Egyedül

„Milyen csöndes a reggel!" - gondolta mikor fölkelt. Valóban, ma nem a szomszéd szokásos barkácsolására vagy a vele szemben lakó házaspár hangos veszekedésére ébredt föl. Különösen vidáman vette ezt tudomásul, hiszen a napját se tudta már, mikor kelt föl pusztán saját magától, vagy a reggeli napfény gyönyörű első sugaraitól. Komótosan fölöltözött, és a konyhába ment, hogy kávét melegíthessen. A tegnapi hideg pirítós várta a konyhapulton, amit jóízűen el is ropogtatott. Az órára nézett és látta, hogy mindjárt fél kilenc. Ennek ellenére mégis olyan nagy a csönd. Nem értette. Leellenőrizte a fejében, és megállapította, hogy ma pedig munkanap van. Óraátállítás sincs, ez egy ugyanolyan reggel, mint a többi volt. Akkor viszont hol marad a mindennapos hangzavar, ami betölti reggeleit?

Lement a lépcsőn, és ott sem találkozott senkivel. Rossz érzés fogta el, amikor a buszmegálló felé tartva is csak a parkolóban álló üres autókat látta, de embereket sehol. Hova lett mindenki? A busz se jött. Húsz percig várt, de semmi. Kezdte úgy érezni magát, mint azok a kisgyerekek, akiket a szülei elveszítenek egy bevásárlóközpontban. Teljesen egyedül volt, mintha mindenki úgy költözött volna el, hogy őt közben aljas módon itt hagyták.

Kétségbeesetten kezdett el szaladni az út közepén, de felkiáltani valamilyen okból nem mert. Csak valaki még itt lenne. Nem maradhatott egyedül!

Egészen a főtérig szaladt, de ott se találkozott senkivel. Még a szökőkút is csak magányosan fröcskölte maga fölé a vizet. Emberünk teljesen összetört. Leült az egyik padra, és szeméből pár könnycsepp a vörös macskakőre koppant. A hideg levegő szinte megfagyasztotta az arcát. Még egy kóbor kutyát se látott. Egyedül maradt, teljesen egyedül. Arcát kesztyűs kezébe temette, és halkan sírni kezdett. Nem szégyellte. Már nem volt ki előtt.

Ám ekkor egy kéz érintette meg a vállát, és a világ talán legédesebb hangja szólt hozzá:

- Segíthetek?

Mint egy macska, olyan sebességgel kapta el, és szorította meg a nő kézfejét, ám az nem ijedt meg. Leült mellé a padra, és nézte a megkeseredett férfit. Az pedig könnyeit visszafojtva, határtalan boldogsággal nézett vissza rá. Soha többé nem akarta elengedni. Soha többé nem akarta újra átélni mindazt, ami az utóbbi fél órában történt vele.

Percekig ültek csak így, végül a fekete hajú nő megkérdezte:

- Mi a baj?

- Hova lett mindenki? - kérdezett vissza a férfiremegő hangon

- Hogy érti? - nézett rá csodálkozva - Ki mindenki?

- Hát mindenki! - kiáltott fel a férfi, és közel állt ahhoz, hogy ismét elsírja magát - Miért nem látok senkit?

- Nem lát senkit? - húzódott a nő kicsit arrébb, és látszott rajta, hogy megijedt a férfitól - Mégis miről beszél?

- Senkit nem látok.

- És engem?

- Magát igen. Nem tudom miért. De senki mást! Hova lettek?

- De hát itt vannak...

- Én nem látom.

- Miért nem?

- Nem tudom! - ült vissza ismét fájdalmasan. A hölgy még nézte egy darabig ezt a nyílván elmebajos embert, de aztán inkább fölállt, s tovább ment. A férfi ismételten csak egyedül maradt. Végre volt itt valaki, és azt is sikerült elüldöznie. Neki úgy látszik ez a sorsa.

Sokáig nézte a vele szemben lévő kirakatot. Valami furcsa volt benne, és villámként hasított bele végül a felismerés: nem látta benne a saját tükörképét. Közelebb ment hozzá, de semmi. Egy ékszerüzletnél talált egy tükröt, de abban sem látta magát. Már önmagát se veszi észre!

És ez volt a válasz. Azért nem látja a többi embert, mert nem veszi őket észre.

Az élete eddig végig abból állt, hogy reggel fölkelt, munkába ment, találkozott hétvégenként a barátaival, akiknek unalmas történeteit ugyan végighallgatta, de egyáltalán nem érdeklődött irántuk. Fiatalabb korában még csak ennyi volt. Később aztán nem figyelt oda mások érzéseire. Aztán már átnézett minden emberen, akivel csak találkozott. De mára ez már odáig fajult, hogy nem is látja őket.

Teljesen elveszett. Önző volt. De még az se, hiszen saját magával sem törődött, önmaga érzéseit is semmibe vette! Ha legalább önös érdek vezette volna, akkor az önarcképét viszontlátná.  Ám a tükörben csak a mögötte álló rövid fekete hajú nőt látta, aki még mindig csodálkozva nézett rá.

- Tényleg nem lát senkit? - kérdezte tőle. Maga sem tudta miért jött vissza, de egyszerűen úgy érezte segítenie kell ezen a szerencsétlenen.

A férfi bánatosan intett nemet a fejével.

- És akkor engem miért lát?

- Nem tudom.

- Mégis.

- Talán mert -válaszolta lassan - maga segíteni szeretne rajtam.

A nő lassan bólogatott, majd a hirtelen felfedezés örömével karon fogta a férfit:

- Jöjjön velem! - mondta mosolyogva, ami reményt adott emberünknek.

Elindultak az egyik kis utcán, és a férfi észrevette, hogy éppen az ő munkahelye felé tartanak. Sokáig mentek így, míg a nő egyszer csak megállt, és az út túloldalára mutatott:

- És őt látja?

A férfit ismét hihetetlen öröm töltötte el. Meglátott egy öregembert, aki az út szélén koldult. Még emlékezett is rá, hogy korábban nap, mint nap elment mellette, de csak most vette észre igazán.

- Igen látom! De vajon miért? - nézett a nőre, aki visszamosolygott rá

- Ezt én nem tudhatom. De remélem, ő majd segít - mondta, s kezével mutatta, hogy menjen át hozzá.

A férfi elindult, és apróért kezdett el kotorászni a zsebeiben. Erre azonban az öregember halványodni kezdett, úgyhogy azonnal abbahagyta. Most máshogy kell közelednie hozzá.

A nő végül csak annyit látott, hogy kedvesen leül a bácsi mellé, és beszélgetni kezd vele, miközben néha hálásan átmosolyog rá.

A koldus, hősünk kérésére boldogan kezdett el mesélni az életéről, mintha ez olyan természetes lenne. A férfi még eddig egy ember iránt se érdeklődött, most pedig hirtelen mindenkit meg akart ismerni. És lassan, mintha ködből lépnének elő, testet öltöttek a munkába rohanó emberek, az iskolából lógó gyerekek, és az autókat ellenőrző rendőrök. Fölpattant az öreg mellől, és körülnézett. Csak a fekete hajú nőt nem találta. Eltűnt a tömegben. Az emberek, akiket annyira vágyott viszont látni most eltűntették a szeme elől azt, akinek mindezt köszönheti. Az autók robaja, az emberek zsibongása, a percenkénti több ezer lépés kopogása közepette ismét magányosnak érezte magát. Soha többé nem akart egyedül lenni! Futva kerülgette ki az embereket, úgy rohant végig a városon, de nem találta. Hát mégiscsak elüldözte volna? Mit ér a világ, ha nincs ott az, aki visszahozta neki?

Napokig kereste, aztán föladta. Földöntúli jelenségnek tudta be a dolgot, és emellett ki is tartott egészen addig, amíg újra meg nem látta egy ruhabolt kirakatán keresztül.

Évek teltek el. A nő eladóként dolgozott, éppen nagy szorgossággal pakolt ingeket egyik helyről a másikra. A férfi keze már a kilincsnél járt, amikor észrevett valamit. A tükörképét ismét elvesztette. Ha azonban a nő eltűnt szem elől, akkor visszajött. Mert máskülönben már egyáltalán nem magával foglalkozott. Tudta, hogy ha belép azon az ajtón, akkor megnyerheti őt, de saját magát elveszíti.

Csak állt bolt üvegajtaja előtt és várt. Percekkel később a nő még mindig nem vette észre, így a döntést neki kellet meghoznia. Még utoljára végignézte, ahogy az üvegen lévő képmása szertefoszlik, amint a látóterébe került a rövid fekete hajú hölgy, akire annyira vágyott.

És végül döntött...