Egyszerű történet, a boldogságról

Évszám
2010
Masnija árnyékot vetett szép arcára, tekintete kiragyogott szépen ívelő szemöldöke alól. Barna szemei meleget árasztottak – őszinte, tiszta tekintete volt. Korát nem lehetett megállapítani. Volt valami a szemében, ami azt sejtette, sok bánat érte, a szenvedés nem újdonság neki. S mégis, mikor meglátta a fiút, kacagva a nyakába ugrott, s ölelte, csókolta. Szinte egyedül voltak a pályaudvaron. A srác késett. Nem tudott időben jönni:

- Nem engedett a főnök. Megint elvállalt egy új megbízást... Pedig bejelentettem...

- Nem baj, gondoltam... Jó végre itthon lenni!

- Örülök, hogy hazajöttél. Sok a gond itthon.

Ebből a rövid párbeszédből megértették egymást. A jegyárus unottan játszott frissen lakkozott körmeivel, néhány utas türelmetlenül várt, csak a kalauz figyelte őket félrecsapott sapkája alatt, fürkésző tekintettel.

„Vajon egy pár? Vagy testvérek talán? A lány olyan szokatlanul boldog megnyugvással néz a fiatalemberre, aki gondoskodóan ölelte át. Vajon hány évesek? Milyen életük lehet?”

A pár nem törődött semmivel, csak egymással.

- Levél jött a gyámhatóságtól. Zsófit akarják nevelőintézetbe vinni. Majd eljönnek megnézni, jó- e neki velünk, vagy sem... Még nem mondtam meg apának. Van elég gondja...

- Nem vihetik el! Mi vagyunk a családja. Soha nem volt távol tőlünk! Majd megoldjuk! – ezt már a villamoson beszélték... Ahogyan hazafelé tartottak, mindketten a megoldáson gondolkodtak. Mivel tehetik szebbé, egyszerűbbé a kislány gyermekkorát.

Amikor hazaértek, Laci halkan csukta be az ajtót. Letette a csomagokat, segített Dórának. A belső szobából visszafojtott köhögés hallatszott, majd gyermek kacagása, majs apjának mókás – komoly nevetése.

Beléptek.

- Dóri, olyan jó, hogy megjöttél! Rajzoltam ám neked valamit! – Pergett a kislány nyelve, karon fogta a leányt, s húzta maga után.

A fiú leült apja mellé. Boldog volt, hiszen Dóra hazatért. Még a gimnáziumban ismerte meg a lányt. Azóta boldogok együtt... Hosszú volt ez a két hét nélküle. Húga is hiányolta már. Pótolta elvesztett anyjukat. Az apa, megtörten ült. Várta, hogy történjen valami. Nem volt egyszerű élete. Szakmunkásként dolgozott, de leszázalékolták. Fia alig huszonegy éves. Nem tud továbbtanulni – el kell tartania a családot. „ Ez a leány egy csoda.” – gondolta, ahogy nézte Dórát, aki már hozzá is fogott a kipakoláshoz.

„ Zsófit nekik kell felnevelniük, hogy legalább családja legyen. Én már úgysem számítok.” - Lassan rágyújtott, arra „az átkozott cigarettára” ami előbb utóbb megöli.

- De nem tudom letenni... – mormogta halkan.

A délután gyorsan elmúlt, Dóri hazatérte után, minden szokásos volt. Reggel Laci iskolába vitte Zsófit, apa elment érte, Dóri dolgozott a szomszéd üzletben, megfőzött, majd Zsófival tanult. A megszokott rend volt otthon, egészen egy tavaszi napig. Zsófi szülinapja után aput utolérte az önmaga által megjósolt vég.

Az az átkozott cigaretta - tönkretette tüdejét.

Hárman maradtak otthon, a napi rutin felborult, de a fiatal pár kitartott. Zsófit nem engedik nevelőintézetbe! –Megígérték apunak... Soha nem vehetik el tőlük!

Ma, Zsófi tizenhat éves lesz. Laci huszonhét évesen jelentkezett az egyetemre, sikeresen halad. Dóri is tanul, esti tagozaton. Napközben dolgozik. Huszonhat éves, gyermeket vár.

A problémák megoldódtak, két fiatal, olyan erővel irányította életét, hogy pénz és a szülői támogatás nélkül eljutottak eddig – önállóan építsék életüket.

Zsófi tanul. Lázadó leány. Bátyja tizenegy, Dóra tíz évvel időseb nála. Nem hallgat rájuk, nem lesz orvos, pedig okos... Művész akar lenni, Író. S talán ha kitartó sikerül neki. Mellette állnak szülei. Egy boldog, fiatal pár, akik együtt sokat szenvedtek, de örök hűséget esküdtek egymásnak. Soha nem voltak ilyen boldogok, mint most...