Évszám
2011
Beküldő
viola illata
1.rész
Van nekem egy sárga vödröm, amit most elmesélek róla, az mind igaz volt. A vödör és én kimentünk a kertbe, hogy meglocsoljuk a virágokat: a vödröt tele vízzel letettem a pázsitra, hogy megnézzem melyik virágom a legszomjasabb. Ahogy ott sétálgatok, gyönyörködök a virágaimban egyszer csak hallom!
"Gyere, igyál, friss a vizem! " Szétnéztem ki beszél itt, de nem láttam senkit!
Megint hallom:
"Gyere, igyál!" Akkor vettem észre, a vödröm hívogat valakit. Megkérdeztem: kit hívogatsz én itt senkit sem látok? Ő akkor azt felelte:
"Te nem látod ott a ház tetején azt a galambot, majd meghal szomjan!" Fölnéztem, valóban ott volt egy postagalamb. Most már én is hívtam "Gyere, igyál " és a galamb leszállt a csatornáig. Akkor az én vödröm rám szólt "menj egy kicsit messzebb " Elmentem és képzeljétek a galamb leszállt a vödörhöz és mohón inni kezdett.<--break->Én szaladtam a kamrába hogy enni is hozzak neki, de ő csak a vizet fogadta el. Jó sokat ivott és fölszállt a tetőre ott még percekig pihent, majd felemelte a fejecskéjét és elindult a kitűzött célja felé.
Ez az esemény többször is megismétlődött, hogy a galamb, nálunk kért vizet. AZ én vödröm mindig tudta mikor kell a vizet vinni, mert jön a vendégünk. Ősz felé történt nagyon sok dolgom volt és megfeledkeztem a vödörről és a galambról.
A szobámban voltam és egyszer csak, egy csodálatos dolog történt velem. A galamb odaszállt az ablak párkányára és kopogtatott. Mikor megláttam rohantam a vödrömmel a vízért és vittük a galambnak. A mi kis vendégünk boldogan ivott: amíg a galamb ivott az én vödröm halkan megdorgált "Nem szabad elfelejteni, hogy az állatkáknak vizet kell adni"! Én megígértem, ezután jobban fogok figyelni a madárkákra, és jutalmul, amiért segített nekem kineveztem őt "A beszélő sárgavödörnek!" Ettől ő nagyon boldog lett: Nem csak a vödör volt boldog még én is, amiért segítettem a galambnak és a virágokat is meglocsoltam a vödröm segítségével. A virágok pompáztak és így hálálkodtak nekünk. Ezután együtt bementünk és megbeszélve az eseményeket elbúcsúztunk, mert jött a tél a rossz idő.
Eltelt a tél jött a tavasz a jó idő. Az én vödröm türelmetlenül várta, hogy a kertbe menjünk. Igen ám, de Ő most a hátsó kertbe akart menni. Szót fogadtam neki és oda vittük a vizet. Letettem a betonra a vödröt jó lesz a víz palántát locsolni. Az én vödröm most nem szólt semmit, de mikor elfordultam valami halk kuncogás félét hallottam. Utóbb kiderült mi volt az a halk nevetés. Ő már előre tudta mi fog történni. Délután kimentem a vödörhöz és csodálatos dolgot láttam. Ott ittak a kis méhek. Föléjük hajoltam és észrevettem, hogy egy beleesett a vízbe. Még élt a szárnyaival próbálta magát fönt tartani
Alányúltam és a tenyeremen szárítgatni kezdtem. A vödör ez alatt egyre mondogatta: "Már azt hittem nem érsz ide időben, hogy kimentsd őt."A méhecske fölszáradt és vígan elrepült. A vödör és én most nagyon örültünk, hogy megmentettük a kis méhecske életét. A vizet kilocsoltam a palántára így ő sem száradt el.
Ez után minden reggel friss vizet vittünk a betonra a vödör és én. Most már nap közben is kimentem megnézni a vizet nem esett-e bele megint egy méhecske. Oda jártak inni, de a mai napig nem tudom, hogy ők igazán szoktak-e vizet inni, de az én sárga vödrömből igen. Biztos tetszik a színe az állatkáknak.
Így ment egész nyáron, később ősz felé történt ismét kimentettem egyet a vízből. Mikor azt az egyet kimentettem, akkor a többi méh a kezemre szállt föl a könyökömig, megtapogatták megszeretgették a kezem és a végén fölszálltak a fejem fölé, ott körbe-körbe röpdöstek és vidám zümmögés közepette elszálltak.
Az én vödröm most azt mondta, "Látod most megköszönték a vizet, és hogy kimentetted a vízből a társukat! "
Úgy éreztem igaza van a vödrömnek. Mikor a családomnak elmeséltem, Ők ijedten kérdezték, hogy nem féltem tőlük?
Nem féltem ott volt a vödröm és mondogatta: „Ne félj tőlük, nem bántanak, hiszen te sem bántottad őket!"
És valóban így volt. A vödör és én, kézen fogva jöttünk be a kertből, boldogok voltunk, hogy ismét jól végeztük a munkánkat. Mikor beértünk az én vödröm egy érdekes kívánsággal hozakodott elő.
Mivel ő már akkor tudta, hogy én ezeket az élményeket el fogom mesélni, azt kérte, hogy a következő eseményt ő mesélhesse el. Nagyon meglepett, de ő váltig bizonygatta, ő azért beszélő vödör, hogy mesélhessen. Engem kíváncsivá tett így beleegyeztem. Elköszöntünk és én kíváncsian vártam a következő történetet.
2.rész
Szervusztok, én vagyok a beszélő sárgavödör: Ott lakom a szuterénben, és ha semmi dolgom nincs, akkor ülögetek egy polcon.
A házi nénit úgy hívják Vali néni, a férjét Péter bácsi. A minap furcsa dolog történt velem.
Oda jött a Vali néni és megkérdezte, segítenék-e neki a meszelésben? Én bizony ijedten kérdeztem "Mi az a meszelés és egyáltalán mi az a mész"? Ő az ecsetjére vett valami fehéret és megmutatta. Beleegyeztem, egy kikötéssel: utána jól elmosogat. Félig töltött mésszel és elindultunk! Képzeljétek nem a kert felé, hanem valami lépcsőn. Kiabálni kezdtem:
"Ez nem a kert, hová viszel?" Ő azt mondta, hogy a konyhába. Ott várt egy asztal, arra fölmásztunk és ő elkezdett meszelni. Persze én prüsszögtem, köhögtem szemem-szám tele lett mésszel. A plafon és a fal fehér lett. Akkor a Vali néni behozott egy darabot a szekrényből, és én elkezdtem morogni.
„Mi a bajod?" - kérdezte Ő.
Én válaszoltam "Hát te nem látod, hogy ez a fehér fal nem illik a szekrény színéhez." Ő igazat adott és visszamentünk a szuterénbe. Ott elővette a színes festékeit: a pirosat, a sárgát, a kéket és a narancsot. „Melyik legyen?" - kérdezte.
„Egyik sem" - feleltem.
„Mond, akkor hogyan csináljam?" - így a Vali néni.
"Tegyél a fehérhez egy kis narancsot és pici pirosat " - feleltem.
Így is tett és elindultunk vissza a lépcsőn, majd felmásztunk az asztalra. De itt jött a baj. A Vali néni leült az asztal szélére és sírdogálni kezdett.
„Mi a bajod?" - kérdeztem.
Ő hüppögve válaszolt: „Úgy elfáradtam és úgy fáj már a kezem, nem tudom még egyszer befesteni a falat."
Erre én hangosan ordítani kezdtem: "Segítség, segítség!"
A Péter bácsi odajött és megkérdezte a Vali nénit: „Miért kiabálsz?" - Ő nem volt, azt mondta.
„De biz én hallottam" - így a bácsi. Most el kellett árulni, hogy én voltam. Eddig a kettőnk titka volt, hogy én vagyok a beszélő vödör.
A bácsi elámult ezen, de rájött, hogy segíteni kell, azért kiabáltam.
Fogott egy pemzlit és ő is festett. Mi az asztalon állva Ő pedig a földről meszelte a falat. Így, hogy segítséget kaptunk sokkal jobb kedvvel és gyorsabban végeztünk a munkával, sőt a néni keze is meggyógyult közben.
A fal gyönyörű lett, mind a hárman örvendeztünk, mert rájöttünk, hogy a munkát sokkal könnyebb elvégezni, ha segítünk egymásnak. Ezzel az én mesémnek vége van. Legyetek jók. Szervusztok.
Van nekem egy sárga vödröm, amit most elmesélek róla, az mind igaz volt. A vödör és én kimentünk a kertbe, hogy meglocsoljuk a virágokat: a vödröt tele vízzel letettem a pázsitra, hogy megnézzem melyik virágom a legszomjasabb. Ahogy ott sétálgatok, gyönyörködök a virágaimban egyszer csak hallom!
"Gyere, igyál, friss a vizem! " Szétnéztem ki beszél itt, de nem láttam senkit!
Megint hallom:
"Gyere, igyál!" Akkor vettem észre, a vödröm hívogat valakit. Megkérdeztem: kit hívogatsz én itt senkit sem látok? Ő akkor azt felelte:
"Te nem látod ott a ház tetején azt a galambot, majd meghal szomjan!" Fölnéztem, valóban ott volt egy postagalamb. Most már én is hívtam "Gyere, igyál " és a galamb leszállt a csatornáig. Akkor az én vödröm rám szólt "menj egy kicsit messzebb " Elmentem és képzeljétek a galamb leszállt a vödörhöz és mohón inni kezdett.<--break->Én szaladtam a kamrába hogy enni is hozzak neki, de ő csak a vizet fogadta el. Jó sokat ivott és fölszállt a tetőre ott még percekig pihent, majd felemelte a fejecskéjét és elindult a kitűzött célja felé.
Ez az esemény többször is megismétlődött, hogy a galamb, nálunk kért vizet. AZ én vödröm mindig tudta mikor kell a vizet vinni, mert jön a vendégünk. Ősz felé történt nagyon sok dolgom volt és megfeledkeztem a vödörről és a galambról.
A szobámban voltam és egyszer csak, egy csodálatos dolog történt velem. A galamb odaszállt az ablak párkányára és kopogtatott. Mikor megláttam rohantam a vödrömmel a vízért és vittük a galambnak. A mi kis vendégünk boldogan ivott: amíg a galamb ivott az én vödröm halkan megdorgált "Nem szabad elfelejteni, hogy az állatkáknak vizet kell adni"! Én megígértem, ezután jobban fogok figyelni a madárkákra, és jutalmul, amiért segített nekem kineveztem őt "A beszélő sárgavödörnek!" Ettől ő nagyon boldog lett: Nem csak a vödör volt boldog még én is, amiért segítettem a galambnak és a virágokat is meglocsoltam a vödröm segítségével. A virágok pompáztak és így hálálkodtak nekünk. Ezután együtt bementünk és megbeszélve az eseményeket elbúcsúztunk, mert jött a tél a rossz idő.
Eltelt a tél jött a tavasz a jó idő. Az én vödröm türelmetlenül várta, hogy a kertbe menjünk. Igen ám, de Ő most a hátsó kertbe akart menni. Szót fogadtam neki és oda vittük a vizet. Letettem a betonra a vödröt jó lesz a víz palántát locsolni. Az én vödröm most nem szólt semmit, de mikor elfordultam valami halk kuncogás félét hallottam. Utóbb kiderült mi volt az a halk nevetés. Ő már előre tudta mi fog történni. Délután kimentem a vödörhöz és csodálatos dolgot láttam. Ott ittak a kis méhek. Föléjük hajoltam és észrevettem, hogy egy beleesett a vízbe. Még élt a szárnyaival próbálta magát fönt tartani
Alányúltam és a tenyeremen szárítgatni kezdtem. A vödör ez alatt egyre mondogatta: "Már azt hittem nem érsz ide időben, hogy kimentsd őt."A méhecske fölszáradt és vígan elrepült. A vödör és én most nagyon örültünk, hogy megmentettük a kis méhecske életét. A vizet kilocsoltam a palántára így ő sem száradt el.
Ez után minden reggel friss vizet vittünk a betonra a vödör és én. Most már nap közben is kimentem megnézni a vizet nem esett-e bele megint egy méhecske. Oda jártak inni, de a mai napig nem tudom, hogy ők igazán szoktak-e vizet inni, de az én sárga vödrömből igen. Biztos tetszik a színe az állatkáknak.
Így ment egész nyáron, később ősz felé történt ismét kimentettem egyet a vízből. Mikor azt az egyet kimentettem, akkor a többi méh a kezemre szállt föl a könyökömig, megtapogatták megszeretgették a kezem és a végén fölszálltak a fejem fölé, ott körbe-körbe röpdöstek és vidám zümmögés közepette elszálltak.
Az én vödröm most azt mondta, "Látod most megköszönték a vizet, és hogy kimentetted a vízből a társukat! "
Úgy éreztem igaza van a vödrömnek. Mikor a családomnak elmeséltem, Ők ijedten kérdezték, hogy nem féltem tőlük?
Nem féltem ott volt a vödröm és mondogatta: „Ne félj tőlük, nem bántanak, hiszen te sem bántottad őket!"
És valóban így volt. A vödör és én, kézen fogva jöttünk be a kertből, boldogok voltunk, hogy ismét jól végeztük a munkánkat. Mikor beértünk az én vödröm egy érdekes kívánsággal hozakodott elő.
Mivel ő már akkor tudta, hogy én ezeket az élményeket el fogom mesélni, azt kérte, hogy a következő eseményt ő mesélhesse el. Nagyon meglepett, de ő váltig bizonygatta, ő azért beszélő vödör, hogy mesélhessen. Engem kíváncsivá tett így beleegyeztem. Elköszöntünk és én kíváncsian vártam a következő történetet.
2.rész
Szervusztok, én vagyok a beszélő sárgavödör: Ott lakom a szuterénben, és ha semmi dolgom nincs, akkor ülögetek egy polcon.
A házi nénit úgy hívják Vali néni, a férjét Péter bácsi. A minap furcsa dolog történt velem.
Oda jött a Vali néni és megkérdezte, segítenék-e neki a meszelésben? Én bizony ijedten kérdeztem "Mi az a meszelés és egyáltalán mi az a mész"? Ő az ecsetjére vett valami fehéret és megmutatta. Beleegyeztem, egy kikötéssel: utána jól elmosogat. Félig töltött mésszel és elindultunk! Képzeljétek nem a kert felé, hanem valami lépcsőn. Kiabálni kezdtem:
"Ez nem a kert, hová viszel?" Ő azt mondta, hogy a konyhába. Ott várt egy asztal, arra fölmásztunk és ő elkezdett meszelni. Persze én prüsszögtem, köhögtem szemem-szám tele lett mésszel. A plafon és a fal fehér lett. Akkor a Vali néni behozott egy darabot a szekrényből, és én elkezdtem morogni.
„Mi a bajod?" - kérdezte Ő.
Én válaszoltam "Hát te nem látod, hogy ez a fehér fal nem illik a szekrény színéhez." Ő igazat adott és visszamentünk a szuterénbe. Ott elővette a színes festékeit: a pirosat, a sárgát, a kéket és a narancsot. „Melyik legyen?" - kérdezte.
„Egyik sem" - feleltem.
„Mond, akkor hogyan csináljam?" - így a Vali néni.
"Tegyél a fehérhez egy kis narancsot és pici pirosat " - feleltem.
Így is tett és elindultunk vissza a lépcsőn, majd felmásztunk az asztalra. De itt jött a baj. A Vali néni leült az asztal szélére és sírdogálni kezdett.
„Mi a bajod?" - kérdeztem.
Ő hüppögve válaszolt: „Úgy elfáradtam és úgy fáj már a kezem, nem tudom még egyszer befesteni a falat."
Erre én hangosan ordítani kezdtem: "Segítség, segítség!"
A Péter bácsi odajött és megkérdezte a Vali nénit: „Miért kiabálsz?" - Ő nem volt, azt mondta.
„De biz én hallottam" - így a bácsi. Most el kellett árulni, hogy én voltam. Eddig a kettőnk titka volt, hogy én vagyok a beszélő vödör.
A bácsi elámult ezen, de rájött, hogy segíteni kell, azért kiabáltam.
Fogott egy pemzlit és ő is festett. Mi az asztalon állva Ő pedig a földről meszelte a falat. Így, hogy segítséget kaptunk sokkal jobb kedvvel és gyorsabban végeztünk a munkával, sőt a néni keze is meggyógyult közben.
A fal gyönyörű lett, mind a hárman örvendeztünk, mert rájöttünk, hogy a munkát sokkal könnyebb elvégezni, ha segítünk egymásnak. Ezzel az én mesémnek vége van. Legyetek jók. Szervusztok.