban helytelenül jártam el és megpróbáltam változtatni. Természetesen, sokszor könnyebb lett volna inkább eltűnni egy kicsit, elbújni a világ kutató szeme elől; de nem szabad, mert attól csak tovább mélyült volna a szakadék köztem és a többi ember között. Ez volt bennem a toló erő és Tamara.
Végül jóra fordultak a dolgok, sikerült beilleszkednem, normális közösségi életet élek. Alkalmanként elmegyünk a barátaimmal szórakozni és nem undorodom más emberek látványától, érintésétől, sőt élvezem a társaságukat, szeretek új ismereteket szerezni, új barátságokat kötni. Legyőztem magamban a gyűlöletet mások iránt, mert legyőztem az utálatot magam iránt, megvívtam a saját harcomat. És büszkén kijelenthetem, hogy boldog vagyok, mert önmagam lehetek.
- Ne haragudj, de úgy érzem csak neked mondhatom el őszintén az érzéseimet. - mondatom végére érve már a földet bámultam, mert olyan élesen leste mozdulataimat, hogy nem bírtam elviselni kutató tekintetét. Amit mondtam neki, az igaz volt, a feszült némaságból ítélve, mégis mintha valami rosszat tettem volna.
- Te folyamatosan csak mást hibáztatsz, kibújsz a felelősség alól. – erélyes hangjára felkaptam fejemet, szeme tűzben égett. – Azt mondod, undorodsz ettől a fajtól, a környezetedtől, de soha nem próbáltál meg tenni azért, hogy a szép oldalát is láthasd. Talán a hiba benned van és nem mindenki másban. – ideges volt, sosem láttam még ilyennek, megijedtem tőle. Előttem állt, egy lépésre tőlem, mégis kilométereket éreztem közöttünk. Nézett még egy ideig, én álltam a pillantását, mert szavaival megsértett. Tüzes villámként csapódtak bennem szavai. Első reakcióként, vak kétségbeeséssel meg akartam bántani őt, hogy neki is annyira fájjon, mint nekem, de nem tudtam mivel. Hosszú csönd ereszkedett ránk, úgy tűnik, ő unta meg előbb a tétlenséget, mert megfordult és tompa puffanással behúzva maga után az ajtót, kilépett a lakásból – akkor, azt hittem az életemből is. Én csak néztem utána, bánatosan, - haragom gyorsan elillant - úgy ahogy ott hagyott, mozdulatlanul, óráknak tűnő percekig.
Sokáig meg se fordult a fejemben, hogy felhívjam Tamarát. Attól tartottam, hogy nem venné fel a telefont, vagy ha mégis, akkor olyan dolgokat vágnánk egymás fejéhez, amik túlságosan nagy súlyként nehezednének további kapcsolatunkra és hosszú kínlódás után, végül elveszíteném. Pedig azzal, amiket mondott, belegyalogolt a lelkembe, s én mégis ugyanúgy szerettem őt, mint azelőtt. És hiányzott. Rettenetes gyötrelem volt nélküle minden percem. Viszont büszkeségem sem engedte, hogy én tegyem meg az első lépést felé és ebben a felállásban az önérzetem ellensúlyozta a hiányérzetemet.
Eltelt még pár nap és lassan elvánszorgott az egész hét. Elkezdtem gondolkodni, napok óta nem láttam senkit. Nem voltam kíváncsi az emberekre, és ők sem voltak kíváncsiak rám – ma már tudom, én is hibás voltam. Sorra vettem minden konfliktusomat, és rájöttem, hogy tényleg könnyebb volt mindig mást hibáztatni.
Ha tönkrement egy barátságom, a másik félt okoltam, amiért nem érdeklődik irántam többet, pedig néha csak én beszéltem magamról túl sokat, ahelyett hogy néha meghallgattam volna a másikat is. Ha alaposabban visszatekintek az elmúlt éveimre, azt kell látnom, hogy nem is egy ilyen eset volt, a legtöbb kapcsolatom így végződött. Ha valakire azt mondtam barátom, elvártam a kölcsönös bizalmat, amit sokórás őszinte beszélgetéssel jutalmaztam, ami az én oldalamról természetesen csak felszínes őszinteség volt. Tamarán kívül soha senkivel nem osztottam meg mély érzéseket, igazán fontos dolgokat. Sajnos a mérleg nyelve hamar elbillent és már csak én beszéltem dolgokról, amiket úgy gondoltam érdekes meghallgatni és értékes elraktározni; ezzel magamat egyre jobban piedesztálra emeltem, mint valami elérhetetlen és tapasztalt, halandó istent, akinek még a lábnyomából is bölcsesség árad. Különös módon, ez sokaknak ellenszenves.
Aztán előbb-utóbb betelik a pohár és nekem szegezik vádjaikat, hogy figyelmetlen vagyok, nem törődöm mással csak magammal és bizonyára csak hallgatóságnak kellenek nekem, hogy fontosnak érezhessem magam. Nincs értelme tagadnom, ez az igazság. Legtöbbjük egyáltalán nem érdekelt, kihasználtam buzgó figyelműket, ahogy eleinte hálás tekintettel nyelték szavaim; majd az első sorból néztem végig vívódásukat saját magukkal, mert nem tudták felfogni, hogyan „változhattam meg” ennyire. És én ezt élveztem.
- Sajnálatos, hogy így érzed, de szerintem rosszul látod a dolgokat. – jött mindig a diadalittas válaszom. (Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy csatát nyertem az emberi kiszámíthatóság, és minden íratlan szabállyal szemben, amik gerincünkre nehezedve próbálnak irányítani minket.) Hazudtam. A szemükbe sem néztem, általában valami könyvet tanulmányoztam. Tiszteletlen akartam lenni velük, éreztetni felsőbbrendűségemet. Ekkor már őszinte felháborodással ugranak nekem és sértegetni próbálnak, ami rólam természetesen lepereg.
- Te beteg vagy. – avagy, szánalmas vagy, önző vagy és egyéb kedvességek.
- Bizonyára igazad van. Beteg vagyok. Mindannyian azok vagyunk. Fertőzöttként éljük napjainkat, azzal a tudattal élünk, hogy egyszer meghalunk; én nem tagadom álszent gyermeki ártatlansággal, én megélem a perceimet és úgy cselekszem, hogy nekem legyen a legjobb, mert más nem fogja ezt helyettem megtenni. – csöndesen és magyarázó stílusban válaszoltam mindig erre, felháborodásnak bennem már nincs hely, de elképedt arcukat látva elégedettség járta át testemet. Színjátékomat azzal koronázom, hogy döbbentségüket kihasználva, emelt fővel hagyom őket magukra.
Színjáték volt és átkozottul jól játszottam a szerepemet. Annyira jól, hogy lassan már el is felejtettem, hogy ez nem a valóság; vagy legalábbis én nem vagyok igazi. Kialakítottam magamnak egy karaktert, akibe nem rúghatnak bele, nem bánthatják meg, mert minden lepattan róla, sőt páncéljáról a támadás vissza is csap a támadóra. Legyőzhetetlennek éreztem magam, biztonságban minden veszély ellen, így nem meglepő, hogy elég hamar azonosultam színpadi karakteremmel. Persze ezeket a dolgokat csak utólag látom ennyire tisztán. Amikor éppen történtek, nem ismertem volna be hibáimat, gyengeségeimet. Ilyenek vagyunk, mi emberek, csak bennem talán erősebb volt ez a reflex.
Átrágtam magamban mindent; a kudarcokat, amikért másokat hibáztattam, de amiknek valójában én voltam a fő okozója; a kapcsolataimat, amik tönkrementek, és amikből mindig nekem sikerült kijönnöm áldozatként, természetesen hazug módon; az akadályok, amiket nem tudtam átugrani, a problémákat, amiket nem tudtam kikerülni, az emberek, akiket nem akartam megismerni. Minden az én hibámból történt úgy, ahogy. Mert gyáva voltam, vagy túl büszke, és ez igazából már teljesen mindegy, mert tetteim megmásíthatatlanok.
Eleinte persze tiltakoztam a felismerésem ellen. Természetes reakció, hogy tagadunk mindent és sajnálni kezdjük magunkat, ha hirtelen lefoszlik testünkről az álruha és lefolyik arcunkról a vastagon kent smink. Így kompenzáljuk az ítéletnek tűnő megaláztatást, amit saját magunk mondtunk ki saját magunk felett, saját elménk börtönébe hullva.
Miért nem kérdezte meg soha senki, hogy jól vagyok-e? Miért nem vették észre, hogy az egész életem csak egy talmi mese? Miért nem kaptam szeretetet? Vádlón tesszük fel kérdéseinket, bennünk fogalmazódnak meg és szerencsére rövid gondolkodás után rájövünk, hogy minden kérdésre van válasz, mert próbáltak hozzánk közel kerülni, szeretni, de falba ütköztek. Szerencsére rájövünk, hogy nincs igazunk, és nem tesszük fel hangosan senkinek a kérdéseket, mert azzal végleg elásnánk magunkat a szemükben.
De a neheze csak ezután jön. Hiszen nem ahhoz kell a legnagyobb erő, hogy felismerjük gyengeségünket, hanem ahhoz, hogy elfogadjuk azt és szembenézzünk vele. Azt bárki tudja mondani, hogy „ostoba voltam”, de csak a legelszántabbak gondolják ezt komolyan. A padlón hasalni könnyű, ordítozva tolni el minden kezet büszkeségre hivatkozva; de onnan felállni segítséggel vagy önerővel, ez az igazán nehéz és becsülni való.
Sajnos, eleinte én a könnyebb utat választottam. Bármennyire is szántam magamat minden miatt, még mindig volt bennem valami dac a többiek felé. Haragtartó vagyok, mindig is az voltam; ha akarnék ezen változtatni, akkor sem tudnék, nem felejtek el egy arcon csapást sem. A mai napig élesen él bennem minden szó és tett, amivel megbántottak; amikor vártam valakire mégsem jött el, amikor kigúnyoltak vagy aljas módon megaláztak. Vannak időszakok, amikor őszintén gyűlölöm mindannyiukat és undorodom tőlük, mert dögevő keselyű módjára csipkedték ki mindennapjaimból a szép perceket; ilyenkor egy aprócska kisgyereknek látom magamat kívülről, akit ok nélkül büntettek meg. Csak sír keservesen, nem igazán tudja mi baj, csak érzi, hogy valami nagyon igazságtalan dolog történt. És minden ilyen alkalommal fel kell nőnie egy kicsit, a lelke már nem ártatlan, sáros cipőnyomok csúfítják, az egykor szűzi fehér szövetet.
Természetesen ma már tudom, hogy túlreagáltam a dolgokat és néha túlságosan borúsan láttam mindent, de nekem hamar rá kellett jönnöm, hogy boldogság eléréséhez hegyes szirteken át vezet az utam. Azt gondoltam, minél többet szenvedek, annál édesebb lesz majd a megérkezésem. Szüleim korán meghaltak, más rokonom nincsen, egyedül maradtam, árvaházban nevelkedtem, ami megedzett és felkészített az életre. Nem kaptam annyi gondoskodást és figyelmet, mint kortársaim túlnyomó része; de e mögé sosem akartam elrejtőzni, értelmetlen kibúvókat keresni. Utólag látom csak azonban, hogy akaratomon kívül mekkora szerepet játszott az emberekhez való viszonyomban.
Hát ezek miatt lettem olyan, amilyen. Olykor fölényes, önző és megfejthetetlen. És ha bár jól éreztem így magam, mert sérthetetlen voltam, változtatnom kellett, mert egyben természetellenes is.
Egyhetes tespedés után, már elviselhetetlen volt a fájdalom, amit Tamara hiánya okozott. Elméletben már legyőztem a démont, ami bennem lakozott, de a cselekvéshez még gyenge voltam. Egyedül képtelen lettem volna megküzdeni vele, kellett hozzá valaki, aki szavak nélkül is, csak a látványával azt sugallja, hogy sikerülni fog. Ez így meseszerűen hangzik; királyfi, királylány, kastély, amit láva tenger vesz körül és ott, a sárkány akit le kell győzni. A vége „happy”, a győzelem dicső, a jutalomért megéri küzdeni.
Végül, mikor már testem kiszáradt és lelkem kezdett el könnyezni, elszántam magam, hogy felhívom Tamarát. Már nem érdekelt, ha a fejemhez vág dolgokat, még ha meg is aláz, hallanom kellett a hangját, majd látnom az arcát, szemeit; megölelni, el nem engedni, belőle erőt meríteni, lénye óvó menedékében újra életre kelni, benne magamra találni. Már tudtam, hogy sok dologban hibás voltam, már nem rejtegettem semmit, de bárkit képes lettem volna magam mögött hagyni, ha ő mellettem van.
Remegő kézzel tárcsáztam, szívem torkomban dobogott és úgy zakatolt, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Végtelennek tűnő másodpercekig vártam, míg kicsöng, majd mikor meghallottam hangját kislányos pánik tört rám.
- Igen?
- Szia. Én vagyok.
- Nocsak, eszedbe jutottam? – hanghordozásán annyira meglepődtem, hogy jó néhány pillanatig meg sem tudtam szólalni, előre eltervezett mondandómat is elfelejtettem, kizökkentett ábrándozásomból és nem értettem miért gúnyolódik. – Na mond, mit szeretnél?
- Találkozzunk. Sokat gondolkoztam. Segítened kell.
- Rendben. Indulok. – ebből éreztem, hogy előbbi ironikus megjegyzése, csak a büszkesége volt. Nem kérdez, - pedig szavaim utasításként hangzottak - cselekszik; tudja, hogy a fellengzős szavak bármennyire szépek, haszontalanok; természetesnek érzi, hogy szükségem van rá, ő a másik felem, „nélküle szürkének látom a kék eget”.
Csakhamar meg is érkezett, én az ablaknál ültem és azt a meztelen fát néztem, aminek ágán múltkor a holló pihent. Most nem ült rajta a madár, esett a hó, az ágat is telehintve fehér reménnyel.
Az ajtón kopogás nélkül jött be, külön kulcsa volt hozzá. Egy éve költöztem ebbe a lakásba, rögtön, amint nagykorúvá nőttem ki magam. Nem volt kérdéses, hogy kap-e saját kulcsot, feltétlenül megbíztam benne; gyakran napokig nálam lakott, ha balhé volt náluk otthon, hozzám menekült. Kölcsönösen támogattuk egymást mindig, együtt minden nehézséget leküzdöttünk. Mindenkinek megvan a maga baja, mindenkinek vannak gondjai, mindenki cipeli a maga keresztjét, és kacagva birkózik meg vele, ha van egy társa, aki segít neki ebben. Mi ezek voltunk egymásnak. Függtem tőle, ahogy ő függött tőlem.
Kapcsolatunkban ő volt az, aki elnézte az én őrültségeimet, aki őrjöngő felindultságomban lenyugtatott, aki tisztában volt vele, hogy ha meg is bántom, nem gondolom komolyan, csak valaki más felé irányuló haragom véletlenszerű áldozata ő. Az egyetlen ember, akit nem csak a közönségemnek tekintek, de figyelek is rá. Akinek nem csak beszélek, de mesélek is.
Túljutva a testi vágyakon, az önzésen, a külsőségeken, a környezet véleményét figyelmen kívül hagyva, őszintén szeretni. Érezni a másik jelenlétét, akkor is, ha az távol van; mindig úgy érezni, mintha csak a szomszéd szobában lenne, még akkor is ha valójában egy messzi városban tartózkodik; mintha a két szívet egy erős madzag kötné össze. A holdfényes éjszakában az ő arcát látni, a csillagokban az ő szeme csillogását csodálni. Ha megsérül vagy beteg lesz habozás nélkül azt mondani: melletted leszek. Még ha tudom is, hogy a kór vagy az ágyban fekvés kínja felemészti teste minden szépségét, akkor sem fordul meg a fejemben, hogy máshol kéne lennem, vagy hogy mellette egy másik ember legyen. A kinézet nem számít, mert az érzelmek elvakítanak és a közelében még a szemétdombon is rózsák nyílnak; amikor csak a gondolat, hogy ő is épp úgy érez, mint én, mosolyra késztet; amikor más nem létezik rajta kívül, mert benne megtaláltam mindent, ami kiegészít engem. Ha létezik, ha az ember tényleg le tudja vetkőzni azokat a dolgokat, amik állattá teszik, ha valóban igazak a mesék, akkor ez a szerelem.
Számomra Tamara a szerelem, akiért bárhol, bármit, bármikor megtennék. Ha nem elvesztésének kockázata lett volna a levegőben, nem próbálok változtatni az életemen, de szavai, amik még a mai napig bennem élnek, megijesztettek. Tudom, hogy nem akart megbántani, de ő meg azt tudta, hogy máshogy nem tudott volna hatni rám. És ahogy belépett az ajtón, ahogy hátranéztem és megláttam, nagyot dobbant a szívem, mert ott állt előttem, megtestesítve mindent, amire szükségem van és nagyon féltem, tudtam, meg kell válogatnom a szavaimat, észnél kell legyek. Őt nem veszíthetem el.
- Köszönöm, hogy eljöttél.
- Jöttem volna előbb is, ha hívsz. – megnyugvással töltött el ez a mondat, felbátorodtam. Közben odajött hozzám, leült mellém és az arcomat fürkészte. – Hogyan tovább? – És igen, ez volt ő. Összerakta a gondolataimat az egy héttel azelőtti beszélgetésből, a telefonálásunkból és abból, amit rólam tudott. Már nem féltem, ismét legyőzhetetlen voltam, mindenem megvolt a csata sikeres végkimeneteléhez.
Néha az események békés, egyenletes futását az rontja el, ha az elképzelt elméleteket meg akarjuk valósítani. Rengeteg nemes eszme kelt szárnya az évszázadok során, majd azok, találkozva a valósággal, görbe úton tragikus véget értek. Naivan azt képzeljük, hogy mi irányítjuk a dolgokat, hogy minden befolyásoló tényező felett állunk. Viszont amikor az idillikus képzelgés összeütközik az emberi realitással, rá kell jönnünk, hogy agyunk látomásának megvalósítása lehetetlen, mert nem uralkodhatunk mások felett azért, hogy minden úgy történjen, ahogyan mi szeretnénk, hogy legyen.
Amikor eldöntöttem, hogy előbújok rejtekemből és lépek mások felé, illetve hagyom, hogy más is közeledjen felém; nem számoltam azzal, hogy nem minden fog az én szájízem szerint működni. Könnyebb volt fejben lejátszani minden elkövetkező kontaktust, mint felemelni a telefont és felhívni azokat, akikkel még menthető volt a kapcsolatom, de erőt vettem magamon, és találkozót kértem mindazoktól, akiktől még reméltem egy kis megértést. Nem sok ilyen ember volt, mégis a velük történő előzetes beszélgetésektől magamba zuhantam. Voltak pillanataim és kirohanásaim, amikor nevetségesnek éreztem ezt az egész „hadjáratot”, amiben öntudatos hadvezér módjára próbálom leigázni saját magam által épített falaimat.
Gusztustalanul hangzott minden mondatom, amiben azt taglaltam, hogyan léptem a változás nehéz de fenséges útjára; és szánalmasnak láttam magamat, amiért megbánó és megtért gyermekként térek vissza a házakhoz, ahonnan akaratom és tudatom teljében jöttem el.
Megbeszéltem az első találkozómat egy gimnáziumi osztálytársammal régi iskolánk előtt. Az egyetlen volt, akivel érettségi után még tartottam egy ideig a kapcsolatot, őt tekintettem csak barátomnak és velem egyenrangú partnernek abból a közegből. Mikor megérkeztem és láttam, hogy már vár rám, megint nevetségesnek tűnt ez az egész felhajtás. Neki is csak annyit mondtam a telefonba, hogy beszélnünk kell valami nagyon fontos dologról és szeretnék bocsánatot kérni. Mint valami eminens kisdiák, akit gyötör a lelkiismerete, mert nem készítette el a háziját, és ezért zokogva megígéri, hogy többet ilyen nem fordul elő. Mélységesen szántam magam mire odaértem hozzá.
- Szia. Ne haragudj, hogy ilyen rejtélyes voltam, de amit mondani akarok az nem telefontéma. – hánynom kellett magamtól, de közben megbánóan mosolyogtam és mondtam fel a szövegemet, amit előre betanultam. Nem őt akartam ezzel még jobban megalázni, hanem magamnak szerettem volna nagyobb esélyt adni a továbbiakban, amit segít a határozott, jó kezdés.
- Jól van, semmi baj. Emlékszel még a régi helyünkre? Menjünk oda, ott nyugodtan beszélhetünk.
Emlékeztem, persze. Sokszor jártunk oda tanítás után és néha helyette is. Egy park, az iskolától nem messze, virágokkal, ápolt bokrokkal és gondozott úttal, szélén padokkal. Egy kis édenkert volt ez, a főváros mocskába ágyazva.
Út közben nem szóltunk egy szót sem, mégsem volt kínos a csend. Magam elé bámulva gondolkoztam és meglepődve tapasztaltam, hogy jó mellette sétálni. Eszembe jutottak régi dolgok, abból az időből, amikor még én sem burkolóztam el teljesen, és együtt élveztük a mindennapok egyszerű báját.
Mikor megtaláltuk nevünkkel összekarcolt padunkat, hirtelen kiugrottak belőlem a szavak engem is meglepő őszinteséggel.
- Kérlek, bocsáss meg mindenért, amit ellened tettem. Miközben jöttünk ide, felidéződtek bennem a közös emlékeink, és nem tudom felfogni, eddig miért nem hiányzott mindaz, aminek nemléte ebben a pillanatban szétmarja lelkemet. Nem tudom mi történt. Magával ragadott az a szélvihar, aminek sebezhetetlenség a neve. A magányt választottam és a fájdalommentes életet. Elvakultan rohantam egy megváltónak hitt hazug próféta karjaiba, csak hogy pillanatnyi gyötrelmeimet enyhítse; ám ez is csak egy kis tapasz volt folyamatosan növekvő, tátongó sebemre. Most szemem kinyílt és azt veszem észre, hogy engem is lassan elnyel ez a verem. Küzdök. Kapaszkodom. Tudom, hogy sokat hibáztam; nem hozhatok mindent helyre, de nagyon kérlek, bocsáss meg nekem, mert megaláztalak, a barátságunkat pedig eldobtam. – jobban kitárulkoztam előtte, mint szerettem volna, de nem a földet pásztáztam zavarodottan, hanem a szemébe néztem, így elkapva annak minden őszinte villanását, testének reakcióját.
Kis önelégültséggel mosolygott, szája szegletében alig észrevehető fintorral. Megremegtem arckifejezésétől, amit kicsit sem akart eltakarni. Első gondolatom az volt, hogy nagyot tévedtem, hogy találkoztam vele, hirtelen pánik tört rám; majd amint visszanyertem önbizalmam egy aprócska részét, már kíváncsian kutattam további mozdulatait, válaszra várva. Csak hosszú csönd után szólalt meg, hangjában sértődöttség és irónia csengett.
- Legutóbb, mikor beszélni óhajtoztál velem, könnyedén léptél át mindenen, amiért most – elmondásod szerint -, sír a lelked. Akkor, megvádoltál azzal, hogy nem értékellek eléggé és nem törődöm veled, pedig egy voltál számomra a legfontosabbak közül. Belém léptél, megtapostál mindent, amit odabent találtál, majd magamra hagytál. Ezek után mit mondhatnék neked?
- Tudom, hogy aljas módon bántam el veled, rájöttem, és tényleg nagyon sajnálom. Ennél többet képtelen vagyok tenni. Büszkeségem még mindig van, térden csúszva megalázkodni nem fogok, mély és őszinte sajnálatomat tudom csak felkínálni. Ismersz, tudod, hogy az is nagy dolog, hogy én tettem meg feléd az első lépést.
- Talán valamikor ismertelek, de ma már nem ismerlek.
Elégedett mosolya ekkor tűnt el és nem is tért vissza többet. Csak most láttam meg arcának igazi érzelmeit. Csalódott volt és fáradt, de határozott. Nem haragudtam rá, álláspontját megértettem. Teste minden porcikája hangtalanul ordított velem, s én tűrtem, mert megérdemeltem. Élesen hasított belém a felismerés, hogy itt már nincs értelme többet mondani.
Utána találkoztam még másokkal is. Nagyrészt pozitív visszajelzéssel, néhány esetben még fölényemet is visszanyertem a régi barátságból. Azok, gyenge jellemek voltak, ő viszont, a régi jó barát, valódi egyéniség. Őt, igazán sajnáltam és beszélgetésünk után még napokig a hatása alatt voltam, ideges keserűséggel szemléltem a világot. Tamara vígasztalt és nyugtatott, belőle merítettem erőt, hogy a kezdeti kudarcomon átléphessek. Sikerült, felemelkedtem ismét, de nem akartam elfelejteni megtört arcának ráncait, ahogy nézett rám az egykori jó barátom, akinek felém nyújtott kezét elutasítottam magamtól. Emlékezni akartam, hogy ne kövessem el többet ugyanazokat a hibákat. Megtanultam a leckét.
Hát ez volt hazug képzeletem kegyetlen valósága. Nehéz úgy beszélni valakivel, bocsánatát kérni, hogy tudom, én az ő helyében, meg sem hallgatnám magam. Nem kérhettem, hogy adjon egy esélyt, mert én is gondolkozás nélkül mondtam ki felette ítéletemet, mikor ellöktem magamtól. Nem voltam már mérges senkire, bűntudat és bánat savanyú elegye keringett csak bennem. Tudtam, hogy mire vállalkozom, mikor feltépem a régi sebeket; tudtam, hogy magamat is megsérthetem; de nem volt fontos, mert azt is tudtam, hogy utána minden jobb lehet.
Ma, ahogy elnézem azt a faágat, ami most rügyekkel van tele, jelezve a tavasz ittlétét, megint látom a hollót. De már nem szeretnék cserélni vele, nem lennék a helyében, mert látom, hogy egyedül van. Rájöttem, hogy az embereknek – beleértve engem is - vannak hibái, és ezt elfogadom. Ha mindig, minden hiányosságon és tökéletlenségen fennakadnék, előbb-utóbb magam maradnék és ezt minden idegesítő tulajdonságnál rosszabb elviselni.
Egyszer, azt mondta nekem valaki, hogy nem az a tapasztalt ember, aki sok mindent átélt, hanem az, aki mindabból, ami vele történt, le tudta vonni a megfelelő konzekvenciát és tévedéseiből okul. Én beláttam, hogy sok dologban helytelenül jártam el és megpróbáltam változtatni. Természetesen, sokszor könnyebb lett volna inkább eltűnni egy kicsit, elbújni a világ kutató szeme elől; de nem szabad, mert attól csak tovább mélyült volna a szakadék köztem és a többi ember között. Ez volt bennem a toló erő és Tamara.
Végül jóra fordultak a dolgok, sikerült beilleszkednem, normális közösségi életet élek. Alkalmanként elmegyünk a barátaimmal szórakozni és nem undorodom más emberek látványától, érintésétől, sőt élvezem a társaságukat, szeretek új ismereteket szerezni, új barátságokat kötni. Legyőztem magamban a gyűlöletet mások iránt, mert legyőztem az utálatot magam iránt, megvívtam a saját harcomat. És büszkén kijelenthetem, hogy boldog vagyok, mert önmagam lehetek.